Birtokosok, parasztok, pásztorok, halászok

Teljes szövegű keresés

Birtokosok, parasztok, pásztorok, halászok
A zalavári határban negyven jobbágyi telekhez tartozott 1185 hold, 1754 holdat tett ki a zselléri, a plébánia- és mesterbirtokok meg az utak területe 1828-ban. Az apátság földjeinek egy részét a mocsarak és árvizek miatt nem lehetett használni, amíg a Zala medrét Zalavár déli határától Mándpusztáig nem szabályozták.
A problémának csak egy részét sikerült megoldaniuk, hiszen a tavaszi– nyári áradások idején a szabari, esztergályi és zalavári nagy árterületeket a víz mindig elborította, megközelíthetetlenné téve az utakat. 1874–1894-ig tehát ismét dolgoztak a szabályozáson. 1873-ban a zalavári birtoktest kimutatásában még 741 hold berek szerepelt, 1885-ben ez a tétel hiányzik, viszont a korábbiakhoz képest éppen 741 holddal nőtt a rét, a legelő, a nádas és a szántóterület.
Az évtizedekig tartó kemény munka nemcsak az apátságnak, hanem a parasztságnak is jelentős hasznot hozott. Már az első ütem idején megtörtént a jobbágyfelszabadítás, amelyet az 1853. évi határozat véglegesített. Szétválasztották a volt úrbéres (jobbágy) birtokokat, amelyekért kárpótlás járt az uradalomnak, és a zselléri birtokokat, amelyeket használóik megválthattak, ha volt miből.
Megkezdődött a parasztság önálló élete. Az idősebb nemzedék még jól emlékezett a családi elbeszélésekből arra, hogy nagyapjuk a XIX. században fertáheles (fertályhelyes) vagy féheles (félhelyes) gazda volt. Egyik egy jobbágytelek negyedét – nagyjából hat-hét hold szántót –, a másik a felét, a holdakat illetően a dupláját jelzi. Ezenkívül rétjük és szőlőjük is volt. Harminc hold volt az egész hel, de szerintük – s a keszthelyi földhivatalban átnézett anyag ismeretében – ilyen már alig akadt. Ezért aztán, ha a lánynak egy jobbmódú legény kérője akadt, a szülő biztatta: „Neked, Mári, hozzá köll menned a Jóskáhó, mer ezt a szép jószágot (birtokot) nem lehet elengenni!”
A törpebirtokosok közül kerültek ki az apátság cukorrépakapás napszámosai, a gyógynövényszedői, a részes aratói vagy éppen részes szénakaszálói.
Érdekes társadalmi megítélés alakult ki a falun belül egymás iránt, a falusiaknak az uradalomban dolgozó idénymunkásokkal – a summásokkal –, a falusiaknak a cselédséggel és a cselédeknek a falusiakkal szemben.
A zalavári napszámosok lenézték a zsidi (várvölgyi) és a rezi summásokat, akik falujukban nagyjából ugyanolyan körülmények között éltek mint a zalaváriak, csak hat hónapig az uradalomban laktak. „Olyan lenézett falu vót nekünk, olyan maradi szemléletűek”– mondták róluk. Őket viszont lenézték a gazdagabb parasztok – ezt is elismerték.
Néhány család uralkodott a falun, és minden közös dologban ők döntöttek. 1959-ben, a tsz megalakulása idején is arra törekedtek, hogy a gazdagabb emberek külön egyesülhessenek, és ne kelljen közösködniük az egy-két holdasokkal. De ezt nem engedélyezték a számukra.
Aztán a felszín alatt ott volt a cseléd–paraszt ellentét. A falu szerint a cselédet nem érdekelte, hogy elverte-e a jég a mezőt, mert neki akkor is megvolt a kenyere. Azt méltányolták, ha egy családnál „az asszon tópot (küszöböt) nyerget” – vagyis ügyes és beosztó volt, ott gyarapodtak a cselédek, és idővel saját lábukra állhattak. De azért azt mondták a nősülendő legényekre, hogy „a jászódurungná nevelődött”. A cselédek viszont azt vetették a parasztlegények szemére, hogy nekik könnyű az élet, mert „rájuk maradt a vagyon, mint szamárra a fül”. Ezek az ellentétek a megváltozott élet ellenére az idősebb generációban ma is élnek.
A kenyér nemcsak az ennivalót jelenti, hanem magát a megélhetést, a kenyérkeresetet is; a kenyérgabonát életnek is nevezik. Ezért mindig nagy gonddal készítették elő a vetést.
Vetés előtt a búzát marhahúgylé, oltott mész és gálic keverékével csávázták, hogy ne legyen csörmölős, vagyis üszkös. Vetőgépe csak két-három nagyobb gazdának volt, a többiek vetőabroszból vagy a jó termés reményében a karácsonyi abroszból vetettek. A borona hátával, vagy kökényágból készült tüskeboronával takarták be a magot.
Azt tartják, hogy június 29-én, Péter-Pálkor szakad meg a búza töve. Ezen a napon kimentek a búzaföldre, s jelképesen két-három kéve gabonát arattak, de otthagyták a földön.
Július 2-án Sarlós Boldogasszony ünnepén Szűz Mária tisztelete miatt sem kaszát, sem sarlót nem vettek a kezükbe. Aratás előtt az égre nézve fölsóhajtottak, hogy „Isten nevében kezdjünk a munkához”.
Aratáshoz legalább három ember kell: a kaszás, a marokszedő és kötélvető, utóbbi egyúttal be is köti a kévét. Ez a kaszaerő. Természetesen több variáció is létezett aszerint, hogy a család hány munkaerőt tudott mozgósítani.
A kaszára aratáskor vesszőből hajtovánt vagy kaszagráblát szereltek, ezzel terelték egyirányba a levágott gabonát. Valaha kacort vagy kacért (kopott kaszából kialakított szerszám) is használtak sarlóként. A kévét kévekötőfával vagy csak kézzel kötötték be. Búzának általában a berekben szedett fehér tövű sásból előre megtekerték a kötelet, nagy csomóba összekötötték, s amint kihúztak belőle egyet-egyet, az egész csomót előre dobták. Néha rozsból is csavartak a búzának kötelet, a hosszú szárú rozsot viszont saját kötelébe tették.
Búzából valamivel többet termeltek, mint rozsból, de mindegyikből csak annyit, amennyire a családnak és a gazdaságnak szüksége volt. Néhány nagyobb gazda adott el időnként gabonát, de a régi felfogás szerint „a termént nem elanni, hanem föletetni köll”.
A napi aratás végeztével a gabonát 21 kévéből álló keresztekbe rakták.
A legalsó a rúdkéve, a legfelső a pap. Több keresztből áll a kepe. A learatott gabonatábláról az elmaradt szálakat nagy torógráblával összegereblyézték, ezt volt a kuszma. Akinek kevés földje volt, az gazdagabb falubelieknél vagy az apátságnál vállalt részes, másképpen kepés aratást.
A zalaváriaknak sokáig Tüttő János volt az aratógazdájuk. Ő vezette az aratóbandát, és ő számolt el nevükben az uradalommal. A harmincas évekig minden tizedik kereszt volt az aratóké, azután egy hold gabona learatásáért egy mázsa gabona járt. Ha többet vállaltak, akkor közülük egy személynek még részt kellett vennie a takarulásban (gabonahordásban) vagy
a masinálásban (cséplésben) is.
Az apátságban sokan arattak, és az volt a szokás, hogy a kaszások néhány szál gabonát kötöttek a derekukra derékfájás ellen. Amint kijött a földre az intéző, a legközelebbi marokszedő fölkapott pár szál gabonát, és az intéző kezét vagy a derekát átkötötte vele, miközben azt mondta: „Isten éltesse az intéző urat sok évig erőben egésségben, és adja Isten hogy sikeressen lerathassunk.” Nem volt kötött szövege, csak ami éppen az eszükbe jutott.
Ez a szokás minden uradalomban élt, és a gazdaság vezetője megköszönve a jókívánságokat, megajándékozta a fölköszöntőt pénzzel, egy szép fejkendővel vagy cukorkával. Mivel a faluból is sokan arattak az apátságban, közösen ünnepelték az aratás befejeztét. Nagy szilaj ökrök húzták a szekereket, azon ültek a kalászkoszorús lányok, és azok is, akik az aratókoszorút megkötötték. Mögöttük haladtak eszközeikkel a munkások. Az intézőnek átadták az aratókoszorút, és ezt énekelték: Intéző úr jó estét kívánunk, / A koszorút ajándékba hoztuk. / Minden évben így szokott ez lenni, / Intéző úr tessék elfoganni!
A kölcsönös köszöntés után az uradalom megvendégelte a munkásait és bált tartottak.
A parasztgazdaság nagy gondja volt a takarulás. Az egytehenesek összefogtak, vagy ledolgozás fejében kölcsönfogatossal hordták haza a termést. Az udvarban oda rakták a kerek formájú baglákat, a jómódúak a ház alakú kazlakat, ahova elfért a cséplőgép. A XIX. század végéig pajtában halmozták fel a gabonát, mert hetekig tartott amíg kézi cséppel kiverték a magot a kévékből, és a tsz megalakulásáig is cséphadaróval készítették elő a zsúpot az épületekre.
A XX. század első évtizedétől fogva már gőzgéppel csépeltek a faluban. A nehéz masinát lovakkal vagy ökrökkel vontatták háztól házig, magát a cséplőgépet (cséplő szekrényt) az emberek húzták kötéllel egyik portáról a másikra. A cséplés mindig közös munka volt, és kölcsönösen visszaadták egymásnak a segítséget. A munkásokat itallal kínálták, a cséplőgép alkalmazottjait – gépészt, etetőket – megvendégelték. A zsákolók a padlásra vitték föl a gabonát, s fajtánként külön kupacokban a földre öntötték. A gazda időnként lapáttal átforgatva szárogatta. Azután nagy, rekeszes deszkahombárokban tárolták.
A XVIII–XIX.században a Zalán számos vízimalom működött, később ezeket fölváltották a gőzmalmok. A búzát első, második és harmadik (vörösliszt) minőségben őrlették meg. Az elsőből rétest és kalácsféléket sütöttek, a másodikból kifőtt tésztát gyúrtak, a vöröslisztből egy negyedrésznyit vagy ugyanennyi kukoricalisztet a rozsliszthez kevertek, amiből a kenyeret sütötték. Júliusban csak egy-egy hétre sütöttek kenyeret, mert megpenészesedett. Ezért penészes hónapnak is nevezték.
A kenyereket vagy a kamrában a gerendáról lelógó fa rácson tartották, vagy a szobában a gyalogpadon élivel állították egymás mellé.
A kenyér a legmegbecsültebb, a legszentebb étel volt a régi Zalaváron. A búzaszemen Krisztus képmása látszik, a kemence szájára keresztet rajzoltak, mielőtt bevetették a tésztát, szegés előtt kereszttel jelölik meg a kenyér alját, s megcsókolva emelik föl a földről ma is. Kenyeret szemétbe dobni vétek, hajdan soha senki nem vetemedett ilyenre.
A gabonával egyenértékű táplálék embernek állatnak egyaránt a burgonya. „Valamikor fontosabb volt, mint a hús.” A tsz előtt kapával bokorba, négyzetes formára ültették. Egy-egy bokorba két-három közepes méretű krumplit dobtak, de rossz termő években több darabra vágva rakták el. A hatvanas évektől eke után lábfej távolságra ültetnek.
Igen szerették a századfordulótól termesztett rózsa- és a két háború között elterjedt Ella krumplit, de mindkét fajta eltűnt a háború után. Pincében, régebben veremben tárolták.
A kukorica fontossága a takarmányozásban mutatkozik meg, bár a táplálkozásban is felhasználták. A fogat nélküli szegények valamikor kapával vágott fészkekbe dobták a kukoricaszemeket, de a lakosság zöme mindig eke után vetett. A sortávolság mintegy nyolcvan centiméter volt. A kukoricát a második kapálás alkalmával mindig tőtötték (tövéhez földhalmocskát húztak), de a tsz-időkben már nem. Ilyenkor vágták ki a mellékhajtásokat, vagyis fattyaztak. Sőt akadtak a faluban olyanok is, akik a kukorica levelét fölül összefogták, és lecsípték a tetejét, hogy elősegítsék a termés beérését.
Mind a fattyazás, mind pedig a levél tetejének lecsípése a szőlőművelésből került át a kukoricához. Ha megérett, a szárán fosztották ki, és csak az időjárás sürgetése miatt tértek el ettől a gazdagabbak, és rendeztek a pajtájukban kukoricafosztást a fiataloknak, akik örültek, ha piros csőre leltek, mert az a következő évre házasságot jósolt. Kuglival (kuglóffal), borral, pogácsával köszönték meg segítségüket.
A hatvanas évek előtt a padlásra öntözték a csöves kukoricát, és onnét hordták le, hogy téli estéken kézzel, kézre húzott morzsolóval vagy kis pad alakú szeges morzsolóval morzsolják le. Deszkás és léces górékat az ötvenes évek után építettek, azelőtt csak egy vagy két embernek volt ilyen a faluban, és azután sem lett mindenkinek.
A mindennapi kenyeret a föld biztosította, de a jövedelem forrása az állattenyésztés volt. Még önmaguknál is jobban féltették és védték az állataikat. Ha a hegyre mentek, az emelkedésnél leszálltak a kocsiról, „mer nehezz a lónak”. „Édesapám egész héten szántott. Ezér vasárnap nem fogott be, hanem gyalog ment a szengyörvári hegyre, ami innejd legalább nyolc kilométer, mer a lovak fáradtak. Azokat sajnáta, magát nem.”
A húszas években azért szegényedett el sok ember, mert májmételyben elhullottak az állatok. A berekben őrizték a szarvasmarhákat, s a vizenyős területen élő törpe iszapcsigát belegelve mind odalett.
Bár a rétek és legelők nagy részét csak a szárazabb évszakokban használhatták, a kimagasló szigetek és a völgypartok alkalmasak voltak legeltetésre. Ezenkívül legelőket, kaszálókat irtottak a náddal, sással, eger- és kőrisfákkal telenőtt értéktelen területeken is. A XVIII. század elején mindezt szabadon tehették, az apátság nem ellenezte sem a rétfoglalást, sem az így nyert területek eladását. Ahogy egy 1708-as tanúvallomás mondja: „A Bozótbul föltört ríteket szabadon, aki föltörte… eladhatta.” A XVIII. század végén azonban a környékbeli uradalmakhoz hasonlóan az apátság is fizetséget kért a berki rétekért, ezért 1775-ben így próbálnak maguknak kedvezményt kialkudni a parasztok: „A Balatonnak és Szala-vízének áradásai és a lágy (enyhe) telek miatt a Bozótokban bírt kaszállóinknak hasznát már két esztendőben nem vehettük…” – idézi a szerződés részletet Takács Lajos. Ekkorra már a megfogyatkozott erdőkből is a berekbe szorultak a falusiak, s ott is csak facédula ellenében vághattak fát, amit könnyen ellenőrizhettek az apátság felügyelői, hiszen egy-két szénahordó úton lehetett csak közlekedni.
Ahhoz, hogy a berki réteket valóban használhassák, sokat kellett dolgozniuk. Először megtisztították a felszínt, aztán vízelvezető árkokat húztak, majd eltávolították a zsombékokat, kitöltötték velük a mélyedéseket, a többit elégették.
A berki rétek a fű minősége és a betakarítás bizonytalansága miatt csak a száraz kaszálók hozamának kiegészítésére szolgáltak. Az első kaszálást aggfűnek, öregfűnek (aggszénának, öregszénának), a második kaszálást sarjúnak, sarjúszénának nevezik. A füvet rendekbe kaszálják, így is forgatják meg. Száradása után a rét közepére hosszú ágylásba hömbölgetik, majd petrencés rudakkal baglába hordják. Egy boglya nyolc-tíz petrencéből telik ki.
A szénahordást a gabonahordáshoz hasonlóan takarulásnak nevezik. A rövid szekeret nyújtó segítségével hosszú szekérré alakították át – ahogy a gabonahordásnál is. Négy sarkára négy szarvat hajtottak szénából, ez adta meg a rakomány formáját és biztonságát. Mindezt csak azért jegyzem meg, mert a falusi ideál egyik mércéje volt, hogy a kiszemelt leány föl tudja- e egybe adni a szarvat a kazalra vagy csak széttépi.
A szénát az istállópadlásra és az udvarra, kazalba rakták. A hordást megnehezítették a sáros, vizes utak, amelyeket kukoricaszárral, szőlővenyigével próbáltak járhatóvá tenni, mégis sokszor a ló „beleverte magát a pocsolyába, a szekér megcsúszott, fölborult”. Akinek nem volt elég szénája, az az apátság gyengébb minőségű berkes rétjeit felében, a jobbakat harmadában kaszálta.
A jobbágyfelszabadítás után a volt úrbéresek közbirtokos társulatot alakítottak, s az 560 hold legelőt és erdőt közösen használták, de mindenki a birtokjoga arányában. 240 családnak 702 legelő- és 727 faizási joga volt 1945 előtt. A legelőjoggal együtt járt az erdőjog is.
A faosztásnak kétféle módja volt: korábban az erdőn álló fát becsülték meg, és azt kellett levágnia a kijelölt egy vagy több személynek, később a levágott fát mérték ki a jogok arányában.
A lebuji községi legelőre mindenki annyi állatot hajthatott, ahány joga volt. Akinek nem volt legelőjoga, egy évre bérelhetett valakitől, többnyire ledolgozással fizetett érte. Ezért a szegényebb gazdák – élve a földreform lehetőségével – 1920-ban megvásárolták a Festetics uradalomtól a hídvégi rétet – és a szántóföldet is –, amelyet csak egy árok és egy határhíd választott el Lebujtól. Természetesen ehhez a legelőhöz nem járt erdőjog, és csak a vásárlók vehették igénybe. A falunak ez időtől két tehénpásztora volt: az egyik a községi legelőre, a másik a hídvégi legelőre hajtott ki. Az egyik csordába háromszázötven-négyszáz, a másikba kétszáz-kétszázötven darab szarvasmarha tartozott. Ökörfalkájuk a velük őrzött borjakkal együtt mint-egy kétszáz darabra rúgott. A lovak száma csikókkal együtt háromszáz lehetett. Időnként száz csikót is neveltek. A kanász keze alá háromszázötven-négyszáz disznó és anyakoca járhatott, ezenkívül voltak hízóik. Birkát a gyapjújáért tartottak, számuk nem volt jelentős.
Most is emlékeznek a faluban két régi kanászra, az öreg Tüttőre és Hajasra, akiknek sohasem kellett segíteni a fiatal állatok kiszoktatásánál, olyan tudománnyuk volt. Csak hümmögtek valamit, és az állatok egy csomóban vártak rájuk, amíg visszajöttek hozzájuk.
Az összes állatot a községi legelőre hajtották, de mindegyik külön részen legelt, és mindegyiknek külön kútja volt és külön pásztora. A pásztorok a Kiskanizsai utcában laktak. Kaptak fertá fődet a krumplinak és veteménynek, nyolcszáz öl kukoricaföldet, állattartási jogot, és fizetséget. A számosállat (nagyállat) után egy köbő (köböl=64 liter) gabonát, a növendék után fé köbőt fizettek. Szent György-napon volt a rójás, vagyis a pásztor kezére adott állatok számbavétele. Ekkor szedte a tojást és mérték ki a gabonajárandóságát. A községi kovácsok is e napon látogatták meg azokat a gaz-dákat – és gyűjtötték össze a köböl gabonát –, akik náluk dolgoztattak. Ezért a gabonáért ingyen élesítették meg a szántáshoz a laposvasat.
Az apátságnak sok nevezetes pásztora volt, akikről Malonyay Dezső is megemlékezik A magyar nép művészete című sorozat harmadik kötetében. Ilyen volt a Tüttő família: az apa a számadó, a fiúk mind juhászok, s mind tehetséges faragók, kivált Tüttő Gyuri és Sándor. A német származású apátsági juhászok – például a szigorú erkölcsű Rodolf nemzetség tagjai – sohasem faragtak. Lenézték a „farigcsálókat”, mivel a juhásznak más a dolga. A híres lebuji ménes csikósa Kulcsár Vendel, fia a bojtárja volt.
A pénz az állatok eladásából származott, aki tehette, ebből spórolt egy darab föld vagy szőlő megvételére. Mint mondták, Szentgyörgyvártól Nagyradáig volt birtokuk. Zalavár – már említettük a falutörténet kronológiai rendjében – 1742-ben két vásárengedélyt kapott: egyik a Mátyás-vásár februárban, a másik a medárdi júniusban. Zalaapátiban négy vásár volt, de elhajtották az állatokat Sármellékre, Keszthelyre, Pacsára, sőt Zalaegerszegre is – gyalog!
Elsősorban növendék állatokkal kereskedtek. Innét messze esett a város, az asszonyok nem piacoztak. A tejet, tejfelt, aludttejet, túrót elfogyasztotta a család, a savót megkapták az állatok. A tejfellel, pirospaprikával összegyúrt, kúp alakú zalai füstőtt turó vagy másként gomola hónapokig elállt, még a frontra is vittek magukkal a katonák. Szerették a keserű turót is.
Amint tejcsarnok lett a faluban, a felesleget mindenki odahordta. Holler Konrád plébános meg is jegyezte: „Ezentúl Zalavárban is lesznek fehér fülű gyerekek, mert a szülők a tejet eladják.” Májusi napokon összegyűlt ötezer – júniusban négyezer – liter is.
Az apátságnak 78 tehene volt. Emlékeztek rá az idősek, hogy ha tíz-tizenkét tehenet kiengedtek, akkor a tőgyüket a hátukon összecsatolt sárga szíjból készült hám tartotta. Egy tehenük napi ötven liter tejet adott, volt 43 literes, a többi 32–36 literes. Ha egy tehén az első ellés után nem érte el a tizenhat litert, akkor vagy olcsón átadták a cselédeknek, vagy meghizlalták, és eladták levágásra.
Az állatállomány a háború alatt részben a háborús rekvirálások, részben az átvonuló csapatok hatalmaskodásai miatt jelentősen csökkent. Az ötvenes években a leadások apasztották az állományt, s mire 1956 után kicsit összeszedték volna magukat ezen a téren a gazdák, jött a tsz-szervezés, mindent elvesztettek, csupán egy tehenet és egy növendéket tarthattak meg.
Itt ért véget a hagyományos paraszti élet, és kezdődött valami új. Ismerték a régi közmondást: „Ki seggit emeli, száját nyalintja!” Vagyis aki nem röstellte a munkát, annak volt mit aprítania a tejbe. De mi lesz ezután? Sokaknak jobb lett a soruk, mások úgy érezték, hogy küzdelmes életük minden eredménye egy tollvonással megsemmisült.
A régi paraszti életrend és életfelfogás alapja foszlott szét. Azé a maga módján teljes életé, amelynek lényegét Zsiga József így fogalmazta meg: „Szegénynek születtem, nagyravágyó nem voltam, a becsületemet megőröztem, törvénnyel dolgom sóse volt hála Isten. Igyekeztem szorgalmasan dolgozni, nem evett velem egy tányérból az adósság. A paraszti élet nagyon szép. Szabad. Ha kifüzette a paraszt az adóját, a főszolgabírónak se tartozott köszönéssel.”
Zalavárnak nincs szőlőhegye, de csaknem minden itt élő családnak van szőlője a környező településeken: Zalaszabarban, Alsópáhokon, Szentgyörgyvári hegyen, Sármelléken, Egeraracsán, Dióskálban, Pogányváron (ez utóbbi Orosztonyhoz tartozik), Garaboncon. Kinek nyolcszáz, kinek ötezer négyszögöl. A nagyobb hegyi birtok egy része volt a szőlő, a többi gyümölcsös és kaszáló. Mivel messze estek a falutól, mindenkinek volt pincéje. Építésük hasonló a falusi házakéhoz, de itt – ha elvétve is – megmaradtak a régies formák is: boronapince, talpgerendás, karóvázas sövényfalú pince, de a legtöbb a tömés vagy vert falú, újabban pedig a téglából épített hegyi hajlék.
A régi pincék tetőszerkezete ollólábas, szelemenes, héjazatuk zsúp vagy nád. formájuk szerint elöl-hátul kontyoltak – farosak –, egy részük elől tűzfalas, hátul faros, az újabbak általában mindkét végükön tűzfalasak. Ezeknek a tetőszerkezete megegyezik a faluban épült újabb házak szarufás megoldásával.
Általában három (esetleg négy) derékból állnak: pince, présház, egy kis szoba és egy istálló. Maga a pince többnyire azonos szinten van a présházzal, de előfordul, hogy kissé mélyebben fekszik. A régi pincék vastag pallófödémesek, mestergerendával, padlásukat megrakták szénával, hogy télen is jól szigeteljen, és meg ne fagyjon a bor.
A pince döngölt földjére fektetett csántérfán álltak a hordók, a kiszára-dást gátolta a szájával lefelé fordított sajtár, a putton (puttony), a gyümőcs-ecetes kád, a hordóbuktató, a borvállu (kotyogó), a káforka (mustmerő), a dongaverő kalapács és még sok egyéb.
Mind a bejárati-, mind pedig a pincék ajtói általában gerendatokkal, széles tölgyfapallókból készültek, sokszor igen bonyolult, ötletes zárakkal és szép vasalásokkal díszítve. A présházban nincs födém, belülről is jól látszik a tetőszerkezet.
Itt álltak még három-négy évtizeddel korábban is a nagy gerenda vagy bálványos prések a présmelencével. A présház egyik sarkában volt a szabad tűz, fölötte gondosan sározott szikrafogóval. A szoba legtöbbször deszkamennyezetes, ablakát fatábla védi, bútorzatát ágy, asztal, székek, otthonról kikopott holmik, és rakott vagy csikósporherd, esetleg más – modern – tűzhely alkotja.
A múlt század végéig hegyes végű szőlőültető fával lyukat fúrtak a földbe, s ebbe helyezték a szőlővesszőt. E régies ültetés hibája volt, hogy kevés fogant meg belőle. A forgatás a filoxéra után, uradalmi példák nyomán terjedt el a parasztgazdaságokban. A két világháború között még kézzel forgatták (rigolírozták) a földet.
Telepítéskor negyven-ötven centiméter széles és mély gödröt ástak, abban helyezték el az oltványt, betakarták és megkarózták. Foglalkoztak oltványeladással is. A Zsiga családnak négy-ötezer szál vadvesszője termett, azt tavasszal beojtották, leiskolázták és eladták.
A direkttermő fajták tőkehiányát döntéssel pótolták. Az anyatőke tetejét nem szedték le Péter-Pálkor, hanem meghagyták, és ősszel, de főként tavasszal, hosszúra nőtt vesszőjét elföldelték, és a pótlásra váró helyre fölhúzták a végét.
A szőlőkarók hegyét tűzben pirították – ezt a módszert a francia szakirodalom már a XVIII. század végén ajánlotta –, azután szurokba, újabban bitumenbe mártják, hogy tartós legyen. Régebbi szőlőfajtáik: a noha, otelló, szlankamenka, oportó, izabella, rizling, delovári, de az újabb fajtákat is szívesen telepítik.
„Újhódkor három tükét köll megmecceni, mikor telik vagy tele van a hold, akkor a hordók mindig tele lesznek.” A jó bortermés miatt erősen figyelték a Vince-napi időjárást is. Ha ezen a napon csorog az üstök, vagy a kerékcsapában folyik a víz, jó bortermés várható. Újévkor mondták: Ha újév napja tiszta, fényes, világos, a pincéd nem lesz hiányos.
A szőlőt a berekben szedett sással kötözték, nem ismeretlen ez a francia és a német szőlőművelésben sem. A megnedvesített sást Y alakú hegyes végű szógafa ágai közé hajlították, végét lazán a nyélhez kötötték, és a fát maguk elé szúrták a földbe. Kihúztak néhány szálat, megpödörték, és megkötötték a szőlőt.
A negyvenes években dolgozott a faluban egy kosárkötő, aki a megfőzött vessző bőrét lehúzta, és a szomszédságában lakó embereknek odaadta, akik azokban az években fűzvessző háncsával kötötték a szőlőjüket. Napjainkban rafiával és műanyag szállal kötnek.
Tavasszal fattyaztak, nyáron pedig a karón felül felnőtt hajtásokat csipkedték le, hogy a fürtök jobban beérjenek.
A szőlőbetegségek elterjedésével megkezdték a szőlők permetezését is a XIX. század végén. Eleinte vízben feloldott, mésszel kevert rézgálicoldatba – a bordói lébe – mártott és egy faléchez veregetett seprűvel permeteztek az asszonyok, kézi porolóval pedig hamut szórtak a szőlőre. Háti permetezőt főként az ezerkilencszázötvenes évektől vettek, addig sokan kölcsönkérték egymástól. Tavasszal kikapálták a szőlősort, majd következett egy mélyebb kapálás, aztán a horolóval a sekély sarabolás, végül szüret előtt sarlóval vagy kacérral kivágták a füvet a szőlősorok közül.
A szüretet október közepe táján kezdték. A század első felében jobbára csöbörbe öntötték a szőlőt, amit a fülrészhez akasztott hámfa segítségével emeltek meg. A kantáros puttonyok a negyvenes években léptek ennek az edénynek az örökébe. A szőlőt a likacsos csallánzsákba öntötték, alaposan kitaposták, azután kipréselték. A lé a melence előtt földbe mélyített kádba folyt, ahonnét nyeles káforkával merték ki a mustot, és töltötték bele a hordókba. A negyvenes-ötvenes években daráló és vasprés helyettesítette a taposást, fölgyorsult a szőlőfeldolgozás menete is.
A bor forrásakor borvállut (kotyogót) helyeztek a hordóba. Dugóját betekerték, nehogy a bor kibukjon mellette, ami meg feljött a borvályúba, az vissza is folyt a hordóba, nem ment kárba semmi.
Régebben nem cukrozták a bort, könnyen meguszott, nyullós lett. Kiengedték a kádba, és a sűrűjét söprűvel lesöprűzték. A gazdák a jobb borokat eladták a nagybani kereskedőknek vagy a kocsmárosoknak, akik két-háromszáz literenként vették meg tőlük, de legtöbben a summásoknak mérték ki a házaknál. A gyengébb minőségű bort saját használatra, italos borként megtartották. Akik segítettek szüretelni, és nem volt szőlőjük, azoknak búcsúra, karácsonyra, disznóvágásra szoktak bort adni. És őket hívták meg, hogy vegyenek részt a szőlő bekapálásában. A tőkék köré csirkéket (földkupacokat) húztak. Munka közben örömmel fölkiáltottak, ha elmaradt fürtöt – szenmártonszöllőt – találtak.
Úgy emlékeznek, hogy a nagy szüreti felvonulásokat a húszas évektől rendezik a faluban. A tsz alatt megszűnt a szokás, de a kilencvenes évek közepétől felújították. Régen mindig a kocsmáros szervezte meg. Elől mentek a bő gatyába öltözött lovas legények, utánuk hintón a bíró, a bíróné, majd a kisbíró, aki minden utcasarkon valami tréfás szöveget „tett közhírré”. A többi kocsin menyecskék, magyar ruhás lányok ültek, s ők vitték a nagy szőlőkoszorút. A szekerekről föl-le ugráltak a kéményseprőnek, cigánynak öltözött fiúk, lányok, akik bekormozták a kapukban álló nézelődőket. A falu összes utcáját bejárva végül a kocsmában, nagy bállal zárták a jó szüretet. Voltak nagyon rossz évek is, amikor nem volt mit ünnepelni. Pedig régi szokás szerint – ahogy egy 1778-ban keltezett írás mondja –: „terhes felhők közeledtével harangoztak” is, hogy megvédjék termésüket a jégveréstől.
A szőlőbe köztes növényként paprikát, krumplit, burgundi répát ültettek, a sorok közé őszibarackfákat. A pince körüli gyümölcsösben az alma volt a leggyakoribb, mellette gyakran előfordult a szilva, dió, gesztenye, körte, cseresznye. Aszalni almát, tüskés körtét és szilvát szoktak, de egyesek szőlőt is. Az aszalt gyümölcs helyi neve szükücs. Kompótnak megfőzve kedvelt téli csemegéjük, amellyel minden közös munka alkalmával megkínálták a résztvevőket. Gyümölcsből huszonöt–ötven liter gyümőcsecetet is készítettek. Sokat használtak belőle, mert gyenge volt, de nagyon kellemes ízt adott mindennek. Törkölyből, gyümölcsből főztek pálinkát is. Nagyon erős elejét baktyának, a leggyengébb végét vatykának nevezik. Egy-egy család tizenöt-huszonöt litert főzött feketén, a saját szükségletére.
Egy 1690-ben kelt dokumentumban Széchenyi György ellenzi, hogy a zalaváriak az égenföldi, hídvégi és magyaradi tavakban halásszanak. 1770-ből a téli halászatról értesülünk Gombocz Ferenc keszthelyi halász szavaiból, mely szerint hat esztendeig árendában bírta a balatoni vizeket mind a Széchenyi, mind a zalavári apátságtól, „egy kor pedig téli üdőben fagyal az öreg hállóval is Kilenczedébül halászott”. Télen konvencióban halásztak az uraság számára az uraság eszközeivel, azért kapott a halász csak kilencedrészt a fogott halból.
Bél Mátyás 1725-ben Festetics Kristóf vendégeként részt vett Balatatonkeresztúron egy téli halászaton, s leírja, hogy egyetlen nagyobb hálóval háromszáz mázsa különféle halat húztak a partra.
A háló szárítása, javítása a halászok feladata volt. Úgy vigyáztak rá, hogy 1736-ban egy itt tartózkodó göttweigi bencés szerzetes külön leírja: Zalavárott egy romlásnak induló templomot talált, s a templom közepén nagy háló csüngött alá, mellyel télvíz idején a Balatonon szoktak halászni. Bizonyára más megfelelő nagyságú helyet nem találtak a hálónak, ahol megszáradhatott, s talán úgy vélték, hogy nem követnek el semmiféle bűnt ezzel, hiszen Krisztus urunk tanítványai is az ő mesterségüket űzték.
A gyorsan iszaposodó és feltöltődő Kis-Balatonon a víztükör olyannyira lecsökkent, hogy az öreghálókat már nem lehetett rajta használni, ezért helyette a szűk erekben, folyásokban, sekélyebb vizekben nádfalból font rekesztő eszközöket, a vejszéket – vejceket – helyezték el.
A vejszét a szárazföldön készítették el. A gondosan megtisztított nádszálakat gyékénnyel alul-fölül egymáshoz fűzték. A kész fonatot fölhengerítették, s csónakból vejszeverő lapickával az iszapba verték úgy, hogy a lésza (a terelőfal) a halak vonulásának irányát keresztezze. A hal betévedt a szív-, kör, vagy vese alakú rekeszbe, a tulajdonképpeni vejcbe vagy fejbe, és többé nem talált ki a bonyolult útvesztőből. A nádfal két végét lezáró alacsonyabb rekeszt kotymának nevezték. A nádfal mindkét oldalán néhány méteres szabad helyet hagytak, hogy halfutáskor a halak szabadon kiúszhassanak a folyóból, de amint ez befejeződött, azonnal lezárták a visszavezető utat.
A vejcekből merőcsével (szákkal) emelték ki a zsákmányt. A vejszék helyét a halászok egymás között is adták-vették. Egy idő múlva annyira rosz-szabbodott a helyzet, hogy hol a hídvégiek, hol a zalaváriak rontották el egymás vejszéit, úgy, hogy 1795-ben Tóth János zalavári halászgazda puskával, a többi halász „ki nyírő bitskével, ki fejszével, ki szigonnyal, ki bottal mentek a Hidvégi Hídhoz… le rakott vejszéiket Hidvégieknek hatalmassan össze vagdalni…” Ráadásul a megyei alispán jelentette a közgyűlésnek, hogy a zalavári és szentgyörgyvári berekben a kirakott vejszék, különböző halászati rekesztékek, malomgátak, kender- és lenáztatók a meder egy részének elzárását okozzák, s növelik az árvízveszélyt, ezért elrendelték tilalmukat.
A korábban már említett erőfeszítések ellenére a Zala 1926-ban elkezdett szabályozásának és töltésének befejeztéig hóolvadás és árvíz idején a rétek és a kaszálók víz alá kerültek, s visszahúzódása után is az árkokban és az erekben egész nyáron volt víz és hal.
Zalavárott működtek úgynevezett bérelt halászok, akik egy-egy területet bérbe vettek, de a többségük változatos eszköztárral rendelkező orvhalász, vagyis orhalász volt.
A vejszéről – amelyet 1930-ig, a láp kiszáradásáig használtak – már szóltunk. Vesszőből, iszalagból és később hálóból készült a másik közkedvelt halfogó eszköz, az egy- vagy kétszárnyú varsa. Szája a terelő vagy vörsök, tölcséres része a nyelv.
Árkokba, kis vízfolyásokba fektették, cövekekkel rögzítették és még álcázták is, hogy mások észre ne vegyék, és meg ne dézsmálják. Még télen, a kivágott jégbe is lefektették. A csíkvarsát vékonyabb vesszőből, sűrűbbre és kisebbre fonták. Csíkputtonyban szállították és árulták a mozgékony halakat a környező falvakban, mert a középkortól kezdve fontos szerepe volt a népi táplálkozásban.
Tiltott halfogási mód volt a Zala hálós elrekesztése. Ennek több fajtája ismert, de mindegyiknek az a lényege, hogy a folyót egy hálóval keresztben lezárták, és vele szemben csónakkal vagy a partról botokkal, esetleg a víz szélén haladva másik hálóval belehajtották a halakat.
Szívesen használták csónakról is, lábról is a három rétegű turbukhálót, amellyel egy-egy nádcsomó alatt pihenő halat kerítettek be. Leggyakoribb halászezközük az emelőháló. Ha gyanús személy közelgett, hosszú nyelét a bozótba hajították, a hálót be a kabát alá, és már el is tűntek.
A kör alakú, alsó inán ólomgyöngyös dobóhálót a tiszai halászok ismertették meg 1860 táján a balatoniakkal. Zalavárra az 1930-as években került, csak az orvhalászok használták. A hal melegben a mély vízben hüssöl, s ha rávetik a dobóhálót, az összezáródó ólomgolyók fölmarkolják.
Halfogó eszköz a hosszú nyélre erősített egyszerű fűzkosár is, melyet a hidaknál tömegesen fürdő kiszek alá merítettek, s egész kosárra valót kiemeltek közülük. Kis vízben, part mentén haladva tolták maguk előtt a gráblahálót, a tetején nyitott tapogatót, és kézzel vagy lábbal zavarták bele a pihenő halat.
Szigonnyal a sekély vízben fürdőt szúrták le, de a berekben sást szedő emberek kacérral is vágtak halat akár több kilóra valót. Halfutás idején a berekben gyors mozdulattal kézzel dobálták ki őket a vízből, télen pedig a jég alatt tátogó pontyoknak léket vágtak, meztelen karral benyúltak értük, és hirtelen kirántották.
Még számos halfogási módszert ismernek, de talán már ennyivel is érzékeltethettük, hogy sem az ötleteknek, sem a gyakorlatnak nem voltak híjával. Régen a szegényebbek orvhalászkodtak inkább, és biciklivel még Pacsáig is elvitték a halat. Egy időben volt egy fisérnő aki átvette tőlük, ő értékesítette. Ma is vannak orvhalászok, akik nem a szegénység miatt halásznak, hanem szórakozásból, és mert régi falusi igazság, hogy amit a természet ad, az mindenkié, ha el is veszi, nem lopja el senkitől.
Ugyanezt vallják az orvvadászattal kapcsolatban is. Az 1729. évi törvénycikk megtiltotta a parasztoknak a vadászatot, ugyanakkor a dúvadak irtását kötelezővé tették számukra.
Az orvvadászok kétféle módszert alkalmaztak a nagy- és kisvadakra egy-aránt: a hurkozást és a puskát. Itt vermek ásásával nem foglalkoztak, legfeljebb télen a nagy hóba vájtak gödröket káposztalevél csalival nyulat fogni. A gazdák sem vetették meg a vadhúst, különösen disznóvágások idején jól jött a kolbászba.
Az egyszerű hurkok mellett ismerték a vadjárások mentén lehajlított két fiatal fa lecövekelt vezérága közé erősített felcsapó hurkot is, amely az állat vergődése miatt kiszakadt a földből, fölrántotta, és megfojtotta akár nagyvadakat is.
A XIX. század első felében még nádi farkasok is tanyáztak a berekben. A kis-balatoni szigeteken őrző pásztorok lőttek szarvast, őzet, vaddisznót, nyulat. A rókabőrt eladták.
A pásztorok ismerték a középkorig visszanyúló bőrkikészítési módszert. A nyers bőrről vízzel elegyített cserfahamus pácolással lemaratták a szőrt, azután megmosták, majd timsó és konyhasó keverékével jól behintették, lehúsolták, megszárították, és őrzés közben kézben dörgölgetve puhították. Karikás ostort és más tárgyakat készítettek belőle.
Szólnunk kell még a madarakról, amelyeket előszeretettel fogdostak nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is. Richard Bright angol utazó 1815-ben járt vidékünkön, s azt írja, hogy a Balaton „…partjain tömérdek szárnyas tanyázik: fehér pelikán, a bölömbika, a szárcsa, a szalonka és mindenféle réce. Ezek… tömegesen akadnak fönn a hálóban, amelyeket az …emberek kifeszítenek”.
Az emlékezettel elérhető időkben hálóval már nem fogtak madarakat, de bottal ledobták a szárcsát, a vadkacsát, a vadludat, és kifosztották a fentiek, a bébic és a gém fészkét is. A tojásokat nyersen megitták, vagy parázson megsütötték. A repülni még nem tudó tököskányát a fészekből szedték ki. A foglyot, fácánt rögzített kerékabroncsra kötözött lószőrhurkokkal és szétszórt kukoricaszemekkel fogták. A mezőn az agyagba göngyölt szárnyasokat parázsba tették, s a megszáradt agyaggal együtt kijött a tolluk is, azután nyárson megsütötték. Otthon leginkább levesnek főzték meg.
A növények közül a kamillát, a bicskét (csipkebogyót) és a hársvirágot gyűjtögették teának, és az itt nem nagyon termő vargánya kivételével szinte minden ehető gombát fölszedtek.
A berek volt az igazi forrás. A fehér tövű metélősásról tudjuk, hogy gabona, szőlő és kukoricaszár kötözésére használták. A piros tövű metélősást az 1930-as években Olaszországba exportálták. Sponton Vincenzo olasz állampolgár még birtokot is vásárolt, amelyet 1945-ben elvettek tőle, de annyira mocsaras és tőzeges terület volt, hogy senkinek sem kellett.
A puha- vagy másként pintérgyékényt a kádárok használták a hordók dongáinak összeillesztésekor, és a nagy regős prések réseinek tömítésére. A kemény gyékényből használati tárgyak készültek: papucs, lábtörlő, szőnyeg a szobába, szakajtó, kosárka, sőt játék bútorok is. Ugyanígy sásból és kukorica csuhából (csuhéból) is fontak lábtörlőket. A megnedvesített szálakat három ágból összefonták, s a fonatokat a kívánt formára egymáshoz varrták.
A kis-balatoni gyenge minőségű nádat télen tolókaszával aratták, kacérral ölenként, matukával (gyalázkának is mondták régen) markonként szedték kézzel.
A XVIII–XIX. században még Stájerországból is jöttek kádárok Zalavárra, hogy az itteni erdőkből dongafának valót vásároljanak. Akkoriban a hordókat mogyorófa abronccsal kötötték meg, s azt évente kellett újítani. Balatonedericsről évtizedeken át jártak az apátsági erdőkbe mogyoróvesszőkért.
A mocsári fákból a teknővájó cigányok eladásra használati tárgyakat faragtak. A különböző vesszőfajtákból (hamvas fűz vagy rekettye, füles fűz, sárga fűz) a férfiak kosarakat, csirkeborítókat, tojató kosarakat, halászati eszközöket, kerítéseket, gazdasági épületek falait, üléskasokat fontak, ez utóbbit a kocsikba, amelyek egyben ládaként is szolgáltak. Zsúpszalmából szakasztókat, bucsérokat és a házak héjazatát készítették.

Cukorrépát kapáló summások Zalavár határában, az 1930-as években (a KBM tulajdona)

Urasági fogat 1910-ben (a KBM tulajdona)

Aratási felvonulás 1947-ben

Uradalmi magtár

Kukoricagóré

Lucz József kovácsmester és felesége az első világháború idején

Tömésfalú pince a Szabari-hegyen az 1970-es években

Szüreti mulatság 1946 körül

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages