Vérrel hizlalt ősi föld
Vérrel hizlalt ősi föld
A XVII. század végén a csókakői váruradalomhoz tartozó település határa tíz egész, tizenöt fél- és kilenc negyedtelekből állott, területén 919 pozsonyi mérő mag alá való őszi és négy mérő tavaszi vetést jegyeztek fel. (Egy pozsonyi mérőnyi, azaz 62,39 liter vetőmaggal körülbelül hatszáz négyszögöl területet lehet bevetni.) Említést tettek arról is – ez az élet megindulását jelzi –, hogy a 36 kapás szőlőhegyet most kezdik művelni. (Egy kapás szőlő egy ember egy napi munkájával megmunkálható terület, mintegy kétszáz négyszögöl.) Eddig forrásaink a szőlőhegyet mindig elhagyottnak mondták. Igaz lehet tehát az az előbb idézett feljegyzés, hogy a puszta telkek lakói Tata, Veszprém, Győr és Pápa végváraiba húzódtak vissza. Bél Mátyás is azt írja a zámolyiakról, hogy „magyarok, akiknek őseit a törökök ismételten elűzték, de újból visszatelepedtek”.
Egy 1696-os panaszos irat, melyben egyébként a csókakői uradalom jobbágyai a Hochburg család által támasztott növekvő terhek miatt fordultak a megyéhez, úgy fogalmaz, hogy az előző bérlő, gróf Széchényi György esztergomi érsek „édes atyaként” bánt jobbágyaival, és ő szállíttatta őket haza a menekülésből. Erre a fél évszázadra általában is nagy népességhullámzás volt jellemző, amely csak a török utáni és a Rákóczi-szabadságharccal kapcsolatos hadi eseményeket követően, gazdasági értelemben pedig az uradalmak határainak és berendezkedésének megszilárdulásával jutott nyugvópontra. A népességmozgás másik magyarázatát a földesurak súlyos-bodó követelései adták. Hochburg földesúr ellen jobbágyai már 1694-ben panaszkodtak: mivel nem tudnak rendesen megélni, menekülésre kényszerülnek. A megyei adminisztráció intette is a földesurakat: „minden földesúr gondoskodjék a nyomorult nép terheinek könnyítéséről, legyen tekintettel egyéb közterheire is.”
A dicák, azaz az adózási alapegységek mennyiségének alakulását vizsgálva növekedést tapasztalunk: tíz év alatt, 1704 és 1714 között számuk 170-ről 217-re emelkedett. (A dicális adózás már nem csupán a művelt földterületet, s annak várható termését, hanem a munkavégzők számát és az állatállományt is figyelembe vette.)
Az 1702. október 17-i, a fegyverváltsági adó mértékét tartalmazó vármegyei összeírás szerint a Hochburg család a megye legnépesebb vidékét birtokolta: Zámolyon 19 egész telket, 15 féltelket és kilenc negyedtelket, elegendő legelőt, de közepes minőségű rétet vettek számba. Az 1710–1711. évi összeírás már 248 akó bort, 349 pozsonyi mérő vetést, 80 ökröt, 75 tehenet, 55 lovat, 51 növendék marhát, 405 juhot és kecskét, 60 sertést és 19 méhkast rögzített. 1715-ben Zámolyon 17 telkes jobbágyot írtak össze. (Lásd: Függelék III.)
A falu ekkor két nyomásban 547 és fél pozsonyi mérő maggal bevethető szántót és 45 kaszás rétet használt. Egy pozsonyi mérő őszi három és fél, ugyanannyi tavaszi pedig három pozsonyi mérőt termett.
1720-ban tíz egész telkes jobbágyot, nyolc féltelkes és tizennyolc negyedtelkes zsellért vettek számba. A gyarapodó község lakóinak bevétele ekkor az úrbéri és kerekszenttamási legelőn tartott állatokból, a borból, a paraszti cenzuális malomból, a kocsma és a mészárszék időszakos működtetéséből, valamint a szomszédos erdőn vágott fa eladásából származott. Egy 1728-ban keletkezett tanúvallatási jegyzőkönyv szerint a földesúr engedelmével Kerekszenttamást és Gántpusztát is a zámolyiak használták, természetesen illő bér ellenében.
A török alóli felszabadulás (1688) után a megye északi része 1709-ig a bécsi udvari kamara magyarországi szerve, a budai kamarai adminisztráció fennhatósága alá tartozott.
Az átvonuló és beszállásolt katonaság pusztításaitól, rekvirálásaitól hangosak a XVII. század végén és a XVIII. század elején keletkezett iratok. A Zámolyra vonatkozó források ezt a súlyos terhet még húsz-harminc év múlva is „némettartásnak” nevezik. 1701-ben a zámolyi szegénység Kolosváry Mihály helyettes alispántól kért gyámolítást, mivel a megyében a csókakői vártartomány igen nagy nyomorúságra jutott: „Zámolyon feles német van, kik minden napra 3-3 font [egy bécsi font 0,56 kilogramm] abrakot követelnek, bár abrakunk igen vékonyan termett”. Kérik, hogy tegyen a megye valamit a beszállásolt katonákkal. Nem pontosan a zámolyiak panaszára, de tény, hogy még 1701-ben tiltakozott a megyei vezetés a kvártély- és fuvarkövetelés túlzott mértéke miatt a budai kamarai adminisztrációnál.
Az osztrák katonai megszállás a Rákóczi-szabadságharc kitörésével csak erősödött. Ez időben a körzet katonai parancsnoka a Budán székelő Pfeffershoven tábornok. A generálist Buda várának és Pest városának megerősítésével bízták meg. A feladatot csak a környék munkaerejének igénybevételével tudta megoldani: 1703-ban százötven napszámost és húsz szekeret kért Zámolyról és a szomszédos falvakból.
A zámolyiak sorsa, sőt mindennapi élete is ezer szállal kötődött a fehérvári várhoz. A város magyar polgárai – a németek és rácok álláspontját leszavazva – 1704. január 8-án küldöttséget menesztettek a közeledő kurucokhoz, akik ezután be is vonultak ide. Heister császári tábornok azonban Sárkeresztesnél felállított ötezer főnyi csapatával megfélemlítette Rákóczinak a várban lévő és a vár körül portyázó katonáit; a menekülésszerű visszavonulással maguk a császáriak is benyomultak a várba, melyet a budai kapu ágyúzása után a kurucok feladtak.
A megszálló csapatok továbbvonulása után Urli kapitány, 1705 nyarától pedig Gugkel ezredes várparancsnok őrsége maradt Fehérvárott. Az osztrákok megkezdték a felrobbantott falak és védművek újjáépítését, hiszen a kurucok állandóan itt portyáztak. A labanc városparancsnok, Urli kapitány 1705 márciusában parancsolta meg a zámolyi, csákvári és csákberényi lakosoknak, „súlyos executio terhe alatt, hogy ezen Székes Fejérvári Bástyáknak épületére” a 150 darab éger szálfát, 45 szál nyárfát és 35 deszkát „hozton hozzák Fehérvárra”. A jobbágyi közmunka, a robot felhasználása a várépítkezésekben nem volt új jelenség, arról már az 1553-ban elfogadott XI. törvénycikk rendelkezett.
A vár munkaerővel és élelemmel való ellátását a portyázó kurucok rendszeresen megzavarták. Erőik akkor váltak szervezettebbé, amikor Bottyán János 1705-ben átkelt a Dunántúlra. 1706 januárjában Szekeres István ezeres kapitány kapta feladatul a környező falvak megszállását, ezt követően kuruc blokád alakult ki a labanc vár körül. A körülzárás a hadi helyzetnek megfelelően lényegében 1709-ig tartott, súlyos élelmiszer-, hadianyag- és tüzelőhiányt okozva a városban.
Székesfehérvár kuruc ostromzára alatt 1707-ben az itt állomásozó Szekeres István Zámolyon egyezett meg az akkor „labanc” Fehérvár polgáraival. Megállapodtak abban, hogy 150 forintos váltságdíj ellenében kijárhatnak az Öreg-hegyre (a szőlőhegyre) a munkákat elvégezni.
A Rákóczi-szabadságharc nagy erőfeszítéseket és sok áldozatot követelt Zámoly lakosságától is, a kuruc sereg egyik támaszpontja településünk volt. Itt, valamint Lovasberényben és Pátkán a lovasság, Csákberényben a gyalogság táborozott. Élelmezésük éppen olyan nehézséget jelentett, mint a labancoké, csak talán szívesebben vállalta a falu. Ugyanakkor a kisebb csatározások, rajtaütések, a várból való kitörések és becsapások is lakóinak vagyonát károsították, életüket veszélyeztették. Fejér és Veszprém megye is tiltakozott 1706 folyamán Rákóczi fejedelemnél a kuruc hadak túlkapásai miatt. Különösen akkor támadt baj, amikor az ostromgyűrűt a Fehérvárból kicsapó vagy oda segítséget vivő labancok áttörték. Ez történt például 1706. október 31-én, amikor gróf Pálffy János generális Esztergom felől tört át: Pátkát és még nyolc falut kirabolva szállított élelmet Fehérvárra.
A budai parancsnokság is egyre-másra küldte utasításait: 1705-ben Pfeffershoven ezerötszáz mérő búzát követelt a budai helyőrség számára. A zámolyiak el is küldték a rájuk jutó 85 mérő búzát, de azt Kloben alezredes lefoglalta. Ráadásul még Pfeffershoven haragja sem csillapult, mert Fejér megye továbbra is adós volt az ezerötszáz mérő élelemmel.
A dunaföldvári parancsnok, Woberer alezredes munkásokat, szekereket és vágómarhát követelt, mert az erődítések nagyon megrongálódtak, s Dunaföldvár ellátása – Heister rendelete alapján – Fejér megyére hárult. 1707-ben Pfeffershoven Rabutin generális seregének érkezése miatt követelt Zámolytól és hat szomszédos községtől 113 szekér szénát, 104 szekér fát és negyven marhát. „Se órát, se napot” ne várjanak – írta –, nehogy „executiót” (katonai végrehajtást) küldjön rájuk, s nehogy a falujukat feldúlassa, „mert jobb hogy puszta legyen egy falu, mint hogy szó fogadatlan jobbágy lakja a helyet”.
Rabutin tizenkétezres hadtestével 1707. február 8-án indult Bicskéről, és hadainak átvonulása a megyében mérhetetlen károkat okozott. Ugyanezen év június 30-án Pfeffershoven tábornok erősítést küldött a fehérvári őrségnek. 1708-ban a fehérváriak törtek ki a várból, s mértek vereséget Pátkánál a kurucokra. 1709-ben Heister és Pálffy János császári csapatai a Dunántúl megtisztítására nagy erejű, összehangolt támadást indítottak, amelyet Heister tábornok szeptemberben befejezettnek nyilvánított. Ugyanakkor azt is előírta, hogy „…a bujkáló kurucokat a községek üldözzék, ha kell, bottal verjék agyon! Mulasztás esetén a falu bíróját esküdtjeivel együtt karóba húzzák.”
A harci cselekmények megszűnése után, 1710–1711-ben a pestisjárvány szedte áldozatait. Zámolyon a kuruc háború alatt és a pestisben összesen 339 ember halt meg. A lakosság pótlására folyamatosan érkeztek telepesek. Lipót császár 1701-es rendelkezései szerint az újonnan érkezők háromévi mentességet kaptak a vámok fizetése és a földesúri szolgáltatások teljesítése alól. Zámoly lakosságának ekkor húsz-harminc százaléka cserélődött ki.
)
Bottyán János generális
Pihenő kurucok
