Az emberfajták
Az emberfajták
A mai ember egyetlen fajt alkot, amelynek azonban különféle változatai vannak. Ezek hosszú idő alatt, az eltérő körülményekhez való alkalmazkodás során alakultak ki, mint pl. a feketék bőrszíne az erős ultraibolya sugárzás miatt. A testalkatbeli különbségek is adaptációs hatásokat tükröznek: kimutatták, hogy pl. az eszkimók zömök, nagy törzse kevesebb hőt ad le, mint a feketék nyúlánkabb teste, még ha testtömegük azonos is.
A belső, ún. génközeli jellegeknél is jelentős eltérések találhatók a különböző földrészeken eltérő körülmények között élő embereknél, így pl. a vércsoportok gyakoriságában. Az AB0 vércsoportrendszerből az amerikai indiánoknál a 0 vércsoport az uralkodó, Ázsiában és Afrikában viszont ritkább, inkább csak a fő közlekedési útvonalaktól távolabb eső helyeken fordul elő nagyobb gyakorisággal. Ennek oka abban rejlik, hogy a pestis ellen a 0 vércsoportúak kisebb ellenállást tudnak kifejteni, mint az A, B vagy AB vércsoportúak, mert a pestisbacilusok a 0 vércsoporthoz hasonló tulajdonságot tartalmaznak. Afrikában és Ázsiában a pestis gyakran okozott hatalmas járványokat (a középkorban még Európában is), és ezek a járványok elsősorban a 0 vércsoportúak közül szedhették áldozataikat. Az A vércsoportúakat pedig a feketehimlő pusztította – elsősorban Ázsiában – egészen a közelmúltig. Ezért kisebb Ázsiában az A vércsoport gyakorisága mint Európában.
Az emberfajtákkal (rasszokkal) kapcsolatosan nem egységes az antropológusok véleménye. Ez több okra is visszavezethető, pl. arra, hogy az élőlények összes faja közül az ember él a legnagyobb területen, igen eltérő körülmények között, és talán a legnagyobb változatosságot is mutatja jellegeiben. Közrejátszik ebben az is, hogy az eltérő körülmények között élő népességeknél a népességen belül gyakran nagyobb a jellegek variációjának mértéke, mint az egyes csoportok között. Erősen megterhelte ezt a vitát az is, hogy a rasszokkal nemcsak antropológusok, hanem olyan politikusok is foglalkoztak, akik súlyos károkat okoztak nemcsak a tudománynak, hanem az egész emberiségnek.
A múlt században az emberi rasszok tudományos kutatásával egy időben kezdett kialakulni az ún. rasszizmus is. E tudománytalan elmélet képviselői politikai és gazdasági megfontolásokból, alacsonyabb rendű és magasabb rendű emberfajtákat, ill. népeket különböztettek meg. Elméletükkel tulajdonképpen a gyarmatosítás szükségességét és létjogosultságát igyekeztek „tudományosan” is igazolni. A múlt század közepén az Egyesült Államokban a rasszizmus segítségével próbálták indokolni a rabszolgaság intézményét is.
A rasszizmus egyik első és leghírhedtebb képviselője gróf Gobineau, francia diplomata volt. 1853-ban jelent meg ötkötetes „kultúratörténeti” munkája, amelyben részletesen kifejtette a rasszok egyenlőtlenségének elméletét. Szerinte a külső és belső jellegekben, valamint a szellemi képességekben megnyilvánuló különbségek a népek társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségének okai. Három „ősrasszt” különböztetett meg: a feketét, a sárgát és a fehéret. Szerinte a fehérek a magasabb rendűek, a feketék az alacsonyabb rendűek, a sárgák pedig közöttük helyezkednek el. A fehér rasszon belül pedig az árják a legmagasabb rendűek, ők a kultúra megteremtői, a többiek ezt csak átvették tőlük. Gobineau szerint az emberiség a rasszok keveredése miatt hanyatlóban van.
Ez a könyv lett az alapja a „fajbiológiának”, amely azután a náci Németország hivatalos ideológiája lett. A rasszizmus hirdetőinek többsége azonban nemcsak az embertanhoz, hanem a biológia többi ágához sem értett. A faj és a fajta biológiai fogalmait összekeverték a nép és nemzet történeti-néprajzi fogalmával is.
A mai emberfajták kialakulása valószínűleg nem kis területen és nem rövid idő alatt zajlott le. Az antropológusok egy része több központból, mások viszont egy vagy legfeljebb két központból származtatják a rasszokat. A policentrizmus (több központ) hívei szerint a negridek Afrikában, az europidok Dél- és Közép-Európában, a mongolidok Kelet-Ázsiában, az ausztralidok pedig az Indonéziához tartozó Nagy-Szunda-szigeteken alakultak ki. A monocentrizmus hívei szerint az emberfajták egyetlen nagy területen alakultak ki, s innen vándoroltak széjjel. A dicentrizmus képviselői szerint a rasszok két területen: az europidok, negridek és ausztralidok a nyugati elsődleges rasszképződési gócban, a mongolidok pedig a keleti gócban alakultak ki.
Az antropológusok az emberfajták számában ma még nem tudnak megegyezni a rasszokra vonatkozó ismeretanyag aránytalansága és a rendszerezés alapelveiben mutatkozó eltérések miatt. Szokás ugyanakkor négy emberfajtáról beszélni. A „fehérek” (europidok) már az újkor kezdetéig is igen nagy területen terjedtek el: benépesítették Európát, Észak-Afrikát, Arábiát, Kis-Ázsiát és Indiát, majd Amerikát és Ausztráliát is.
Az europidokra általában a világosabb színegyüttes (a szem, a haj és a bőr színe), az egyenes vagy kissé hullámos haj, az erőteljes szőrzet jellemző. Az A vércsoport gyakoribb nálunk, mint a B; a 0 vércsoport pedig Északnyugat-Európában és a Baszkföldön gyakori. Európában általában érvényes az, hogy északról dél felé haladva csökken a testmagasság, míg a színegyüttes sötétebbé válik. Észak-Európában inkább magasabb termetű, szőke hajú, szürke vagy kék szemű, világos bőrű rasszok (pl. a nordikus és a cromagnoid) fordulnak elő. Kivételt képeznek a lappok, akik alacsony termetűek és sötét színkomplexiójúak. A mediterrán rasszok Európa déli és nyugati, Afrika északi és Ázsia délnyugati részén (India) fordulnak elő. Jellemző rájuk a hosszú fej, a keskeny arc és a sötét színkomplexió. Közép- és Kelet-Európában gyakori az ún. kelet-europid rassz, amelynek sok helyi változata alakult ki. Nyugat-Európában a barna hajú, barna szemű, rövid fejű, közepes termetű alpi rassz, a Balkán-félszigeten pedig a magasabb termetű, sötét szemű és hajú, rövid fejű, nagy orrú dinári rassz terjedt el.
A negrid emberfajtához tartozó rasszok főként Afrikában élnek. Észak- és Dél-Amerikában a rabszolgakereskedelem révén kerültek át mintegy 200 éve. A negridekre általában az igen sötét színkomplexió, a göndör vagy gyapjas haj, a hosszú fej, a kissé előreugró arc, a széles ajak és orr, valamint a gyér testszőrzet jellemző. A B vércsoport nagy, a 0 alacsony gyakoriságú. A negridek több helyen már régen keveredtek az europidokkal. Így alakult ki pl. az etiopid rassz, amely Etiópiában és Szomáliában terjedt el, és világosabb bőr, europid jellegű orr és hullámos haj jellemzi. Az igazi negridek általában középmagas vagy magas termetűek.
Az ausztralid fajta (Ausztrália őslakói) képviselői ma már talán csak 50 000-en lehetnek. Közéjük tartoztak a múlt század végén a fehérek által kiirtott tasmániaiak is. Az ausztralidok magas termetűek, igen sötét bőrűek, nagy fejméretekkel és a negrideknél erősebb testszőrzettel rendelkeznek. Többségük 0 vércsoportú.
A mongolidok (a „sárga” emberfajfa) többsége Ázsiában él, de általában hozzájuk sorolják az amerikai indiánokat is. A Föld népességének több mint felét alkotják. Jellemzőik a világosbarna bőr, a sötét szem és haj, a lapos arc és a belső szemzugot eltakaró, ún. mongolredő. Náluk a B vércsoport jellemző. Nyugat-Szibériában és Közép-Ázsiában europid és mongolid rasszok keveredéséből kialakult rasszokat is találunk. Az igazi mongolidok közül a Bajkál-tó környékén egy alacsony termetű, hosszú fejű, széles és magas arcú rassz a gyakori. A kínaiak inkább magasabb termetűek, arcuk keskenyebb. A dél-mongolidok Dél-Kínától Indonéziáig terjedtek el. Alacsony termet, széles arc, finom alkat jellemzi a helyi változatokat is. Az indiánok az ún. amerindid rasszokhoz tartoznak. Őseik a jégkorszak vége felé a Behring-szoroson keresztül vándoroltak át Szibériából. Valószínűleg az Alaszka, Kanada és Grönland területén élő eszkimók vándoroltak át utoljára az Újvilágba. A délibb területeket addigra már az indiánok elfoglalták, így északon maradtak és kiválóan alkalmazkodtak a sarkköri viszonyokhoz. Az észak-amerikai indiánok elsősorban magasabb termetükkel és hajlott, nagy orrukkal ütnek el a mongolidoktól. A nagyobb lélekszámban élő közép- és dél-amerikai indiánok alacsonyabb termetűek. Az Andok hegyláncai között élők jól alkalmazkodtak a magashegységi tájakhoz. A dél-amerikai őserdőkben élő indiánok jó részét kiirtották.
Az emberiség tehát – hosszú és eltérő viszonyok között történt fejlődése következtében – sem külső megjelenésében, sem belső adottságaiban nem egységes. De minden emberi csoport biológiailag egyforma lehetőségekkel rendelkezik. Minden nagyobb emberi csoportban az összes lehetséges emberi tulajdonság örökletes alapja megtalálható, közöttük természetesen a szellemi képességeké is. Kevés az olyan nép, amely rassz tekintetében egységes.
