Irányzatok a világgazdaságban
Irányzatok a világgazdaságban
1987 a hirtelen megrázkódtatások és a meglepő sikerek éve volt a világgazdaságban. 1987. okt. 19-én az 1929 óta legsúlyosabb tőzsdei válság tombolt a nyugati világ részvénypiacain, a jegyzések egy nap leforgása alatt átlagosan 25%-ot vesztettek értékükből. A részvények értékének csökkenése miatt becslések szerint egyedül az Egyesült Államokban 2000 Mrd USD vagyon vált semmivé. A tőzsdei válságot követő napokban attól lehetett tartani, hogy a nyugati gazdaságok és velük együtt az egész világgazdaság súlyos depresszióba zuhan, a pénzügyi szférából a válság átcsap a termelésbe és a gyengébb nemzetgazdaságok összeomlanak.
A tőkés gazdaságoknak azonban sikerült menedzselniük a krízist, és nagyfokú válságtűrő képességről tettek tanúbizonyságot. Az októberi pánikot követően a jegybankok nyugodtan és gyorsan reagáltak, pénzt pumpáltak a bankrendszerbe, hogy elejét vegyék a fizetésképtelenségnek, majd a pánik elmúltával megfelelő ütemben szívták vissza a likvid tőkét, s így a pénzmennyiség átmeneti megnövekedése nem szabadította el az inflációt. Igazán nagy veszteségeket így csak azok a befektetők szenvedtek el, akik további árfolyam-emelkedésre spekulálva magas áron vásároltak a krachot megelőzően, és a pánik óráiban aztán fillérekért dobták piacra papírjaikat.
A nagyobb krízis elkerülésének legmélyrehatóbb magyarázata valószínűleg az, hogy a fejlett tőkés országok gazdaságában mind nemzetgazdasági, mind vállalati szinten olyan mély átrendeződés ment végbe, ami eleve mérsékli válságérzékenységüket. Ami a makroszintet illeti: a nyugati gazdaságokban olyan arányt ért el a munkaerő-igényes és egyszersmind élenjáró technológiai felszereltségű fogyasztói szolgáltatások szintje, hogy az mintegy csillapító rugóként működik. E szolgáltatások ugyanis lényegesen kevésbé konjunktúraérzékenyek, mint pl. a hagyományos ipari termelés. A vállalati szférában pedig az áruk, a szolgáltatások és a tőke nemzetközi áramlásának felgyorsulása a különféle adminisztratív korlátozások feloldása az utóbbi években sokrétűbbé tette az egyes vállalatok működését, s egyszersmind a vállalatközi kapcsolatok rugalmasságát, reagálóképességét is fokozta, végső soron ellenállóbbá tette őket a válságokkal szemben. Mindezek eredményeképpen a fejlett tőkés országok 1987-ben átlagosan 2,9%-os gazdasági növekedést tudtak felmutatni, ezzel a mérsékelt ütemű fellendülés immár ötödik éve folyik töretlenül. (Az előző évi 2,7%-hoz képest 1984 óta először fordult elő, hogy az expanzió üteme még gyorsult is valamelyest.) A növekedés motorja a japán gazdaság volt, amely a belföldi keresletet ösztönző intézkedések hatására 4,2%-kal bővült. A világgazdaságban döntő súlyú másik ország, az Egyesült Államok nemzeti összterméke reálértékben 2,9%-kal emelkedett – ugyanannyival, mint az előző évben. A konjunktúrának változatlanul elemi erejű tényezője az Egyesült Államok hatalmas, 160 milliárdos külkereskedelmi deficitje, amely gyakorlatilag ugyanekkora pótlólagos felvevőpiacot jelent az exportorientált gazdaságoknak, mindenekelőtt Japánnak és az NSZK-nak. Az USA partnerei e tekintetben kétlelkűek: egyrészt sürgetik, hogy az USA tegye rendbe kereskedelmi és fizetési mérlegét, mert ezek passzívuma a valutapiacok bizonytalanságának egyik fő forrása. Másrészt azonban, mint növekedésük motorjára, rászorulnak az amerikai deficitekre.
Az általános konjunktúrát tekintve még két tényezőt kell számításba venni. Az egyik a világpiaci nyersanyagárak változatlanul alacsony szinten maradtak, noha egyes árak (pl. a rézé és az alumíniumé) újabban jelentősen felszöktek. Az olajár továbbra is alacsony, s az enyhe tél következtében a fogyasztás is 2–3%-kal alacsonyabb volt, mint az előző esztendőben. A másik átfogó tényező a kamatszint süllyedése: a 7 legfejlettebb ipari országban 6,9%-ről 6,6%-ra csökkent a rövid lejáratú hitelek átlagos kamatszintje. A konjunktúra fennmaradását segítette továbbá hogy a költségek csökkentek. Ebben lényeges szerepe volt annak, hogy a fajlagos bérköltségek csak igen csekély mértékben nőttek a fejlett tőkés országokban, sőt az OECD átlagában a feldolgozóiparban 0,3%-kal csökkentek – az előző évi 1,7%-os növekedéssel szemben.
A változatlan anyag- és bérköltségek kedvező hatása: az inflációs nyomás nem erősödött fel lényegesen a fejlett nyugati országokban, noha ez volt a bizonytalanság legfőbb forrása a kilátásokat illetően. Mindamellett a fogyasztói árak csökkenő mértékű emelkedésének tendenciája megtört az Egyesült Államokban csaknem kétszeresére (3,8%-ra) nőtt az infláció, és ezzel a nyugat-európai inflációs ráta – 1979 óta először – alacsonyabb volt, mint az amerikai.
(Az inflációs irányzatok eltérő voltát a dollár leértékelődése is magyarázza: az alacsony dollárárfolyamon jelentős többletimportot lebonyolító USA-ban az árfolyam romlása a bevitel megdrágulását, azaz az infláció erősödését jelentette, míg az erős valutájú nyugat-európai országokra és Japánra épp az ellenkezője volt érvényes.)
A tőkés világgazdaságban már több éve mutatkozó jelenség, hogy míg az amerikai gazdaság növekedése az élőmunka fokozott bevonásával, tehát inkább extenzív úton megy végbe (noha összehasonlíthatatlanul magasabb technológiai színvonalon), Nyugat-Európában és Japánban a tőkeigényes fejlesztések jelentik a növekedés fő forrását. 1982 és 1987 között a vállalati beruházások összesen 22%-kal emelkedtek az Egyesült Államokban; Japánban viszont 46%-kal, az OECD egészében pedig 26%-kal. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a nemzeti össztermék, a GNP emelkedésének üteme mind az USA-ban, mind Japánban 21 %-ra rúgott ugyanezen időszakban.
Ebből következik az is, hogy az Egyesült Államokban sokkal alacsonyabb a munkanélküliségi ráta, mint az OECD átlagában. A szervezet tagországaiban 1987-ben átlagosan 7,6% volt a munkanélküliek aránya az aktív népesség %-ában. Ezen belül az NSZK-ban 7,9%, Nagy-Britanniában 10,6%, Spanyolországban 20,5%. Az Egyesült Államokban viszont a munkanélküliek aránya az 1986. évi 6,9%-ról 6,1 %-ra csökkent.
Az európai KGST-országok növekedése 1987-ben lelassult. A nemzeti jövedelem termelése az előző évi 4,2%-kal szemben az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának jelentése szerint 2,6%-kal emelkedett. A növekedés lassulása önmagában akár kedvező fejlemény is lehetne, hogyha a strukturális átalakulást, az elavult iparágak súlyának csökkenését jelezné. Egyelőre azonban kevés jel utal rá, hogy a szocialista országokban lényegileg változna a gazdasági szerkezet. Sőt bizonyos adatok az ellenkezőjére utalnak: a termelés fajlagos nyersanyag- és energiafelhasználása nem csökkent, a Szovjetunió energiafelhasználása éppenséggel 13%-kal gyorsabban nőtt, mint a megtermelt nemzeti jövedelem. Így a meghirdetett szándékok és a teljesítmények között nagy az ellentmondás. A legmarkánsabb változás a gazdaságpolitikában mutatkozott: az NDK és Románia kivételével teret nyertek és konkrét formát öltöttek a reformelképzelések. Általános probléma viszont, hogy a sok esetben kaotikus szervezeti változtatások bizonytalanságot szülnek, és az életszínvonal stagnálása vagy csökkenése – ami a korábbi évtizedek elhibázott gazdaságpolitikájából ered – gyakorlatilag nem enged mozgásteret a gazdaságpolitikának, a reformok hitelét rontja.
A Szovjetunióban 2,3%-kal nőtt a nemzeti jövedelem 1987-ben a tervezett 4,1% helyett. A kis európai KGST-országokban az 1986. évi 4,6%-ról 3,2%-ra esett vissza a nemzeti jövedelem növekedési üteme. Ennek oka az, hogy az ipari termelés az előző évi 4,5% helyett csupán mintegy 3,5%-kal emelkedett, a mezőgazdasági termelés pedig 0,6%-kal csökkent az 1986. évi 5,3%-os növekedés után.
A fejlődő országok számára az 1987-es év nem hozott újat, az egyes országcsoportok egymáshoz viszonyított helyzete nem változott. Töretlenül folytatódik az ázsiai iparosodó országok gyors növekedése, Latin-Amerika és Afrika stagnálása. Fekete-Afrika országaiban az egy főre számított nemzeti össztermék 1987-ben az 1970. évi szintet sem érte el, Latin-Amerikában pedig az 1980. évi szint körül volt. A harmadik világ országainak gazdasági növekedése összességében tavaly kb. 3% volt. Az átlag azonban nagy szóródást takar: Brazília, India és a közel-keleti térség teljesítménye visszaesett, a többiek növekedése viszont gyorsult (5,5% körül volt). A harmadik világ országainak átlagában mindössze 1,1%-kal nőtt az egy főre jutó nemzeti össztermék.
Az egész világ legdinamikusabban fejlődő régiója Ázsia, ahol a gazdasági növekedés üteme tavaly 6% volt (ezen belül Tajvané 10,5, Hongkongé 11,7, Dél-Koreáé 12,1 %). Felgyorsult a növekedés Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken, ami azt jelzi, hogy azon országok számára sem kilátástalan a világpiaci alkalmazkodás, amelyek nagymértékben függnek a nyersanyagexporttól. A délkelet-ázsiai országok ügyesen kihasználták a valutaárfolyamok mozgásából adódó világpiaci előnyeiket, és rugalmasan alkalmazkodtak a kereslethez. A Távol-Kelet-Ázsia „négy tigrisé”-nek (Tajvan, Hongkong, Dél-Korea és Szingapúr) kivitele több mint 20%-kal nőtt tavaly, s exportjuk összértéke immár meghaladja a Kőolajexportáló Országok Szervezetéét, az OPEC-ét.
A közel-keleti és afrikai olajexportáló országok gazdasága tovább hanyatlott. A közel-keleti konfliktus, az iraki–iráni háború óriási költségei és az okozott közvetlen károk több mint semlegesítették azt az előnyt, amely az olajár csekély emelkedéséből származott. A politikai bizonytalanság egyik következménye a tőke kimenekülése a térségből; a külföldi bankokban elhelyezett arab vagyon értéke tavaly mintegy 40 Mrd USD-vel emelkedett, noha a bevételek összességükben csökkentek.
Latin-Amerikában ismét rosszabbra fordult a gazdaság helyzete; a növekedési ütem 1987-ben 2,3%-ra esett az előző évi 4%-ról. Továbbra is komoly gond a három számjegyű infláció megfékezése. Biztató jel viszont, hogy a gazdaság dinamikája az iparcikktermelés és -export növekedéséből ered – ellentétben nem egy KGST-országgal.
A fejlődő világ legsúlyosabb globális gondja az adósság, amely 1987 végén mintegy 1200 Mrd USD-re rúgott (8,7%-kal nőtt nominálértékben az előző évhez képest). A harmadik világ országaiból az adósságszolgálat folytán több tőke áramlik ki, mint amennyi bejön. A fejlődő országok gyakorlatilag nettó hitelezővé váltak, 1986-ban pl. a fejlődő országok kb. 30–35, tavaly pedig 25–30 Mrd USD-vel többet költöttek az esedékes tőkék és a kamatok törlesztésére, mint amennyi új hitelt kaptak.
A nemzeti össztermék (GNP) évi növekedésének üteme, 1980–87 (%)
A munkanélküliség a fejfett tőkés országokban, a munkaképes korú lakosság %-ában, 1980–87
A fogyasztói árak emelkedésének évi üteme (%)
A világ 100 legértékesebb vállalata piaci érték alapján, 1988. VI. 1.
