Irányzatok a világgazdaságban
Irányzatok a világgazdaságban
A világgazdaságban 1986-ban is folytatódott egy több éve tartó tendencia: egyre tágul az árolló a nyersanyagok és a feldolgozóipari termékek között. Ez rontja a legtöbb, már amúgy is súlyosan eladósodott fejlődő ország helyzetét, és eltérően érinti a szocialista országokat. Az importált nyersanyagok és energiahordozók árának mérséklődése is elősegítette, hogy a fejlett tőkés országok 1986-ban is fenn tudták tartani az 1983-tól kibontakozó szerény fellendülést (bruttó hazai termékük átlagos növekedése 3,5% volt). Ugyanakkor – főként a gazdasági szerkezet átalakulása miatt – állandósult az igen magas munkanélküliség. A szocialista országok többsége elsősorban alkalmazkodási zavarok, a szerkezetátalakítás lassúsága miatt nem tudott úrrá lenni a gazdasági egyensúlyi gondjain; ez a tényező is erősíti a reformtörekvéseket.
A világgazdaság egy másik tartós irányzata, hogy a tőke- és hiteláramlás, valamint a valutaárfolyamok alakulása egyre inkább elszakad a reálgazdasági folyamatoktól. Az 1985-ös év végétől jelentkező „fordított kőolajválság” csak betetézte a nyersanyagpiacok többségére már 1977-től – bizonyos megszakításokkal – jellemző árcsökkenési folyamatot. Míg 1985 jó részében a hordónkénti olajár még megközelítette a 30 dollárt, 1986-ban már volt olyan időszak, amikor az ár 10 dollár alá süllyedt, általában pedig 12-15 dollár között alakult. Ez tetemesen csökkentette a Kőolajexportőr Országok Szervezete, az OPEC tagországainak, valamint az OPEC-en kívüli nagy olajexportőrök, így pl. a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Norvégia, Mexikó bevételeit.
A nyersanyagoknak a feldolgozóipari termékekhez viszonyított átlagos árszintje 1986-ban olyan alacsony volt, mint az 1929-33-as nagy gazdasági világválság idején, sőt egyes termékeknél (így a réznél) még ennél is alacsonyabb.
A nyersanyagárak összeomlása és a nyersanyagok iránti kereslet csökkenése rácáfolt a 70-es évek elején közzétett jóslatokra, így a Római Klub 1972-es jelentésére („A növekedés határai”), amely szerint 1985-ig világméretű nyersanyag- és élelmiszerhiány alakult volna ki.
Ténylegesen az történt, hogy a 70-es évek elején az emelkedő nyersanyagárak hatására a fejlődő országok nagy beruházásokba kezdtek, részben azoknak az „olajdollároknak” a kölcsönfelvételével, amelyekre az 1973-74-es olajárrobbanást követően a kőolajexportőrök szert tettek. A fémek, ásványok termelése ennek hatására az utóbbi 10 esztendőben mintegy 20-35%-kal emelkedett, és a növekedési tendencián az árcsökkenés sem változtatott, mivel a nyersanyagtermelőknek törleszteniük kellett korábban felvett hiteleiket. Ezért a csökkenő árak olykor éppen a termelés növelésére késztették őket, amitől viszont az árak esetenként tovább csökkentek.
A fejlett ipari országokban eközben energia- és nyersanyag-megtakarító beruházásokat, fejlesztéseket hajtottak végre, de az ipari szerkezet változása is a takarékosságot segíti. Az élenjáró iparágak – így az elektronika, a biotechnika, a robottechnika – alig igényelnek energiát és nyersanyagot, ill. az energia- és nyersanyagfogyasztás épp az általuk gyártott termékekkel csökkenthető.
A nyersanyagpiacok pangása igen súlyosan érinti a fejlődő országokat, amelyek 1986-ban – a Nemzetközi Valutaalap szerint – exportbevételeik majdnem negyedrészét az adósságok törlesztésére voltak kénytelenek fordítani.
A fejlődők együttes adóssága 1986-ban megközelítette az 1000 milliárd dollárt, azaz az Egyesült Államok egyévi nemzeti össztermékének mintegy negyedrészét. A Világbank tanulmánya szerint a nyersanyagárak hanyatlása – legalábbis rövid távon – folytatódni fog, és csak a 90-es évekre várható újabb áremelkedés.
A világ élelmiszertermelése 1972 és 1985 között majdnem egyharmadával emelkedett, és a 80-as évek közepén minden korábbi rekordot megdöntött. Az agrártermelés gyorsan nőtt a fejlett tőkés országokban, mindenekelőtt az Egyesült Államokban és a Közös Piacon, ahol a mezőgazdaság jelentős állami támogatást élvez. Egyrészt az élelmiszer-önellátás megfelelő szintjének fenntartása céljából, másrészt a gazdálkodók életszínvonalának védelmében az Egyesült Államokban közvetlen támogatást adnak a termelőknek, a Közös Piac országai pedig közvetett módon támogatják őket a magas élelmiszerárak szavatolásával és az import diszkriminációs korlátozásával.
India, Kína és a rizstermelő délkelet-ázsiai országok is nagy ütemben fejlesztik mezőgazdaságukat. Kína egy évtizeden belül jelentős élelmiszerexportőrré válhat. Pillanatnyilag a legjelentősebb élelmiszer-felvevő a Szovjetunió, ahol az Egyesült Államok, a Közös Piac, Argentína, Ausztrália és Új-Zéland is el akarja helyezni termékfeleslegét. Az agrártermelés megreformálására tett szovjet erőfeszítések hosszabb távon a szovjet importot is visszaszoríthatják.
A világszerte mutatkozó élelmiszer-felesleg ellenére a világ 5 milliárd lakosából 400 millió az éhhalál mezsgyéjén él, és a becslések szerint legalább 800 millióan nem fogyasztanak elegendő élelmiszert.
Az ipar fejlődésének jellege, szerkezeti átalakulása miatt a fejlett tőkés országokban nem tudták megoldani a munkanélküliségi gondokat: az ipar részaránya a nemzeti össztermékben – átlagosan – immár három évtizede 25% körül alakul. A fejlődéshordozó iparágak: az elektronika, a biotechnika, a robottechnika munkaerő-szükséglete alacsony, és termékeik felhasználása más ágazatok munkaerőigényét is csökkenti. A sok dolgozót foglalkoztató hagyományos iparágak – a textilipar, a kohászat, a járműgyártás – továbbra is tömegesen bocsátják el dolgozóikat. A legtöbb új munkahely a szolgáltatásokban létesül, de nem annyi, hogy a felszabaduló, ill. az újonnan belépő munkaerő zökkenőmentesen el tudjon helyezkedni.
Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) tagországaiban nyilvántartott munkanélküliek száma 1986-ban elérte a 31 milliót: ez több mint 50 éve bármikor.
A Közös Piac államaiban a munkanélküliek aránya az aktív lakosságon belül tartósan 11% fölött van, az Egyesült Államokban több mint 7%, és még Japánban is, ahol hagyományosan alacsony, megközelítette a 3%-ot.
Az Egyesült Államok gazdaságuk élénkítésére szólította fel partnereit, abban a reményben, hogy a gyorsabban fejlődő gazdaságok importigénye is nő, több amerikai terméket vásárolnak, így enyhíteni lehet a tetemes amerikai külgazdasági deficiten. Az Egyesült Államok partnerei azonban a jelentős munkanélküliség és az amerikai felszólítások ellenére sem voltak hajlandók határozott ígéretet tenni a gazdaságélénkítésre, attól tartva, hogy ezzel ismét felerősítik az inflációt, amelyet sikerült visszaszorítaniuk.
A fejlett tőkés országok az 1980-81-es második olajválság idején még kénytelenek voltak 10%-ot is meghaladó inflációt elkönyvelni, de a fogyasztói áremelkedés ütemét 1986-ra átlagosan 3,4%-ra csökkentették.
Az Egyesült Államok kereskedelmi deficitjének egyik oka, hogy teret vesztett a csúcstechnikában, mindenekelőtt Japánnal és az újonnan iparosodó délkelet-ázsiai országokkal szemben. A deficit ezenkívül a dollár korábban irreálisan magas árfolyamára is visszavezethető. 1985 szeptemberében az 5 legfejlettebb tőkésország pénzügyminiszterei New Yorkban találkoztak, és megállapodtak, hogy a nemzetközileg túlértékelt amerikai valuta árfolyamát – elsősorban a japán jennel és az NSZK-márkával szemben – csökkenteni kell. A döntést követően 1987 közepéig a dollár a legfontosabb tőkés valutákhoz képest 35-40%-ot veszített értékéből. A nemzetközi valutaárfolyamok szélsőséges ingadozása zavarokat okozott a világkereskedelemben, de nem csökkentette az Egyesült Államok kereskedelmi mérleghiányát. Hozzájárult az amerikai külgazdasági egyensúlyzavarok elmélyüléséhez a 200 milliárd dollárt meghaladó költségvetési deficit is.
A tőkés gazdaságokat jellemző jelenségek közé tartozik, hogy a tőkemozgás, a hitelezés és a valutaárfolyamok alakulása teljesen elszakadt a reálgazdasági folyamatoktól, vagyis az áruk és szolgáltatások mozgásától. A londoni ún. eurodollár-piacon, ahol a pénzintézetek az Egyesült Államokon kívül tartózkodó dollárköveteléseket adják-veszik, egyetlen munkanapon 300 milliárd dollár értékű hitelügyletet kötnek. Ez egy évre átszámítva 75 000 milliárd dolláros forgalomnak felel meg, azaz legalább harmincötszöröse a teljes világkereskedelem értékének. A világ pénzpiaci központjaiban napi 150 milliárd dollár értékű devizaügyletet kötnek, ez évi 35 000 milliárd dollárral egyenlő, azaz tizenötszöröse a világ teljes évi áruforgalmának. A pénzügyi folyamatok elszakadása a kereskedelemtől, a reálgazdasági folyamatoktól növeli a spekulációs haszon, de a csődök lehetőségét is.
A fejlett tőkés országokban – a bajok orvoslásának egyik eszközeként – több éve csökken az állam gazdasági szerepe. Ez 1986-ban többek között az amerikai adóreformban és a franciaországi reprivatizációs hullámban tükröződött. Az Egyesült Államokban többéves előkészítés után 1986 őszén kezdték meg az adóreform végrehajtását, melynek lényege, hogy radikálisan csökkentik a vállalati és személyi adókulcsokat, de egyben az adókedvezmények körét is. Franciaországban az új polgári kormány 1986-ban megkezdte több állami pénzintézet és nagyvállalat eladását: több más országban, mindenekelőtt Nagy-Britanniában, folytatódott a reprivatizálás.
A szocialista országokban az 1986-os év részben reformtörekvések felerősödését hozta. A legtöbb KGST-államban, beleértve a Szovjetuniót is, éles bírálatok érték az eddigi gazdaságirányítási gyakorlatot, amely nem tudta elejét venni a fejlődési ütem lelassulásának, a belső és külső egyensúlyzavarok elmélyülésének. Az SZKP 1986. február 25. – március 6. Között tartott XXII. Kongresszusa gazdasági szempontból is fontos bejelentéseket hozott. Mihail Gorbacsov, a párt főtitkára elkerülhetetlennek nevezte a gazdaság gyökeres átalakítását, a vállalati önállóság kiterjesztését.
A KGST 1986. november 3-tól 5-ig tartott 42. bukaresti ülésszakán a résztvevők síkra szálltak a reformok mellett, szükségesnek tartották a vállalatközi együttműködés kiterjesztését, a szervezet munkastílusának felülvizsgálatát és korszerűsítését, az átképzési rendszer tökéletesítését és a valutáris-pénzügyi kapcsolatok fejlesztését.
A nemzeti össztermék (GNP) évi növekedésének üteme, 1980-86 (%)
Egyes országok és régiók részesedése a világ összes GNP-jéből (%)
A munkanélküliség a fejlett tőkésországokban, a munkaképes korú lakosság %-ában (1980-86)
A fogyasztói árak emelkedésének évi üteme (%)
