A Biztonsági Tanács
A Biztonsági Tanács
A béke és biztonság fenntartásában a központi szerepet betöltő ENSZ-szervezet. Eredetileg 11 tagból állt, de az 1965-ös alapokmány-módosítás 15-re emelte a tagok számát. A tanácsnak állandó és választott tagjai vannak. Állandó tag az 5 nagyhatalom: az Egyesült Államok, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia és a Szovjetunió. A 10 nem állandó tagot a Közgyűlés választja meg 2 évre.
A tanácsnak általános és különleges hatásköre van. Az általános hatáskört az Alapokmány 24. cikke így fogalmazza meg: „A szervezet gyors és hathatós cselekvésének biztosítása érdekében a tagok a nemzetközi béke és biztonság fenntartásáért a fő felelősséget a Biztonsági Tanácsra ruházzák, és elismerik, hogy a Biztonsági Tanács e felelősségből folyó kötelességeinek teljesítésekor az ő nevükben jár el.” A Biztonsági Tanácsnak az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel összhangban kell eljárnia.
A Biztonsági Tanács mindegyik tagjának egy szavazata van. A határozatokhoz 9 igenlő szavazatra van szükség. Ha eljárási kérdésekről van szó, a 9 szavazat bármelyik 9 tagé lehet. Minden más esetben nélkülözhetetlen, az 5 állandó tag egybevágó igenlő szavazata.
A nagyhatalmak egyhangúságának elve – amit a közhasználatban hibásan vétójog néven emlegetnek – az Egyesült Nemzetek eredményes működésének kulcskérdése. Lehetetlenné teszi ugyanis, hogy valamely nagyhatalom vagy nagyhatalmak egy csoportja rákényszerítse akaratát a többiekre.
A tanács tevékenysége során több kisegítő szervet hozott létre. Ezek között a legfontosabb, a Vezérkari Bizottság nem végez érdemi munkát, mert a működéséhez szükséges megállapodásokat a résztvevők között ellentétek miatt két évig – 1946-tól 1948-ig – tartó tárgyalások ellenére sem sikerült megkötni. A bizottság szerepét egyrészt az ENSZ ún. békefenntartó tevékenysége, másrészt a fegyverzetkorlátozással és leszereléssel foglalkozó egyes ENSZ-szervek vették át.
A Biztonsági Tanács az elmúlt 40 évben összesen 2700 ülést tartott. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a törvénytelen koreai fegyveres beavatkozáson kívül soha nem alkalmazott katonai szankciókat, egyéb kényszerítő intézkedéseket is mindössze két ízben. 1966-ban a dél-rhodesiai Smith-rezsim, 1977-ben pedig a Dél-afrikai Köztársaság ellen. A tanács a II. világháború óta kirobbant csaknem 100 helyi konfliktus közül csak kevéssel tudott érdemben foglalkozni. Voltak kérdések, mint a berlini válság vagy a vietnami háború, melyek a nagyhatalmak között fennálló ellentétek miatt eleve nem is kerültek napirendjére. Ahol a tanács közbelépett, intézkedései ott is általában utólagosak voltak: nem a viszályok megelőzésére, hanem a béke helyreállítására irányultak. Az intézkedések egyik speciális válfaja lett az ún. békefenntartó tevékenység: a tanács a gazdasági vagy fegyveres szankciók elrendelésének politikai akadályai miatt különböző békefenntartó erők, megfigyelő vagy ténymegállapító bizottságok, jószolgálati küldöttségek, békéltető csoportok és speciális felhatalmazással rendelkező közvetítők útján igyekezett a viszályokat megfékezni. Az is előfordult, hogy maga a főtitkár ajánlotta fel szolgálatait a szemben álló feleknek.
