Zala a legjobb filia | Száz Magyar Falu

Zala a legjobb filia

A fejezet címének választott idézetrészlet a tabi plébánia historia domusában (háztörténetében) az 1952. évnél van bejegyezve, de az iratok tanúsága szerint a XVIII. század közepétől talán napjainkig igaznak tűnik a megállapítás.

Zala római katolikus híveinek temploma a lakóházak sora közt magasodik a település fölé. Nem kért kiemelt helyet, nem különült el, a mindennapok része. A községnek története során sohasem voltak akkora kiterjedésű területei, hogy a – ki tudja, mióta szóló – templomi harangok hangját ne hallhatták volna meg legalább a Zala határán belül lévők, de a település nagy részéről látható is a faluképet meghatározó építmény tornya. Itt nincsenek nagy távolságok, olyannyira, hogy a település egykori földesurainak, a Zichyeknek nem volt érdemes befogatniuk a hintóba, ha templomba mentek, olyan közel építették fel hozzá a család kúriáját valamikor a XVIII. században vagy ennél is régebben.

Zala ismert első néhány írásos említése egyházi jellegű. A település történetének az Árpád-korral foglalkozó részénél már leírtuk, hogy oklevelek alapján a Zalára vonatkozó legrégebbi adat 1278-ból származik, amikor a két, Keletről származó ókori orvos és hitterjesztő, Szent Kozma és Damján tiszteletére szentelt templomát említik. Nem tudjuk hogy az I. (Szent) István királyunk által erőteljesen szorgalmazott XI. századi hit- és vallásváltás idején létezett-e már Zala, és ha igen, kikkel fogott esetleg össze beteljesíteni a törvényt, hogy „minden tíz falu építsen [együtt egy] templomot”, és hogy errefelé betartották-e, hogy „a falu nem menjen messze templomától”. (Azaz a talaj néhány év utáni kimerülésével ne települjenek meszsze, vagy inkább a még nomadizáló életmód miatt ne kerüljenek távolra a szentegyháztól.) Ha létezett is a XI–XII. században itt ilyen nevű helység, és esetleg volt is temploma azt az 1242-ben a Dunántúlt dúló mongol-tatár hadak valószínűleg elpusztították, hasonlóan a számos ismert, hasonló sorsra jutott településhez.

A középkori zalai templom védőszentjei, Szent Kozma és Damján (másként Dömjén), a két keleti mártír a Diocletianus római császár (284–305) alatti nagy keresztényüldözés idején szenvedett vértanúhalált. Az egyes feltevések szerint szíriai származású testvérpár Kis-Ázsia Égeia városában telepedett le. Mindketten orvosként dolgoztak, és jó hírnevüket azzal is kiérdemelték, hogy a szegényeket ingyen gyógyították, ezért „pénznélkülieknek” is nevezték őket. Ezzel természetesen még nem kerülhettek volna a keresztény egyház védőszentjeinek sorába, azonban a testen kívül a lélekkel is foglalkoztak. Működésük során hirdették Jézus Krisztus isteni természetét, és mivel a hatóságok kínzással sem tudták őket hitüktől eltántorítani, elhatározták kivégzésüket. A mártirológiai irodalom szerint megbilincselve tengerbe dobták őket, de partra úsztak; máglyára vetették őket, de a tűz nem fogta a testüket, a rájuk kilőtt nyílvesszők csak kisebb sebeket ejtettek rajtuk; végül csak úgy tudták elveszejteni a testvéreket, hogy karddal lefejezték őket. Sírjuk fölé (Nagy) Jusztiniánusz római császár (527–565) bazilikát emeltetett. Tiszteletük szerte a világon elterjedt, ereklyéiket sokfelé féltve őrizték, Rómában hat templomuk volt. Magyarországon az Árpád-korban Somogyban a zalain kívül számos templomot szenteltek a tiszteletükre, egyes – korábban már idézett – vélemények szerint a korai bizánci térítés hatására.

Rangos egyházi személyek is megfordulhattak a vidéken, mert a Zala melletti Csabán 1282-ben királyi egyházfik részére létesített szálláshelyekről tudunk. Ők a főpapok szolgálatára rendeltettek, nekik kellett a püspökök hordozható oltárát és az isteni szolgálathoz szükséges egyéb eszközöket szállítaniuk.

Az írott források 1320-ban Zala lelkészét említik, szerepel papja az 1232– 1237. év pápai tizedjegyzékében is. Az első zalai egyházfi és egyben az első zalai lakos, akinek a nevét ismerjük, Simon pap. 1333-ban harminc kis dénárt fizetett a pápai tizedre.

Luther a XVI. század elején-közepén megreformálni törekedett a katolikus egyházat, amely az évszázadok során nagymértékben eltért korai eszményeitől. Ennek kudarca után sokan és sokféleképpen keresték az egyedüli üdvözítő hitet, az erre irányuló buzgalom nyomán számos protestáns felekezet született. A XVI. század második fele elhozta a reformáció rendkívül gyors elterjedését három részre szakadt országunk területein is. A katolikus egyház válsága a protestáns vallások térhódításával járt együtt. A XVI. század vége felé a törökök által megszállt Somogy vármegyében már hírmondója is alig akadt a katolikus papoknak és híveknek. Vidékünkön nem a lutheránus, hanem a protestáns és az unitárius vallás terjedt el. Az egyszerű nép gyorsan elfogadta az új igék hirdetőit, a helybeliek örültek, hogy egyáltalán valaki eljár az Isten dolgában közöttük, van, aki kereszteljen, eskessen, túlvilági útjukra indítsa a jobblétre szenderülteket.

A „pápisták” – ahogy a katolikusokat gúnyolták – csak lassan rendezték soraikat szerte Európában. A lelkek újra katolikussá tételében az egyik leghatásosabbnak az 1534-ben, Loyola Ignác által alapított jezsuita rend bizonyult, Magyarországon 1561-ben jelent meg. A jól képzett és kitartó jezsuiták térítették vissza Somogy népességének jelentős részét is. A török által megszállt Somogy vármegyében a XVII. század első felében a veszprémi püspök megbízásából Horváth János térített. A jezsuita misszionárius Andocsról gondozta Kaposvárt, Somogyvárt és a Zalától nem messze eső Koppányt, valamint környéküket. A XVII. század vége felé, amikor a Török Birodalmat már sikerült az európai hadaknak kiszorítaniuk a magyar területek nagy részéről, az időközben az ellenreformáció programját meghirdető, megerősödött katolikus egyház hamar visszafoglalta a korábban elvesztett pozícióinak zömét az országban, így Somogyban is.

Radanay Mátyás pécsi püspöknek (1687–1703) egy 1687-es, a jezsuiták tevékenységéről beszámoló jelentéséből tudjuk, hogy egy bizonyos P. Bittevi nevű, pécsi születésű jezsuita szerzetes térítette vissza katolikus vallásúakra az 1680-as években Tab, Kánya, Tengőd, Kiskapoly, Aszaló, Egres falvak népessége mellett Zala lakóit is.

A XVIII. század legelején elnéptelenedett falut már a második évtizedben sikerült újra benépesíteni. A katolikus hit dolgában az andocsi ferences rendház missziója teljesített a környéken szolgálatot, így 1746-ig Zala Andocsnak volt a filiája, ahogy a szomszédos Tab is. Ekkor jött létre a Tabi Plébánia, és a zalai filia egyházi igazgatási szempontból azóta ide tartozik.

A török időket követően a plébániák kis száma miatt Somogy vármegye egyetlen esperesi kerületet alkotott. A következő évtizedekben olyan mértékben nőtt a megyében a plébániák száma, hogy Padányi Bíró Márton általános püspöki helytartó 1734-ben már két, a kaposvári és az igali esperesi kerületbe osztotta a katolikus településeket. Padányi veszprémi püspökként (1745–1762) erőteljesen lépett fel a rekatolizációnak ellenállókkal szemben Somogyban is.

A régi zalai templom építési idejét egyelőre nem ismerjük. 1748-ban tető és boltozat nélkülinek írják le, de falai teljesen épen álltak. Ezek helyreállítása és meszelése csekély, viszont a szentélynek és a sekrestyének eredeti állapotára való hozása tetemes költséggel járt volna. A hívek erejéből ekkor csak arra futotta, hogy szalmával befedjék a szentélyt, melyet Szent Magdolna tiszteletére avattak. Oltárként egy téglából falazott mensa (áldozó oltár) szolgált. Felette néhány egyszerű kép, lent pedig a gyertyatartók és az oltárkő, melyet Padányi Bíró Márton veszprémi püspök szentelt be 1747. február 9-én. Az eredetileg a tanítólak előtt, egyszerű faharanglábon álló harang negyven font súlyú volt, és a „Gloria in Excelsis Deo, 1741” (Dicsőség a magasságban Istennek, 1741) feliratot viselte. Padányi Bíró Márton Szent Donát tiszteletére 1747. december 18-án áldotta meg Andocson ezt a harangot. A másik régi harang felirata „Fusa A-D 1814” (Öntetett az Úr 1814. esztendejében), ez 76 fontot nyomott, s az akkori veszprémi püspök, Kurbély György áldotta meg.

Azt, hogy már az 1754-es, vagy 1764-es építési dátumú, ma is álló templom előtt is létezett a hívők befogadására szolgáló templomépület, más mellett bizonyítja, hogy fennmaradt 1748. évi felszereléseinek jegyzéke. Eszerint volt egy új kelyhe tányérkával, amit tizennyolc forintért vettek a templom pénzén, egy fehér-fekete kazula (miseruha), egy misekönyv, két fa gyertyatartó és egy piros színű zászló. Valószínűleg korábban is, de 1778-ban már bizonyosan működött orgona a templomban.

A régi zalai templom sok évszázaddal ezelőtti építésének bizonyítékát látta Takács Lajos tabi plébános az 1975 nyarán végzett felújítási munkálatok során előkerült építészeti megoldásokban: „A vakolattól megtisztított falakon jól láthatók voltak az egykori román stílusra utaló kisméretű, köríves ablakok, kettő-kettő a jelenlegi három közötti mezőnyökben és a most is látható ugyancsak köríves, kő ajtókeret a szentélyen” – írta a plébániája és filiái sorsát szívén viselő tudós pap.

A község jelenleg is álló temploma a vármegye-monográfia szerint 1764-ben épült vagy – ha az előbbieket is figyelembe vesszük – ekkor épült újjá. Somogy megye műemlékjegyzékében az 1754-es év van megadva, és az „átépítve” megállapítás is szerepel a „műemlék jellegűnek” minősített, védett templomnál. A tabi plébánián őrzött feljegyzések szerint 1754-ben az akkori kegyúr, Zichy Ferenc az egész épületet – a sekrestye kivételével – restauráltatta. A barokk stílus jegyeit magán hordozó szentegyházat a hívek sokszor felújították.

Az 1830-as években tovább épült-szépült. Ebben az időben még fazsindely fedte, tetején kereszttel. A homlokzaton lévő korábbi kis fatorony helyébe homlokzat előtti torony került. Razgha Lajos plébános méltató sorai a következőképpen rögzítették az ekkori eseményeket: „El nem hallgathatom Gróf Zichy Kázimir urat ki szinte méltó helyet foglal a jó hívők sorába, aki noha csak árendás [haszonbérlő], Zala fíliának templomát egészen kijavította, újdon új tornyot tiszta téglából, s addig nem létező segrestyét is csináltatott, a csak addig egy haranghoz még kettőt vett, az orgonához tetemes költséggel járult 1840 évben azonban korán elhalván üdvös tényei mutatják egyedül a derék férfiú emlékét.”

A Zichy Kazimir-féle felújítás után 1843-ban a püspöki vikárius ötven forintot adományozott az új orgonára és a szószék költségeire. Az ezt megelőző szószék az 1815–1824 közötti években készült.

A fazsindelyt néhány év alatt kikezdte az időjárás. Az egyébként nem túl módos zalaiak erőn felüli áldozatkészségét a plébános emelkedett stílusban örökített meg: „A zalai templomtető 1856 évben újonan épült, mit csak egyedül a nép buzgalma eszközölt, mert aratás által szerezték a költségeket. – Hogy a nép buzgó, az tagadhatatlan és szívesen áldozik mennyi kitelik tőle azt nemcsak úgy bizonyította be, hogy tulajdon maga számára templomot javít és oskolát épít, hanem kész egy felszólításra, noha néki magának is sok szükségei vagynak, felebaráti szeretetből is Isten dicsőségére s az Anyaszentegyház felmagasztalására mennyi csak tőle került áldozni.”

A tabi római katolikus plébánia fennmaradt historia domusát Razgha Lajos 1851-től kezdte vezetni. 1837-től volt káplán Tabon, ahol 1847-től lett plébános az ekkor elhunyt Dants József helyett, és 1883-ig töltötte

be ezt a tisztet. Razgha a működése előtti évszázadról rövid összefoglalót adott, melyben Balázsi Andrást nevezi Tab első „rendes” plébánosának, aki 1758. május 21-én érkezett itteni állomáshelyére. Előtte az andocsi ferences közül teljesítettek itt felváltva hosszabb-rövidebb szolgálatot az atyák, „segédkezet nyújtván nekik a sz[ent] Benedeki rendűek”.

Dants József tabi plébános (1812–1847) negyedik hivatali évében történt a Kurbélyi György veszprémi püspök (1809/1815–1821) féle canonica visitatio (egyházlátogatás). Ennek lényegét Razgha később részben így foglalta össze: „…a Tabi Plébánia a Megyés Püspök szabad adományozása alá tartozik, senki sem gyakorolván a kegyúri jogot, sem pedig bír joggal valakit praerentálni. Kiterjedésére elég nagy miután az anya Egyházon kívül magában foglalja Torvaj és Zala fiók Egyházakat templommal ellátva, az első Péter Pál apostolok, a második Mária Magdolna tiszteletére szentelve, ezeken kívül Megyer, Bábony falvak, Ugaj, Lulla, Szőllős és Csaba pusztákat. Népessége a legújabb összeszámítás szerint 1921 lelket számlál, kik keverve vagynak agostai, Helvet vallásuakkal és zsidókkal, eredetükre nézve többnyire tótok de már jobbára magyarosodtak ugy hogy az Isten szolgálat csak magyar nyelven gyakoroltatik.”

Zala templomának belsejét két híres helybeli Zichy két freskója is díszíti. A Tabi Plébánián őrzött feljegyzések szerint Zichy Mihály, a híres művész, 1846-ban festette a Krisztus a kereszten című képet, az a templom hajóját ékesíti. Bátyja, Antal, akit inkább társadalomtudományi művei és politikusi pályája tett híressé, 1860-ban festette meg Mária Magdolnát ábrázoló művét. A kép jobb alsó sarkába ajánlást is írt készítője: „Szülőhelyének emlékül volt hű jobbágyai épülésére festette Zichy Antal 1860.”

A zalai templom nagyharangja 1880-ban megrepedt. Az újat egy Valter nevű harangöntő készítette. A Zichyek kétszáz forinttal járultak hozzá a kiadásokhoz, a költségek másik felét Zala egyszerű népe állta.

Razgha Lajos tabi plébános hosszú szolgálat után 1883 őszén meghalt. Utódja Tóth József lett, aki már tizenkilenc éve volt mellette káplán. 1889 nagyszombatján leégett a tabi plébánia épületének teteje. A plébános a fedél nélkül maradt káptalani szobában lakott, megfázott, és még ez év őszén meghalt. Őt Czupy Bálint követte hivatalában, 1913-as nyugdíjba vonulásáig látta el itt feladatát.

Az 1910-es népszámlálás adatai szerint Zalán a jelenlévő 946 fős polgári lakosság döntő többsége – 816 lélek (86,2 százalék) – követte a római katolikus vallást, 103-an (10,9 százalék) evangélikusok, 12-en (1,3 százalék) reformátusok voltak és 15-en (1,6 százalék) vallották magukat izraelitának. Az evangélikusok jórészt a külterületen élők közül kerültek ki, akik Szőllőssérseket megalakítva 1921-ben kiváltak Zalából.

Szőllőspuszta és Sérsekhegy kiválásával a zalai római katolikus hívők aránya nőtt, bár létszámuk csökkent. 1941-ben 521-en (94,9 százalék) vallották a római katolikus hitet, 18 evangélikus maradt (3,3 százalék), kilencen (1,6 százalék) voltak a reformátusok, és egyetlen (0,2 százalék) görög katolikus hitet követőt regisztráltak. Ezekben a vészjósló időkben izraelitának már senki sem vallotta magát a hivatalos összeírók előtt Zalán.

Magyarországon a második világháborút követően a lelkek feletti rendelkezésre a vallásokon kívül egy ateista ideológia, a kommunizmus is igényt tartott, és mivel a Magyar Dolgozók Pártja fokozatosan a hatalom majdnem minden eszközével rendelkezett, az egyházakat is uralma alá hajtotta. A vallásos nép „ideológiai felvilágosítására” nem kímélték az időt, pénz és fáradtságot, igaz, az „eredmények” csak lassan jelentkeztek.

1947-ben a tabi új egyházi adminisztrátor felmérést készített a plébánia területén. A válaszolóknak egyenesen színt kellett vallaniuk: „Ragaszkodik-e hitéhez, egyházához, papjához?”. A kapott válaszok még Buzás Gerő tabi plébános reményeit is túlszárnyalták: „Az eredmény meglepő volt: nyers számítások szerint: 92 % szavazott kedvezően. Zalában 99 %-os a helyzet, Torvajon 92 %. Sérsekszőllősben és Lullán már sokkal vigasztalanabb a lelkek katolikus rugalmassága.”

Az 1950-es évek első felében különösen hideg keleti ideológiai szelek fújtak hazánkban is. A rezsim megfélemlítési politikája lassan a zalai hívők állhatatosságát is kikezdte. „Zalán – első a filiák között eddig és általában – kis visszaesés volt: talán a lelki fáradtság jelei?” – töpreng Buzás, akinek nagy feladatokkal kellett megküzdenie: „Sérsekszőllősön a felvidékiek képezik a gerincet, Lulla a leggyengébb: sokáig voltak elhanyagolva szegények: 50 százalék még mindég érzéketlen a vasárnapi szentmise iránt.” 1951-ben Buzás Gerő plébános nem kapott engedélyt hitoktatásra, ezért Novák Vilmos káplán végezte el ezt a feladatot a Tabhoz tartozó mind az öt plébánián. A korabeli rossz útviszonyok között ez bizony „télvíz idején emberfeletti feladat volt” – emlékezett meg róla a plébános. A káplán ebben az évben a tabi plébánia területén összesen 1183 kilométert tett meg az apostolok lován, hogy elláthassa hivatását.

A következő évben némi kétség merült fel a plébánosban zalai híveivel kapcsolatban: „Zala a legjobb fília, de ’jóságuk’ fazonja kissé túlságos tudatos és elégedett, ami eléggé kemény akadály a magasabb lelki ’normák’-ra való felkapaszkodás és továbblendítés számára.” A gyermekek hitoktatását a rezsim hű kiszolgálói különféleképpen próbálták megakadályozni. Tabon például Marián iskolaigazgató a megadott két napon csak 76 gyermeket írt be, mert a „szülők nagy tömege, akik két napon át hűségesen ott strázsáltak az irodai ajtó előtt, egyáltalán nem juthattak be”. Buzás plébánosnak különösen az fájt, hogy Marián egykor római katolikus kántortanító volt. 1953 folyamán Tabon húszszázalékos, a filiákban jobb – Zalán valószínűleg több mint nyolcvan százalékos – volt a hitoktatásban részesülő gyermekek aránya. Novák Vilmos káplánnak ez újabb ezerháromszáz kilométer gyaloglást is jelentett ebben az évben, amit példásan teljesített.

Buzás Gerő plébánost Tabon 1956 októberének végén, a forradalom alatt, beválasztották az új községi forradalmi testületbe, de mivel az ülésezők vallási kérdésekkel nem kívántak foglalkozni, még az első ülés vége előtt eltávozott, és a továbbiakban is távol maradt tőlük. A forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után a Kádár-rezsim nem rögtön került nyeregbe. 1957-ben Tabon a diákok mintegy 85 százaléka járt hittanra, Zalán a katolikus családok gyermekei közül csak egyet nem írattak be erre az oktatásra.

Buzás Gerő 1958-ban felszólalt egy, a kommunista rendszert támogatni hivatott, úgynevezett „békepapi” gyűlésen Kaposváron, és mivel nem a behódolás politikáját választotta, így hamarosan el kellett hagynia a tabi plébániát. Utódja a kevésbé agilis Gerencsér János lett még ebben az évben. Őt 1964-ben Bendi István tiszteletbeli kanonokplébános követte. Ebben az évben a plébános oktatta a hittant Tabon és Zalán, utóbbiban minden, katolikus családban született gyermeket.

1971 októberétől szolgálja a római katolikus egyházat és a híveket Tabon és filiáiban Takács Lajos plébános. A népszerű plébános nemcsak a lelkek gondozásából veszi ki a részét, hanem kétkezi munkájával, a hívekkel vállvetve, a templomok csinosításából is. A zalai templomot 1972-ben a helybeliekkel együtt kifestették, a következő évben az oltárt javították, 1975-ben nagy külső tatarozás folyt, az ablakokat is rendbe hozták. 1979 karácsonyára készült el az új szembemiséző oltár és a szentély megvilágítása. Ebben az évben áldotta meg tábori oltárnál a bótai részen a haranglábat. Az erősen megrongálódott Angyali üdvözlet oltárképet 1982-ben helyrehozták. Az 1985. augusztus 15-i, központjáról berhidainak elnevezett földrengés a zalai templomot is megrongálta, és ez ismét feladatokat adott az épületet gondozóknak. A templom újabb külső tatarozására 1993-ban került sor. Az 1997-es tetőjavítás során előkerült a régi csillár, s immár ismét a templom dísze. Két év múlva újra kisebb külső javításokat végeztek, de szinte minden évben, legalább a Magdolna-napi búcsú előtt sort kerítenek az épület és környéke szépítésére.

1993-ban katolikus óvoda kezdte meg működését Tabon. Mivel a zalai iskola 1977-ben megszűnt, az általános iskolások a faluból főleg Tabra jártak tanulni is. Itt 1994-től katolikus iskolát választhattak a szülők gyermekeiknek – először csak az alsó tagozatban, majd fokozatosan a többi évfolyamon is. Tab és környékének érdekében kifejtett áldozatos tevékenységéért Takács Lajos plébános 1995. március 15-én emlékplakettet vehetett át.

Szerte a keresztények által lakott világban, úton-útfélen különféle anyagokból készített keresztek köszöntenek az arra járókra. A fogadalomból, hitbuzgalomból és néha tekintélyerősítésből emelt keresztek a legtöbb hazai település képéhez hozzátartoznak. A vallásos nép Zalán is számos ilyen, a Megváltót idéző emléket állított az évszázadok során. 1858-ban két kőkeresztet is avattak: a Kázik család egyik tagja a helység déli fertályán, Somogyi József és János pedig a kis-hegyi részen. Mindkettőt Polák József karádi plébános és egyben kerületi esperes szentelte fel. Négy év múlva a település legnagyobb földbirtokosa, Zichy Antal a temetőnél állíttatott egy „igen csinos vaskeresztet”. Bótapusztán 1913-ban mindenszentek napján helyeztek el egy kőkeresztet, Zalában pedig 1929-ben özvegy Tóth Mihályné egy másikat.

A búcsú a hívők számára a megélt hit mindennapjai közül kiemelkedő ünnep. Ma is évente megtartják Zalán a templom védőszentjének, Mária Magdolnának július 22-i napja utáni vasárnap ezt az egyházi ünnepet. Bótapusztán Mindenszentek utáni vasárnap a helyi búcsú napja. A vidék leghíresebb búcsújára, a már a XVII. században is létező andocsira, a zalaiak évszázadok óta elzarándokolnak. Ezt a Nagyboldogasszony-napi zarándoklatot sokáig gyalog és szekéren tették meg. (A búcsújárás hagyományáról, Andocsról és zarándokhelyéről bővebben is olvashatnak a Száz falu sorozatban megjelent Andocs-monográfiában.)

A körmenetek a katolikus vallás ünnepeinek szép, látványos szertartásai. Ezek 1951-ben még létező, évről évre visszatérő elemei voltak a helybeli katolikusok szokásainak. Az ekkor itt járt Dömötör Sándor néprajzkutatónak a zalaiak többek között elmondták, hogy „A községben Orbán napja (május 25.) és július 1. napja fogadott ünnep. Ez azt jelenti, hogy ilyenkor a pap körmenetet vezet a községben, a határban, a szőllőkben és megáldja. A népek mennek vele és mindent megnéznek, közben énekelnek és imádkoznak.”