TIZENKETTEDIK SZÍN
Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?
E régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?
Előitélet szülte egykor azt,
Szűkkeblüség, versenygés védte meg.
Most már az egész föld a széles haza,
Köz cél felé társ már most minden ember,
S a csendesen folyó szép rend fölött
Tisztelve áll őrül a tudomány.
Beteljesült hát lelkem ideálja,
Ez mind derék, ezt így kívántam én is.
Egyet bánok csak: a haza fogalmát,
Megállott volna az tán, úgy hiszem,
Ez új rend közt is. Az emberkebel
Korlátot kíván, fél a végtelentől,
Belterjében veszt, hogyha szétterül;
Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz;
Félek, nem lelkesűl a nagy világért,
Mint a szülők sírjáért lelkesült.
Ki a családért vérét ontaná,
Barátjaért legfeljebb könnye van. -
Eszményedet, mint látom, elveted,
Előbb még, mintsem testesülhetett.
Korántse hidd, de kandivá levék:
Mi eszme az, mely a széles világot
Eggyé olvasztja, mely a lelkesülést,
Az emberszív e szent, örök tüzét,
Mit eddig száz hitványsággal szitott,
S ábrándos harcra zsákmányolt ki csak,
Nemesb célhoz vezérelendi végre. -
De mondd, hol állunk mégis, mily hely ez?
Aztán vezess, hogy lelkem kéjelegjen
A boldogságban, melyet annyi harcra
Jól érdemelt díjúl kapott az ember.
Sok más hasonló közt ez egy falanszter,
Tanyája az új eszmék emberének. -
Jerünk tehát.
Megállj, ne oly sietve.
Előbb levetjük ezt a régi bőrt.
Ha mint Ádám s Lucifer érkezünk,
Nem hinne bennünk e tudós világ,
S megsemmisülnénk, vagy lombikba zárna.
Mily oktalan beszéd ez már megint?
Már az nincs másképp e szellemvilágban.
Tégy hát, amint akarsz, de szaporán!
Im, vedd a gúnyát. El hajfürteiddel. -
Készen vagyunk. -
Szóljunk be e tudóshoz.
Üdvöz légy, tudós!
Meg ne háboríts
Nagy művemben, nem érek rá fecsegni.
Nagyon sajnálom. Mink az ezredik
Falanszterből vagyunk tudósjelöltek,
S ily messze útra nagy híred hozott.
Dicséretes buzgóság, mondhatom.
De hisz művem most félben is maradhat,
Csak a meleg ne fogyjon lombikomban,
S akaratomnak enged az anyag. -
Ah nem csalódtam, megmaradt tehát
Még benned is, ki a természetet,
Embert leszűrted, mint végső salak
A nagy hiúság. -
Most mulathatunk már. -
De mely szakmába tartoztok sajátlag?
Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők,
Átpillantását vágyjuk az egésznek. -
Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy,
Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.
Igaz. - Tudom jól, hogy kell olyan is,
Ki homokot hord, vagy követ farag:
Nélküle nem emelkedik terem.
De ez csak a homályban tévelyeg,
S fogalma sincs arról, miben segít. -
Csak az építész látja az egészet,
S bár megfaragni nem tud egy követ,
A művet ő teremti, mint egy isten. -
Ily építész nagy a tudásban is.
S azért jövénk te hozzád, oh nagy ember.
Azt jól tevétek, méltányolni tudlak.
A tudománynak gazdag ágai
Egy organizmus sok külön vonása,
Együtt igéző csak.
Szép hölgy gyanánt.
De mindamellett a vegytan csupán -
Az a közép, hol élete lakik. -
Találtad!
Ezt mondá a matézisről
Előttem már egy matematikus.
Hiúságból mindenki önmagát
Tekinti látkörében a középnek. -
Te jól választád kedvenc tárgyadúl
A kémiát.
Abban nyugodt vagyok. -
De hát nézzük meg a múzeumot.
Páratlan az egész mai világon,
Az ősvilág kihalt állatjai
Valódi példányokban állnak itt
Mind jól kitömve. - Ezrenként lakoztak
Apáink közt, míg barbárok valának,
Megosztva vélök a világ uralmát. -
Maradt felőlök sok csudás mese,
Például erről, hogy gőzmozdonyul volt.
Ez ló, de korcsosult fajta, mondhatom,
Más állat volt ám hajdan Al-borak *.
Erről meg azt regélik, hogy barátul
Tartá az ember, ingyen, munka nélkül,
S fel birta fogni, hű elismeréssel
Lesvén az ember gondolatait.
Mi több, mondják, hogy elsajátitá
Bűnét is, a tulajdonnak fogalmát,
S mint őr od'adta érte életét. -
Ezt úgy beszélem csak, mint írva van,
Nem mintha hinném mind feltétlenül.
Sok őrültség volt a múltban, sok ábránd,
Melyből ránk szintén e mese maradt.
Ez a kutya. - Mind áll, mit róla mondasz. -
Vigyázz, Ádám elárulod magad. -
Ez a szegénynek rabszolgája volt.
Mint a szegény meg ökre gazdagoknak.
Ez a puszták királya.
Az oroszlány -
Im itt a tigris, itt a fürge őz;
Mi állat él tehát még a világon?
Minő kérdés, hát nálatok nem így van?
Él, ami hasznos és mit ekkorig
A tudomány pótolni nem tudott:
A disznó és a birka, de korántse
Olyan hiányosan már mint minőnek
A kontár természet megalkotá:
Az élő zsír, ez hus- s gyapjútömeg,
Mely, mint a lombik, céljainkra szolgál.
De úgy látom, hogy ezt mind ösmered,
Lássunk tehát mást. Ím ásványaink.
Nézzétek, mílyen roppant széndarab:
Egész hegyek valának íly anyagból,
Az emberek már készen szedheték,
Mit most a légből szűr a tudomány
Nagy fáradsággal. Ezt az ércet itt
Vasnak nevezték, s míg el nem fogyott,
Az alumínért nem kellett kutatni. -
Ez a darabka az arany, nagyon
Nevezetes s nagyon haszontalan.
Mert még midőn az ember, vak hitében,
Imádott felsőbb lényeket magánál,
Felűlállókat még a sorson is:
Ilyennek hitte az aranyat is,
Oltárain jólétet és jogot,
Mindent, mi szent volt, áldozott, hogy egy
Bűvös darabját bírja megszerezni,
Melyért cserébe mindent kaphatott -
Csodálatos tény, még kenyeret is.
Mást, mást mutass, ezt is mind ismerem.
Valóban nagy tudós vagy, idegen.
Lássuk tehát az ősnövényzetet.
Ím itt van az utolsó rózsa, mely
Nyílt a világon. Hasztalan virág,
Más százezer testvérrel foglalá el
A legbujább tért a lengő kalásztól;
Nagy gyermekek kedves játékszere.
Sajátságos jelenség az valóban,
Mint kaptak egykor ily játékokon;
Virágot terme még a szellem is:
A költészet s hit ábrándképeit,
S csalóka álmok karján ringatózva
Eltékozolta a legjobb erőt,
Hogy életcélja parlagon maradt.
Itt őrizünk még ritkaság gyanánt
Két ily művet. Az első, költemény;
Iróját akkor, még midőn bünös
Önhittel az egyén érvényt kivánt,
Homérnak hívták. Ábrándos világot
Rajzol le abban, Hadésznek nevezvén.
Rég megcáfoltuk már minden sorát.
A másik Tacitus Agricolája,
Nevetséges s mégis sajnálatos
Fogalmak képe a barbár világból. -
Hát fennmaradt még e néhány levél
A nagy napokból, mint végrendelet,
S nem bírja mégis lángra gyujtani
A korcs utódott, tettre ingerelvén,
Mely mesterkélt világtokat ledönti? -
Helyes megjegyzés, átláttuk mi ezt,
A méreg, melyet rejt, nagyon veszélyes,
Azért nem is szabad olvasni másnak,
Csak aki hatvan évet meghaladt,
S a tudománynak szentelé magát.
De hát a dajka tündérdaljai,
Ezek nem oltnak-é a gyönge szívbe
Sejtelmeket?
Igen bizon, s azért
Dajkáink a magasb egyenletekről,
A mértanról beszélnek gyermekinknek. -
félre
Ah gyilkosok, nem féltek-é egész
S legszebb korától a szűt megrabolni! -
Menjünk tovább. - Im itt e műszerek,
Műtárgyak mily csodás alakzatúak.
Ez álgyú; rajta rejtélyes fölírás:
Ultima ratio regum. * - Hogyan
Használhatott, ki tudja? - Íme kard,
Kizárólag csak embergyilkoló szer -
És nem volt bűnös, aki ezzel ölt.
E kép szabad kézzel készűlt egészen,
Fél emberéltet vett talán igénybe,
És tárgya, nézd csak, hóbortos mese.
Ma a nap végzi e munkát helyettünk,
S míg az csalárdul idealizált,
Ez mély hűséggel szolgál céljainknak.
félre
De a művészet, a szellem maradt el. -
E százszerű tárgy, mílyen cifra mind,
Mi gyermekes. A serlegen virág,
A széktámlán ábrándos arabeszk,
Emberkezek pazarlott műve mind.
S üdítőbb-é a víz azon pohárból,
Kényelmesb-é e széken az ülés?
Most gépeink teszik mindezt helyettünk,
Legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban,
És a tökélyről az kezeskedik,
Hogy a munkás, ki ma csavart csinál,
Végső napjáig a mellett marad.
Azért nincs élet, nincs egyéniség,
Mely mesterén túljárna, semmi műben. -
Hol leljen tért erő és gondolat
Bebizonyítni égi származását?
Ha küzdni vágyik és körűltekint
Ezen szabályos, e rendes világban
Még a veszély gyönyörét sem leli,
Nem lel csak egy vérengző vadat se.
Csalódtam hát a tudományban is:
Unalmas gyermekiskolát lelek
A boldogság helyén, mit tőle vártam.
Nincs-é behozva a testvériség?
Hol szenved ember anyagi hiányt?
Valóban, ily eszmék megérdemelnék
A megfenyítést.
Mond, mi hát az eszme,
Mely egy ily népbe egységet lehel,
Mely, mint közös cél, lelkesítni tud?
Ez eszme nálunk a megélhetés.
Midőn az ember földén megjelent,
Jól béruházott éléskamra volt az:
Csak a kezét kellett kinyújtani,
Hogy készen szedje mindazt, ami kell.
Költött tehát meggondolatlanúl,
Mint a sajtféreg, s édes mámorában
Ráért regényes hipotézisekben
Keresni ingert és költészetet.
De már nekünk, a legvégső falatnál,
Fukarkodnunk kell, általlátva rég,
Hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk.
Négy ezeredév után a nap kihűl,
Növényeket nem szűl többé a föld;
Ez a négy ezredév hát a mienk,
Hogy a napot pótolni megtanuljuk,
Elég idő tudásunknak, hiszem.
Fűtőszerül a víz kinálkozik,
Ez oxidált legtűztartóbb anyag.
Az organizmus titkai közel
Állnak ma is már a fölleplezéshez. -
Éppen jó, hogy beszédünk erre vitt,
Majdnem feledtem volna lombikom,
Mert én is épp e tárgyban dolgozom.
Nagyon vénűl az ember, hogyha már
Lombikhoz tér, midőn organizál. -
De hogyha sikerűlne is müved,
Mi szörny lesz az, mi szótlan gondolat,
Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs,
Lény, melyet a természet eltagad,
Melyhez nincs ellentét, nincsen rokon,
Ha nem korlátozandja az egyén.
S honnan veendi ennek jellegét
Elzárva külhatástól, szenvedéstől,
Egy szűk üvegben kelve öntudatra?
Nézd, nézd, hogyan forr, nézd, miként ragyog,
Itt-ott tünékeny alakok mozognak,
Ezen meleg, e jól elzárt üvegben,
A vegyrokonság és ellenhatás
Mind összevág, és kényszerűlve lesz
Engedni az anyag kivánatomnak.
Bámúllak, tudós! Még csak azt nem értem,
Tudnád-e tenni, hogy, mi most rokon,
Ne vonja egymást, és ne lökje el
Az ellentét.
Minő badar beszéd;
Örök törvénye ez az anyagoknak.
Ah értem, mondd csak el, min alapúl?
Min alapúl? Törvény, mert úgy vagyon,
Mutatja nékünk a tapasztalás.
A természet fűtője vagy tehát csak,
A többit ő magában végezi. -
De én szabom korlátit az üveggel,
S kivonszolom a rejtélyes homályból.
Nem látok eddig még életjelet.
El nem maradhat. Én, ki úgy kilestem
Az organizmus minden titkait,
Ki százszor boncolám az életet -
Hullát fogál fel csak mindannyiszor.
A tudomány sántán követi csak
A meglevő ifjú tapasztalást,
S miként bérenc költője a királynak,
Kész kommentálni a nagy tetteket,
De megjósolni hivatása nincs. -
Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é,
Egy szikra kell csak, és életre jő? -
De azt a szikrát, azt honnan veszed?
Csak egy lépés az, ami hátra van.
De ezt az egy lépést ki nem tevé,
Az nem tett semmit, nem tud semmit is.
A többi mind künn volt az udvaron,
A legszentebbe épp ez egy vezetne. -
Oh, lesz-e, aki egykor megteszi? -
a füstből
Nem lesz soha. - Ez a lombik nekem
Nagyon szűk és nagyon tág. - Hisz te ismersz,
Ádám, ugy-é - most még nem is gyanítnak. -
Hallottad-é a szellemszózatot,
Oh nézd, oh nézd, te gőgös, gyönge ember,
Hogy bírnál azzal, aki ott lebeg. -
Őrült roham. Ah, aggódom miattad!
A nagy művet. Midőn már int a cél,
Kisded göröngy, a dőre vak eset,
Elejt.
Végzetnek hívták hajdanán.
S kevésbbé szégyenítő volt hatalma
Alatt megtörni, mint engedni most
A dőre vak esetnek. -
A munka megszűnt, jő a sétaóra,
Itt jőnek a gyárakból, a mezőről,
Most kap fenyítést, aki vétkezett,
Most osztatnak be a nők s gyermekek.
Jerünk oda, dolgom lesz nékem is.
Harmincadik szám!
a sorból kilépve
Itt vagyok.
Te ismét
Mértéktelen fűtötted a kazánt.
Valóban úgy látszik, hogy szenvedélyed
Veszélybe hozni az egész falansztert.
S ki állna ellent a csábnak, midőn
Szikrázva, bőgve a vadúlt elem,
A láng ezer nyelvével vesz körűl,
Elérni kíván, hogy megsemmisítsen:
S ott állni bátran, szítani tovább,
Jól tudva, hogy hatalmunkban vagyon. -
Nem ismered te a tűznek varázsát,
Ki csak fazék alatt isméred azt.
Hiú beszéd, ezért ma nem ebédelsz.
visszalépve
De holnap újra szítom a tüzet.
Mit látok? Ezt a férfit ismerem.Ez volt Luther.
Kétszázkilencedik!
kilépve
Itt.
Tégedet harmadszor intelek már,
Hogy ok nélkül keressz verekedést.
visszalépve
Ok nélkül, merthogy nem panaszkodom? -
Pulya, ki más segítséget keres,
Míg karja ép. Vagy gyöngébb volt-e tán
Ellenfelem, mért nem védé magát?
Ne feleselj! - Nem menti koponyád
Alakzata sem e rossz hajlamot,
Mert az nemes, mert az hiánytalan.
De véred oly forrongó és szilaj!
Gyógyítni fognak, amíg megszelídűlsz.
Ah, Cassius, ha ismernél, ki véled
Philippinél csatáztam. - Hát odáig
Bír-é a rossz rend, a teória
Tévedni, hogy egy ily nemes kebel
Csak gátjúl van, s fel sem ismeri?
Négyszázadik szám!
kilépve
Hallom.
Már megint
Úgy elmerültél álomképeidben,
Hogy a rád bízott marha kárba ment.
Hogy ébren légy, borsón fogsz térdepelni.
visszalépve
Még a borsón is szépet álmodom.
Ah, mily szerep jutott, Plátó, neked
A társaságban, mely után epedtél! -
A hetvenkettedik szám!
kilépve
Íme itt. -
Rendetlenül hagyád el műhelyed.
Igen, mert mindig széklábat csináltam,
És azt is a leghitványabb alakra.
Soká könyörgtem, hagyják módosítnom,
Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt.
Nem engedék. Kivántam változásul
A szék támláját, mindent hasztalan.
Megőrüléshez voltam már közel,
S otthagytam a kínt, ott a műhelyet.
E rendbontásért a szobába mégy,
S nem élvezed e szép, meleg napot.
Michelangelo, mily pokol lehet
Szűd istenének, hogy nem bír teremtni. -
Oh, mennyi ismerős mindenfelé,
És mennyi szellem, mennyi őserő.
Ez vélem harcolt - az mártírhalált halt,
Ez szűknek érzé a világtekét,
S mi egyformára, mily törpére szűrte
Az állam. Oh, Lucifer, jőj, jerünk;
Nem bírja lelkem e látványt tovább. -
Ma két gyerek tölté be az időt,
Melyben szükséges volt az anyagond.
Most a közös növelde várja őket,
Elő, elő!
Mi ragyogó jelenség!
Megvan hát e rideg világnak is
Költészete!
Nos, Ádám nem megyünk?
Sőt inkább itt fogunk csak megnyugodni.
Tudós! Vizsgáld fejalkotásukat
E gyermekeknek.
Oh, mi vár reám!
E hang!
De mit kapsz e közsorsu nőn,
Ki Semirámis csókját ízleléd?
Még akkor ezt nem ismerém.
Ah, úgy!
Ez régi dalja a szerelmeseknek:
Azt tartja mind, hogy ő fedezte fel
A szenvedélyt, előtte senki még
Szeretni nem bírt, és ez így megyen
Néhány évezred óta szüntelen.
E gyermeket orvosnak kell tanítni.
Ebből pásztor lesz.
El tehát velök.
Hozzá ne nyúlj! E gyermek az enyém:
Ki tépi őt el az anyakebelről?! -
Vegyétek el, mit késtek még vele?
Oh, gyermekem! Hisz' én tápláltalak
Szivem vérével. - Hol van az erő,
Mely e szent kapcsot elszakítni bírja?
Lemondjak-é hát rólad mindörökre,
Hogy elvessz a tömegben, és szemem
Fürkésző gonddal hasztalan keressen
A száz egyenlő idegen között?
Ah, emberek, ha van előttetek szent,
Hagyjátok ez anyának gyermekét.
Ugy-é, ugy-é, te áldott idegen!
Merész játékot űzesz idegen;
Ha a család előitéletét
Éledni hagyjuk, rögtön összedűl
Minden vívmánya a szent tudománynak.
Mit nékem a fagyasztó tudomány!
Bukjék, midőn a természet beszél.
Meglesz már?
Hah! Hozzá ne nyúljatok!
Amott van egy kard, megtanítalak,
Hogy kell kezelni.
Álomkép, ne mozdúlj!
Ádám vállára teszi kezét, ez megdermed
Érezd kezemnek végzetes hatalmát.
Oh, gyermekem!
E két nő pártalan,
Jelentkezzék, ki párjaúl igényli.
Ezt én igénylem.
Tudós! Véleményed?
Rajongó férfi és idegbeteg nő:
Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár.
De én nem állok el, ha ő akarja.
Tiéd vagyok, nagylelkű férfiú.
Szeretlek, hölgy, szivem egész hevével.
Szeretlek én is, érzem, mindörökké.
Ez őrülés. - Sajátságos, valóban,
A múlt kisértetét feltűnni látni
Világos századunkban. - Honnan ez?
Az édenkertnek egy késő sugára.
Sajnálatos. -
Ne szánjatok. - Miénk
Ez őrülés; mi józanságtokat
Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,
Melynek higgadt gond korlátot nem ír. -
Szellembeszéd az, mely nemesb körökbűl
Felénk rebeg, mint édes zengemény,
Tanúja, hogy lelkünk vele rokon.
S megvetjük e földnek hitvány porát,
Keresve útat a magasb körökbe. -
Mit hallgatjuk tovább, kórházba őket!
Itt gyors segély kell. Ádám, útazzunk!