Az oskolateremtéstől az iskolanélküliségig
Az oskolateremtéstől az iskolanélküliségig
A Zalán folyó iskolai oktatás kezdeteinek dokumentálható nyomai a XVIII. század első feléig vezetnek vissza. 1730 körül valószínűleg már járhattak néhányan a helybeli intézménybe. Erről az iskolamester, azaz a tanító, Békei József számolt be 1770-ben és 1773-ban a nála is járt összeíróknak. Békei vállát ekkor már sok évtizedes tanítóskodás is nyomta, hiszen bevallása szerint 1773-ban már 42 éve oktatott. Nem lehetett túl jó véleménye a zalai szülőkről és gyermekeikről, mivel az Észrevételek rovatba latinul a „haszontalan jobbágyok” megjegyzést biggyesztette.
A tanítás nyelve ekkor és ezt követően is mindig a magyar volt Zalán. Az iskolát a római katolikus egyház – természetesen főleg a helyi hívei – tartotta fenn egészen az 1948. évi államosításig. A zalai „oskolába” 1770-ben tizennégy, 1773-ban nyolc gyermek járt.
A parasztság műveltségének körülbelül a XIX. század utolsó harmadáig javarészt az otthon, a mindennapi élet során szerzett tapasztalatok, szóbeli ismertek tették ki. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy Békei József 1773-ban csak olvasást és hittant tanított, igaz, három évvel korábban még az írást is megemlítette az általa oktatott tantárgyak között. A gazdálkodáshoz később szükséges számolást sem az iskolában sajátították el a kisdiákok ebben az időben. Kanyar József kutatásaiból is ismerhetjük, hogy Somogy vármegyében az 1770-es években csak az iskolák öt százalékában – mindössze hétben – tanítottak számtant, és a zalai nem tartozott ezek közé.
Többek között egyházlátogatási jegyzőkönyvek alapján tudjuk, hogy az ez idő tájt az iskola céljaira szolgáló építmények még a Zalánál nagyobb, gazdagabb településeken is fából vagy vályogból készültek, szalmával, náddal fedett egy, néha két helyiségből állóak, szegényes külső-belső megjelenésűek voltak, egyben a tanító lakásaként is szolgáltak.
Hazánk legtöbb részében az írástudó ember mezőgazdasági vidékeken még a XIX. század első felében sem volt túl gyakori. Az viszont bevett gyakorlat volt, hogy a megfogadott tanítót egyben nótáriusnak, azaz jegyzőnek is alkalmazták. Ilyen szerződést kötött Zala elöljárósága 1813 februárjában Magarits Ferenccel is. Ő korábban Kerekiben töltötte be mindkét tisztséget, és ekkortól Zalában lett az „oskola mestere”, egyben a település nótáriusa.
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc időszakában a már nem fiatal helybeli tanító is bekerült a helyi nemzetőrség soraiban. Az összeírásban szereplő, ekkor 54 éves Horvát György neve mellett a korábbi gyakorlatnak megfelelően a „tanító és jegyző” megjelölés is szerepelt, igaz, az utóbbi tisztségre utaló adatokkal a későbbiekben már nem találkoztunk.
A levert szabadságharcot követő régi-új osztrák elnyomás hazánkban némi előre mutató lépéseket is tett az állam felvirágoztatásáért. A neoabszolutizmus szakszerűségre törekvő irányítási elveivel összhangban nagyszabású felmérés készült a Lajtán inneni alsó fokú iskolákról az 1850-es évek második felében. Zalán ezt az úgynevezett „iskolabevallást” 1857 augusztusában vették fel, és számos művelődéstörténeti adalékkal szolgál számunkra. Még ekkor is csak egyetlen tanítót alkalmazott a község. Fántsy Imre 1851 óta oktatta a zalai gyermekeket a jó állapotúnak minősített iskolaépületben, kivéve a hittantanítást, mert azt a kiliti plébános végezte nagy buzgalommal. A tanító a korszakban még mindig nagyon elterjedt gyakorlatnak megfelelően egyházi eseményeknél is segédkezett: kántor és orgonista is volt egyben, de ezért külön javadalomra nem tarthatott számot.
A község saját épületében működő községi fenntartású iskola mestere évente 122 forint 39 krajcár jövedelmet húzott ezekben az években. Ebből tizenkét forintra az özvegy Zichyné által tett alapítvány kamataiból számíthatott. A tanítás, amely az év nagy részében délelőtt és délután két-két órából állt, természetesen magyar nyelven folyt az osztatlan évfolyamok számára. Az ekkor még mezővárosként említett Zala iskolájába 76 kisdiák járt, közülük tizenhatan a településhez tartozó Szőllőspusztáról.
A földművesnép kertészeti ismereteinek fejlesztésére az 1850-es évek végére az országban 3128 helyen alakítottak ki gyümölcsfaiskolákat. Ezeket jobbára a tizenkét-tizenöt éves korosztály ismétlő- vagy másképpen vasárnapi iskolái mellé szervezték. A Karádi járásban – melybe Zala ekkor tartozott – tíz négyszögöltől (Boglár) két holdig (Karád) terjedt a területük. Torvaj és Zala négyszáz-négyszáz négyszögölt biztosított erre a célra. Utóbbiban még a két világháború közti években is ekkora terület volt a faiskola, bár tudjuk, hogy 1925-ben nem volt beültetve.
A zalaiak áldozatkészségét mutatja, hogy 1860-ban az iskolamester házát, amely egyben az iskola épülete is volt, újjáépítették a helybeliek által aratott gabona utáni pénzből és adakozás útján gyűjtött összegből. A mesternek így már egy szobával több állt rendelkezésére.
A nagy horderejű, főleg báró Eötvös József kultuszminiszter érdemének tartott 1868. évi népiskolai törvénynek is van helyi vonatkozása. Eötvös Zala volt földesúri családjának tagját, a település határának legnagyobb részét magáénak valló tudós és politikus Zichy Antalt is felkérte, hogy kapcsolódjon be az átfogó jogszabály előkészítésébe. Zichy a rá jellemző alapossággal buzgólkodott azon, hogy minél tökéletesebb legyen az Országgyűlés elé terjesztendő törvényjavaslat.
A XIX. században az egyházaknak még meghatározó szerepük volt az oktatás terén. A szekularizálódó világban a zalai földesúr nehéz dilemmákat látott saját maga és az oktatásügy előtt. Ezekről Zichy Antal a következőképpen írt: „Első magyar népoktatási törvényünk nem elvont elméletek, hanem az élet gyakorlati kívánalmainak szülöttje és két ellentétes áramlatnak kölcsönös engedmények útján, kiegyenlítéséből származott úgynevezett kompromisszum. Az egyik fél az iskolát az egyháznak alárendelt közegének s mintegy kiegészítőjének, a másik fél az államhatalom föltétlen eszközének óhajtá vala tekinteni, mind kettő jogot tart reá, s erős érvekkel támogatja azt. A magyar törvényhozás a két szélsőség között a középutat keresi és az ügynek javára meg is találta azt. Elnyomni a hitfelekezetek iskoláit szintoly nagy hiba volna, mint korlátlanul s minden ellenőrzés nélkül kezökbe adni azokat. A jól szervezett állami felügyelet folytonos éberségben tartja őket s üdvös versenyre, előrehaladásra serkenti, másrészt magát az államot is erkölcsileg kényszeríti, hogy az általa ápolt és fenntartott intézetekben mindig magasabb színvonalra emelt, s a bírálatot megálló, igaz mintákat mutasson fel.”
Somogy megyében 1884 és 1893 között a járási székhelyeken – köztük Tabon – állítottak fel iparostanonc-iskolákat. Ide tizenkét éves kor után lehetett jelentkezni, hogy a főleg a kisiparban dolgozó mesternél elsajátítandó szakmai ismerteken kívül praktikus és általános műveltséget is szerezhessenek az inasok. Az elkövetkezendő évtizedek alatt számos zalai ifjú is koptatta a szomszédos Tab intézményének padjait, ha pedig gimnáziumi képzésre vágyott, azt 1806-tól a megyeszékhelyen is megkaphatta.
A XIX. század legvégén már annyi, iskoláskort még el nem érő kisgyermek élt Zalán, hogy a község vezetése hozzájárult egy óvoda felállításához. A másik ok, amiért kisdedóvó fenntartása szükséges, az lehetett, hogy a mezőgazdaságban dolgozó helyi népesség igényelte a női munkaerő bevonását az egyre kevésbé jövedelmező ágazatba. Gubiano Andorné, született Fekete Anna Ilona okleveles óvónő kapott engedélyt az új intézmény elindításához, ehhez a község ingyen biztosította volna a helyiségeket az iskola épületénél. A korabeli szóhasználattal „gyermekkertnek” is nevezett kisdedóvó Zichy Antal végrendelete alapján a község tulajdonába kerülő terület bérbeadásából befolyó jövedelemből működött volna, de mivel a hagyatéki eljárás elhúzódott, és a község nem vállalta az óvoda fenntartását, Zala végül óvoda nélkül maradt.
A falu Putlenbach Rezsőt 1892 márciusában fogadta meg kántortanítójául, de a jelek szerint csak rövid időt töltött itt. Pintér Ferenc 1893 decemberétől bizonyosan, de lehet hogy már korábbi időponttól működött a községben. Éves jövedelme 1894-ben 624 forint 42 krajcár értéket tett ki. Más hivatalt nem viselt, de a községtől készpénzben kapott negyven korona fizetségért a községi faiskolát is kezelnie kellett.
A Zichy Antal-féle alapítvány Zala iskoláját támogató részéhez többéves hagyatéki eljárás után jutott csak a község, de ennek bérleti díja a XX. század első éveiben már hozzájárult az intézmény fenntartásához. A bérletért fizetett összeg eleinte évente 758 korona 36 fillérre rúgott, mely a 47 hold 636 négyszögölnyi terület után jött be.
A hat–tizenegy éves tankötelesek száma a község területén 1903-ban már 134 főre nőtt, közülük 55-en jártak be Bótapusztáról, Szőllőspusztáról és a sérseki szőlőhegyről. Mivel a tanító a törvény által megengedett létszámnál jóval több gyermekkel foglalkozott, valamint a külterületen lakó tanulók rossz időjárás esetén nem tudtak eljutni a három–öt kilométerre lévő iskolába, ezért Czupy Bálint tabi esperes plébános – aki egyben a Zalai Iskolaszék elnöki tisztét is betöltötte – javasolta, hogy fogadjanak meg egy második tanítót, aki egy Szőllőspusztán létesítendő iskolában oktathatná a tanköteleseket. A községben évekig húzódó vita alakult ki ez utóbbi intézmény dolgában, de mivel Zala teherbíró képessége itt nem tette lehetővé megfelelő épület biztosítását, végül elálltak az egyébként ésszerű terv megvalósításától. Segédtanítónak azonban még az 1903-as év őszén megfogadták Ispánovits Máriát évi nyolcszáz koronás fizetéssel.
A XX. század nagyobb részében, amíg oktatási-nevelési intézmény működött Zalán, lényegében – szinte egymásnak adva a képzeletbeli stafétabotot – három pedagógus házaspár vezette be a tudás alapjaiba a helybeli tankötelesek nagy részét. A század első harmadában a Fork házaspár munkálkodott a nemes feladaton. Fork József Csurgón végezte el a tanítóképzőt, és 1901 októberében, 26 évesen került Zalára. Itt 1927-ig kántortanítóskodott, majd 1929-ben bekövetkezett haláláig iskolaigazgató volt. Fork Józsefné, született Ispánovits Mária Kalocsán, az érseki tanítóképzőben végzett, és 1903–1936 között dolgozott a „nemzet napszámosaként” a Zalai Elemi Népiskolában. Haláláról a tabi plébánia háztörténetében is szép szavakkal emlékeztek meg: „…nagy gyász érte zalai híveimet: évtizedek óta buzgólkodó jó tanítónőjük: özv. Fork Józsefné, született Ispánovits Mária hirtelen meghalt. Temetése [1936. december] 19-én ment végbe a község nagy részvéte mellett”. 1931-ben Szabó Lajost választották meg kántortanítónak, aki korábban szintén a csurgói tanítóképzőt végezte el. 1929–30-ban Pintér Károly nevével találkozhatunk az iskola iratai között. Szabó Lajosné született Horváth Ágnes is ez idő tájt került a zalai elemibe, ahol férjével együtt az 1940-es évek végéig dolgoztak.
A járási székhelyek közül Somogyban Tabon nyílt meg a legkésőbb polgári iskola. Ez a középosztály gyermekeinek az elemi ismereteken túli képzését felvállaló, középiskolaszerű intézmény az 1932–33-as tanévtől szolgálta a vidék iparos- és mezőgazdasági népességének igényeit. A második világháború után általában az elemi iskola és a polgári iskola összevonásából alakították ki a nyolcosztályos általános iskolát.
Somogy megyében az 1930-as évek közepén már csak tíz községben nem volt népiskola, a további 298 településen négyszázötven elemi népiskola működött. Ennek több mint a fele, 241 a zalaihoz hasonlóan, jellege szerint római katolikus volt. A tankötelezettség tekintetében jól állt a község, mert a hetven főt számláló hat–tizenegy éves korosztályból egyetlen kivétellel mindenkit beírattak a két tanerős helyi iskolába. Ez az egy diák pedig – ki tudja, miért – a sérsekszőllősi iskolába járt. Innen viszont kilenc kisdiák jött át Zalára tanulni naponta, így a helyi népiskola hat évfolyamára összesen 86 gyermek járt, akik mind katolikusok és magyarok voltak. A tizenkét–tizenhat évesek számára szervezett zalai ismétlő vagy úgynevezett gazdasági iskolába, melyben ugyanazok tanítottak, mint a népiskolában, 31 fő járt a helyi korosztály 32 tagjából. A heti egyetlen órából álló oktatás évi húsz–negyven pengőjébe került a községnek.
Az egy rendes és egy segédtanítói állást betöltők rendszeres államsegélyben is részesültek. A két tanteremmel rendelkező iskolaépületben természetesen csak összevont osztályokkal folyhatott az oktatás.
Az eleminek az 1938–39-as tanévben 71 tanulója volt a hat évfolyamon. Az 1940–41-es tanév mind a 66 hat–kilenc kilencéves látogatta az intézményt. A tíz–tizenhat évesek 41 fős csoportjából még hárman az elemibe jártak, a többi 38 diák pedig a gazdasági továbbképzőnek nevezett, gyakorlatilag az elemiben tanultakat ismétlő iskolába.
Az 1948-ban készült leírások szerint a templommal szemközt lévő iskola téglaalapon nyugvó, vályog- és téglafalakból emelt, palával fedett, ekkor már régen nem korszerű épület. Az I–IV. és az V–VIII. osztályos diákok tanultak két csoportba összevonva egy-egy hajódeszka padlózatú tanteremben. A „háromfiókos régi stílű” ablakok olyan kisméretűek voltak, hogy a sötétség miatt gyakran kellett igénybe venni napközben is a petróleumlámpát. Az iskolával egybeépített tanítólakást 1947-ben tatarozták. A másik tanítói lak is ezen a telken állt. Igaz, csak részben állt, mert romos helyiségei is voltak ennek a szolgálati lakásnak, amelyet a község egyik legrégibb épületének tartottak. 1943-ra tervezték újjáépítését, de a második világháború hátországi nehézségei ezt a munkát is elodázták.
1948-ban, az iskolák államosításának évében a község által kezelt Zichy Antal-féle iskolaalap mintegy 46 katasztrális hold szántóval rendelkezett a Szentpáli-dűlőben. Ezt a közel félszáz holdnyi területet kishaszonbérbe adták ki. A tanító természetbeni javadalmát biztosító mintegy hat és fél hold szántóföld és rét öt tagban feküdt a határban. Az államosítást követő 1948– 49-es tanévben még 72 tanuló járt a nyolc évfolyamba, és Szabó Lajos és felesége oktatta őket. Helyettük a következő tanévtől Bán Béla, majd a felesége, Veroszta Erzsébet is tanított a faluban.
Az 1948-as államosítást követően a hittan oktatása kikerült a tanmenetből, és csak csoportos különórákon oktathatta a tabi plébános vagy időnként ennek káplánja. Az 1961–62-es tanévben még 59 tanulót mondhatott magáénak a zalai iskola. A tanulmányi eredményekkel sok gond volt. 1962-ben és az előző évben is csak egy-egy diák tanult tovább a nyolcadik osztály elvégzése után. Az alsó tagozatban 2,9-es, a felső tagozatban 3,7-es volt az átlag ekkor. A falu lakossága fokozatosan elöregedett, így a beiskolázható gyermekek száma is évről évre csökkent. 1962-ben Zala iskolája is félig a „körzetesítés” áldozatává vált. A felső tagozatosoknak az 1962–63-as tanévtől Tabra kellett járnia iskolába. Ugyanekkortól lett Zalán Bán Béla helyett Juhász Károly az iskola igazgatója.
1968-ban már csak tizenöt fiú és nyolc leány, összesen 23 kisdiák koptatta a zalai iskola padjait. Az 1969–70-es tanévtől Benedek Lajos lett az intézmény igazgatója, Csuthy Lászlóné osztályfőnök nevével a következő tanévtől találkozhatunk az iskolai anyakönyvekben.
A továbbtanulást választó zalai diákok rendelkezésére is állt 1953-tól a Tabi Gimnázium, mely 1964-ben Rudnay Gyula nevét vette fel. Az 1970-es évek végéig működött Tabon. Az intézményen belül létrehozott mezőgazdasági gépszerelő szakközépiskola az 1960–61-es tanévtől fogadta a tanulókat. A gimnáziumban hét év kivételével minden tanévben, míg a szakközépiskolában az 1974–75-ös tanévtől folyt levelező oktatás is.
A mezőgazdaságon kívüli helybeli munkalehetőségek hiánya, az elöregedő helyi társadalom, csökkenő lakosságszám, fogyó gyereklétszám – ez a leegyszerűsített folyamat Zalán is oda vezetett, hogy bezárták az általános iskolát. 1977 őszétől az alsó tagozatosoknak is Tabra kellett járniuk. Az utolsó, 1976–77-es tanévben mindössze nyolc tanulót mondhatott magáénak a négy évfolyamos általános iskola Zalán.
Az iskoláskort már túlhaladottak tanulmányainak folytatását, illetve befejezését az állam jól felfogott érdekből szorgalmazta, támogatta. A községben is többször folyt olyan felnőttek oktatása, akik különböző okokból nem rendelkeztek az általános iskola nyolcadik osztályának bizonyítványával. Az 1960-as évtized első felében tizenhét felnőtt végezte el az általános iskola VII–VIII. osztályát Zalán. Egy másik forrás szerint 1967-ben 27 fő fejezte be közülük az ilyen, úgynevezett esti iskolában az általános iskola VIII. osztályát.
A műveltségnek sok összetevője van. Az iskolázottság és az írni-olvasni tudás kényelmes mutatószámai ennek csak néhány – bár lényeges – elemét jelentik. A betűk ismeretének örömét a földműveslakosságnak csak a töredéke élvezhette Somogy vármegyében a XVIII. század folyamán. Ezért ne is csodálkozzunk, hogy még a falu első embereinek számító öregbíró és az esküdtek sem tudták kérges kezükkel finoman vezetni a tintába mártott lúdtollat a papiroson, még a falu életében olyan fontos dokumentumnak az aláírásánál sem, mint az 1767-ben kelt urbárium: Rehák György öregbíró és társainak nevét is más írta oda, ők csak egy-egy erőteljes keresztjelet biggyesztettek mellé.
Mintegy száz év múlva, 1862-ben az úrbérrendezési per kapcsán 51 zalai gazda kéréssel fordult a járásbírósághoz. Tizennyolcan (35,3 százalék) saját kezükkel írták alá a folyamodványt. Ezt már jelentős eredménynek nevezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy hazánkban 1845 óta létezett az alsó szintű iskolákba járás kötelezettsége (amit az 1777-es és az 1806-os Ratio Educationis is szorgalmaztak).
Az 1881-es népszámlálás 312 írni-olvasni tudó zalait regisztrált a jelenlévő 793 fős polgári népességből. A falu e tekintetben elmaradt a Tabi járás átlagától, ahol a népesség 52,5 százaléka írt és olvasott, míg Zalán ekkor csak 39,3 százalékuk. Szégyenkezésre azonban semmi ok, mivel a megyei átlagnál (41,9 százalék) ez alig kevesebb. Az írni-olvasni tudást természetesen csak a hat-hét évesnél idősebbeknél kérhetik számon. 1941-es adatok szerint 510-en voltak ennél idősebbek Zalán, közöttük csak tizenhat analfabétát (3,1 százalék) találtak.
A zalaiak többsége a felsőbb iskolákat sokáig „úri huncutságnak” tartotta. A XX. közepén történt kommunista hatalomátvétel előtti korszak helybeli mentalitásáról Bán Béla tanító megfogalmazásában a tradicionális társadalmak lassan mozduló értékszemléletére ismerhetünk: „A parasztság az általános ismeretek elsajátítása után, hacsak saját magától nem művelte magát, ami igen rendkívüli volt, úgy élt ahogyan azt az öregektől látta és tanulta. Iskolák távol voltak a községtől és így sem mód, sem alkalom nem volt a műveltség emelésére. Annak az általánosan hangoztatott elvnek volt a követője, hogy elég annyi: ha esik az eső álljon az eresz alá.”
Az új rendszertől remélte a műveltségi szint emelkedését Bán az 1950-es évek elején, mikor megállapította, hogy „…a kultúra terén igen nagy hiányok vannak. A lakosság igen mély begyökerezettségben él még ma is azzal a régi beléneveltséggel, hogy a parasztnak elég az elemi iskola, de az is csak a téli időszakban. Tanulni nem szerettek. A könyv szerintük tanult ember kezébe való. 1945 után megváltozott ezen a téren is a helyzet. Különösen a fiatalság területén. Ma már moziba jár, könyvet vesz a kezébe
és tanul.” A továbblépéshez legalább két alapvető eszköz biztosítását látta szükségesnek ekkor a falu egyik legtanultabb embere: „A kultúra területén még sok a kívánni és megtenni való. Elősegítője lesz a fejlődésnek, ha a község villanyvilágítást és kultúrházat kap.”
Az 1960-as évek második felében már nem volt analfabéta a faluban, igaz, magasabb iskolai végzettséggel csak néhányan rendelkeztek. 1968-ban a négyszázötven lelkes községben három személynek volt felsőfokú végzettsége, rajtuk kívül tizenketten rendelkeztek érettségivel.
A munkásosztály vezető szerepét deklaráló, a magát szocialistának-kommunistának nevező állami vezetés a második világháború utáni hatalomátvételt követően a társadalom széles rétegei számára próbálta lehetővé tenni a színvonalasabb művelődési formákat, a szabad idő kulturált eltöltésének lehetőségét. Művelődési házak, kultúrházak sorát alakították ki országszerte. Ezek élettel való megtöltése viszont a helybeliekre maradt, ami a Zalához hasonló „alvó” településeken rendkívüli erőfeszítéseket kívánt volna. Kaszás Mária 1968-as szakdolgozatában kendőzetlenül és hitelesen ábrázolta a korabeli állapotokat: „A község kulturális helyzetéről festett kép nem mondható kedvezőnek. Egy színpaddal ellátott művelődési terem rendelkezésére áll a lakosságnak – ezt a volt Zichy-kúria egy részéből alakították ki –, de ez szinte teljesen kihasználatlan. Legfeljebb egy évben egyszer rendeznek a KISZ-tagok egy vidám jelenetekből álló műsort. Ünnepnapokon esetleg néhány fiatal tánczenét hallgat lemezjátszóról, persze csak ha nincs hideg, a 267 férőhelyes termet ugyanis azzal az egy kis vaskályhával, ami ott van, lehetetlen befűteni. Ebben a helyiségben vetít filmet hetente egy alkalommal, péntek este egy vándormozi. Műsora azonban alig élvezhető. A vetítőfelület kicsi, a hang minősége pedig annyira rossz, hogy csak a feliratos filmek érthetők. Egy-egy alkalommal alig van több, mint 8-10 látogató.”
De a modernizáció újabb és újabb eredményei lassan a mindennapi élet részeivé váltak ezen a kis somogyi településen is. 1965-ben nyolc háztartásban csodálkozhattak rá televíziójuk mozgó képeire. 1968-ban már 33 családnak volt tévéje, vagyis a háztartások közel húsz százaléka élvezhette saját otthonában ezt a technikai vívmányt.
Az 1960-as évek közepén 63 napilapra és 78 hetilapra fizettek elő a községben. A Szabad Föld volt a legnépszerűbb. Negyvenöt folyóirat – közülük 31 mezőgazdasági jellegű – került rendszeresen a zalai olvasókhoz. Ezekre a falu 104 családja fizetett elő.
A községi könyvtár 1957-ben kezdte meg működését 178 kötettel. Zala új kulturális intézményét az általános iskola egy üres termében helyezték el, és tiszteletdíjasként az egyik pedagógust bízták meg a kezelésével. Alig több mint egy évtized múlva már közel ezer példányt számlált az állomány, ennek több mint negyven százalékát a felnőtteknek szánt szépirodalom tette ki. 1968-ban már 523-szor látogatták meg az intézményt az olvasni vágyók, akik 797 kötetet kölcsönöztek ki. A helyi lakosság 17,3 százaléka (78 fő) iratkozott be a könyvtárba, akiknek több mint a fele a tizennyolc év alatti korosztályból került ki. Rajtuk kívül a tabi könyvtárat 21-en látogatták rendszeresen.
A fentebb már idézett szakdolgozat írója egyébként a falu teljes – a Zichy Mihály Múzeumban és a községi könyvtárban lévőkön kívüli – könyvállományát feltérképezte 1968-ban. Az alapos felmérés tanulságait összegezve kiemelte: „a népművelés hatásos propagandájára lenne szükség”. 85 családnál, azaz 52,5 százalékuknál egyetlen könyv sem volt, közülük 48 háztartásba nem járt semmilyen újság sem, és alkalomszerűen sem vásároltak belőlük, sőt e könyvidegen csoport 33 tagjának rádiója sem volt. 29 családnál (17,9 százalék) tizenegynél kevesebb, tizenhét-tizenhét családnál (10,5-10,5 százalék) tizenegy és húsz-, illetve 21 és ötvenkötetnyi volt a házi könyvtár állománya. Hat családnál (3,7 százalék) 51 és száz, míg nyolcnál (4,9 százalék) 101 és 374 közötti kötet állt a polcokon és szekrényekben. Az utóbbi nyolc családnál volt a magánkézben lévő könyvek 52,7 százaléka, azaz 1610 kötet. Kivétel nélkül értelmiségi vagy egyéb – de nem fizikai – besorolású munkakörökben dolgoztak, és az 51-100 kötettel rendelkező hat család közül is csak egy „munkás” kategóriájú volt.
A tabi könyvtár igazgatójának, Bolevácz Józsefnek a kezdeményezésére 1983 őszén olvasóköröket hoztak létre Tab három társközségében, köztük Zalán. Bolevácz négy évvel megalakításuk után a következőket állapította meg a Zalai Olvasókörről: „A kis zalai csoport, más szervekkel közösen ugyan funkcionált, de az alapszabályokban meghatározott célkitűzéseket úgy látszik ez ideig nem tudta megvalósítani.”
Az egykori iskola épülete 2001 szeptemberében
A Zalai Általános Iskola alsó tagozatosai 1953-ban. Középen Bán Béláné nevelő (Rapai Pálné gyűjteményéből)
Bán Béla a felső tagozatosokkal 1953-ban (Petrus Magdolna gyűjteményéből)
Az általános iskola végzős diákjai 1960-ban. Elöl a két szélen a Bán pedagógus házaspár (Rapai Pálné gyűjteményéből)
Iskolai színjátszók az 1950-es évek végén (Rapai Pálné gyűjteményéből)
