A világ mezőgazdasága 1987-ben | Tények Könyve

A világ mezőgazdasága 1987-ben

Mozgalmas évet zárt a világ mezőgazdasága 1987-ben: az agrárárucsere egészével kapcsolatos tárgyalások felélénkülése, a mezőgazdasági nyersanyagok áremelkedése, egyes nagy importőrök szokatlanul nagy vásárlása és sajnos a világ népességének különösen nagy részét sújtó természeti csapások is jellemezték az esztendőt. Ez utóbbi arra is példa, hogy az ázsiai térség még így sem kerül afrikai jellegű éhínség küszöbére.

Ázsia déli részén 1987-ben nem érkezett meg a monszunesőzés, márpedig ez a júniustól szeptemberig lehulló csapadéktömeg (az éves mennyiség háromnegyede) az ottani gazdálkodás alapja. A zöld forradalom néven ismert agrártermelés-felfuttatás épp e vízmennyiség jobb hasznosítására támaszkodott: több 100 km-nyi csatornahálózatot építettek ki a vízforrásoktól távoli területek öntözésére. Ennek köszönhetően pl. India 2 évtized alatt élelmiszer-importőrből exportőrré vált. Ám ha elmarad, mint most, vagy akár csak a szokásosnál kisebb a monszunesőzés, a szubkontinens közel 800 milliós lakosságának jelentős részét helyi élelmiszerhiány sújtja, jövedelme pedig alaposan megcsappan, mivel a mezőgazdaság még mindig igen sokak kizárólagos megélhetési forrása Dél-Ázsiában.

Nemcsak Indiában, hanem a térség több más országában is 100 évre visszamenőleg példátlannak minősítették az 1987-es aszályt Vietnamban a rovarkártevők pusztítása és a korábbi tájfunok okozta áradások már amúgy is kérdésessé tették az évente több mint 1 millió fővel gyarapodó népesség élelmezését, amelyet egyébként a Szovjetunió évek óta több 100 ezer tonna importrizs átadásával segít. Indonézia is küldött 100 ezer tonnát, ennek ellenére az ország az év végére már a nagy nemzetközi segélyszervezetek támogatására szorult. A szárazság következtében hatalmas rizstermő területek száradtak ki, lehetetlenné téve az újabb ültetést, a növényvédő szerek és a műtrágyák hiánya mellett pedig gondot okoz az is, hogy kevés az öntözőgépek, sőt a termés szétosztást szolgáló teherautók üzemanyag-készlete is.

Az 1979 óta szintén s szocialista országok segélyszállítmányaira utalt Kambodzsában és a világ egyik vezető rizsexportőrének számító Thaiföldön több millió hektáron pusztult el a gabonatermés. Mintegy félmillió tonnás terméskiesése pótlására Laosz is nemzetközi segítséget kért.

India viszont a katasztrófális terméskiesés ellenére sem kért segélyt, miután a korábbi években fölhalmozott készleteiből futotta az új termésig. A felajánlott 1 milliárd USD-s kedvezményes importlehetőségeket viszont igénybe vette, miután a mintegy 15 millió tonnával visszaesett élelmiszergabona-termelés miatt helyenként a háborús időkre emlékeztető adagolást kellett bevezetni. A hőség és a takarmányhiány miatt a szarvasmarhák is alig tejeltek, ezért egyes államokban vasúton szállították az öntözött legelőkre az állomány egy részét, visszafelé jövet pedig a hátramaradt állatoknak vittek takarmányt.

Merőben más okokból mutatott válságos helyzetet a világ legnépesebb országának, Kínának a mezőgazdasága 1987-ben. Az agrárteljesítmény-növekedés lefékeződésére már az év elején sűrűsödtek a jelek: egy nyugat-berlini gazdaságkutató intézet adatai szerint a 80-as évtized első felében tapasztalt évi 11,7%-os bővülés 1986-ra 3.5%-ra zsugorodott. Hiába növelték a mezőgazdasági eszközök számát 9%-kal – ezen belül a traktorokét 22, a teherautókét pedig 15%-kal –, és szórtak ki a földekre 10%-kal több műtrágyát, ez még mindig kevésnek bizonyult. A sokasodó hiányjelenségek következtében decemberben fejadag rendszert vezettek be a sertéshúsra, a tojásra és a cukorra.

A kínai mezőgazdaság a látványos fejlődés ellenére sem tud a jelenlegi gazdasági körülmények között lépési tartani az évente 13-14 millióval gyarapodó lakosság szükségleteivel. A helyi sajtó egyre aggodalmasabb hangot üt meg a gabonatermelés alakulása miatt, amely 1978 és 1984 között 34%-kal nőtt ugyan, de az 1987-ben betakarított 400 millió tonna elmaradt a 405 milliós tervelőirányzattól és igen messze van az 1990-re várt 450 millió tonnától. Néhány paraszt már vonakodik a föld megművelésétől, és ennek sok oka van.

Először is Peking egyelőre nem hajlandó tovább növelni a felvásárlási árakat, mivel az infláció már így is legalább 10%-os, és a fogyasztói árak támogatása 1987-ben a teljes állami kiadás 80%-át emésztette föl. A felvásárlási árak növelése eddig is inkább más, nagyobb jövedelmet ígérő termények felé terelte a gazdákat a gabonatermelés helyett. A rizs ára Kínában 20 év óta változatlan s a kormány nem akarja megkockáztatni, hogy hozzányúljon. Ehelyett inkább a termeléshez nélkülözhetetlen – s csak igen szűkösen rendelkezésre álló – eszközöket (műtrágya, növényvédő szer, üzemanyag) garantálta azoknak, akik leszerződtek bizonyos mennyiségű gabona megtermelésére. Ám ez a biztosíték csak igen korlátozottan működik egyes hivatalok egyszerűen nem utalják ki a parasztoknak a nekik járó cikkeket, esetenként jogellenesen leszállítják a felvásárlási árakat, vagy éppen olyankor záratják be a szabadpiacot, amikor hiány van, így nagy bevételtől fosztják meg az eladókat.

Egyes szakértők szerint a kínai ellátási gondok épp azért súlyosbodtak, mert a parasztok megtanultak igen gyorsan reagálni a piaci fejleményekre. A gabonánál még mindig jóval jövedelmezőbb a zöldség- és gyümölcstermelés vagy egyes ipari nyersanyagok termesztése, ezért tömegesen váltanak az utóbbiakra. Nagy tömegek hagyják el a földeket s vállalnak munkát a rohamosan bővülő falusi iparban, kisárutermelésben és a falusi magánvállalkozásokban.

Az egyéni gazdálkodás felkarolását tartanák kívánatosnak a nemzetközi segélyszervezetek és pénzintézetek Afrika talán leginkább éhínség sújtotta államában, Etiópiában is. A kormány sokáig kitartott terve mellett, hogy a jelenleg 98%-ban 10 hektárnál kisebb gazdaságokra oszló termőföld felén 1995-ben már szövetkezetek tevékenykedjenek. A Világbank és több más szervezet azonban épp a kollektivizálást okolja azért, hogy az erdőirtás és az intenzív talajgazdálkodási módszerek következtében az ország középső részének termékeny magasföldi területeiből 2 millió hektár – az erózió miatt – belátható ideig nem lesz alkalmas művelésre. Az elszegényedett kisparasztok vetőmag, trágya és egyéb eszközök híján a bőséges esőzések ellenére is csak 5,7 millió tonna gabonát tudtak learatni 1986-ban a tervezett 83 millió tonna helyett. Addisz Abeba újabban hajlik a nemzetközi pénzintézetek által szabott feltételek teljesítésére, hogy az élelmiszer-termelés mellett exportját is fellendíthesse.

Az ország még súlyos éhínség közepette is tudott kávét szállítani külföldre, bár a keményvaluta-bevétel 60%-át hozó kávékivitel negyedrésszel visszaesett 1986-ban. A Szaharától délre fekvő, többnyire élelmiszer-ellátási gondokkal küszködő államok agrárexport-bevételei egyébként összességükben 20%-kal zsugorodtak 1986-ban (ezeket az adatokat csak a múlt év végén tették közzé), s alig haladták meg az 1980-as szint felét. A visszaesés sajátos módon nem a mennyiség csökkenésével, hanem a piacra vitt áruk alacsonyabb tőzsdei jegyzésével volt összefüggésben. Az 1986-os kedvező időjárást tavaly már valamivel rosszabb követte, ősszel pedig a sáskák minden korábbinál „nagyobb hatótávolságú” egészen a kontinens északi széléig eléró támadásba kezdtek.

Az agrárnépesség teljesítményének növelése és az egyéni érdekeltség fokozása a célja a Szovjetunióban annak a tavaly bevezetett társulási formának, melynek keretében kisebb csoportok többnyire néhány fővel kiegészített családi gazdaságok – szövetkezetekkel kötnek szerződést az utóbbiak területének közös kiaknázására. Az ilyen csoportszerződés értelmében a vállalkozók bérbe veszik a kolhoz földjének egy részét és cserébe egy előre meghatározott terménymennyiséget átadnak neki. A fennmaradó részt vagy a szabadpiacon értékesítik, vagy szintén a szövetkezet veszi meg, de felárral. A tavaly bevezetett szabályozás értelmében egyébként immár a kolhozok is a félig szabad piaci jellegű, jövedelmezőbb eladóhelyekre vihetik saját zöldség- és gyümölcstermelésük 30%-át.

A csoportszerződésekkel ahhoz a lenini elképzeléshez nyúlnak vissza, amely a kollektivizálást családi gazdaságok szövetkezéseként vázolta föl, de amely az erőlteteti sztálini kolhozosítás következtében fél évszázadra lekerült a napirendről. A reform irányítói azt a tényt is szem előtt tartják, hogy az ország művelés alatt álló területének mindössze 3%-án gazdálkodó magánszektor a szovjet élelmiszer-kínálat 23%-át produkálja

A kulcsfontosságú élelmiszernövény a gabona termesztése azonban továbbra is túlnyomórészt az állami és a szövetkezeti nagygazdaságokra hárul. Ezek a tavalyi igen kedvezőtlen időjárási körülmények között is meg tudták ismételni az 1986-os 210 millió tonna körüli termést, s ezt a szakértők egy része a mezőgazdaság irányításának megreformálásával magyarázza. Vezető akadémikusok azonban decemberben nyilvánosan kifogásolták a nem sokkal korábban (1986 elején) létrehozott állami agráripari bizottság (GOSZAGROPROM) működését, mondván, hogy ezzel csak még erőteljesebbé vált a központosítás és a tervszámok erőltetése.

A szovjet sajtóban megjelent adatok szerint a kizárólag a tervmutatók teljesítését szem előtt tartó magatartás 1987-ben olyan károkat okozott, amelyek 1988-ban válnak érzékelhetővé. A tej- és a húsellátást veszélyezteti az utóbbi 2 évben megszaporodott állatvágás, amit az előirányzat teljesítése motivált. A tejelőtehén-állomány 1987-ben 400 ezerrel, a húsmarhaállomány 1,2 millióval csökkent, a sertések száma 2,2 millióval fogyatkozott meg, a birka- és kecskenyájakban pedig 1,2 millióval kevesebb állatot számláltak 1988 elején, mint egy évvel korábban.

Mivel a betakarításkor nagy esőzések voltak, szovjet szakértők megírták, hogy a nedvesen begyűjtött gabona alkalmas volt az eredmények manipulálására, így a közölt adatokat nem lehet teljes egészében tiszta gabonaként értelmezni. Az aratási eredményt egyébként is sok helyütt még a kombájnban mért, tehát a gyomoktól és a törektől megtisztítatlan mennyiség alapján jelentik, holott a tiszta gabona súlya az így számoltnál esetenként 15-30%-kal kisebb is lehet.

Mindenesetre 1987-ben 30 millió tonna körülire mérséklődött a gabonavásárlás, de a Szovjetunió így is a világ vezető importőre marad. A tekintélyes vásárlások hivatalos megnyilatkozások szerint is még jó ideig fennmaradnak, részben az ország szélsőséges időjárása, részben pedig a növekvő takarmányszükséglet miatt. Az 1978-as rekord óta legnagyobb 1987-es termés az említett „szépséghibák” ellenére erősíti a reformok mellett elkötelezett szovjet vezetés pozícióját, még akkor is, ha az ország mezőgazdaságának teljesítménye csak 0,2%-kal nőtt az 1986-ban mért 5,1%-os bővülést követően.

Jóllehet 1987 szeptemberében újabb KB-határozatban sürgették az élelmiszer-termelés föllendítését, és a mezőgazdaság fejlesztését az agrárvégzettségű Gorbacsov főtitkár is kulcskérdésnek tekinti, többen megkérdőjelezik a mezőgazdasági ráfordítások eddigi ütemének tarthatóságát. Erre az ágazatra az utóbbi évek beruházásainak 30%-a jutott, ám a teljesítménynövekedés korántsem alakult ennek megtelelően. Az élelmiszer-termelés felkarolását – egyebek közt ártámogatás formájában – a költségvetés 15%-a (60 milliárd rubel) szolgálja, a legutóbbi megnyilatkozások szerint azonban ebben a tervidőszakban még nem nyúlnak az 50-es évek óta úgyszólván változatlan élelmiszerárakhoz (ez nem vonatkozik a hivatalos szinttől már jó ideje elrugaszkodott szabadpiacra).

Az élelmiszer-ellátás gondjai a kisebb kelet-európai szocialista országok közül 1987-ben Lengyelországban és Romániában voltak számottevők. A lengyel Parasztpárt decemberben drámai hangú nyilatkozatban összegezte az agrárnépesség problémáit, ide sorolva a mezőgazdasági beruházások csekély arányát, a központi energiaellátás fogyatékosságait s a méltánytalanul alacsony felvásárlási árakból eredő túlzottan szerény jövedelmeket. A dízelolajhiány következtében 1987-ben 300 ezer hektáron nem lehetett elvégezni az őszi búza vetését, s ez az 1988-as betakarításban vált érzékelhetővé. Az agrártermelés fogyatékosságai beárnyékolják az élelmiszerexport kilátásait is, holott Varsó ennek jelentős szerepet szán a 36 milliárd dolláros külföldi adósság törlesztésében. Az elavult felszereltségű lengyel élelmiszeripart tanulmányozva a Világbank ezt az iparágat emelte ki olyan területként, ahol viszonylag csekély befektetéssel nagy valutabevételre lehetne szert tenni. A lengyel kormány a nyár folyamán emelte több termény felvásárlási árát, de ezzel párhuzamosan megdrágultak a műtrágyák, a takarmányfélék és a traktorok is.

Nem járult hozzá a román kormány 1987-ben, hogy az NSZK élelmiszer-küldeményekkel enyhítsen az ottani élelmiszerhiányon. A katasztrofális helyzetre a román vezetés az év végén egy tervezettel reagált, melynek értelmében 1988-ban már több hús jut a belső piacra. A kedvezőtlen időjárás ellenére a szántóföldi növények legtöbbjéből jó termést takaríthattak be, gabonából például 31 millió tonnát meghaladó mennyiséget. (Nyugati szakfolyóiratok e hivatalos adatnál kisebb mennyiséget, 23 millió tonnát adnak meg.)

Gabonafélékből a kisebb KGST-országokban együttvéve tavaly kevesebb termett, mint 1986-ban, főként a Duna menti országokban tapasztalt szárazság miatt. Ez elsősorban a takarmányozási célú kukorica hozamait rontotta, így Magyarországnak, Romániának és Bulgáriának is tartalékaihoz kellett nyúlnia. Csehszlovákiában, Lengyelországban és az NDK-ban a kemény tél nem károsította a gabonát, a gyümölcstermést viszont igen erősen.

Nyugat-Európában is éreztették hatásukat a tavalyi kedvezőtlen időjárási körülmények. Az NSZK-ban, Olaszországban és Franciaországban a szárazság, Nagy-Britanniában pedig ezenkívül a betakarítás idején dúló viharok vetették vissza a termést. A nagy tartalékokkal rendelkező franciák fél éven belül jó 2 millió tonnával tudták növelni a közös piaci országokba irányuló gabonaszállításaikat.

Az EGK-ban a mezőgazdasággal kapcsolatos legfontosabb fejlemény mégis az egész esztendőt jellemző reformvita volt. Az integráció vezető testülete, a brüsszeli bizottság már februárban a szakminiszterek elé terjesztette átfogó javaslatait, de érdemleges döntés jószerivel csak a decemberben tartott koppenhágai csúcsértekezleten született. Az alapprobléma: a 60-as évek elején még önellátási céllal megindított közös agrárpolitika keretében a gazdáknak a világpiacinál jobb, ráadásul garantált belső értékesítési lehetőségeket kínálnak viszont az időközben alaposan megduzzadt túltermelés már a közösség forrásainak kétharmadát szívja el. A hosszú időn át folyósított támogatások révén megerősödött agrárérdekcsoportok azonban hallani sem akarnak a paraszti jövedelmek lefaragásáról, és szavazóik elfordulásával fenyegetik az éppen választás előtt álló valamelyik tagország vezető politikusait. A különösen nagy agrárnépességet eltartó közös piaci országok – melyek többnyire egyúttal az integrációvezető hatalmai is – ezért a végsőkig elleneznek olyan reformokat, amelyek bármiféle bevételcsökkenést, netán létbizonytalanságot okoznának parasztjaiknak.

Az adott mezőgazdasági évre vonatkozó felvásárlási árak meghatározásával foglalkozó tárgyalások az utóbbi 2 évben már igen elhúzódtak, mert a bizottság ragaszkodott az árak befagyasztásához, ill. esetenkénti csökkentéséhez. Az apróbb lépések után 1987-ben a termékek sokkal szélesebb körénél indítványoztak kisebb felvásárlási árakat. Az EGK közös költségvetése még akkor is 5,7 milliárd USD-nek megfelelő hiánnyal zárja az évet – érvelt a bizottság –, ha maradéktalanul megvalósulnak a reformelképzelések. Az egyetlen komolyabb eredmény sokáig az az 1986 végi döntés volt, amellyel konkrét mennyiségi korlátok közé szorították a legnagyobb fölöslegeket produkáló tejtermelést.

Az év végéig elhúzódó egyeztetésekkel sikerült elhárítani a közvetlen pénzügyi válságot. 1988 elején elegendő volt egy szerényebb csomagtervvel előállni. A tavalyi döntések között említést érdemelnek a mennyiségi korlátok, ill. a felvásárlási árleszállítás mellett egy újabb túltermelésgátló metódus, a földek parlagon hagyásának támogatása. Ezt főként az NSZK szorgalmazta – mint alternatívát – a parasztjait különösen sújtó árcsökkentéssel szemben.

A hivatalos közös piaci statisztika érthetővé teszi az NSZK magatartását: az ottani gazdák reáljövedelme 1987-ben több mint 17%-kal csökkent. Az ugaroltatási programokat 1988 júliusáig kellett kidolgozni, s a reformok mellett elkötelezett Nagy-Britannia hirdette meg először országos méretekben. A művelésből kivont területeket erdősítésre ill. sport- és más szabadidő-tevékenységre használják, vagy csak egy talajkonzerváló „zöldtakaróval” (pl. lóhere) vetik be. Mivel a gazdák ezért a tevékenységért csak szerény juttatást kapnak, valószínűnek látszik, hogy csak a rosszabb minőségű földeket ajánlják föl, így nem sokat fog csökkenni a többlettermelés.

Az Egyesült Államokkal 1987-ben sem szűntek meg az EGK agrárvitái. Az év eleji csomagtervbe Brüsszel egy olyan pontot is bevett, hogy külön forgalmi adóval sújtsanak minden növényi olajat. Az adó azonban a közösségbe exportáló országokat is érzékenyen érintené és különösen az amerikaiak reagáltak élesen, mivel veszélybe kerültek évente 2,5 milliárd USD értékű szójababszállításaik. A javaslat az év második felére csöndesen „elhalt”.

Továbbra is napirenden van viszont az a kereskedelmi viszály, amely az EGK megszigorított hűsegészségügyi szabványaiból fakad. A közösség 1988 januárjától megtiltotta olyan húsáruk bevitelét, amelyek növekedésserkentő hormonnal kezelt állatok húsából készültek. E szerek használatát is megtiltják a tagállamokon belül, jóllehet több fejlett mezőgazdaságú országban nem emelnek kifogást ellenük. Az EGK csupán annyi kompromisszumba volt hajlandó belemenni, hogy az amerikai szállítmányoknál csak 1989 januárjától kötelező a hormonmentesség.

Nőtt a feszültség az Egyesült Államok és Japán között egyes termékcsoportok – így a marhahús és a citrusfélék-értékesítési feltételei, ill. általában az agrárcikkek kereskedelmének akadályai miatt. A szigetország továbbra is ragaszkodik legalábbis részleges önellátást nyújtó gazdái támogatásához, s nem akarja őket kitenni az olcsóbb importtermékek beáramlása miatti elszegényedésnek. Az Egyesült Államok ezért olyan javaslatot terjeszteti az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) 1987. őszi tanácsülése elé, hogy a szervezet kötelezze Japánt 10 agrártermék – köztük a tejtermékek a gyümölcs- és húskészítmények – bevitelét korlátozó minden akadály felszámolására. (Az ügyben 1988 első teléig nem született döntés.)

Ami az amerikai farmerek helyzetét illeti, eladósodásuk a bevételek növekedése és a javuló exportkilátások ellenére sem enyhült számottevően 1987 közepén 160 milliárd USD-vel tartoztak a pénzintézeteknek. Ez csaknem négyszer annyi, mint egyévi bevételük. Nem enyhült a túltermelés, jóllehet a kormányprogramok következtében a termőterület 23%-a – anyagi juttatás fejében megműveletlen maradt. Ám a korszerű agrotechnika következtében a kukorica termőterületének radikális csökkentése is csak 12%-kal csökkentette a végeredményt. A hatalmas fölöslegek miatt a felvásárlási árak 1984 óta összességükben 30%-kal csökkentek, ezen belül a kukoricáé 56%-kal.

Az amerikai farmer ennélfogva elsősorban az exportban bízhat, ami többéves visszaesés után 1987-ben kedvezőre fordult a kivitel mennyiségben és értékben is növekedett. A washingtoni kormány folytatja a versenytársak által bírált exportösztönzési programot, amelynek keretében úgy adnak árengedményt a vevőnek, hogy ugyanazért az összegért több árut kap. Ezzel egyrészt fennmarad a korábbi bevételi szint, másrészt csökkenteni lehet a hatalmas készleteket.

Az amerikai agrárpolitika változásának már 1987 elején is voltak jelei a belső támogatási rendszert illetően. A Fehér Ház a kongresszushoz küldött előterjesztésében szorgalmazta, hogy a juttatásokat fokozatosan különítsék el a termelés mennyiségétől, és az összegeket irányítsák a leginkább rászoruló gazdaságokba. Egyre nagyobb hangsúlyt kap az erőforrások konzerválása is a washingtoni mezőgazdasági minisztérium jelentése szerint a talajerózió mértékét sikerült évente 17%-kal csökkenteni, ami esztendőnként több mint félmilliárd tonna termőtalaj megmentését jelenti.

A nagyobb szabású agrárpolitikai reformról azonban az 1987-es év exportsikerei elterelték a figyelmet. Az amerikai exportőrök különösen az év végi hónapokkal voltak elégedettek, amikor a Szovjetunió 8,5 millió tonna gabonát és szójababot vásárolt tőlük. A szovjet üzletek ennek ellenére sem érték el az 1984-ben és 1985-ben regisztrált, évenkénti 2,5 milliárd dollárt-bár összességében a szovjet búzaimportpiac fele az amerikai szállítóké volt.

Talán soha nem volt olyan erős a nyomás a világ agrárkereskedelmének liberalizálására, mint 1987-ben. A fejlett tőkés országokat összefogó szervezet, az OECD a mezőgazdasági támogatásokról tett közzé jelentést. Ebben először voltak olvashatók konkrét összehasonlító adatok. Kiderült, hogy erre a célra az OECD fogyasztói, ill. államkincstárai évente 100–120 milliárd USD-t kénytelenek fordítani. A juttatások sokszor önmagukban is a termeléstorzulásának forrásai, mivel a szubvenciók háromnegyede a parasztok kevesebb mint negyedére jut.

A nyár elején bombaként robbant az az amerikai indítvány, hogy a GATT ellenőrzése mellett ettől a tehertől 10 éven belül teljesen meg kell szabadulni. A fogadtatás vegyes volt: a parasztjaikat a világpiaci versenytől féltő államok – az említett Japánon kívül főként az EGK-országok – csak több módosítással tartják elfogadhatónak az agrártámogatási „nulla-megoldást”, az Ausztrália vezette kisebb agrárexportőrökből álló csoport (tagjai között egyetlen európaiként: Magyarország) viszont azonnal felsorakozott mögötte. Az ausztráliai Cairns városáról elnevezett tömörülés őszre kidolgozta a maga – lényegében igen hasonló liberalizálási – ütemtervét; az év vége felé megfogalmazott közös piaci elgondolás viszont továbbra is csak kisebb lépéseket tart keresztülvihetőnek. A támogatások lebontását gyakorlatilag egyetlen fontos agrárexportőr sem ellenzi, a megvalósításról azonban még hosszas egyeztetés várható.

Több tanulmány is foglalkozott azzal, mi lenne a liberalizálásból fakadó árváltozás hatása az egyes országok gazdaságára. A szubvenciók eltüntetése és a szabadverseny egymás ellenében hatna (az előbbi föl-, az utóbbi lefelé hajtaná az árakat), s ennek következtében valószínűleg megdrágulna a marhahús, a tejtermékek, a cukor és több élvezeti cikk, maradna viszont a gabonafélék és az olajos magvak ára. A fogyasztók nagyobb kiadásait és az államkasszák enyhülő terheit összevetve a Világbank úgy véli, hogy az ipari országok évente 48 milliárd USD-t takaríthatnának meg.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem