Gazdaság és élet a XX. században | Száz Magyar Falu

Gazdaság és élet a XX. században

Zalavár lakossága a XX. században is alapvetően a mezőgazdaságból élt.

A század elején szinte kizárólag, de még a negyvenes években is majdnem kilencven százalékban a gazdálkodás jelentette a megélhetés fő forrását. Ez az arány a XXI. század küszöbén is közelít az ötven százalékhoz.

A két világháború között a falu határában több ezer holdas birtokkal rendelkező zalavári apátság számított a legnagyobb munkaadónak. Több tucat cseléd és idénymunkás kereste meg itt a kenyerét évről évre. A háború után a termelőszövetkezet megalakításával, különösen annak hatvanas évek elején történt újjászervezésével ez lett a legfontosabb munkahely Zalaváron. Aki nem a mezőgazdaságban dolgozott, az rendszerint ingázott a községből, majd pedig végleg el is költözött onnan. Így lehetett a XX. század második felében is tartósan magas az agráriumban foglalkoztatottak száma.

A XX. század elején a föld nélküli mezőgazdasági munkásoknak és törpebirtokosoknak, de még a kisbirtokos kategóriába tartozóknak is a legfőbb törekvése a föld szerzése, illetve meglévő birtokuk kiegészítése volt.

Zalaváron, az apátsági birtok árnyékában különösen jól érzékelhető a nagy- és törpebirtok viszonyának ellentmondásossága. A Tanácsköztársaság után hatalomra kerülő új uralom első intézkedései közé tartozott a parasztság körében jelentkező földéhség csökkentése, amit a beterjesztő miniszterről elnevezett Nagyatádi-féle földreformmal kívánt elérni.

Az 1920-ban útjára indított, hosszú évekig elhúzódó földosztási folyamat minimális változást hozott csak, a kiosztott – megváltással terhelt – egy-két holdas birtokon nem épülhettek ki korszerű árutermelő magángazdaságok. Zalaváron 1920 és 1924 között 216 katasztrális hold földet osztottak ki 288 családnak. Emellett nyolc holdból 45 házhelyet is kiparcelláztak. Ezeket a telkeket Lebuj községrészben (Csillag utca), illetve a mai Kossuth utca felső részén – amit éppen ezért akkor és a mai népnyelv szerint is „új utcának” neveztek, illetve neveznek – mérték ki. Ezeken a házhelyeken azonban sok esetben az újdonsült tulajdonosok nem tudtak azonnal otthont építeni maguknak, amiről egy 1942-es keltezésű dokumentum is árulkodik: ebben az évben még csak 39 földosztás során juttatott házhelyen emeltek lakóházat.

A földreform alapvetően nem alakította át a helyi birtokstruktúrát sem, változatlanul a zalaapáti székhelyű zalavári apátság birtokolta a meglehetősen nagy határral rendelkező falu területének több mint a felét, az 5372 katasztrális holdból 2836 holdat. A legnagyobb egyéni birtokosnak számító keszthelyi Reischl Richárdnak (később fiának Rafaellnek) összesen 103 holdja volt. A közösségi birtokok között ennél nagyobb a Zalavár község volt úrbéreseinek (668 hold), Sármellék község közbirtokosságának (173 hold) és Zalavár közbirtokosságának (103 hold) főként rétből és legelőből álló birtoka is.

Az előbbi adatok forrásául szolgáló időpontban, az 1920-as évek közepén Bősze Ferenc, Horváth Antal és Horváth Sándor rendelkezett az átlagosnál nagyobb, legfeljebb pár tucat holdat kitevő birtokkal. A döntő többséget kitevő kisparasztok átlagosan három holdat mondhattak magukénak Zalaváron, ez éppen csak biztosíthatta a család megélhetését. Településünk a környéken még így is a módosabb falvak közé tartozott, főként a rétre és legelőre épülő állattenyésztésnek köszönhetően.

Ez a struktúra alapvetően 1945-ig nem is változott meg, az 1935-ben kiadott gazdacímtár adatai alig térnek el a tíz évvel korábban regisztráltaktól. A művelési ágakban sem történt lényeges arányeltolódás, a szántó nem egészen harminc százalékát adta az összterületnek, míg a rét és legelő együttesen csaknem a felét tette ki Zalavár határának. Ezenkívül volt még egy kis erdő (568 hold) minimális, pár tucat holdnyi kert és valamivel több mint hatszáz hold nádas, valamint néhányszor tízholdnyi, földadó alá nem eső (értéktelen) terület. A község egész területe 29 514 aranykorona értéket képviselt, így egy katasztrális holdra megközelítően 5,6 aranykorona-érték jutott.

A két világháború között, de több helyen már azt megelőzően is, a gazdák különböző, a közös beszerzést és értékesítést elősegítő szervezetet, szövetkezetet hoztak létre. Zalaváron egyetlenegy ilyen intézmény született, az 1928-ban megalakított tejszövetkezet. A tejtermelés fontos szerepet játszott a falu gazdaságában, így korántsem volt mindegy, hogy a haszonból mennyit kap a termelő, és mennyit a felvásárló. A tejszövetkezettel a haszon nagyobb részét tarthatták meg. A háború után rövid ideig még működött a szövetkezet, amíg az államosítással végül fel nem számolták.

A fontosabb, meghatározó haszonállatok között – ahogy említettük –

a szarvasmarha dominált. 1895-ben egy akkori általános állatszámlálás során 882 marhát írtak össze a faluban, mellettük 623 sertés, 274 ló, 1760 juh és 2724 baromfi volt még a zalavári gazdaságokban.

A következő évszázad húszas éveinek közepére jelentős gyarapodást regisztrálhatunk. 1274 szarvasmarha mellett 1130 sertés és 339 ló állt a zalavári istállókban és ólakban, egyedül a juhok száma csökkent drasztikusan, a harmincas években már a hatszázat sem érte el az állomány nagysága. A háború aztán minden lábasjószág megfogyatkozását hozta magával. 1945-ben mindössze 745 szarvasmarhát, 97 lovat és 289 sertést írtak össze Zalaváron. Még 1949-ben sem érte el az állomány a háború előtti szintet.

A Debrecenben székelő Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 15-én döntött a korábbiaknál lényegesen radikálisabb földreform mellett, amely – kevés kivételtől eltekintve – felszámolta a száz katasztrális holdnál nagyobb birtokokat. Zalaváron – természetesen az új politikai rendszer itteni megjelenésével – szinte azonnal hozzáláttak a földigénylő majd földosztó bizottság megszervezéséhez, az igénylők összeírásához.

A földosztó bizottság elnökévé – a történetünkben már többször szerepet kapott – Tóth Józsefet választották, aki a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezetének titkára is volt egy személyben.

Az akció nagyságrendje és annak körülményei szinte előrevetítették az eldurvuló vitákat, a következetlenségeket, jogtalanságokat, érdeksérelmeket. Természetesen nem állt rendelkezésre a község határában annyi szétosztható föld, mint amennyire igény mutatkozott, ettől kezdve sejteni lehetett, hogy súlyos problémák generálódnak a földosztás folyamatában. Mint korábban írtuk, Reischl Rafael 103 holdat birtokolt, így csak három holdat kellett volna – megváltás fejében – felosztania, ennek ellenére a teljes birtokot elvették a helybeliek. Reischlt ugyanis – aki meghalt a háborúban – helyben azzal vádolták, hogy háborús bűncselekményt követett el, így teljes vagyona elkobzandó. Ez a hallomásra alapozott vád sohasem bizonyosodott be. Összesen csaknem ezerötszáz holdat tett ki a felosztható birtokmennyiség. Mivel a keveset csak rosszul lehetett szétosztani, 1945 őszén egyre többen követelték a földosztó bizottság leváltását. A földosztás ellentmondásai mögött a korábbi nincstelenek (cselédek, mezőgazdasági bérmunkások), valamint a falu akkori kisbirtokos parasztjai között mindig meglevő merev társadalmi elkülönülés is meghúzódik. A volt cselédek rovására birtokaikat nagyobbítani akarók 1945 októberében (más források szerint novemberben) leváltották – az egyébként cseléd származású – Tóth József vezette földigénylő bizottságot. A következmény várható volt, ezután a volt cselédek elégedetlenkedtek, mivel az ő juttatásaik darabolásával osztottak másoknak földet. Ennek okán a Kalamár Kálmán vezette új bizottság még 1946 folyamán is állandó támadások kereszttüzében munkálkodott.

Nem kis birkózás folyt a házhelyigénylések körül, azok elbírálásakor sem. Jelzi a konfliktus intenzitását, hogy 1946-ban az új földigénylő bizottság visszavette a volt helyi MKP-s párttitkár házhelyét, mivel annak idején az illető a Tóth József vezette bizottsággal működött együtt.

A házhelyeket a mai Szabadság utcában, Lebuj községrész északi és délkeleti részén, Hídvégpusztán, a Kossuth utca déli felén, valamint a falu délnyugati részén mérték ki.

A földosztás végleges eredményeit nehéz pontosan megállapítani, erre vonatkozó adataink ellentmondásosak. Ennek egyik oka az elhúzódó jogvitákban keresendő. Összességében azonban megállapíthatjuk, hogy Zalaváron a falu nagy határának, valamint a kiosztható földterület nagyságának következtében a zalai átlagnál (2,8 katasztrális hold) valamivel nagyobb méretű birtokokat oszthattak, de így is legfeljebb az országos átlag (5,1 hold) körüli értékeket tudtak juttatni.

A törpebirtokokat rendszerint kiegészítették öt holdra, de a család méretétől függően öt–tíz holdas juttatások is gyakran előfordultak. A gazdasági cselédek esetében például az átlagos juttatás négy hold szántó és két hold rét volt, ehhez minden gyermek esetén félholdnyi plusz terület járt. A források egybevetésével megállapítható továbbá, hogy a kezdetben több mint ötszáz igénylőből menet közben 420-430 juttatott maradt. Általában hatszáz négyszögöles házhelyet mintegy százharmincan kaptak, míg húszan-harmincan korábbi házhelyüket egészíthették ki.

A felosztott nagybirtokok eszközeinek kezelésére, lehetőleg egyben tartására az új birtokosok együttműködésére találták ki a földműves-szövetkezeteket. Zalaváron 1946. szeptember 7-én alakították meg, 1948–1949-ig működött ebben a formájában.

Az első, már eredendően szocialista típusú, úgynevezett termelőszövetkezeti csoport 1949. október 30-án született Zalaváron. Az Új Idők névre keresztelt úgynevezett harmadik típusú termelőszövetkezeti csoport első elnökének Szívós Pált választották meg, akit 1950-ben Vörös József követett. Megalakulásakor a tszcs-be 32-en léptek be.

Ez a fajta erőltetett szövetkezési mód nem lehetett túl vonzó a helybeliek számára sem, 1955-ben is csak hetven tagja volt, 52 szarvasmarhát, 13 lovat és 240 sertést vittek be, illetve tartottak a „közösben”, ami összességében meglehetősen mérsékelt szervezési sikerre utal.

Az 1956-os forradalom teljesen szétzilálta a nehezen összetákolt zalavári termelőszövetkezetet, de a régi-új rezsim rövid, páréves átmeneti idő után a korábbinál is intenzívebb módon fogott hozzá újraszervezéséhez. Ennek eredményeképpen Zalaváron már 1957 legelején beindult a tsz Magas Mihály irányításával. 1957 márciusában tíz család 14 taggal 38 hold szántón és 62 hold réten gazdálkodott.

Ekkor még a helyi vezetés részéről reális elképzelésnek mutatkozott, hogy a megelőző hónapokban kilépett mintegy 55 család több száz katasztrális hold földjét visszaszármaztassák. Ez részben meg is valósult, de a kormányzat szövetkezetpolitikájának megváltozása miatt nem sokáig élvezhették a tsz-től földjüket frissen visszakapók a magántulajdonukat.

A falvakat főként télen ellepő tsz-agitátorok nyomására 1958 februárjában még csak húsz család, de 1959 elején ennek többszöröse lépett be a tsz-be, nyilván nem teljesen önszántából.

1959. február 15-én termelőszövetkezeti községgé nyilvánították Zalavárt, az igazából ekkor újjászervezett Új Idők Termelőszövetkezet vezetését Király Jenő vette át. A szövetkezet 1975. január 1-jén egyesült a sármelléki Biztos Jövő Tsz-szel, Új Idők néven, de Sármellék székhellyel. Az egyesített mezőgazdasági termelőszövetkezet 1979. március 1-jén nevét megváltoztatva Zalavár Mgtsz lett.

A mezőgazdasági termelés gyors és meglehetősen erőszakos koncentrálása után, a hatvanas évek végén némi teret kapott a magángazdálkodás néhány eleme. Ekkor, a hetvenes években nyert polgárjogot a háztáji termelés, amely az állattenyésztésben teljesedett ki. Ez a rendszer kedvezően hatott a zalavári gazdák életére, a faluban az adottságoknak megfelelően, az állattenyésztés – azon belül is ekkorra – a sertéstartás dominált.

A helyi tanács 1968-ban létrehozta a háztáji bizottságot, amelynek feladata az ezzel kapcsolatos munkák szervezése volt. A kezdő évben 381 szarvasmarhát és 771 sertést (ebből 123 anyakoca) gondoztak a háztáji istállókban és ólakban. A hetvenes évek legelején a falu 970 szarvasmarhájából már 446 a háztájiban nevelődött, az arány a sertéseknél is hasonlóan alakult.

A nyolcvanas évek közepén, a Kis-Balaton I. számú tározója építésével összefüggésben sajnos radikálisan csökkenteni kellett az állatállományt. Környezetvédelmi okok miatt Zalaváron és Sármelléken is fel kellett számolni a tsz sertéstelepét, és a háztájiak sem maradtak érintetlenül, ami jelentős jövedelemkiesést okozott.

Nemcsak ez, hanem szinte számbavehetetlenül sok egymást erősítő folyamat az 1990-es évek elején igen nehéz helyzetbe hozta a Zalavár Terme-lőszövetkezetet. A mezőgazdaság már a nyolcvanas években jelentkező, először lappangó, majd egyre nyíltabb válsága a rendszerváltás idejére érte el csúcspontját, amely azóta is akut, helyileg megoldhatatlan problémája az ebből a szektorból élőknek (és tegyük hozzá, az országnak).

A XX. század első felében hellyel-közzel minden olyan mesterség képviselője jelen volt a faluban, amely szakmák művelőire a parasztembernek életéhez és gazdálkodásához elengedhetetlenül szüksége volt. Ha új ház épült, azt Tihanyi Lajos falazta, az ácsmunkát rendszerint Bajzik József és Simon Mihály végezte. Cipőt Kun József, Léránt János, Illés József, Kalmár József, Kaszás Péter készített, javított. A bútorokat és az asztalosipar egyéb termékeit Tüttő Gábor, Szabó Károly készítették. A kovácsmesterséget a Lucz család több tagja és – a már más tekintetben jól ismert – Schaffer Ferenc gyakorolták. A falu egyetlen szabóműhelyét Korein Adolf üzemeltette. Cséplőgéppel a Lucz család és Pati József rendelkezett.

A parasztgazdaságok Keszthely piacára hordták árufeleslegüket. A faluban állandóan négy-öt szatócskereskedés működött, ahol szinte mindent beszerezhettek az itt élők. Ilyen vegyeskereskedést tartott fenn a század első felében – többek között – Veszeli Ferencné, Gróf József, özvegy Pollák Miklósné, Lóki István és Sokorai Sándor.

A kereskedelemhez kapcsolhatók a „korcsmaiparosok”, az italmérők, akik mindig fontos tényezőknek számítottak a faluban. Zalaváron körükbe tartozott a XX. század első felében Kun János, Pati József, Koller István, Mészáros József.

A második világháború után alapvetően átalakult a kereskedelem szolgáltatásrendszere. Az üzleteket, valamint az italboltra átkeresztelt ko(r)csmákat a helyi földműves-szövetkezet vette át, majd pedig később ezek összevonásával létrejött az áfész (Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet). A boltok száma csökkent, választékuk szegényesebb lett.

A kilencszázhetvenes-nyolcvanas években már öt bolt (egy iparcikk-, két élelmiszer-, egy kenyér- és egy italbolt) szolgálta ki a vevőket. Az iparosok száma (magániparosok) is redukálódott, például egy 1971-es összeírás szerint Zalaváron egy-egy cipész, szobafestő, asztalos, vegyes javító, géplakatos, darálós, szabó, míg két-két fodrász és kőműves dolgozott. Érdekes módon ekkor azt is megjegyezték, mi hiányzik, mire lenne igény: bádogos, vízvezeték-szerelő, villanyszerelő, háztartásikisgép-javító.