TIZENEGYEDIK SZÍN
a zsibongó sokaság morajából eggyéolvadva s
halk zenétől kísérve
Zúg az élet tengerárja
Mindenik hab új világ
Mit szánod, ha elmerűl ez
Mit félsz, az ha feljebb hág? -
Majd attól félsz, az egyént hogy
Elnyelendi a tömeg,
Majd, hogy a kiváló egyes
A milljót semmisíti meg.
Rettegsz a költészetért ma,
Holnap a tudás miatt,
S szűk rendszernek mértekébe
Zárod a hullámokat.
S bármint küzdesz, bármint fáradsz,
Nem merítsz mást, mint vizet,
A méltóságos tenger zúg,
Zajg tovább is és nevet.
Hagyd zajongni majd az élet
Korlátozza önmagát.
Nem vesz el harcában semmi,
Mindig új s mindég a régi.
Halld csak ígéző dalát. -
Ez az, ez az, miért mindég epedtem,
Pályám mindeddig tömkeleg vala,
Az élet áll most teljesen előttem,
Mi szép, mi buzdító versenydala.
Szép a magasból, mint a templomének,
Bármi rekedt hang, jajszó és sohaj
Dallamba olvad össze, míg fölér. -
Így hallja azt az Isten is, azért
Hiszi, hogy jól csinálta e világot.
De odalent másképen hallanók,
Hol közbeszól a szív verése is.
Te kétkedő gúny, hát nem szebb világ ez,
Mint mindaz, amin eddig átgyötörtél?
Ledűltek a mohos korlátfalak,
Eltűntek a rémes kisértetek,
Miket a múlt megszentelt glóriával
Hagy a jövőre kínzó átokul.
Szabad versenytér nyílt meg a kebelnek,
Rabszolgákkal gúlát ma nem emelnek. -
Egyiptomban sem hallott volna fel
Ilyen magasra a rabok nyögése,
S mi istenik e nélkül művei!
Vagy Athenében nem cselekszik-é
A felséges nép méltón, nagyszerűen,
Feláldozván nagy s kedves emberét,
Mivel a hon forog másként veszélyben,
Ha ily magasról nézzük, s nem zavarnak
Nő-könnyek és egyéb hitvány fogalmak.
Hallgass, hallgass, te örökös szofista.
De bárha áll is, a jaj hogy kihalt,
Helyette minden úgy el van lapúlva. -
Hol a magas, mi vonz? A mély? Mi rettent?
Hol életünknek édes tarkasága?
Többé nem tenger küzdő fényes árja,
Sima mocsár csak, békával tele. -
Kárpótol a közjólét érzete.
Ugy ítélsz, ládd, te is nagy polcodon
Az életről, mely lábadnál mozog,
Mint a múltakról a história.
Nem hallja a jajszót, rekedt beszédet;
Mit feljegyez, a múltnak csak dala.
Ah, már a sátán is romantizál,
Vagy doktrinér * lesz. Vívmány ez s amaz.
a Towerre mutatván
Az nem csoda, midőn az ős idők
Kisértetén állunk, egy új világ közt.
E korhadt álláspont se kell nekem,
Az új világba elszántan leszállok,
S nem félek, a költészetet, nagy eszmét
Hullámi közt hogy újra ne találjam. -
Lehet, hogy többé nem nyilatkozik
Eget megrázó ős titáni harcban,
De annál igézőbb, áldásosabb
Világot alkotand szerény körében. -
Haszontalan aggódás is leendne
Azt féltened. Míg létez az anyag,
Mindaddig áll az én hatalmam is,
Tagadásul, mely véle harcban áll.
S míg emberszív van, míg eszmél az agy,
S fennálló rend a vágynak gátat ír,
Szintén fog élni a szellemvilágban
Tagadásul költészet és nagy eszme. -
De mondd, mi alakot vegyünk magunkra,
Midőn leszállunk a zajgó tömegbe,
Mert így csak e helyen bírunk megállni,
Hol múlt idők ábrándja leng körül.
Akárminőt. Hisz nincsen már kiváló,
Hála a sorsnak. Hogy tudjuk, mit érez:
Le kell szállnunk a nép nagy rétegéhez.
Csak erre, erre, kedves jó urak,
Mindjárt kezdődik az előadás.
Mulatságos komédia nagyon,
Szemlélni, mint szedé rá a kigyó
Az első nőt, ki már kiváncsi volt,
S mint vitte ez csávába akkor is már
A férfiút. - Láthattok fürge majmot,
Mi méltósággal játssza emberét,
Láthattok medvét táncmester gyanánt.
Csak erre, erre, kedves jó urak! -
Ah Ádám! Itten minket emlegetnek,
Csak szép dolog, kinek olyan szerep
Jutott, hogy még hat ezredév után is
Mulat felette a víg ifjuság. -
El ez ízetlen tréfától. - Tovább.
Ízetlen tréfa? Nézd csak mint mulatnak,
Kik még imént szunnyadtak a padokban,
Hallgatva Népost - e piros fiúk.
S ki mondja meg, kinek van igaza,
Azoknak-é, kik az életbe lépnek
Az ébredő erő önérzetével,
Vagy aki, korhadt aggyal már, kilép? -
Vajon metszőbb-e egy Shakespeare neked,
Mint nékik e torz képű összevissza?
A torz az éppen, mit nem tűrhetek.
Rajtad tapadt még a görög világból.
Ládd, én fia vagy apja, hogyha tetszik
- Mert szellemek közt ez nem nagy különbség -,
Az új iránynak, a romantikának,
Én éppen a torzban gyönyörködöm.
Az emberarcra egy majomvonás;
A nagyszerű után egy sárdobás;
Ficamlott érzés, tisztes szőrruha;
Kéjhölgytől a szemérem szózata;
Tömjénezése hitványnak kicsinynek;
Szerelmi élvre átka egy kiéltnek:
Feledtetik, hogy országom veszett,
Mert új alakban újraéledek. -
Ádám vállára ütve
Mit foglaljátok ezt a jó helyet,
Te jómadár, csak az mulattat ingyen,
Ki életúnt s felkötteti magát. -
Kis ibolyák, első követei
A jó tavasznak. Vásároljanak!
E kis virág az árvának kenyért
És a szegénynek is szép éket ad. -
ibolyát vásárolva
Adj, adj nekem, holt gyermekem kezébe.
szintén vásárolva
Sötét hajamnak lesz legszebbik éke.
Kis ibolyák! - Vegyenek uraim!
bódéjában
Hogy e gaz mindig versenyez velünk,
S ki nem bírjuk szorítni a divatból. -
Pedig szép nyakra drága gyöngy való csak,
Melyért az is már, aki fölhozá,
Kétségbeejtő elszántsággal a
Tenger mélyének szörnyeit kisérti. -
Mi sok szép kelme, mennyi drága ékszer!
Vásárfiát ha volna, aki venne.
A mái férfi ilyesmit csupán
Gyalázatos mellékcélokra tenne.
Még úgy se, nincs többé izlése már,
Elrontás sok ledér hölgy s káviár.
Azért oly elbizott, hogy nem veszen fel.
Vagy oly szerény, hogy többé már nem is mer.
Elhaladnak
vendégei közt
Urak, vígan, a tegnap elveszett,
A holnapot nem érjük el soha.
Isten táplálja a madarakat,
S minden hiúság, mond a biblia.
Tetszik nekem e filozófia.
Üljünk le itt e szép árnyas padon,
S nézzük, mi olcsón és mi jól mulat
Savanyú borral s rossz zenével a nép.
az asztalnál
A gépek, mondom, ördög művei:
Szánktól ragadják a kenyeret el.
Csak az ital maradjon, elfeledjük.
A dús meg - ördög, vérünk szíja ki.
Most jőne csak! Hadd küldeném pokolba,
Több példa kéne, mint a múltkori.
Mit nyernél véle. Már ma függni fog.
Sorsunk meg, mint előbb, csak úgy forog.
Bolond beszédek, jöjjön hát az a dús,
Nem vétek néki, mellém ültetem,
Lássuk, ki az úr, és ki tud mulatni.
Ádámhoz
Uram, mivel szolgáljak?
Semmivel.
El hát padomról, semmiháziak!
Azt vélitek tán, a pénzt csak lopom,
Vagy gyermekem s nőm koldulásra termett?
fölkelve
Igy mersz beszélni?
Hagyd el a pimaszt!
Jerünk tehát, mit is nézzük tovább,
Hogyan silányul állattá az ember.
Ah, íme itt van, mit régtől kerestem,
Itt vígadunk kedéllyel, fesztelen.
Ez a döbörgés és e vad kacaj,
E bacchanális tűz felgerjedése,
Mely minden arcra rózsa-árt idéz,
Mint dőre képzet a nyomor fölé,
Hát nem dicső ez?
Engem undorít.
E hely sajátom, itt van engedélyem.
Könyörülj rajtam, másként meghalok,
Már két hete, hogy nem dolgozhatom.
Igaz koldús sem vagy hát eszerint,
Kontár sehonnai, rendőrt hivok. -
A második koldus elsompolyog.
Az első helyet foglal
Krisztusnak öt sebére, alamizsnát
A szenvedőnek, édes uraim! -
Paraszt, odébb! - Vagy azt hiszed talán,
Hogy még te is valami vagy?
Megérzed,
Ha nem hiszed.
MÁSODIK MESTERLEGÉNY
Ne bántsd. Térj ki előle;
A hatalom s dicsőség mind övé.
No hát, lenézéssel miért tetézi,
Ha már ugyis nadályként szívja vérünk.
danolva
Sárkányoktól is kivívták
Egykoron az aranyalmát -
Almák még most is teremnek,
A sárkányok rég kivesztek:
Bamba, aki nézi, nézi,
És letépni nem merészli.
a mulatók nézésébe merülve
Ez a kacérság tetszik, ládd, nekem.
Mutassa a dús, hogy mi kincse van.
Vasas ládában, melyen a fukar
Ül, úgy lehet fövény, mint színarany. -
Mi megható féltése e kamasznak!
Hogy őrzi lánya egy tekintetét.
Isméri a jelen percnek becsét,
Bár tudja jól - de hát mi gondja arra -,
Hogy a jövőben másnak dől karára.
egyik zenészhez
Miért bánsz így a művészettel, ember!
Mondd, tetszik-é, amit húzasz, magadnak?
Dehogy tetszik, dehogy! Sőt végtelen kín
Ezt húzni napról napra, s nézve nézni
Miként mulatnak, kurjongatva rajta.
E vad hang elhat álmaimba is.
De mit tegyek, élnem kell, s nem tudok mást. -
még mindig a szemléletbe merülve
Ah, ílyen gondos filozófiát
Ki tenne fel a röpke ifjuságról? -
E lányka tudja, hogy nem az utolsó,
Melyet most élvez, a perc életében,
S amíg ölelget, új viszonyt keres
Máris szeme. - Ah, drága gyermekek;
Mi örömöm telik most bennetek!
Hogy oly mosolygva munkáltok nekem!
Áldásom a bűn és nyomor legyen.
danolva
Aki munkás hét után
Tiszta szívvel, dal között
Csókot és bort elköszönt,
Kacagja az ördögöt.
Csak erre, erre, drága szép kisasszony!
Olcsóbban senkisem szolgálhat önnek.
Ne higgyen néki, rossz mértéke van,
S áruja régi. - Erre, szép kisasszony! -
Ah Lucifer! Ládd, ily hitvány helyen
Tartasz le, míg az üdv, megtestesülten,
Majd észrevétlen leng tőlem tova.
Ilyesmi már éppen nem új dolog. -
A templomból jő, oh mi szép, mi szép!
Láttatni volt ott, s látni is talán.
E gúny hideg, ne érintsd őt vele.
Az ájtatosság ül még ajkain.
Látom, megtérsz, sőt pietista * léssz.
Rossz élc, mert keblem bárminő hideg,
Az nékem baj: de a leánykebelben
Kivánom az előitéletet,
E szent poézist, múlt idők zenéjét,
Érintetlen zománcát a virágnak. -
De melyik hát, mutasd, az a darab menny -
Mert azt az ördögtől sem várhatod,
Izlésedet hogy mindig felkutassa,
Elég ha aztán birtokába juttat.
Lehet-e más, mint e hölgy? -
Így beszél
A zsolna * is, ha férget fog magának,
Féltékenyen körülnéz, s azt hiszi,
Hogy a világon ez legjobb falat,
Míg a galamb undorral néz reá.
Az ember is üdvét csak önmaga
Találja fel - sokszor tán éppen ott,
Hol másik társa poklot alkotott. -
Minő méltóság, mílyen szűz-erény;
Megközelítni szinte nem merem.
Bátran csak, nem vagy a nőknél ujonc,
S ha jól megnézzük, ő is eladó lesz.
Hallgass!
Hisz tán drágább a többinél.
Kisasszony, kérem, e vásárfiát
Fogadja el kezemből szívesen.
Artúr, ön jó, megemlékszik felőlem.
Rég nem láttuk már; mért nem látogat meg?
Ez éretlen fiú bírná-e hát,
Mit férfi-szívem hasztalan óhajt? -
Mi meghitten szól véle, mint mosolyg. -
Még int utána - oh, mi kín, mi kín! -
Meg kell szólítnom.
Artúr szűlei
Vagyonosak, igaz, de nem tudom,
Mi szemmel nézik a viszonyt veled.
Azért egészen vágytársát se mellőzd,
Ki ma is e csokorral meglepett. -
Engedjék, hölgyeim, hogy elkisérjem,
Nehogy baj érje e tolakodásban.
Mi szemtelenség!
El, tolakodó!
Tán azt hiszi, hogy olyan e leány,
Kinek akárki mondhat szépeket? -
S hát mondhat-é mást? - Sokszor álmodám így
A hölgytökélynek legszebb ideálját.
Álmodhatik, amit tetszik magának;
De akinek e lányka báji nyílnak,
Az ily gézengúz ember nem lehet.
Ah, drágalátos hölgy, világ csodája,
Mutassa csak piciny fehér kezét,
Hadd mondjam el, a sors ezer malasztja
Miként himzendi boldog életét.
Kezébe nézve
Szép mátka várja - ah, közel nagyon -
Szép gyermekek, egészség és vagyon.
Pénzt kap
Ádámra mutatva
Húgom! Társam sorsáról is beszélj. -
Nem látom tisztán, éhség vagy kötél. -
ÉváhozNe útasítson így el önmagától,
Ah, érzem, e szív nékem van teremtve. -
Anyám, ne engedd hát -
Rendőrt kiáltok,
Ha nem tágúl.
Ne bántsd - eszére tér tán,
S tulajdonkép nem is tett semmi rosszat.
Oh szent költészet, eltünél-e hát
E prózai világból már egészen?
Dehogy tűnt! Hát az a mézeskalács,
Virágcsokor, az a tánc, gallylugos
Mi volt egyéb? Csak oly finnyás ne légy,
És ábrándozni van még tárgy elég.
Mit ér, ha a nyervágy, haszonlesés
Ólálkodik köztük, s önzéstelen
Emelkedettség nincsen már sehol.
Az is akad az iskoláspadok közt,
Hol még az élet nem gazdálkodott.
Ép itt jő néhány ilyen cimbora. -
Vígan, fiúk, mögöttünk a penész,
Ma élvezünk valami derekast.
Ki a szabadba, a várost utálom,
Korlátolt rendét, e kalmár világot.
Valakivel próbáljunk összetűzni,
Ez izgató és férfias mulatság.
Ragadjuk el a zsoldosok öléből
Lánykáikat, s mindjárt lesz háború is;
Aztán szabadba sietünk velök,
Néhány pohár sör- és zenére van pénz,
S estélig győzelmünk emlékivel
Piros pofák közt hercegek leszünk.
Dicső, dicső, bosszantni a filisztert.
Összébb fűzvén frigyünknek láncait -
S mulatni, ahogy most tőlünk telik,
Míg egykor a hazáért lelkesedve
Nemesebb küzdtért foglal majd erélyünk.
Kedves látvány ez e lapos világban,
Szebb kor csíráját sejti benne szűm.
Meglátod, a csíra mivé fesel
Lerázva majd a tantermek porát.
E két gyáros, ki itt felénk közelg,
Ifjontan az volt, mik most e fiúk.
Hiába, a versenyt nem állhatom,
Mindenki az olcsóbb után eseng,
Árum jóságát kell megvesztegetnem.
A munkásoknak bérét kell lehúzni.
Azt nem lehet, most is lázonganak,
Hogy meg nem bírnak élni, a kutyák,
S van is tán a panaszban egy kicsi,
De hát ki mondja, hogy nősüljenek,
Ki mondja, hogy hat gyermekök legyen?
Erősebben kell hát befogni őket,
Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban,
Elég pihenni a másik fele,
Kinek álmodni úgysem célszerű.
El vélek! - Mért is hagytad látnom őket. -
De mondd, hová is lett az a leány? -
Most, Lucifer, mutasd hatalmadat,
Segíts, hogy meghallgasson.
Lucifer se
Fecsérli erejét ily semmiségre.
Mi néked semmi, nékem egy világ.
Nyerd el tehát. - Csak korlátozni bírd
Érzésidet, hazugságtól ne félj,
Felelj, mint kérdlek, s karjaidba dűl. -
Hangosan, hogy a mögöttük hallgatózó
cigányasszony meghallja
Most látja már, mylord, mi kellemetlen
Álarc alatt a nép közé vegyülni,
Mindúntalan új bántalomra botlunk.
Ha sejtené e nép, hogy négy hajónk
Még már ma révbe szálland Indiából,
Máskép fogadna.
Az valószínű.
félre
E felfödözés szép sommát megér.
Ádámhoz
Egy szóra kérem, - ön elrejtezett,
Én megbüntettem a jövendöléssel,
Mert énelőttem nem létez titok,
Ki a sátánnal régen cimborálok.
félre
No még az kéne csak, te vén szipirtyó!
Önök hajói már ma itt leendnek,
De, ami ennél még örvendetesb,
Egy szép leányka epedez önért.
S hogy nyerhetem meg?
Hisz már-már öné.
Elútasított.
Épp azért öné lesz.
Meglátja, itt lesz ismét nemsokára.
Emlékezzék bár a jósnő szavára.
El
Lucifer! E banya rajtad kifog.
El nem vitázom fényes érdemét.
Most ő pótolja az ördög helyét. -
Félrébb az útból! - Tisztelet nekem,
Megőszült tudományban a fejem,
Mig a természet titkos kincseit
Felástam ernyedetlen szorgalommal.
Minő csodás bolond ez, Lucifer?
A tudomány, mely nyegle, hogy megéljen,
Éppen mint akkor, hogy tudóskodál,
Csakhogy több zaj kell most, mint kelle hajdan.
Ilyen mértékben azt sosem tevém.
Gyalázat rá!
Arról ő nem tehet,
Természete ha fél s kerűlni vágyik,
Hogy ez ne álljon sírköve felett:
Ex gratia speciali
Mortuus in hospitali. **
Ha másokért áldozván éjt, napot,
Jutalmának kéréséhez jutott.
Az emberek javára fáradék,
S ím, itt van a dicső eredmény:
Ez az edényke élet-elixír,
Melytől megifjul a beteg, vén.
Ezt szedték hajdan a nagy fáraók.
Ez Tankréd bűvös bájitalja;
E szépitőt használta Helene,
Ez Kepler asztrológiája. -
Hallod, mit árul? - Míg mi a jövőben
Kerestük a fényt, ő a rég lefolytban.
Sohase tiszteletes a jelen,
Mint embernagyság a hálószobában.
Nőnk az, tízévi házas állapotban -
Már azt is tudjuk, hogy szeplője hány van.
Vegyetek, ím, nem bánja meg, ki vesz,
Ily alkalom még nem volt és nem is lesz.
Ide vele! - Nekem bármelyik elkel. -
Ah, mily szerencse. Mílyen drága vétel.
No ládd, e nép, mely közt már senki nem hisz,
Ami csodás, hogyan kapkodja mégis. -
Hasztalan beszéd, hisz ismerünk már.
Ne üdvözűljek, hogyha nem igaz.
Olyan szerelmes önbe az az úr,
Hogy már ma még maîtresse-ének * veszi.
Mint hercegasszony, oly szállást lakik,
Színházba, táncra négy lovon robog.
Ha jól felvesszük, százszor célszerűbb,
Mint elhervadni fejkötő alatt
Egy szurtos varga bűzös műhelyében.
Csak nézze ön, ott áll - hogyan keres.
Elég nem szép, hogy még nem láta meg. -
Keze finom, tartása úrias. -
Nekem még társa sincsen ellenemre,
Bár orra kissé horgas, lába görbe,
De olyan tisztes, éltes férfiú. -
Megyek, leányom. Legjobb közbenjárás,
Ha magatokra hagylak egy kicsit.
Ádámhoz
Lám, itt van a szép; mint eped önért. -
Repülök hozzá. - Oh mi kéj - mi kéj!
A közbenjárót sem kell elfeledni.
pénzt ad neki
Társamtul a pénz, tőlem kézszorítás.
felsikoltva
Uh! Mily kemény kéz!
El
Kéjét érzenéd,
Ha az volnál, kit játszol, vén banya! -
Ádámhoz
Vehetne ön vásárfiát nekem,
E szépítőszer mint kinálkozik. -
A nőiség varázsa arcodon
A szépítőszer, melynek párja nincs.
Ah! Ön nagyon kegyes.
Ne szégyeníts meg:
Gyémántot, gyöngyöt fűzök szép nyakadra,
Nem, mintha ékesíteni akarnám,
De mert méltóbb helyen már nem ragyoghat. -
Amott odább láttam sok ékszerárust,
De nem való az ily szegény leánynak.
No hát nézzük meg!
Az felesleges,
Kitűnő ékszer van velem esetleg.
és próbál
Mi szép, mi kedves, mint irígylik ezt majd. -
De ezt a szívet - ezt többé ne lássam!
Eldobhatom, ha ellenére van.
Helyes, majd én meg rálépek
Mi az:
Sikoltást hallok, vagy csak képzelődöm?
a nép tolong utána
Siessünk. - Mondtam úgy-e, hogy mi gyáva. -
Most is dacos még. - Fel csak, fel utána!
Minő zaj ez, mi hallatlan tolongás?
Akasztanak. Beh jó, hogy itt vagyunk.
Gyerünk mi is, oly izgató e látvány,
S szép alkalom ragyogni ékeimben.
Mi bűne a hitványnak?
Nem tudom.
Mindegy is az, de majd elmondom én:
Lovel gyárában dolgozott soká,
De az ón méreg, s azt szivá örökké,
Aztán több hétre kórházba kerűlt.
Kedves nejénél a szükség beszólt,
Lovel fia ifjú volt s jószivű,
Meglelték egymást és mindent feledtek. -
Vígan, pajtás! - Mártírként vérzel el,
Neved közöttünk fényes név marad.
A férj kigyógyult, s a nőt nem lelé,
Helye betölt, munkát hiába kért,
Fellázadt keble, fenyegetni mert,
Lovel fia pofonnal válaszolt.
Az átkozottnak kés akadt kezébe -
Most itt viszik - a vén Lovel megőrült. -
Hazudsz, hazudsz, én őrült nem vagyok,
Nem értem-é, mit súg fiam sebe?
Vegyed, vegyed, végetlen kincsemet,
S tedd, hogy ne értsem. Őrüljek meg inkább!
Ne félj, ne félj, meg léssz bosszúlva egykor.
Emelkedjél fel, ők a csúfosak. -
Velőt fagyasztó látvány, mit kisértsz?
Ki mondja itt meg, melyik bűnösebb,
Avagy csupán a társaság talán? -
Hol ez rohad - buján tenyész a bűn.
A társaság, igen. - Vedd kincsemet,
Csak azt, a seb beszédét hadd ne értsem. -
El
Jerünk, jerünk, mert nem kapunk helyet.
Áldlak sors, hogy biróvá nem tevél.
Mi könnyű törvényt írni pamlagon -
Könnyű itélni a felűletesnek,
És mily nehéz, ki a szivet kutatja,
Méltányolván minden redőzetét.
Ily elvek mellet pör nem érne véget.
A rosszat, mert rossz, senki nem cselekszi,
Az ördög is jogcímeket idéz,
S magáét véli mindenik erősbnek.
A törvénytudós széjjelvágja a
Kuszált csomót, minek fonalait
Ezer filantróp szét nem bontaná. -
Megálljunk csak, barátom, egy kicsinyt,
Hadd tűzöm e szentképhez csokromat. -
súgvaNe hadd, ne hadd, vagy végünk van különben.
Ártatlan gyermek - én nem gátolom. -
Megszoktam e képről, még mint gyerek,
Megemlékezni, hogyha elmegyek
Előtte, s most is olyan jólesik. -
Mindjárt meglesz már, s futva pótolandjuk,
Mit elmulasztunk.
A virágcsokrot feltűzi a kép mellé, de az hirtelen lehervad, s nyakáról, karjáról az ékszerek gyíkokká változva leperegnek
Istenem, mi ez?
Haszontalan intettelek!
Segítség!
Nyugodtan, kedves, a nép megfigyel -
Ezerte dúsabb ékszer jő nyakadra.
El tőlem, el! Segítség, irgalom!
Szemfényvesztők és egy rút vén boszorkány
Így meggyaláztak egy becsületes nőt. -
Hamis pénzt adtak, itt kell lenniök,
Higannyá olvadt markomban.
Talán
Markodban volt, nem a pénzben, hiba. -
Ádám, el innen, itt nem jó mulatni.
Ismét csalódtam, azt hivém elég
Ledönteni a múltnak rémeit
S szabad versenyt szerezni az erőknek. -
Kilöktem a gépből egy főcsavart,
Mely összetartá, a kegyeletet,
S pótolni elmulasztám más erősbbel.
Mi verseny ez, hol egyik kardosan
Áll a mezetlen ellennek szemében,
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol.
Kutyáknak harca ez egy konc felett.
Én társaságot kívánok helyette,
Mely véd, nem büntet, buzdít nem riaszt,
Közös erővel összeműködik,
Minőt a tudomány eszmél magának,
És melynek rendén értelem virraszt. -
Ez el fog jőni, érzem jól, tudom,
Vezess, vezess Lucifer, e világba. -
Hiú ember, s mert korlátolt szemed
Zilált csoportot lát csak odalent,
Már azt hiszed, nincs összeműködés,
Nincs rendszer az életnek műhelyében?
Nézz hát egy percre szellemi szemekkel,
És lásd a munkát, melyet létrehoznak.
Csakhogy nekünk ám s nem kicsiny magoknak. -
Csak rajta, pengjen a kapa:
Ma kell végezni, holnap késő,
Bár egypár ezredév után
Még mindig nem lesz kész a nagy mű.
Bölcső s koporsó ugyanaz,
Ma végzi, amit holnap kezd el,
Örökké éhes s jóllakott,
Mi már ma bémegy, holnap felkel!
Bevégezők; el, nyúgalomra,
Kiket a reg új létre költ,
A nagy művet kezdjék el újra. -
Én a komédiát lejátsztam,
Mulattattam, de nem mulattam.
Kiita mindenik borát,
Vendégeim, jó éjszakát!
Kis ibolyáim mind elkeltek,
Majd újak síromon teremnek.
Jövőjét vágyta látni minden:
S szemét behunyja most ijedten.
Kincsem nem nyújta boldogságot:
S most ingyen nyúgalmat találok.
A hét letelt, a szombatest itt,
Kinyugszom végre fáradalmit.
Álmodtam szépet - felzavartak,
Szép álom, jöjj, most már folytatlak.
Hivém, derék vagyok nagyon,
S egy rossz gödörben megbukom. -
A mámor elszállt, a festék lement,
Itt oly hideg van: jobb-e odalent?
Maradj bilincs, a hitvány por felett,
Más törvényt sejtek e küszöb megett.
Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk:
Most a valónál mind elámulunk.
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifiuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
Isméred-é Ádám?
Ah, Éva, Éva! -