A nagy bevásárlás
A nagy bevásárlás
1989 áprilisának első 7 napján félmillió magyar állampolgár – a lakosság 5%-a – utazott Ausztriába bevásárolni. Ekkor tetőzött az a népvándorlási hullám – „magyar invázió” –, amely 1988 őszétől 1989 tavaszáig söpört végig Ausztria keleti részén, s amelynek rekordjait a Magyarországon piros betűs ünnepnapokon – nov. 7-én, márc. 15-én, ápr. 3–4-én – regisztrálták. A hajnalban induló és este visszaérkező személyautók, autóbuszok a szokásos bazárárukon kívül személyi számítógépet, mikrohullámú sütőt, színes tévét, videofelvevőt és -lejátszót, elektronikus játékokat, legkivált pedig fagyasztószekrényt hoztak.
Annak hátterében, hogy ez a különös rekord megszületett – hogy az ausztriai utazás egyedüli célja milliók számára a bevásárlás lett –, bizonyos kormányzati döntések és gazdasági folyamatok sajátos egybeesése állt. 1987 novemberében a Grósz-kormány úgy döntött, hogy állampolgári joggá teszi a külföldi utazást. A világ összes országába érvényes, külön engedélyezési eljárás nélkül használható útlevelek kiállítását 1988 januárjában kezdték meg. Ezt megelőzően – a korábbi korlátozott utazási lehetőségekhez igazodva – 10 000 forintra emelték a vámmentesség mértékét, és megengedték, hogy a 10000 forintok összevonásával egy-egy család vámmentesen vagy csekély vám megfizetésével hozhasson be nagyobb értékű műszaki cikkeket. 1989-ben eltörölték a nyugati utazás utolsó adminisztratív kötöttségét is, amely addig megkövetelte az utastól, hogy legalább 3000 forintnyi „hivatalos eredetű”, azaz legális forrásból származó konvertibilis valutával rendelkezzen. A használt kocsik után fizetendő vámot pedig 50%-ról 10%-ra csökkentették.
Olyan helyzetben nyílt meg a szabad utazás lehetősége, amikor a forint inflációja két számjegyűvé vált, s így értékőrzés céljából is ésszerű volt külföldi valutát gyűjteni. Ehhez forrást a beutazóturizmus nyújtott (1988-ban 6,4 millióan látogattak Nyugatról Magyarországra). A külföldi turisták pénzének megszerzéséért versenyfutás indult a 18 milliárd USD-nyi adósság terhét viselő állam és a személyes boldogulásáért küzdő állampolgárok között. Az utóbbiak egyrészt a forintot kínálták a hivatalos árfolyamnál olcsóbban a turistáknak, másrészt turisztikai szolgáltatásokat – szobát, étkezést, személyfuvarozást stb. – ajánlottak nekik konvertibilis valutáért. Emellett a személyi szolgáltatásokat nyújtók közül sokan – pl. kisiparosok, orvosok, fogtechnikusok – külföldi valutában kérték járandóságukat.
Ismeretlen mennyiségű – becslések szerint több száz millió dollárnyi – külföldi fizetőeszköz halmozódott fel a lakosságnál, s nemigen nyílt mód ennek hazai felhasználására. Bár a valutáért árusító hazai üzletek szinte mindazokat a termékeket kínálták, amelyek forintért nem voltak kaphatók, magyar állampolgárok ezeket nemigen vehették meg, mert az üzletek nem fogadhattak el tőlük 2000 – később 4000 – forint értékűnél több külföldi valutát. A belföldi áruhiány a külföldi utazási lehetőséggel és a vámkedvezményekkel összetalálkozva tekintélyes mennyiségű valutát szivattyúzott át a nyugati határ túloldalára.
Ott, Ausztria keleti részén, a magyar boom a kereskedők számára az évszázad üzletét jelentette. Elsőként a bécsi Mariahilfer Strasse és a Shopping City Süd áruházai részesedtek az üzletből, azon fővárosi kiskereskedők mellett, akik olcsó áruk tömegével, apró ajándékokkal, magyar nyelvű üdvözlő feliratokkal, magyarországi sajtóhirdetésekkel és az értéktöbbletadó helyszíni visszatérítésével csalogatták a magyar vevőket. Később a Bécs és Nickelsdorf között árusítók is bekapcsolódtak: fióküzleteket nyitottak az országút mentén, hogy megállítsák a Bécs felé igyekvőket.
Ilyen helyzetben jelentette be 1989. március végén Budapesten Patkó András pénzügyminiszter-helyettes, hogy ápr. 8-tól 5000 forintra csökkentik a vámmentesség mértékét, és megszüntetik a vámkedvezmény családi összevonásának lehetőségét. A közlés nyomán indult meg a minden korábbinál hosszabb autókaraván, amely ápr. 3-án – Magyarországon munkaszüneti nap, Ausztriában „arany hétfő” – megbénította a forgalmat Tatabányától az osztrák fővárosig. „Kelet-Ausztria ismét magyar kézen” címmel ad helyzetjelentést az APA osztrák hírügynökség; Helmut Zilk, Bécs polgármestere pedig „az emberiség történelmének első békés népvándorlásaként” üdvözli a jelenséget. Míg Zurndorfban az anyák ülősztrájkkal tiltakoztak a községükön szüntelenül átáramló forgalom ellen, és a közlekedés veszélyessége miatt több burgenlandi faluban nem nyitottak ki iskolák, óvodák, addig Nickelsdorf, Parndorf, Gattendorf és Bruck nem egy üzlete előtt daruszolgálat működött, hogy a boltajtóban kifizetett Gorenje fagyasztószekrényt már emelhesse is a roskadozó Trabant tetejére.
Nincs megbízható válasz arra a közvéleményt is erősen foglalkoztató kérdésre, hogy mindennek következtében mennyi pénz áramlott Magyarországról Ausztriába. Az osztrák kereskedők és a magyar vevők szemérmesen hallgatnak. A magyar vámőrség egyik számítása így szól: ha csupán április első 7 napját tekintjük, és feltételezzük, hogy a félmillió kiutazó csupán azt a 4000 forintnyi valutát költötte el, amit engedély nélkül is kivihet, akkor az összeg félmilliárd osztrák schillingre rúg. De akkor még senki nem vette igénybe turistaellátmányát, nem vett fel pénzt deviza-, ill. utazási számlájáról, s nem vitt ki a zsebében egyetlen illegálisan szerzett schillinget sem. Az osztrák nemzeti bank számításai szerint – az ausztriai forintbeváltások összegét és a Magyar Nemzeti Banknak eladott schilling bankjegyek értékét alapul véve – viszont a magyar turisták 1988-ban 7 milliárd schillinget költöttek el Ausztriában, ebből mintegy 6 milliárdot áruvásárlásra.
