Bányászat és nyersanyagtermelés | Tények Könyve

Bányászat és nyersanyagtermelés

A nyersanyagok világpiaci árának 1988 eleién tapasztalt drámai növekedése az év végére megtorpant, de kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megtörje az immáron két éve tartó nyersanyagpiaci konjunktúrát. Bizonyossá vált, hogy megfordult a 80-as évek eleje óta lefelé tartó folyamat, s a nemzetközi nyersanyagpiacok, ill. a bányavállalatok és a feldolgozó üzemek a hét szűk esztendő után hosszú időre kilábaltak a recesszióból. A nyersanyagárak 1988-ban az Economist brit gazdasági hetilap SDR-alapon számított összesített nyersanyagárindexe szerint 27%-kal emelkedtek az egy évvel korábbihoz képest. A színesfémek ára látványosan nőtt, az energiahordozóké pedig – közülük is elsősorban a kőolajé – esett.

Az 1988-as konjunktúrát már 1997-ben jelentős nyersanyagár-robbanás előzte meg. A korábbi alacsony árak miatt ugyanis nem volt kifizetődő a termelés, bányák sorát zárták be, vagy legalábbis leállították a bővítő beruházásokat, s így a készletek számottevően megcsappantak. Ezzel párhuzamosan, az 1987-es tőzsdekrach nyomán, a befektetők – tetemes veszteségeik láttán – elfordultak az értékpapíroktól, s átpártoltak a biztosabb nyereséggel kecsegtető nyersanyagpiacokhoz, s ez a hirtelen keresletnövekedés felhajtotta a nyersanyagok árát.

Számos szakértő azonban még a folyamatos évközi áremelkedések ellenére is borúlátóan nyilatkozott a nyersanyagpiac hosszú távú kilátásairól és a 70-es évek hasonlóképpen prosperáló időszakára emlékeztetett. A bányavállalatok és a feldolgozó üzemek a viszonylag kedvező árak nyomán – és a még nagyobb nyereség reményében – akkor is nagyszabású kapacitásbővítő beruházásokba fogtak, s ennek eredménye végül is hosszan tartó recesszió lett a 80-as évek elején. A borúlátó szakértők aggodalma azonban alaptalannak bizonyult: 1988 végére a legtöbb alapvető fémből oly alacsony szintre estek vissza a felhalmozott készletek, hogy a legkisebb keresletnövekedés is rekordnagyságú áremelkedést váltott ki.

A legnagyobb áremelkedést a fémeknél regisztrálták: a nikkel ára 248, az alumíniumé 173%-kal, az óné pedig – kissé lemaradva, de még így is számottevően – 56%-kal volt magasabb 1988 végén, mint egy évvel korábban. A nikkel tonnájáért márciusban még a 23 900 USD-t is megfizették, akkora összeget, amekkorát – a nemesfémek kivételével – még soha egyetlen fémért sem. Az ár az év további részében 13 000 USD-re esett, de az évi átlagos nikkelár így is 12 000 USD/t körül mozgott, szemben az 1987-es 4200 USD-s átlagárral. A drágulásban közrejátszott, hogy pl. a londoni fémtőzsdén a készletek 5 év óta a legalacsonyabb szintre (1938 t) apadtak. A nikkel magas ára hosszú távon is tartósnak bizonyult, mivel a piacon tényleges hiány keletkezett. A világ nikkelfogyasztása 1988-ban 625 000 tonna volt – 2,5%-kal több, mint 1987-ben –, viszont mindössze 600 000 tonnát kínáltak eladásra.

Élénk ütemben drágult 1988-ban az ón – mind az európai, mind pedig a tengerentúli piacokon. Az árak Londonban 18 hónapos, Kuala Lumpurban 30 hónapos rekordot értek el. Az áremelkedés legfontosabb okaként a termelő országok jól működő koordinációját említik a szakemberek: az Óntermelő Országok Szervezetéhez (ATPC) tartozó államok és a kívülállók egyaránt erőteljesen visszafogták az exportot, s így gyorsan csökkentek azok a készletek, amelyek súlyosan megterhelték a piacokat az előző két évben. 1985–86 fordulóján a Nemzetközi Óntanács megszüntette az ónkészletek anyagi támogatását, s ez az árak szabadesésszerű zuhanását váltotta ki. A tagországok ezért 1988. márc. és 1989. febr. között együttesen mindössze 101 900 tonnát szállítottak a világpiacra. Az exportvisszafogás következtében a korábban 80 000 tonna körüli világkészlet 45 000-re csökkent. Szakemberek szerint még legalább 25 000 tonnának kell eltűnnie ahhoz, hogy az ón ára tartósan az egyensúlyi szint közelében maradhasson. A dráguláshoz egyébként az is hozzájárult, hogy a konzervipar ismét az ón felé fordult.

A nyersanyagpiaci konjunktúra legnagyobb haszonélvezője 1988-ban is az alumínium volt. Tőzsdei ára az utóbbi 3 évben több mint kétszeresére emelkedett, s márciusban 2240 USD-t, a nyár végére pedig még többet, 3200 USD-t adtak tonnájáért. Piaci szakértők kissé irreálisnak tartják a 2000 USD fölötti árat: prognózisuk szerint a 90-es évtized elejére a tonnánkénti 1800 USD körüli ár stabilizálódik. A magas alumíniumárak hátterében az áll, hogy a világ alumíniumigénye egyelőre gyorsabban nő, mint a gyártókapacitások: a fejlett tőkés országok 1988-ban 2%-kal növelték alumínium-felhasználásukat, s előrejelzések szerint az elkövetkezendő esztendőkben évente akár 4%-kal is emelkedhet a fém iránti kereslet, miközben a termelés maximálisan mindössze 1,5%-kal bővülhet évente. A Nemzetközi Alumíniumintézet adatai szerint a világ alumíniumtermelése 1988 nyarán a kohók névleges kapacitásának 100,7%-ára rúgott, s ennek következtében a legtöbb üzemben még azt sem várták meg, hogy lehűljenek a tömbök, hanem azon melegében szállították a megrendelőknek. A készletek 1974 óta a legalacsonyabb szintre (3,025 Mt) zsugorodtak. A világ alumíniumgyártói 1988-ban jelentős nyereségről számoltak be: mostanra érett be, hogy a 80-as évek elején mesterségesen visszafogták termelésüket.

A réz 1988-ban a legmagasabb árszintet érte el 1980 óta: tonnánként 2800 USD-ért kelt el a londoni fémtőzsdén, míg egy évvel korábban 1600 USD-t adtak érte. A drágulás főként annak tulajdonítható hogy az Egyesült Államokban a korábbi években tapasztalt lanyha konjunktúra nyomán egyharmaddal csökkentették a rézfeldolgozó kapacitásokat. Piaci elemzők szerint azonban nem lehet tartósan magas árakra számítani, mivel – a latin-amerikai és az ausztráliai termelésnövekedés következtében – 1988-ban 762 millió tonna volt a tőkés világ összesített réztermelése, ami összhangban áll a kereslettel.

Jelentősen drágult a horgany is: ára az 1987-es tonnánkénti 750 USD-ről jóval 1000 USD fölé ugrott. Erősen megnőtt a kereslet a horganyzott lemezek iránt, elsősorban a legnagyobb felhasználó: az autóipar részéről.

Az alapvető színesfémek (alumínium, réz, ón, ólom, cink) mellett igen élénk volt a kereslet az acéliparban használatos ötvözőfémek iránt is.

A nemesfémek viszont 1988-ban is csalódást okoztak a befektetőknek. 1987-es rendkívül magas áruk révén biztos befektetésnek ígérkeztek, de 1988-ban sem az arany, sem az ezüst, sem a platina jegyzése meg sem közelítette az 1980–81-es rekordszintet.

Ami az energiahordozókat illeti: közel 5%-kal több földgázt termeltek és adtak el 1988-ban, mint 1987-ben. Hasonló mértékben növekedtek a tartalékok is: ez 1988 végén 110 683 milliárd köbméter volt világviszonylatban, ami – változatlan kitermelési szint esetén – még legalább 59 évig biztosítja a földgázbányászatot. Az elmúlt 5 év összesített adatai azt mutatják, hogy a feltárt készletek mintegy 2,5-szer gyorsabban nőttek, mint a termelés, így a földgáztartalékok kimerülésétől nem kell tartani. A földgáz-kereskedelemnek lendületet adott, hogy a földgáz árát már nem kizárólag a kőolajéhoz kötik, hanem általában a helyettesítő energiahordozók valamivel magasabb áraihoz. Ami az egyes régiókat illeti: Kanada 20%-kal – a 70-es évek óta a legmagasabb szintre – 25,4 milliárd köbméterre növelte az Egyesült Államokba irányuló exportját. Venezuela, Brazília, Ecuador készletei az 5 évvel ezelőtti kutatási adatokhoz képest megduplázódtak, Perué pedig megtízszereződött (340 milliárd köbméter). A közép-keleti országok közül Irán rendelkezik a legnagyobb tartalékokkal: a világkészletek 12,6%-át mondhatja magáénak, s ezzel a 37,7%-os részesedésű Szovjetunió után a második helyen áll. Az afrikai kontinens legnagyobb gáztermelője továbbra is Algéria: 1988-ban több mint 30%-kal növelte exportját. A Szovjetunió évi 80 milliárd köbméteres kivitelének közel a felét Nyugat-Európában, 43%-át pedig a KGST-országokban értékesítette. A szovjet belső fogyasztás – 36 milliárd köbméterrel – 560 milliárd köbméterre nőtt, s így az összes szovjet energiafelhasználás 40%-át fedezte. Ezzel szemben Nyugat-Európában az energiaszükségletnek csak mintegy 16%-át elégítették ki földgázból 1988-ban. E térség készleteinek 90%-át Norvégiában, Hollandiában és Nagy-Britanniában termelik ki. Nagy-Britanniában azonban egyre fogy a feltárható készlet: 1988-ban 26%-kal esett vissza a földgáztermelés, s az ország – számítások szerint – az ezredforduló után már importból lesz kénytelen fedezni a fogyasztás 70%-át.

Az OPEC 1988-as olajárfelhajtó kísérletei elhomályosították az év legfontosabb olajpiaci eseményét: 1988-ban volt a legmagasabb szinten a világ kőolajtermelése 1980 óta. Számos északi-tengeri és alaszkai lelőhelyet fedeztek fel, az új feltárások nagysága meghaladja a 70-es évek teljes növekményét. A londoni Petroleum Economist becslései szerint a világ országaiban 1988-ban 2,979 milliárd tonna nyersolajat termeltek, 4%-kal többet, mint 1987-ben. A kelet-európai szocialista országok együttes termelése – amelynek döntő hányadát a Szovjetunió adta – alig haladta meg az előző évi 643 milliárd tonnát. Ezzel szemben a Közel-Kelet országai – Szaúd-Arábiával és Irakkal az élen – 15%-kal, 713 milliárd tonnára futtatták fel termelésüket. Az Egyesült Államok termelését visszavetette az alacsony olajár, Nyugat-Európa országainak – összesített adatok szerint – változatlan szintű (196 Mt) volt az olajtermelésük; ezen belül viszont Nagy-Britannia 20–25%-kal kevesebb olajat termelt. A kiaknázható nyersolajkészletek – a Cambridge Energy Associates adatai szerint – 26%-kal, 887 milliárd hordóra nőttek 1988-ban. A feltárt készletek még 40 évig fedezik a fogyasztást, míg a 70-es évek elején, a nagy olajválság idején, mindössze 27 évre elegendő olajat jósoltak. Az év egészére – az OPEC tagországainak viszálya s az ebből adódó túlkínálat miatt – az alacsony olajárak voltak a jellemzőek: 1988 közepén az északi-tengeri Brent minőség hordónkénti ára alig érte el a 11 USD-t. (Júliusban az északi-tengeri Piper Alpha kőolajfúró-torony katasztrófája valamit lendített a nyomott olajárakon. Az Occidental Petroleum egyik legrégibb és legnagyobb termelőkapacitású kőolajfúró-tornya, a brit termelés 12 százalékát adó Piper Alpha – állítólag gázszivárgás miatt – felrobbant. A balesetben 170 ember halt meg.) Októberre olyan hírek érkeztek, hogy elcsitultak az OPEC-tagországok kvótavitái. Ennek nyomán ismét emelkedtek az árak. Ám az áremelkedés még mindig olyan csekély maradt, hogy az olaj továbbra is olcsónak számított, s így a világfogyasztás újból fellendült: 1988-ban újra elérte az 1979-es rekordszintet.

Míg olajból a kínálat 1988-ban továbbra is nagyobb volt a keresletnél, addig a szénpiacon ellentétes tendencia alakult ki: a szén iránti kereslet a legjelentősebb tőkés országokban megnőtt, miközben a legnagyobb exportőrök – Ausztrália, Dél-Afrika, Lengyelország és Kína – egyre kevesebb szenet értékesítettek a külpiacokon. Az ok többek között az, hogy az olcsó olajárak és a túlzott szénkínálat miatt az importőrök egyre kevesebbet fizettek. Így pl. az egyik legnagyobb szénexportőr Ausztráliában a csökkenő bevételek miatt 20 bányát kellett bezárni. Dél-Afrika első osztályú szenét pedig politikai okokból bojkottálták az importőr országok. Kína is egyre nehezebben tudta teljesíteni – a megnövekedett belföldi fogyasztás miatt – exportvállalásait, pedig az elmúlt 8 év alatt megháromszorozta termelését. Ázsiai megrendelőinek mindössze a kért mennyiség felét szállította. A csökkenő olajárak magukkal rántották a szenet: míg a szén tonnájáért 1981-ben még 61 USD-t adtak, addig 1987-ben már csak 42 USD-t. A kínálatcsökkentés következtében az árak most új lendületet vettek: a félkemény szén tonnánkénti ára az 1987-es 33 USD-ről 47-re ugrott 1988-ban.

1989 első felére megtorpant a nyersanyagpiacokon tapasztalt többéves áremelkedés. A fémek csúcsokat döngető árszintnövekedése lényegesen visszaesett. Az alumínium tonnánkénti ára 2400 USD-re csökkent, a nikkelé még jelentősebben: az 1988-as 23 900 USD-s rekorddal szemben legújabban 18 600 USD-t adtak érte. Hasonló, bár nem ilyen nagymértékű az árcsökkenés az ón és a réz esetében.

1989 első félévének nyersanyagpiaci szenzációja egy eddig sokak számára ismeretlen nemesfém, a palládium volt. Márciusban az amerikai Salt Lake Cityben bejelentették: sikerült szobahőmérsékleten, palládiumelektródákkal magfúziót előállítani. A hír hallatára a nemzetközi piacokon közel 30%-kal, unciánként 177 USD-re emelkedett a palládium ára. A magfúziós energia reflektorfénybe kerülésével megindult a felvásárlási láz, azonban egy csapásra alábbhagyott, amikor kiderült: az üzemi méretű gyakorlati megvalósítás még várat magára.

Júliusban a hordónkénti olajárak 0,2–0,25 USD-s emelkedésére lettek figyelmesek a szakemberek, nem sokkal azt követően, hogy az Alaszkai-öbölben zátonyra futott óriás tankhajóból 40 millió hordó nyersolaj ömlött a tengerbe, közel 300 négyzetkilométernyi területen. A baleset hírére elterjedt, hogy az évi 700 000 tonna kapacitású Alaszka-olajvezetéket egy időre le kell zárni s a kieső mennyiséget máshonnan pótolni, s ennek nyomán a főbb piacokon jelentős olajhiányra számítottak a befektetők.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem