A rómaiak és a népvándorlás kora | Száz Magyar Falu

A rómaiak és a népvándorlás kora

Az emberi megtelepülés korai korszakából kevés emléknyom maradt. Az őskőkor emberének régészeti leletei még nem kerültek elő Visegrádon, annak ellenére, hogy az összes környező településen – Dömösön, Nagymaroson, Szobon, Pilismarótón – már megtalálták a kezdeti kultúrák nyomait, és Vértesszőlős is légvonalban csak negyven kilométerre van.

A ma ismert legrégebbi településnyomok a község területéről az újkőkorból valók, a fellegvári lelőhelyről. A későbbi régészeti leletek a rézkor elejéről ismert úgynevezett lengyeli kultúrához tartoztak. Lelőhelyük Lepence, a Duna árterénél. Itt hálónehezékek, csont- és kőeszközök, durván formált edények kerültek elő.

A bronzkorból a Diós-hegyen ástak ki szórványos régészeti anyagot. Mellettük jelentős a késő bronzkori úgynevezett halomsíros kultúra emlékanyaga (Kr. e. III. évezred). A bronzkor végén számottevő leletanyagot vetett ki a föld az urnamezős kultúra idejéről. Lelőhelyük az egész Dunakanyarban megtalálható a patakok torkolatvidékén és a szigeteken. E korban a Lepence-patak mindkét partján éltek emberek. Ettől kezdve a különböző népcsoportok a vidéket máig folyamatosan lakják. A vaskori kelták jelenlétét például a Kr. e. III. évszázadtól a Kr. e. I. évszázadig nyomon követhetjük. Fontosabb lelőhelyeik Dióson, Lepencén, a Várkertben és a mai település területén is megtalálhatók.

A birodalom legészakabbra fekvő tartománya (provincia) a Duna által határolt dunántúli rész, Pannónia néven került a római világbirodalomhoz Augustus császár uralkodása idején, a Kr. u. I. évszázad közepén. A hatalmas, fél Európára kiterjedő birodalomnak komoly szállítási gondokkal kellett megküzdenie. A szárazföldi szállítás csak kis távközöket foghatott össze az általuk használt lófogatolás kezdetlegessége miatt. A távolsági szállítás vízi utakon történt part menti vontatással, így Európa két legnagyobb folyójának, a Rajnának és a Dunának az útvonalát biztosítaniuk kellett. Ezért hosszan elhúzódó határvédelmi vonalat, erődítményrendszert építettek ki a Rajna és a Duna vonalán egyrészt az útvonalak biztosítására, másrészt – és ez volt a fontosabb indok – az ellenséges barbár törzsek támadásának meggátlására. A kilencvenes évek végére kiépült az új határvédelmi rendszer, amelyet a császárkor későbbi szakaszában szokásos elnevezéssel limesnek hívunk.

Az I. század nyolcvanas éveiben a dunai háborúk megindulásával az eddig másodrendű dunai határ, limes, az elsőrendű határvonallá vált, és az is maradt a római kor folyamán mindvégig. Az eurázsiai népmozgalmak első lökései mindig itt érték a birodalmat, ugyanakkor ez a határvonal feküdt legközelebb Itáliához, ezért itt a hadsereg politikai súlya is egyre nagyobb lett.

Pannónia provincia tehát nem annyira gazdagsága, mint inkább katonai-stratégiai helyzete miatt vált jelentőssé, főleg a III. évszázadban. Ekkor a császári rangot szinte kizárólag a Pannóniából származó katonai parancsnokok nyerték el. A provinciát a rómaiak a 400-as évek elején voltak kénytelenek átadni a hun birodalomnak hosszas harcok után. Ezután a dunai limes jelentőségét vesztette.

A limest táborok, kisebb erődök és közöttük sűrűn felállított őrtornyok alkották. Az erődök általában egymástól húsz-harminc kilométerre helyezkedtek el. A visegrádi limes Szentgyörgypusztától Gizellamajorig terjedő szakaszán nyolc őrtornyot (burgus), egy katonai tábort (castellum) és egy erődöt találunk, vagyis összesen tíz római kori építményt. A 176 méter magas Sibrik-dombon látható Visegrád legnagyobb méretű római épületromja, amely a 320-as években épült, I. Constantinus császár uralkodása idején. Alapterülete 130 x 140 méter.

A domb felszínét követő, szabálytalan háromszög alakú katonai tábor falai egy-másfél méter szélesek voltak, amelyeket három legyező és négy patkó alakú torony védett. Az erődítmény (castellum) ostromát több árok is nehezítette. Miután a Sibrik-dombi castellum szerepe mint erődítményé megszűnt, az V. században kisebb germán csoport lakott a falai között.

A lepencei termálfürdő bejáratával szemben, a 11. sz. főközlekedési út Duna felőli oldalán találták meg a főút építése során a 9. számú építmény maradványait. Az őrtorony, vagy inkább kisebb négyszögletes, négy belső pilléres erődítmény nagysága 18,35 x 18,35 méter volt.

A romokban az építés körülményeiről valló feliratos kőtáblát ástak ki, amelynek felirata magyarul a következőképpen hangzott: „A mi urainknak, Valentinianusnak, Valensnek és Gratianusnak, a legnagyobb császároknak fejedelmi parancsára, valamint a kiváló férfiak közül való Equites comesnek, a hadsereg főparancsnokának rendelkezésére Foscianus, a Marsról elnevezett I. számú légió parancsnoka a rábízott katonáival együtt a parancsot végrehajtva ezt az őrtornyot az alapjaitól az utolsó simításig felépítette a mi isteni Gratianus császárunk és a jeles férfiak közül való Probus konzulsága idején.” A tornyot tehát 371-ben építették.

A Magyarországon fellelt, helyhez köthető négy, az építés körülményeit leíró feliratos kő közül kettőt éppen Visegrádon találtak meg, azaz itt és a kőbányai őrtorony feltárásakor.

A kőtáblánál is fontosabb leletnek tekinthető az a három szoborfej, amelyek szintén a 9. számú építménynél kerültek elő az ásatást vezető Gróf Péter és Gróh Dániel régész munkája nyomán. Ezek képe a sajtó révén az egész országot bejárta.

Római kori régészeti leletcsoport legutóbb a Gizellamajornál került elő, a vízlépcsővel kapcsolatos feltáró munka során. Itt állt egy, a 330-as években épült, négyzetes alapú, négy legyező alakú saroktoronnyal ellátott erőd, amelynek falai meglepően jó állapotban maradtak fenn. A négy főfal egy gyakorlóteret zárt körül. A falakhoz belülről minden oldalon épületszárnyak tartoztak, ahol a parancsnok főhadiszállása, a katonák szállása, istállók, gazdasági épületek, konyha, élelemtároló helyiségek sorakoztak. A feltételezések szerint az erőd kikötővel is rendelkezett, erre utal a limes útvonal nyomvonala és a hely stratégiai jelentősége. Az itt állomásozó katonaság létszáma száz-kétszáz között lehetett.

A Keserű-víz pataktól nyugatra található az erőd temetője, amelyet a IV. század második felétől az V. század első harmadáig használtak. Az itt előkerült nagyszámú női és gyermek viseleti tárgy és díszek arra utalnak, hogy a katonai erőd polgári településsel is kiegészülhetett. Az erőd nemcsak része a Dunakanyar térségében kialakult késő római védelmi rendszernek, hanem egyben annak kulcspontja is. A már említett nógrádverőcei ellenerőddel, a Sibrik-dombi és a Pilismarót-Kishegyről ismert katonai táborral és a szobi kikötőerőddel együtt egy olyan struktúra része, amely hatásosan egyenlítette ki a terület földrajzi helyzetéből adódó hátrányos harcászati körülményeket. Több momentum utal arra, hogy a visegrád-gizellamajori erőd az Al-Duna vidékét és a Dunakanyart összekötő védelmi rendszer kiindulópontja volt.

Az 370-es években a hunok elől menekülő barbár népeket (gótok, alánok) a rómaiak kényszerből a határ menti helyőrségekbe telepítették, jelentős változást hozva ezzel a garnizonok életébe. A gizellamajori erődítmény régészeti leletanyagában megjelennek a római tárgyaktól eltérő használati tárgyak és díszek.

Ennek a római-barbár együttélésnek a IV. század végén és az V. század elején lesz vége, amikor a római csapatokat Itália védelmére visszarendelik. A római kor utáni időszakból településünk életéről nagyon keveset tudunk. A hunok ittlétére utalnak a Gizellamajorban kiásott temetőleletek (torzított koponyás női sírlelet), a későbbiekben szlávok is lakták, bár ennek régészeti alátámasztására nincs adat. De azt tudjuk, hogy csak ők lehettek a helység névadói, Visegrád nevet Vicegrad formában már a kilencedik században ismerték, s a honfoglaló magyarok is átvették.