Telepesek építik a község társadalmát
Telepesek építik a község társadalmát
A magyar országgyűlés már 1704-ben, közvetlenül az uradalom elzálogosítása után tiltakozott a koronabirtok elidegenítése miatt, és a Starhemberg család 1755-ben végül arra kényszerült, hogy azt a kincstárnak visszaadja. Ez alkalommal az általuk kifizetett negyven ezer aranyforintnyi zálogösszegen felül tizenkétezer arany kártérítést is kaptak azokért a költségekért, amelyeket az uradalom újjászervezésére és helyreállítására fordítottak. A periratok szerint a kárpótlás tárgyát az uradalmi épületekre és gazdasági létesítményekre, valamint az elnéptelenedett uradalom német telepesekkel történő betelepítésére kiadott összegek képezik.
A Starhemberg család telepítési akcióiról nem szólnak a források, de a mellékelt megyei, országos és uradalmi összeírások adataiból arra lehet következtetni, hogy nem követték a szomszédos falu, Dunabogdány földesurainak, a Zichyeknek a példáját, akik az 1720-as években (1723-ban) egyszerre telepítettek azonos helyről németeket. Visegrád betelepítése fokozatosan történt, a lakosság létszáma lassan nőtt, a nevek gyakran változtak a fluktuáció során. A névsorok alapján mégis megállapítható, hogy a végső megtelepedés a Starhemberg-időszakban történt, azóta áll fenn lakosságkontinuitás az akkori és a mai visegrádiak között.
Uradalmi, gazdasági forrásanyag híján a mezőváros megszállását az egymást követő országos, megyei és uradalmi (kamarai) összeírások adataiból lehet nyomon követni.
Ha a függelékben közölt összeírások névanyagát összevetjük az azonos évek anyakönyvi bejegyzésekben előforduló névanyagával, jelentős különbséget tapasztalunk az összeírások rovására. Az anyakönyvekben ugyanis a mezőváros teljes lakossága valamilyen formában regisztrálásra került társadalmi és jogi helyzetétől, állásától függetlenül. Visegrádon tartotta az esküvőjét az uradalom gazdasági vezetője, a bécsújhelyi származású tiszttartó („oriundus in Neostady”), aki korábban a budai kamarai adminisztráció magas rangú tisztje, majd annak 1709-ben történt megszűnése után a Starhemberg család valamennyi magyarországi birtokának jószágigazgatója (plenipotenciárius) volt, és itt temették el a csak keresztnevéről ismert, ismeretlen illetőségű koldusasszonyt is.
A közölt és (kiegészített) névsorok alapján számítva a lakosság lélekszáma Visegrádon a XVIII. század első felében a következőképpen alakult.
1712-ig, az egyházi anyakönyvezés megindulásáig lényegében be kell érni a hivatalos számadatokkal, a megyei összeírások névsoraival, amelyek közül az 1703-ban készültet közöljük (Függelék II.). Eszerint ebben az esztendőben huszonöt telkes jobbágy és öt néven nem nevezett házas zsellér élt Visegrádon. Még ebben az időszakban is lehet más forrásokból kiegészítő neveket találni. 1755-ben például a birtokoscserével járó határperek, határrevíziók idején a per tanúi közül többen vallották magukról azt, hogy 1700 és 1712 között itt éltek. Név szerint Tót György, Varga György (a későbbi hajós vállalkozó), Kemény József és mások gyermekkorukat itt töltötték. Róluk, illetve szüleikről azonban nem lehet tudni, hogy nem számították-e be őket a név nélkül említett öt zsellérháztartás sorába. A kérdéses időszakban Visegrádon élt Dubniczky István nemesember, aki az 1710-es években költözött Dunabogdányba – amikor Visegrád oppidum, mezőváros státusa a gyakorlatban kérdésessé vált –, akit amúgy sem írtak össze az adózók között.
A legkevésbé megbízható országos összeírás idején – 1715-ben – 27 adózó háztartásfőt listáztak a településen, de ez a szám az anyakönyvi bejegyzések alapján legkevesebb 38 családfővel kiegészíthető.
Részben a pontosabb felvétel az oka, hogy a népesség rohamos növekedése regisztrálható az 1720. évi adatokból, ekkor 39 hivatalosan összeírt és 65 össze nem írt család élt a faluban. A növekedés valamennyi nemzetiség esetében megfigyelhető. Az össze nem írt személyek legtöbbje uradalmi alkalmazott vagy cseléd volt (Apfel, Vogl), esetleg a község által felfogadott pásztor (Feigl Sebestyén kondás) vagy a módosabb visegrádiak szolgája, bérese.
A visegrádi lakosság gyarapodását több tényező kedvező egybeesése is elősegítette. Egyrészt a szatmári béke utáni nyugalmasabb évek beköszöntével, az 1710-es években vonult le a német bevándorlás első nagy hulláma. Másrészt megindult magában a Starhemberg-uradalomban is a gazdálkodás fellendülése, ami a birtokigazgatás átalakulásával is együtt járt.
1709-ben, a budai kamarai adminiszráció megszűnése után került ide Pleyer tiszttartó, az ő tevékenységéhez köthető az uradalmi gazdálkodás intenzívebb megindulása. A Stahremberg család 1719-ben a hatvani uradalomhoz tartozó nagyoroszi birtoktestet is megszerezte, és ez a fejlemény a gazdasági kapcsolatok megélénkülésén kívül újabb betelepülést, elsősorban magyar népesség beköltözését eredményezte.
A békeidők helyreálltával a szórványbeköltözések száma is növekedett, elsősorban Ausztriából, Cseh- és Morvaországból, valamint a magyar Felvidékről.
A minden megye számára 1728-ben országosan elrendelt összeírás alkalmával negyven adózó háztartást vettek számba Visegrádon, de az anyakönyvi adatokból további 82 személy vagy családfő nevét lehetett kigyűjteni. Előfordulnak köztük a korábbi évtizedekből ismert nevek viselői éppúgy, mint új jövevények. (A fluktuáció és a kontinuitás problémája amúgy sem fogható meg mindig. Például az első betelepülők közé számító Kodrus András 1721-ben meghalt, özvegye saját nevén gazdálkodott az 1732-ben készült uradalmi összeírás szerint, majd másodszor is férjhez ment, és a gazdaság már a második férj nevén szerepel a továbbiakban.)
A források hiánya miatt a legkorábbinak tekinthető uradalmi összeírásban – amely 1732-ben készült – megfordul a számarány a hivatalosan összeírt és az össze nem írt, de állandóan Visegrádon lakó háztartások, illetve családok tekintetében. 1732-ben nyolcvan telkes jobbágyot, házas és házatlan zsellért számolt össze a belső gazdasági használatra készített uradalmi összeírás, és a kimaradt személyek, nevek száma húsz körülire csökkent.
A megközelítőleg azonos lakosságlétszám 1728-ban és 1732-ben az uradalmi összeírások nagyobb megbízhatóságát igazolja. Ha megnézzük az 1732. évi uradalmi listázásból kimaradottak névsorát, közülük a legtöbben alkalmazottak, cseléd, molnár, pásztor, seborvos, tanító, csupa olyan személy, akiket a feudális szolgáltatásokat megcélzó összeírásokban sohasem találunk meg.
A fent ismertetett időszakban előfordultak a község életében szomorú, a népességgyarapodással ellentétes hatású események is. 1717-ben egy közelebbről meg nem nevezett járvány söpört végig a falun, amelynek főleg az öt éven aluli gyermekek és a csecsemők estek áldozatául. Tót Mihály négy, Draxler Mihály pedig három gyermeket temetett el rövid idő leforgása alatt az említett esztendőben.
Egész Magyarországon, így a visegrádi uradalom falvaiban is súlyosan éreztette hatását az 1738–39. évi pestisjárvány. A betegség pusztítása olyan gyors volt, hogy az elhaltakat külön nem is anyakönyvezték (Nagymaroson a járvány alatt egyáltalán nem vezettek anyakönyvet), és csak a baj elmúltával jegyezték fel, hogy Visegrádon az anyakönyvezetteken kívül 108, Nagymaroson összesen 270 ember halt meg a kórban.
A lakosság drámai megfogyatkozása az uradalom vezetését arra ösztönözte, hogy új telepeseket toborozzon a Német Birodalomból. Különösen sokan jöttek Nagymarosra, ahol az anyakönyvekben még az 1740-es évek végén is novus svevus – új sváb – megjegyzéssel különböztették meg az új beköltözőket az 1710-es években, az uradalom kiépítése idején betelepült régi németségtől, akkori köznyelven: a svábságtól.
Ennek a bevándorlási hullámnak az eredményeként a népesség nőtt Visegrádon is. Közben több XVIII. század eleji visegrádi család fiúágon kihalt, például a belga származású Lamour még 1747-ben, István halálával. Az egyes gazdaságok és iparosműhelyek tulajdonosainak a változása az anyakönyvekből követhető. Ebből a forrásból szerzünk tudomást arról, hogy Visegrád leggazdagabb adófizetője, Lengyel Mátyás molnár gazdaságát és vagyonát mostohafia, Almásy Ferenc vitte tovább s örökölte. Az iparosok névcseréjét idézte elő az a kényszer szülte helyzet, hogy a bevándorlók legtöbbje csak úgy tudott a mezővárosban gyökeret verni, ha iparos özvegyét vette el átvéve az ipart is, de saját gyermeke már nem született, így a neve nem maradt fenn. Megkezdődött a helyi családok vagyontalan tagjainak a kirajzása is a szomszédos, illetve környékbeli falvakba.
A fluktuációt, a nagyfokú csecsemőhaladóságot és az átlagéletkor rendkívül alacsony voltát is figyelembe véve a lakosság létszáma a Starhemberg-uralom idején a lehetőségekhez képest mégis gyarapodott.
1749-ben, Starhemberg Gundakernek, az árvák gyámjának a halála után ismét egy viszonylag részletes összeírást készítettek az uradalomról. Ekkor 81 telkes jobbágyot, házas és házatlan zsellért, valamint további 18 névtelen, de nem vagyontalan személyt – valószínű egy fedél alatt élő testvért – vettek számba a településen.
1755-ben, közvetlenül a javak visszavétele idején az összeírtak száma 118 volt. 1749-ben és 1755-ben szintén meg lehetne toldani az önállóan adózó, összeírt családok, illetve háztartások számát húsz-harminccal az 1732. évi összeírás ismertetésekor említett rétegek közül. (A XVIII. század első felének összeírási adatait a Függelék II.-ben adjuk közre.)
A Mária Terézia által kiadott urbáriumban (1767) 126 töredéktelkes jobbágy és zsellér szerepel, az 1771-ben ké-szített vármegyei összeírás pedig 125 önálló adózó háztartással számol.
A népesség növekedési üteme, amely az 1740–1750-es években még erőteljes volt, lelassult a XVIII. század közepén. Az uradalom kamarai tulajdonba történt visszavétele nem járt jelentős betelepüléssel. A mezőváros lakossága a század közepére elérte azt a számot, amelyet a szűk, mezőgazdasági művelésre alkalmatlan határ el tudott tartani. Újabb nagyarányú bevándorlási hullám csak az 1780-as, 1790-es években következett el, amikor megindult az intenzív kőbányászat, és a Lepence-patak völgyében 1792-ben felfedezett timsóbánya a korábbinál több embert tudott kenyérhez juttatni.
A betelepülők származási helyéről részletesebb tájékoztatást csak az 1710-es és az 1740-es, 1750-es évek anyakönyvi bejegyzései nyújtanak.
A születési helyet, ha feljegyezték, elsősorban a házasságkötésekkor jelölték, de itt sem következetesen és teljesen. És ezek az adatok természetesen nem adnak támpontot a család Visegrádra költözésének az időpontjára vonatkozóan, az apa, a család eredeti szülőföldjét gyakran csak fia, vagy lánya esküvőjének alkalmával ismerjük meg, tehát ideköltözésük óta egy emberöltő is eltelhetett. Fröhlich Mihály például 1736 óta élt Visegrádon az anyakönyvi bejegyzések szerint, de születésének helye csak 1744-ben, fia házassága kapcsán került bejegyzésre. Ugyanez a helyzet Leopold Schindler kuttenbergi származású kádármesterrel is. (Gyakran kötött egymással egyébként házasságot azonos helységből vagy szomszéd faluból származó menyasszony s vőlegény.)
A visegrádi anyakönyveknek más falvakétól eltérő jellegzetessége, hogy az itt élő magyarokról a németekénél is gyérebb az információ, még a viszonylag adatgazdag két periódusban, az 1710 és 1750-es években is. Igaz, a német származásúak esetében is gyakran csak a tartományt vagy az országrészt írják le, és nem adnak közelebbi helységnevet vagy egyszerűen csak a nemzetiséget közlik: Pfalz (ma: Baden-Württemberg), Bavaria (Bajorország), Schvevia (Svábföld), svévus és így tovább. Ugyanez mondható el a jóval kisebb számban betelepülő osztrák, cseh és morva eredetűekről: Bohémia (Csehország), bohemus, moravus, austriacus.
A történetírás kimutatta, hogy a Budai-hegyvidék és vele együtt a Dunakanyar újranépesítése és felvirágoztatása nem egyedül a német telepesek érdeme. Valamennyi vizsgált településen 1686 körül – tehát a török kiűzése és a németek megjelenése közötti időpontban – az összeírásokban szereplő névanyag szerint vagy megmaradt, vagy visszaköltözött a korábban is ott élő magyar lakosság, akik végül is elvégezték a községek újjáépítését a háborús pusztítások után. Ez a helyzet jellemzi a volt Starhemberg-uradalom falvait is (Nagymaros, Kisoroszi), amelyekben 1686-ban még csak magyar lakosságot találunk, és ahol még az 1732-es uradalmi összeírás is külön tömbben veszi számba a régi magyarokat és a jövevény németeket.
A Buda környéki települések etnikai összetételének és településtörténetének másik sajátossága az, hogy az eredeti magyar mag fokozatosan egészül ki egyenként vagy kis csoportokban beköltöző német és kisebb létszámú szórvány szláv telepesekkel. Visegrádhoz hasonlóan ezekben a településekben is csak a lakosság töredékének lehet megállapítani az eredeti származási helyét.
A Buda környékére és általában a Magyarországra irányuló tömeges német beköltözés az 1730-as években lelassult, és azután már megmarad a század eleji egyéni kezdeményezésű szórványbeköltözések szintjén. A XVIII. század második felének nagyarányú és méreteiben is a legtöbb német telepest hozó állami kezdeményezésű hulláma ezt a térséget nem érintette, főleg az ország déli területeire irányult.
A magyarországi német migráció itt vázolt általános tendenciáin belül Visegrád településtörténete és nemzetiségi összetételének az alakulása a Starhemberg időszakban az alábbiak szerint jellemezhető.
1699-ban Visegrád vegyes etnikumú bányatelepülés volt. A későbbi meghatározó jelentőségű nemzetiségek – a német, a magyar és a felvidéki szláv – mellett a rácok-szerbek is eljutottak a településre. A kialakulóban lévő bányaváros lakossága a kamarai vezetésű bányatársaság megszűnése és a kamarauradalom eladományozása, 1700 után átalakult és jelentősen csökkent. A rácoknak nevezett szerbek eltűntek, valószínűleg az akkor virágkorát érő, több mint ezer lakost számláló szerb városba, Szentendrére költöztek. Elköltöztek a bányászok is. Ők, mint a későbbiekben, a XVIII. század végén meginduló kőbányászat, majd timsóbányászat idején is, a Garam menti bányavárosokból (Besztercebánya, Selmecbánya, Körmöcbánya) és a közelükben fekvő falvakból jöttek beköltözésükkor ide. 1703-ban bányászattal kapcsolatos családnév már csak kettő található Visegrádon, a Hevér és Fossor. Az 1712 óta rendszeresen vezetett anyakönyvekben és az 1715 utáni összeírásokban nevük nem szerepel.
A XVII. század végén a Duna-kanyarba került néhány belga család, akik lehet, hogy a Buda és Magyarország visszafoglalására érkezett nemzetközi hadsereg katonái voltak. Visegrádon élt akkor a belgának mondott Lamour család, valamint a később Szobon megtelepedett és a XIX. század leghíresebb magyarországi fakereskedőjeként számon tartott Luczenbacher família.
Az 1699-es kamarai összeírás sajnos nem tartalmaz lakosságnévsort, és így adatok híján lehetetlen megállapítani, hogy az 1701 óta folyamatosan készített megyei összeírásban szereplő német és magyar családok közül melyek éltek itt már a kamarai igazgatás idején is, és kik voltak a Starhemberg betelepítés első vállalkozó szellemű beköltözői.
Bizonyos adatokból azonban következtetni lehet a Starhemberg-időszak előtt is már Visegrádon élt családokra. Közéjük tartozhattak a fentieken kívül azok a háztartások, amelyek az 1703-ban készült megyei összeírás szerint már jelentős szőlőtulajdonnal rendelkeztek. A szőlő ugyanis csak többéves művelés után fordul termőre és válik adóalappá.
A XVIII. század elején, de még az első anyakönyvekben is többen vallották magukat szabad állapotúnak a településen. A szabad állapotú emberek korábban végvári vitézek, vagy pedig nemességüket igazolni nem tudó kisnemesek lehettek, akik a volt bányavállalathoz tartoztak. Említésre méltó közöttük Dobos Márton, akiről feltételezhetően a későbbi Dobos-hegyet elnevezték (újonnan betelepült faluban gyakran neveztek el dűlőnevet a terület első művelőjéről vagy irtójáról a XVII. század végén).
Nem hagyta el Visegrádot a bányaművelés megszűnése után a Lamour, Miller, Kodrus, Dobos, Makai, Vitkovics család és Acheritz József, aki az 1703. évi összeírás szerint a község leggazdagabb embere volt. Valószínűleg az elsők közt érkeztek a XVIII. század német családjai közül a Reif, Maar, Lehner, Brunner, Thomas és Scheili nevűek. Kiemelést érdemel közülük Scheili János, a ma ismert legrégebbi olyan visegrádi lakos, akinek a leszármazottai jelenleg is itt élnek.
A Starhemberg-korszak első ideköltöző magyarjainak származási helye nem ismert: Varga, Lengyel, Csombor, Kemény, Farkas, Szinai. A két utolsó, a Farkas és Szinai leszármazottai szintén napjainkig Visegrádon éltek és élnek.
A magyarok közül többen uradalmi szolgálatban álltak. Lengyel Mátyás sokáig a település egyetlen (uradalmi) molnára a falusiaknak, csak később, 1740 után voltak saját malmaik. A Kemény család tagjai uradalmi hajdúk voltak, Csombor Péter pedig sokáig uradalmi kocsis.
Az ismert származású németek első nagyobb csoportja a Dillingen melletti Blindtheimből, Grünheimből (Gremheim), Berghausenből, Teisenhofenből jött Visegrádra az anyakönyvi bejegyzések szerint. Feltehetően ugyanerről a vidékről érkezett az ismeretlen helyen született németek egy része is, talán a Hitzlberger, Enderle, Steinbinder család. A Gerstmayerek a Berghausen melletti Volpertstetten szülöttei voltak, és ez a helység sem szerepel a visegrádi anyakönyvekben.
Érdekes, hogy a Dillingen környéki falvakból senki sem telepedett meg Nagymaroson, pedig azonos uradalomról lévén szó valószínűleg hasonló feudális szolgáltatások, illetve a kezdetekben néhány évig azonos kedvezmények vártak volna rájuk ott is. A Dillingen környéki betelepülők, ha nem is mind egyszerre, de valószínűleg társulva, csoportosan vágtak neki az új életnek. Erre utal, hogy többen is azonos vagy szomszédos falubeliekkel házasodtak itt Visegrádon megtelepedve. Sokan idős, feltehetően egyedülálló szüleiket is magukkal hozták vagy később idehívták. Több koros személy, főleg asszony halt meg ezekben az években ennek a csoportnak
a tagjai közül, akik egyedülállóként olyan idős korban már biztosan nem változtattak volna hazát (Zeller Konrádné hetven évesen 1722-ben, Szvoboda anyja 83, Walner Teréziáé kilencven-, Gestmayer anyja pedig 82 éves korában halt meg 1733-ban).
Az ismert eredetű német betelepülők között találhatók még Bajorországból, Pfalzból és a Német Birodalom legtávolabbi vidékeiről érkezettek (Erfurt, Bamberg, Kassel és így tovább). Az 1720-as, 1730-as években azonban nem találunk olyan vidéket, ahonnan többen esetleg társulva jöttek volna ide. Az ok kereshető a forrásanyag hiányában is, hiszen a visegrádi plébános ezekben az években nem bíbelődött hívei származási helyének feljegyzésével. A négy ismert mainzi, illetve Mainz környéki betelepülő között sem lehet szervezett kapcsolatot felfedezni. (Mainzból és környékéről többen választották Nagymarost is lakóhelyül.)
Az 1730-as, 1740-es évekre kialakul egy stabil csoport a településen a magyarok és a német beköltözők első hullámából. Nem véletlen, hogy Bél Mátyás is valamikor 1733 és 1747 között jegyzi fel, hogy Visegrád véglegesen helyben maradó lakói kezdik megszokni lakóhelyük mostoha körülményeit, alkalmazkodnak hozzá, és anyagiakban már-már gyarapodnak is.
A XVIII. század első évtizedeiben még jelentékeny arányú szlávság lassan eltűnik a német-magyar mezővárosból. Ebben az időszakban kelnek életre ismét a Pilis-hegység belsejében lévő falvak, Pilisszentlászló, Pilisszentkereszt, Pilisszentlélek, amelyek a török hódoltság idején szintén elnéptelenedtek. Ide később néhány szláv család Visegrádról is átköltözött, például az 1701 óta Visegrádon lakó Kránitz Lőrinc fia Szentlászlóra.
Érdemes felfigyelni arra a tényre, hogy a továbbiakban is rendszeresen, szórványosan, egyenként, vagy akár csoportosan beköltöző németek közül egy sem akadt, aki a Pilis-hegység közepén fekvő, erdővel körülvett falvakat választotta volna. Igaz, ezek lakossága magyar etnikummal sem bővült. Az ok valószínűleg az egyes etnikumok korábbi életmódjával, gazdálkodási szokásaival függ össze: a betelepülők igyekeztek az annak a lehető legjobban megfelelő településre költözni.
A XVIII. század közepén Visegrádra érkező szláv nemzetiség már nem a mai Szlovákia, a Felvidék településeiről, hanem Cseh- és Morvaország területéről jött, szinte kivétel nélkül mint iparos vagy vándoréveit töltő legény. Az ismert eredetűek szülőhelye az ország teljes területén szétszórva található: Chomutov (Komotau), Medene( (Kupferberg), Hradec Kralove (Königrätz). A földesúri vadászok nagy része is ekkor már cseh-morva származású volt Magyarországon, a visegrádi uradalomban például Landmann Ferenc és Jan Kobiczky.
A magyar betelepülők ebben a későbbi időszakban Pozsony, Nagyszombat, Vác, Buda környékéről jöttek, jól mutatva azt a tényt, hogy az uradalom kapcsolatai a Dunától északra elhelyezkedő területre terjedtek ki. Mind a gazdasági, mind a társadalmi érintkezés Bars, Hont, Nógrád, Pozsony megyével volt a legerősebb.
A pestisjárvány után ismét megindult egy nagyobb arányú német betelepülés a Starhemberg uradalomba – bár ennek írásos nyomai inkább Nagymaroson mutatkoznak (lásd a korábban említett „újsváb” akciót). A kibocsátó terület ez alkalommal az Ehingen környéki apró sváb falvak vidéke. A visegrádi uradalomba ebben az időszakban az alábbi helyekről jöttek: Rechtenstein, Talheim, Emerkingen, Granheim (?). Egymáshoz való közelségük alapján arra lehet gondolni, hogy szervezett telepítésről vagy az anyafalvak lakóinak közös akciójáról van szó.
A német anyanyelvű lakosság másik felét osztrákok alkották. Az 1740– 1750 között érkező ismert eredetű osztrák bevándorlók szinte kivétel nélkül Alsó-Ausztriából, a Bécstől északnyugatra fekvő területekről, Krems környékéről származtak. (Hozzájuk sorolható a znaimi – znojmói – iparos is, bár a település ma Csehországhoz tartozik.) Az osztrák jövevények foglalkozásukat tekintve vagy vándoriparosok voltak (kádár, ács, kőműves), akik beházasodás miatt alkalmanként ipart is váltottak (így lett például Leopold Schmutz kádárból kocsmáros). Ehhez a körhöz számítható a Ludweisből származó Mihály, a visegrádi Fröhlich család őse, aki pincemesterségig, sőt kulcsárságig vitte.
Az osztrákok eltérő időpontokban, különböző falvakból vándoroltak be, semmi nyom nem utal szervezett telepítésre vagy arra, hogy közöttük korábban kapcsolat lett volna. Nem tartoztak a mezőváros alapítói közé, nincs arra adat, hogy az 1730-as évek előtt megjelentek volna Visegrádon.
Külön említést érdemel az a tény, hogy az egész uradalomban nincs nyoma annak, hogy bárki is Linz és Eferding környékéről, a Starhembergek családi birtokáról jött volna. Vagyis ha Visegrád betelepülése nem csak spontán módon történt, az esetleges toborzás és szervezés menetébe a földesúri család egyáltalán nem avatkozott bele.
A származási hely éppen azoknál a visegrádi családoknál a legbizonytalanabb, amelyek 1700 körül költöztek ide, és utódaik máig is visegrádi lakosok. Az anyakönyvi adatokból azonban kiderül, hogy a XVIII. századi eredetű, bizonyíthatóan sváb-német családok többsége leányágon beolvadt a ma is itt élő családok elődeibe, tehát a mai visegrádiak az ő leszármazottaiknak tekinthetők. Feljegyzésre méltó azoknak a neve, akik a XVIII. század közepe, a Starhemberg család birtoklásának vége óta mind a mai napig Visegrádon élnek, nevezetesen a Scheili, Szinai, Hüebler, Schubauer, Bóth, Farkas, Frőhlich, Grossz, Gerstmayer, Muckstadt, Helm, Szimeth, Hainisch, Schült, Schmidt család.
Az első Nádler 1758-ban jelent meg a településen. A később Visegrádra (is) átköltözött családok közül már 1749-ben Nagymaroson élt a Zeller, Bergman, Nikrais, Neubrandt, Obtrischal-Obtrishali, Zoller-Csoller, Besenbacher, Ritzl-Ritzel, Schinagel (a volt uradalmi kasznár), Jung família.
A régi visegrádiak közül ugyanakkor Nagymarosra költözött a tárgyalt időszakban a Draxler, Lehner, Apfel család egy-egy tagja.
Összefoglalva az eddigieket megállapítható, hogy Visegrád végleges betelepülése a Starhemberg-birtoklás idejére tehető, ettől kezdve áll fenn lakosságkontinuitás a betelepült őslakosok és a ma is itt élő visegrádiak között.
A Gerstmayer család (1900)
Esküvő 1942-ben
