Gazdaság, igazgatás, utak, nyaralók | Száz Magyar Falu

Gazdaság, igazgatás, utak, nyaralók

Visegrád mezővárost 1876-ban, a törvényhatóságok újabb besorolása idején „fokozták le” nagyközséggé. A múlt században működő községi képviselő-testület 1878-ban alakult. Tagjai valamennyien helyi polgárok, akiknek elődei és utódai hosszú idő óta a község állandó lakosai, vezető, mértékadó személyek. Tevékenységüket a községért érzett felelősségtudat jellemzi. Feladatuknak elsősorban a település lakóinak anyagi és erkölcsi gyarapodását érezték.

A községi éves számadást és a következő évi költségvetés tervet minden évben kitették közszemlére, két hétig bárki megtekinthette, észrevételt tehetett. (Ezt a száz évvel ezelőtt természetesnek tartott eljárást az állampolgárok csak a rendszerváltozás után tapasztalhatták újra.)

Alig néhány évvel a községet megélhetése legfőbb forrásától megfosztó filoxéravész után elöljárósági kezdeményezésre ismét próbálkoztak a szőlőtelepítéssel a volt faiskola területén hozzáértő szakember segítségével. Az új fajtákkal való betelepítés egyes helyeken sikerrel járt, mint például Fekete-hegyen, de a szőlőtermelés régi jelentőségét nem kapta vissza a község gazdasági életében. A jegyző a selyemtermelés meghonosításával kísérletezett, és az illetékes hatóságoktól ingyen kért fehér eperfa csemetéket. Indokai között szerepel a szegénység megélhetésének elősegítése, valamint az, hogy az eperfákkal a kopár hegyoldalakat is be lehetne fásítani, ami szép és egyben egészséges is.

A község lakosságának legfontosabb megélhetési forrása az idegenforgalmon kívül az erdő és az állattartás volt. Ezek rendészeti ügyeit az elöljáróság tartotta kézben.

A falu haszonállatai, a tehenek és a kecskék többnyire csordában legeltek, községi pásztorok felügyelete alatt. (A pásztorok szerették volna elérni azt, hogy a gazdák önállóan ne legeltethessenek, csak csordában, de ezt a kérésüket elutasították.) Az egyéni legeltetés este kilenc és reggel három óra között az egész határban tilos volt az illegális legeltetések elszaporodása miatt. Saját birtokon is csak pányvázva engedték, különben az állat elbitangolt volna. Az erdőn, a volt úrbéresek községi legelőin, éjszaka még a saját birtokon sem fordulhatott meg a saját jószág, a rendeletek megszegőit tettenérés esetén megbüntették.

A község 1908-ban legelőhiánnyal küszködött. Megpróbáltak a kincstári erdőuradalomtól bérelni vagy örökáron vásárolni, mert a szarvasmarha-állomány gyorsan fogyott, de a főerdész közölte velük, hogy a kincstártól erdőterületet legelő céljára „nyerni lehetetlen”.

A község az elutasító válaszba nem nyugodott bele, és kérvényt szerkesztett, amelyet küldöttség vitt a Földművelésügyi Minisztériumba. Megjelölték azokat a településrészeket, amelyeken területeket szeretnének bérelni (Ördöganya, Helikon, Kék-kút, Somos-hegy, Apát-kút).

A felsőbb helyekre, különösen a minisztériumba szóló kérvényeket más ügyben sem postán továbbították, többnyire személyesen, minél nagyobb küldöttség élén adták át. Küldöttség adta át a petíciót akkor is, amikor kérték, hogy a Duna-szabályozás miatt megemelkedett parton a mocsaras részt öt méter magasan töltesse fel a minisztérium, mert különben a mocsár miatt elszoknak tőlük a nyaralók, csökken az idegenforgalom, ami megélhetésük legfontosabb forrását adja.

Ha a koronától nem is bérelhetnek végül erdei legelőt, legalább azt szeretnék elérni, hogy egy csapást nyissanak a szarvasmarhák számára az uradalmi erdőn keresztül, amelyen az állatok a Villám-hegyre és a Fekete-hegyre könnyebben eljuthatnának. A község közben a szentlászlói réteket készpénzen megváltja, és elcseréli a koronauradalommal egy közelebbire a Hosszú-hegyen.

1938-ban szabályozzák a csorda útját: gyülekezőhelye a Szent István utca és a Széchenyi utca találkozása. Az állatokat a IV. Béla útról (a Fő utca alsó fele) a Zách Klára közön keresztül kellett áthajtani. Innen a csorda a Széchenyi utcán az Ezredév térre vonult (Millenniumi tér), itt csatlakoznak a Széchenyi utcából és a Róbert Károly útról (a Fő utca felső fele) hajtott jószágok. Innen a csorda a Fő utca felső részén ment ki a Duna-partra legelni. A rendelkezés célja az volt, hogy a község központjából, a Fő utcából, a törvényhatósági útról eltávolítsák az állatokat, mivel az egész útszakaszt a községnek kellett takarítania.

A volt úrbéresek erdőgazdálkodása a számukra kijelölt 143 holdon nem állt a helyzet magaslatán. Tíz évvel az oszágos erdőtörvény megjelenése után még nem volt az úrbéreseknek felesketett, vizsgázott „erdővédje”, mint ahogy ezt a jogszabály előírta. Ezt a hivatalt a falu egyik lakosa töltötte be, név szerint Schubauer Antal, aki semmi ez irányú végzettséggel nem rendelkezett. Ezért az elöljáróság felszólította a volt úrbéreseket, kötelezzék a jelenlegi erdővédet, erdőőrt arra, hogy a következő szakvizsgaidőpont alkalmával szerezze meg a törvény szabta képesítést vagy szegődtessenek másik erdészt.

Az elöljáróságot igazgatási munkájában az általa választott szépítési – amely a falu külső csínosításával foglalkozott – és a közélelmezési bizottság segítette. A bizottságokat három évre választották.

Visegrádon kevés a beépíthető terület. A háztelkek minimális nagyságát a vármegye százötven négyszögölben szabta meg, emiatt is nagyon sokan laktak a filoxéra nyomán feleslegessé vált borospincékben. pincelakásokban.

A megélhetési lehetőségek szűkülése, a munkaalkalmak korlátozottsága miatt egyre több helyi lakos költözött a fővárosba és próbált ott szerencsét mint iparostanonc vagy gyári munkás. Közülük később többen szerettek volna visszaköltözni, de a visegrádi illetőséget csak azok kapták meg, akik több évig helyben adófizetők voltak, különben elutasították a kérelmüket akkor is, ha a családi, rokoni kapcsolataik nyilvánvalóak voltak. Természetesen ha egy idegenből jött vagyonos ember fordult az elöljárósághoz ilyen kéréssel, ráadásul ingatlanvásárlási szándékkal, mindig megértésre talált. Több olyan személy is kérte a község kötelékébe felvételét, aki a trianoni határrendezés során külföldre került. Nekik előbb honosíttatni kellett magukat, és csak azután lehettek községi lakosok, ha már volt lakásuk és biztos egzisztenciájuk, előnynek számított, ha a jelentkező egyben vagyonnal is bírt.

A községi bíró személyét mindig a főszolgabíró jelölte ki, illetve megjelölt három nevet, és a község közülük választotta meg a bíráját, a főszolgabíró szavaival szólva „élt polgári jogaival”. A többi tisztségviselőt, a törvénybírót, a pénztárost, a közgyámot és az esküdteket már a község jelölte, úgy, hogy mindegyik tisztségre három személy közül választhattak meg valakit.

A vármegye több ízben felszólította a települést, hogy létesítsen faiskolát. Visegrád elöljárósága, amely kénytelen volt mindennek az anyagi oldalát nézni a bevételek szűkössége miatt, nem akart ilyen költséges intézményt fenntartani, egyrészt mert minden gazda ismerte a gyümölcsfa-nemesítés fortélyait, másrészt azért, mert Nagymaroson és Vácott bőséges választékban lehetett kapni gyümölcsfacsemetéket. Nem hatott rájuk az az érv sem, hogy a hegyek kopárak, és haszontalanul, kihasználatlanul állnak, hogy a libalegelőn létesítendő faiskolában az iskolás gyerekek gyakorlati oktatást kapnának, és hogy a csemetéket a közeli Dunából lehetne öntözni. Végül 1909-ben mégis kialakítanak egy helyi faiskolát olyan terméketlen területen, amit másra úgysem lehetett használni.

A közélelmezési bizottság megrótta a helyi mészárosokat, mert súlyhiányosan árultak, ráadásul nem gondoskodtak a kellő választékról és arról, hogy mindig lehessen friss árut kapni. Az idegeneknek, a nyaralóknak pedig drágábban mérték a húst, mint a helyieknek. A húsvisszaélések miatt hozták létre a közélelmezési bizottságot, amely azzal fenyegetett, ha a húsárak „feltornászása” nem áll meg, a járási főszolgabíróhoz fordulnak. Összevetésül: 1945, az államosítás után Visegrádon egyáltalán nem volt hentes, az ötvenes évek végén, de még a hatvanas években is heti egy alkalommal érkezett friss hús a boltba, vagyis a falu közellátása majdnem száz évet esett vissza a XIX. század végéhez képest.

Az ellátás javítása végett felszólították a szomszédos falvakat, hogy eladásra szánt élelmiszereiket hozzák Visegrádra, ahol a templom előtti téren reggel kilenc óra előtt árulhatják. „Ez kivált a nyári lakók miatt fontos, kik így olcsóbb és bőséges szárnyasokhoz és zöldséghez juthatnak” – írták. 1904-ben ismét felmerül a közellátás elégtelensége, és kérik a főszolgabírói hivatal engedélyét arra, hogy nyaranta a főtéren (a templom előtti téren) minden reggel rendes piacot tarthassanak, ahol élelmiszereket fognak árulni a helyiek és a környékbeliek.

1890-ben főszolgabírói utasításra szabályrendeletben mondta ki a község közvágóhíd létesítését. A vágóhíd az Új-hegyen, a község tulajdonában lévő ingatlanon épült. 1904-ben át kell helyezni és rendbe tenni, hogy megfeleljen az előírásoknak. A közegészségügyi törvény értelmében hivatalos húsvizsgálót rendeltek ki, aki állategészségügyi szempontból volt felelős a húsellátásért.

A község kereskedelmi életében arra is vigyáztak, hogy senki ne jusson egy-egy ellátási ágban monopóliumhoz. Ezért a községi kocsmát nem adták ki Papp Józsefnek, mert már másikat is bérelt. A „nyílt” kocsmákon kívül valamennyi ipartelepen kantint létesítettek az üzemtulajdonosok, ahol csak az ott dolgozó munkásoknak mértek ki szeszes italt. Alkohollal tehát bőven el volt látva a falu lakossága. 1896-ban tizennégy helyen mérték, holott csak hét hivatalos kocsma, illetve vendéglő működött, ezért aztán a cukrászdákban és az élelmiszerboltokban történő italmérést szabályrendelettel beszüntették. Neiser Ármin kávéházában a nyári nyitvatartási idő éjjel egyig tartott, télen tizenegy óráig.

A kávéházak, a cukrászdák működése azt mutatja, hogy nem csak talponálló kocsmák, hanem nívós szórakozóhelyeik is voltak a divatos üdülőhelynek számító Visegrádon. A második világháború után ezeket államosították, és a vendéglátóipari vállalat uniformizált szórakozóhelyeiként üzemeltek tovább.

A község 1895-ben a főszolgabírótól állandó orvosi állás létesítését kéri még annak az árán is, hogy esetleg Piliszentlászlóval és Dömössel kell közösködnie. Az 1200 lelket számláló Visegrád ugyanis egymaga nem tud eltartani egy orvost, mert amit adni tudnának, évi négyszáz forintból „egy intelligens ember meg nem élhet”, Piliszentlászló lakossága amúgy is kötődik Visegrádhoz, szinte valamennyien fafuvarozásból élnek, a fát a visegrádi lerakatba hordják, és fizetésüket is itt veszik fel a koronauradalomtól. Dömös pedig négy kilométernél is közelebb van Visegrádhoz, ennél közelebb másutt se találni orvost – érveltek.

A körorvosi álláshely ide telepítését még az is indokolta, hogy itt volt a környéken egyedül jól felszerelt patika, azzal a kocsival pedig, amelyik az orvost visszaszállítja Visegrádra, már a gyógyszert is küldeni lehetett volna. A szomszédos községek azonban nem akartak közös orvost tartani Visegráddal, így 1896-ban a falu kénytelen beérni a nagymarosi jelentkezővel, aki vállalta, hogy napi két órát itt rendeljen, évi kétszáz forintért, a rendkívüli esetekhez pedig bármikor átjön, ha hívják, a szokott magánpraxis díjáért. 1898-ban lett végül állandó orvosa a községnek, Landauer-Ligeti Ármin személyében.

Az idegenforgalom vonzotta a faluba a koldusokat és a kétes elemeket, hiába tették ki a község két végére a „Koldulni szigorúan tilos!” feliratú táblákat. Ezért kérték a vármegyétől, hogy a hivatalos csendőrőrs maradjon Visegrádon. A községben posta, távírda, telefonállomás, magyar királyi kincstári erdőgondnokság, magyar királyi kincstári kőbányakezelőség, orvos, gyógyszertár van, országos vásárt tartanak, ez mind azt indokolja, hogy a csendőrőrs tagjai itt teljesítsenek szolgálatot, és ne a környező falvakban.

1912-ben felvetődött a csendőrőrs Dunabogdányba történő áthelyezése, de ehhez a lakosság nem adhatta beleegyezését éppen a fenti visegrádi létesítmények és intézmények megléte miatt, amelyek sora 1909-ben a gyógyfürdővel is bővült. Visegrád királyi vadászterület, az uralkodóházból évente vadászatokat tartanak itt – érvelnek. Ugyanakkor évi kétezer látogatót fogadnak, mindenképpen szükséges a csendőrség jelenléte, még akkor is, ha itt drágább a laktanya, viszont sajnos anyagiak hiányában fenntartásához a község nem tud hozzájárulni – jelentik a vármegyének. A község 1913-ban úgy jellemzi saját gazdasági helyzetét, hogy a filoxéra miatt régi keresetforrásuk elapadt, a meredek hegyoldalakat csak szőlőtermesztésre tudják használni, sík, szántónak való terület mindössze 117 hold van, az állattartás pedig legelő hiányában annyira beszűkült, hogy a lakosság a kőbányászatból, a kőfuvarozásból, a korona-uradalom erdeiben végzett fafuvarozásból, a nyaralókból és a kirándulókból él. Ha történelmi nevezetességekkel, gyógylevegővel és természeti szépségekkel bíró községüktől a fővárosi idegenforgalom elpártolna „anyagi megélhetésünk halálos csapást szenvedne” – fogalmaznak.

1923-ban az általános válságot a község is megérzi, az infrastrukturális fejlesztések elmaradnak, az utakat sem tudják karban tartani. A fizetéseket a hivatalnokoknak az infláció miatt nem pénzben, hanem búzaárban (a búza mindenkor megállapított tőzsdei árában) kérik megállapítani. A község vadászati jogát is búzaértékben adják bérbe a kincstárnak. Megjelenik az igen szegény munkanélküli vagy családfenntartó nélküli csonka családok rendszeres segélyezése. A pénzkereseti források növelésére speciális, kosárfonásra alkalmas fűzfákat ültet az elöljáróság. A fűzfákból ízléses ajándéktárgyakat lehet készíteni a téli hónapokban, és azt a kirándulóknak eladni, de a gyümölcskereskedéssel foglalkozóknak is jól jönnek majd a kosarak.

A harmincas évek elején az amúgy sem gazdag községet erősen „a leromlott közgazdasági helyzet”. A lakosság nagy része munkanélküli és fizetésképtelen. Adóhátralékok keletkeznek, mind gyakoribbak a végrehajtások. Az adók elmaradása és a szegénység miatt a község sem tudta teljesíteni fizetési kötelezettségeit. A szegény betegek gyógyszerköltségét mégis a község fizette.

A gyümölcsösökben megkezdték a kaliforniai pajzstetű elleni védekezést, nehogy a károk filoxéraméretűvé fokozódjanak, hiszen a falu megélhetésének jelentős forrását a gyümölcstermesztés adta. A járási gyümölcsvédelmi tanácsadói álláshoz a községnek is hozzá kellett járulnia. A Villám-hegyen, a Diós-hegyen és a Mogyoró-hegyen még folyt mezőgazdasági termelés, ezek a területek csak az ötvenes években kopárosodtak el.

Virágzó megélhetési ág volt a faluban a múlt évszázad végén a falusi turizmus, mely a második világháború után szűnt meg a településen, és csak a most eltelt utolsó évtizedben válik ismét gyakorlattá. Az 1950-es, hatvanas években a szakszervezeti és a vállalati üdülők szaporodtak el a községben. A Mária-kápolnától a Salamon-toronyig terjedő területen álló magánvillákat államosították, és szinte valamennyiben üdülőt üzemeltettek.

A múlt század végén és a világháború előtt a szokás az volt, hogy nem szobákat, hanem egész házakat adtak ki a nyaralóknak, akik nem egy-két hetet, hanem általában az egész nyarat itt töltötték. Ezeket a kiadott házakat az elöljáróság kezdetektől fogva megadóztatta.

A nyaralási szokások azóta megváltoztak, és az 1970-es évektől kezdve sokan saját nyaralókat építettek a hegyoldalakon és az egyre divatosabbá váló Szentgyörgypuszta külterületen. A hatvanas években parcellázták fel a Gizellateleptől Dömös felé húzódó hegyoldalt, mára teljesen beépült.

A dobos-hegyi nyaralók telkeit elsősorban a mindenkori mezőgazdasági és erdészeti minisztérium tisztviselői számára adták el a hetvenes-nyolcvanas években, állítólag rendkívül előnyös áron, mára az a terület is teljesen beépült.

Visszatérve a századfordulóra, annak érdekében, hogy a helyiek és az idegenek a Dunában biztonságosan fürödhessenek, több visegrádi lakos kosaras uszodát létesített a folyóban, így vehették elejét az évenkénti rendszeres vízbefúlásoknak. A teljesen vagyontalanok számára deszkákkal elkerített fürdőrészt jelöltek ki. A szabad strandnak nem volt mindenki a híve, mivel a Duna-parton sétálóknak – mint mondták – kellemetlen látvány az ott szabadon vetkőző és öltöző fürdővendégek serege. Ennek ellenére a plébániakerttől kezdődő és a községi kocsmaközig terjedő területet szabad strandnak jelölték ki.

A Szarvashoz címzett vendéglőt árverésen hat évre bérbe adták kétezer koronáért. A bérlő évente három táncmulatságot tarthatott. A zene hangerejét limitálták: a nagydobot csak este 11-ig használhatta. A nagyvendéglőben, a későbbi Papp-vendéglőben 1809-ben építették ki a verandákat.

A kolduláson kívül a cigánycsaládok ideköltözését is megakadályozta az elöljáróság. Egy cigánycsaládot honosnak ismertek el ugyan a faluban, de állandóan újabb és újabb rokonok költöztek hozzájuk, őket az idegenforgalomra való hivatkozással kiutasították.

A villatulajdonosok és a falusiak között az állattartás miatt is apró perpatvarok voltak. Görgey Istvánné szomszédját például eltiltatta a megyénél a tehéntartástól nyaralóvendégeire való hivatkozással. Az eset kiváltotta az elöljáróság felháborodását, mert – mint érveltek – a tehénállományt éppen a nyaralók ellátása érdekében nem hogy csökkenteni, hanem növelni kellene. A nevezett szomszéd istállóját megvizsgálták. Ő azt „…modern alapon, minden tekintetben kifogástalanul rendezte be. Legjobb meggyőződésünk szerint kérdéses főszolgabírói határozat a község, mint erkölcsi testület autonóm jogkörébe is beleütközik, mert feltételezzük, hogyha az egész községben, vagy a község egyes részeiben az állattartás eltiltandó volna, afölött elsősorban a község képviselő testületeinek kellene határozni” – utasították vissza öntudatosan a főszolgabírói döntést.

A községnek nem volt felhőtlen a viszonya a Visegrádi Várbizottsággal, illetékességi hatáskör túllépését látták abban is, hogy az erdőhivatal által készített padokat helyezett ki a romok környékére és máshová is a képviselő-testület engedélye nélkül.

1924-ben azt a főszolgabírói rendeletet, miszerint vasárnap hét és tizenkét óra között a kocsmák és az üzletek zárva legyenek, a jelentős idegenforgalomra való tekintettel nem tudták végrehajtani. Csupán az istentisztelet alatti, a templom körüli ácsorgást tiltották be, árusítani pedig bármit csak a Duna-parton lehetett ez idő alatt.

1933-ban a Magyar Turista Szövetség kérte, hogy bérelhessen a Fekete-hegy-dűlőben egy területet kilátóhely építése céljára. Később a kilátó a Nagy-Villámon épült meg. A község azért egyezett bele a Szövetség Visegrádon történő megtelepedésébe, mert ettől is az idegenforgalom további növekedését várta. A Székesfővárosi Orvosok Turistaegyesülete a Villám-hegyen tartotta összejöveteleit, ahol menedékházat, illetve vendéglőt is építettek.

Télen ezerkilencszáz személy lakta a települést, ez a szám a nyári időszakban a nyaralókkal együtt felszaporodik háromezerre. Összehasonlításul: Nagymaroson ötezer, Dunabogdányban háromezer-ötszáz ember élt. A Munkásszanatóriumot háromszázötven beteggel, öt orvossal és a személyzettel a lakossághoz számították, így jött ki az ezerkilencszáz fő, ami egyes kvótákban nem előnyös a községnek, hiszen a gyógyintézeti személyek nem voltak adófizetők. A nyaralók miatt Visegrád a megélhetés tekintetében drága hely volt, emiatt a községi alkalmazottaknak is magasabb fizetést kellett adni. Piactartási jog hiányában még a búcsús sátrak után sem szedhettek helypénzt. A piactartási joghoz piactér kellett volna, ezért felkérték a volt úrbéresek testületét, hogy a révállomás és a strandfürdő közötti területet lehetőleg ingyen engedjék át a községnek.

A jobbágy-felszabadítás után az úgynevezett regálejogok, a kocsmáltatás és a révjog még az óbudai-visegrádi koronauradalom tulajdonában maradtak. A község ezeket meg akarta váltani a jószágkormányzóságtól. Az italmérési jog átadását 1887-ben a koronauradalom még elutasította. Amenynyiben a község megkapja az italmérés jogát, a kocsmákat kulturáltabbá akarja tenni, renováltatni, és a haszonbérlőket maga akarja megválogatni. Kulturált vendéglőben az idelátogató „idegenek is szívesebben fognak tartózkodni” – állítják. A sok kis „lebuj” kocsmát szeretné a község bezáratni, mert az amúgy is elszegényedett lakosság oda hordja a pénzét, és az elöljáróság a képviselő-testületi jegyzőkönyv szerint úgy véli, hogy a lakosság jólétének az előmozdítása a község feladata, ha kevesebb a részegeskedő, jobbak a közerkölcsök, az a település külső megítélését – vonzerejét – is javítja.

A rév- és a vámszedési jogot is azért akarják megvásárolni, mert a koronauradalom és a révbérlők egyszerű pénzügyi kérdésnek tekintették a révátkelést, a község viszont a nyári évadban „szakadatlan”, menetrend nélküli átkelést akart napkeltétől napnyugtáig. Ha a révjog hat év után a községre száll, utána már neki is jövedelmez az erkölcsi hasznon túl – ami az idegenforgalmat elősegíti. (Mint érdekességet említjük – kapcsolódva a dunai hajóforgalom kérdéséhez –, hogy 1867-ben Széchenyi Ödön Hableány nevű kis gőzhajójával Pest-Budáról indulva a Dunán, Majnán, Rajnán, Szajnán és az ezeket a folyókat összekötő csatornákon Párizsig hajózott, osztatlan nemzetközi elismerést aratva. Útját – erre a tettre emlékezve – Visegrádról indulva Cseke László és társai 1977-ben megismételték.)

A közlekedési kapcsolatok a visegrádiakat a Duna túlsó partjához kötötték. Szentendre felé az országút annyira rossz minőségű volt, hogy azt csak szükségből használták teherszállításra. A Kis-Duna-szakaszon naponta egyszer volt hajójárat, egy jött fel, és egy ment vissza, ráadásul az őszi-téli időszakban a hajó azon a Duna-ágon csak Bogdányig közlekedett. Vác felé több hajó ment naponta, így a szülők, ha gyermekeiket taníttatni akarták, Vácra adták őket.

A legfontosabb közlekedési eszköz a települést a fővárossal összekapcsoló vasút volt. A község azon ügyködött, azért lobbizott, hogy a Bécs felé tartó gyors megálljon Nagymaroson a visegrádi átkelőhelynél. Így az utazás időtartama jelentősen lecsökkent volna, kettő és félről egy órára. Ráadásul úgy gondolták el a dolgot, hogy lehessen csak Visegrádig szóló menetjegyet venni a gyorsvonatra, ami természetesen kevesebbe is kerülne, és ezáltal még csábítóbb lenne a kirándulóknak a települést felkeresni.

A közlekedés javítása érdekében régóta tervbe vették a Szentendre-Visegrád közötti „helyiérdekű gőzmozdonyú vasút” építését, és erről több céggel tárgyaltak. A tárgyba vágó testületi ülés jegyzőkönyve szerint településük megközelíthetőségének a javítása mindennél fontosabb volt a község számára.

„Jó közlekedés nélkül Visegrád nem fejlődhetik! Mint elalélt testbe ha egészséges vérkeringés jut, úgy üdült fel phylloxera sujtotta vidékünk boldogemlékű Baross Gábor volt miniszterünk üdvös közlekedésügyi intézkedései által. Most, bár előhaladottabb fokon, de stagnálás állott be, mert megdermeszti fejlődésünket a rideg tél, mely a közlekedést megakasztja. Ezen bilincstől legalább részben megszabadítani lesz hivatott a tervbe vett vasút, feltéve, hogy modern elvek szerint lesz berendezve és kezelve” – rögzíti a település hivatalos álláspontját a dokumentum.

A terv 1896-ban állt legközelebb a megvalósuláshoz. Várnay Ödön kamarai főerdész megállapodott egy budapesti vállalkozóval, név szerint Irsay Nándorral, hogy az megszervezi a szentendre-visegrádi vasút építését. Az üzletkötés azonban elmaradt, mert a község nem kapta meg a befizetendő négyezer forintjáért a megkívánt biztosítékokat. 1904-ben újabb vállalkozó jelentkezett. Az elöljáróság húszezer korona értékű részvényt hajlandó jegyezni, de csak akkor, ha a vasút „villamos üzemre lesz berendezve”. A község felvet egy olyan tervet is, hogy egy rövidebb útvonalon, Budapest és Visegrád között, Szentendre megkerülésével építsék ki az összeköttetést, de ez az ötlet megvalósíthatatlannak bizonyult.

1909-ben az elöljáróság úgy döntött, küldöttség járuljon a kereskedelmi miniszter elé, és sürgessék meg a Budapest–Visegrád közötti villamosvasút kiépítését. A küldöttségben tíz környező község képviselői vennének részt. Szentendre városát is meg akarták nyerni az ügynek. Az előmunkálati engedélyt Zubovits Fedor huszárkapitány és a jegyző, Gyulai Kálmán nevére kérték meg.

A kereskedelmi minisztérium az engedélyt csak a Szentendre–Visegrád közötti szakaszra adta ki, mert egyrészt a Budapest és Szentendre közötti vonalhoz a székesfőváros hozzájárulása is szükséges lett volna, másrészt egy már meglévő vasútvonal mellé nem szoktak párhuzamos vasút építésére engedélyt kiadni. A kereskedelmi miniszter ugyanakkor javasolta a küldöttségnek, hogy a kormánytól inkább egy nagymaros–visegrádi Duna-híd megépítését kérjék („mert ezzel Visegrád közlekedése egyszer s mindenkorra jó megoldást nyerne, és ez nem is lehetetlen, mert ezen híd hadászati szempontból is fontos szerepet lenne hivatva betölteni”).

A Budapest Kisvasutak Forgalmi Rt. 1912-ben értesítette Visegrádot, hogy óránként közlekedő állandó autóbuszjáratot kíván megindítani a főváros és a település között. Ez ugyan nem pótolja a várva várt szentendre–visegrádi vasutat, de a község örömmel vesz minden olyan lehetőséget, amely kapcsolatait javítja. A részvénytársasági ajánlatot azonban csak erkölcsileg támogatja, pénzzel nem. A tahitótfalui híd építéséhez pedig végképp nem akarnak hozzájárulni még megyei felszólításra sem, azzal az indokkal, hogy ők Váccal a vasúton keresztül tartják a kapcsolatot.

1919-ben ismét szóba került a szentendre-visegrádi villamosított vasútvonal építése, de most a nyomvonal körül támadt vita. Sokan ellenezték azt az elképzelést, hogy a Duna partján vezessen, ami elcsúfítaná a községet, és a jóval költségesebb hegyoldali nyomvonalat pártolják. Az ellenpárt szerint a nyaralók nem a Duna-part szépségeiben akarnak gyönyörködni, hanem a hegyekben, az erdőségekben, és a jó levegőt akarják élvezni. A Duna-part kiépítésével a község csak nyerne. A háború és az azt követő gazdasági összeomlás végül is csendben levette a napirendről az egész kérdéskört és főleg az ötlet megvalósítását.

A Fő utca a XIX. század végén jó esetben valamiféle makadámút lehetett, amelynek a szélessége sem volt pontosan meghatározva. Mivel a község legforgalmasabb utcájáról volt szó, elhatározták, hogy „közlekedésbiztonsági szempontból” kiszélesítik, s így ott két szekér egymás mellett biztonságosan elhaladhat, ezenkívül a kocsiút két oldalán gyalogjárdának is elég hely maradhat. Ezért némi telekkiigazításokra került sor.

A járási főszolgabíróság a községen átvezető főútvonalat, ezt a főutcát felszóratta kaviccsal, ezt kívánják tenni a gyalogjárdákkal is.

1898-ban ismét előkerült a járdák rendezésének az ügye, de már nem elégedtek meg azzal, hogy a házak előtti területet felszórták sóderral, egységes szintű, szegéllyel kikövezett járdarendszert akartak kiépíteni. 1908-ban kérték a megyét, hogy a megyei úton, a településen átvezető Fő utcán a vízelvezető árkokat kétoldalt építse ki, rakassa ki szegélykővel. Az államépítészeti hatóság 1910-ben el is készíttette kétoldalt a lefolyókat, az építőanyagot, a követ és a homokot a község biztosította kétezer korona értékben.

1909-ben jutottak el odáig, hogy a Rév utca és a Nagy Lajos király utca mindkét oldalát is szegélykövekből kiépített, a szegélyköveken belül kővel kirakott, illetve felszórt járdák kísérjék. A Rév utcát sok kiránduló cipője koptatta, átépítése valóban halaszthatatlan volt, ha a község komolyan vette – márpedig azt tette – az idegenforgalom szempontjait. A Salamon-torony melletti rész a Görgey család kezébe került, amikor már kész villájuk mellé megvették a torony melletti cserjés domboldalt is, és azt kertté alakították. Az elöljáróság 1889-ben úgy határozott, hogy a „mostani sziklás, girbe-gurba utcából egy szép, egyenes vonalú, árnyas, fasoros, padsorokkal ellátott” utcát alakít ki, ezért vonalvezetését kiegyenesítették, és az a Salamon-torony utca, a Pálffy-Daun-villa mellett merőlegesen torkollott a Fő utcába, úgy, hogy „a gőzhajón érkezőknek egy kényelmes út vezessen a várromokhoz és a Salamon-toronyhoz”.

Az utcák befásítására is sor került 1912-ben. Az eddigi akácot kicserélték hársfákra, diófákra, vadgesztenyére.

Gondoskodtak arról is, hogy a folyó felől kellemes látványt nyújtsanak a Duna-parti épületek, ezért az utolsó régi-rosszat, a pásztorházat a bikaistállóval eladták a Hochschild családnak, akik a pásztorház helyére és a szomszéd telekre egy villát kívántak építeni nagyobb kerttel. (Az Apát-kúti, vagy Malom-pataktól nyugatra eső partszakasz ipari terület volt, az egyes kőbánya-tulajdonosok lerakatai és kőtörői, valamint falerakatok foglalták el.)

A falu 1899-ben felsőbb, megyei rendeletre utcajegyzéket állított össze. Az abban olvasható nevek legtöbbje megegyezik a maiakkal. 1899-ben merült fel először a közvilágítás gondolata. „A lámpák első holdnegyed után még két napig s holdtölte után két nappal már ismét felgyújtandók. Közkutaknál és hidaknál a lámpák mindig, s egész éjjel égjenek.”

A Széchenyi utcában egészen a villanyvilágítás bevezetéséig két helyen, az itatókútnál és a patakhídnál égett is a lámpa.

1905-ben Lagler Gyula, a koronauradalom főerdésze és erdőmérnöke felvetette azt az ötletet, hogy a Duna-parton sétautat létesítsenek. A műszaki felmérést és a terveket is maga csinálta a község megbízásából. Javasolta, hogy a sétaút megépítési költségeinek egy részét a közmunkaalapból fedezzék. A terv ellen egyes telektulajdonosok, tősgyökeres falubeliek és betelepülő idegenek egyaránt azonnal tiltakoztak, mert így elvesztették közvetlen lejárási lehetőségüket a Dunához. A község azonban folytatta a munkát, és még befásítására is gondja volt.

A sétautat 1912-re nagyrészt kiépítették, és kőből készült támfallal is ellátták.

A vármegye időközben, hosszas kérvényezés után végül is felvette költségvetésébe a Visegrád és Dömös közötti megyei út megemelését, amelyet 1912-ig a Duna magas vízállása idején soha nem lehetett használni. Folytatták a település utcáinak kiépítését. 1914-ben a Felső-Malomvölgyi út került sorra. Ez volt a pincesor, de már olyan rossz állapotban, hogy a községi orvos sem tudott felmenni a betegekhez.

1921-ben a koronauradalom keskeny nyomtávú erdei vasutat akart kiépíteni az erdei falerakatoktól a Duna-partig. A község azt szerette volna, hogy az Szentlászló-Lepence irányában épüljön, de az erdőhivatal az Apát-kút, Széchenyi utca, Millenniumi-kápolna útvonalat részesítette előnyben. Végül is az utóbbi nyomvonalon épült fel a kisvasút. Gőzmozdonnyal működött. A Lepence-pataknál csak egy lóvontatású rövid kis szakaszt nyitottak, ez az ottani erdőrészekből szállí-totta ki a fát.

1927-ben ismét nagy patakárvíz volt, emiatt az út annyira megrongálódott, hogy a közlekedést veszélyeztette. A patakmeder rendezését 1931-ben csak külső segítséggel tudták megoldani. Rendbe hozását a gödöllői erdőigazgatóság vállalta, a község a költségekhez csak egynegyed részben tudott hozzájárulni. Ugyanakkor az építkezés munkaalkalmat teremtett, s ez jól jött a nehéz helyzetben lévő településnek. 1930-ra a gépkocsiforgalom már olyan nagy lett, hogy a községen áthaladó közutat, a Fő utcát aszfalttal borították.

A Széchenyi utcai patakhíd fagerendázata tönkrement, vasgerendákkal kellett azokat pótolni. Ekkor fogalmazódott meg először az az ötlet, hogy a Széchenyi úti hidat ne vasgerendákkal megerősített fából, hanem kőből építsék ki. A kőhíd 1935-ben készült el. A hajóállomás mellett elvezető Fő utat ki kellett szélesíteni, mert már forgalmi dugók alakultak ki. A Salamon-torony utcát 1934-ben építették ki mai formájában. A községen átvezető esztergom–budai utat 1936-ban rakták ki kis kockakövekkel. Itt dolgoztak ínségmunkások. 1943-ban házhelynek való földeket osztottak, a plébánia volt malomvölgyi ingatlanán. A házhelyeket a hadba vonultak, valamint a sokgyermekes családok kapták.

A Magyar Királyi Postaigazgatóság a községben is távirdát készült felállítani. A község vállalta ennek költségeit, az egyszeri beindítási díjat és évi háromszáz forintot fizetett a működtetésért. Visegrádon már volt postahivatal, de a külterületeken, a téglagyárban és a Riegler-féle papírgyárban, mely utóbbi nagy postaforgalmat bonyolított le, csak a községi küldönc vitte-hozta a napi postát.

Ahogy arról már megemlékeztünk, a község belterületére még a századforduló idején közadakozásból petróleumlámpásokat akartak felállítani. A lámpák meggyújtása és oltogatása a községi szolgák feladata lett volna. 1912-ben a Magyar Aerogen Gázművek tett ajánlatot a gázvilágítás bevezetésére. Az elöljáróság elutasította a kezdeményezést, még bíztak abban, hogy valamikor kiépül Visegrádig a vasút, és akkor úgyis hozzájutnak a villamos energiához, nem érdemes a gázzal foglalkozni. A közvilágítás megoldása végül a második világháborút követő évekre maradt.

Nem volt elég alkalmas jelentkező arra, hogy önkéntes tűzoltóságot állíthassanak fel, ezért a főszolgabíró körrendelete alapján házankénti sorozással „köteles tűzoltóegyletet” alakítottak. Az új tűzoltó-tartálykocsi beszerzését részben a biztosítótársaságok, részben a kincstári uradalom fedezték. Ez az utcák locsolására is alkalmas volt.

1925-ben javították csak ki a háború ideje alatt elromlott toronyórát, amelyre nagy szüksége volt a lakosságnak, hiszen egyre többen jártak Budapestre és Dunakeszire dolgozni, s az ingázó munkásoknak tudniuk kellett a pontos időt.

A harmincas évek közepén kapcsolták be Visegrádot a budapesti telefonhálózatba, ettől kezdve interurbán lehetett innen távolsági beszélgetéseket kezdeményezni. A közérdekű hirdetéseket a kilencszázötvenes évekig dobolással hozták a lakosság tudomására. Ez a kisbíró feladata volt. Napjainkban a község fontosabb híreit autóról, hangszórón keresztül közlik a település lakosságával.

A vízvezeték a hatvanas években épült ki. Azóta a Duna menti kutak vízszűrő berendezésein át a Kálvária-domb tárolójába felnyomott víz jut el vezetéken a közkutakba és a háztartásokba. A víz bevezetése után a legtöbb házba fürdőszobát is építettek. A falu csatornázása a nyolcvanas években készült el.