Halászat
Halászat
A 80-as évek közepére lényegében konfliktusmentessé vált az a gyakorlat, hogy egyes part menti országok 200 tengeri mérföldre terjesztették ki ún. különleges gazdasági övezetük határát. A nemzetközi jogban 1977-től vált elfogadottá – s a legtöbb érintett ország azóta él is vele -, hogy a korábbi 6, ill. 12 mérföldes (10, ill. 20 km) sáv helyett a partvonaltól 200 mérföldnyi (320 km) távolságban párhuzamosan futó képzeletbeli vonalat lehet a felségvizek határának minősíteni. Ezen belül csak az adott országok hajói halászhatnak. Más államok tengerészhajóinak tevékenysége az adott ország engedélyének a függvénye. (A part menti talapzat nyersanyagkincsének kiaknázását is csak a partszakaszt birtokló ország jogosult végezni).
Ez a gyakorlat az első években sok konfliktus forrása volt. Emlékezetes az Izland és Nagy-Britannia között kirobbant „tőkehalháború”, amelyben halászhajók gyakorta őrnaszádok fenyegetésével kerültek szembe. E nézeteltérések alapja az volt, hogy az egymással szemben fekvő partszakaszok között kisebb volt a távolság, mintsem hogy mindkét fél élhetett volna a 200 mérföldes kiterjesztés jogával. Az ilyenkor kínálkozó távolságmegfelezést a felek némelykor egyéb okokra – Izland esetében pl. a halászatra való erős ráutaltságra – hivatkozva elutasították, és ez vezetett a konfliktusokhoz.
A Szovjetunió és az Egyesült Államok 1986 októberében úgy rendezte a Bering-szorosban egymást átfedő halászati övezetek kérdését, hogy a korábban vitatott tengerrészen mindkét fél hajói halászhatnak, harmadik ország vízi járművei azonban nem.
Több hónapig megrekedt tárgyalások után 1986 áprilisában Japán és a Szovjetunió csak a korábbinál lényegesen kisebb mennyiségű hal kifogását engedélyezte a másik félnek a saját part menti övezetében.
Az EGK-ban némi előrehaladás történt 1986-ban a közös halászati politika kidolgozásában. A halállomány védelmében a Közösség minden korábbinál szigorúbb ellenőrzést kívánt bevezetni, különösen a vonóhálós halászatot készül csökkenteni.
Norvégia bejelentette, hogy 1987-től felhagy a bálnák iparszerű vadászatával. A skandináv állam az utolsó a Nemzetközi Bálnavadász Szervezet (IWC) tagjai közül, amely kinyilvánította, hogy felhagy a bálnavadászattal. Izland, Japán, a Szovjetunió és Dél-Korea még folytat bálnavadászatot, de már bejelentették, hogy rövidesen ők is abbahagyják. Az oslói döntés állítólag amerikai nyomásra született: Washington kilátásba helyezte a skandináv országokból származó halászati termékek importjának leállítását, amennyiben Norvégia folytatja a bálnavadászatot.
A part menti gazdasági övezet 200 mérföldre való kiterjesztése eltérő módon hatott a jelentősebb halászflottát fenntartó országokra. A nyugat-afrikai államok vagy az atlanti-, ill. a csendes-óceáni partvidékkel egyaránt rendelkező dél-amerikai országok sokat nyertek a halászati erőforrások jogi úton történő bebiztosításával, a saját partjaiktól távol tevékenykedő flották viszont – pl. az NSZK-é – kiszorultak ezekről a lelőhelyekről.
Az OECD 1986-os jelentése szerint az utóbbi évtizedben teljesen átrendeződött a világ éves halfogásából általában 20%-kal részesedő part menti halászat. Ez a 12-14 millió tonnára tehető mennyiség most szinte kivétel nélkül a saját felségvizeken működő (nemzeti) flották zsákmánya. A nemzetközi előírások módosításának eredetileg az volt a célja, hogy ezeknek az erőforrásoknak nemzeti kézbe adásával mérsékeljék a túlzott lehalászást, és konzerválják az állományt.
Az országuktól távol halászó flottát fenntartó Dél-Korea, Tajvan, de több szocialista ország is, mint pl. a Szovjetunió és Lengyelország ezért többnyire kétoldalú megállapodásra kényszerültek a kiszemelt parti vizeket birtokló államokkal.
A 70-es években még az emberi fogyasztásra szánt halfogás egynegyed részét produkálták a hosszú távú halászatra berendezkedett flották azokon a vizeken, amelyek most már egyes államok saját gazdasági övezetének minősülnek. Ezt a mennyiséget most részben a nemzetközi vizekről kénytelenek befogni.
