A leggazdagabb élőnövény-gyűjtemény

Teljes szövegű keresés

A leggazdagabb élőnövény-gyűjtemény
A terület, ahol a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai és Botanikai Intézetének kertje – a hajdani kastély díszparkja – fekszik, tulajdonképpen a Duna–Tisza-közi homokvidék legészakibb részén húzódó völgy, amelyen a Sződrákosi-patak folyik keresztül. Nagyobb részében a patak jobb oldalán lévő lankásabb, kisebb részében pedig bal oldalán meredekebb völgybevágódáson él a park. A patak bal partján agyagréteg bújik ki a fedő homok alól. A talaj tehát ezen az oldalon helyenként agyag vagy agyagos, a többi helyen barna, mezőségi kötöttebb homok. A kert nyugati sarkában futóhomokbuckák is előfordulnak, a buckaközi mélyedésekben szódás-szikes vízállásos helyekkel. Szakemberek véleménye szerint ez a talajszerkezet egyáltalán nem ideális az arborétumok számára. Meg kell említeni továbbá azt is, hogy a közel másfél évszázados építgetésekkel, feltöltésekkel a terület természetes felszínét már annyira átalakították, hogy ma ott háborítatlan talajállapotot nemigen lehet találni.
A kerten keresztül folyó pataknak – és a vizéből kialakított mesterséges tónak – kettős hatása van a mikroklímára. Egyrészt a viszonylag nagy felületű vízrendszer párolgása révén viszonylag magasabb a páratartalom, ugyanakkor a tó és a patak megteremti az öntözés lehetőségét, amelyek következtében kedvezőbb helyi klíma alakul ki. Hátrányos ugyanakkor, hogy a patak völgye fagyzugos, a kései és korai fagyok gyakoribbak, a hófoltok és a tavak jégpáncélja nehezen olvad el. Az erős és napokig tartó, minden télen jelentkező lehűlés és főleg a kései, tavaszi fagyok meggátolják jó néhány érzékenyebb növény telepítését. Minden tavasszal tapasztalható, hogy az ugyanazokból vagy hasonló növényekből a kertben több fagy el, mint a faluban.
A kert telepítésének kezdeti időpontját nem ismerjük pontosan. A múltját legrészletesebben feldolgozó Galántai Miklós az úgynevezett angolkertek egyenes leszármazottjának tartja. Az angolparkok lényege – a XVIII. században divatos franciaparkokkal szemben – a merev formák feloldása, a mértani szabályosságú telepítésekkel szemben a látvány, a nyugalom, a pihenés színhelyének a természeteshez közel álló kialakítása. Az angolkertépítés gyakorlatilag egy tájkép megtestesítését jelentette, ezért van az, hogy a XVIII. század Angliájában azokat többnyire tájképfestők tervezték kanyargós utakkal, tóparttal, festői hatású árnyék- és színfoltokkal. Ezt gazdagították a század végén a kínai kertek jellemző motívumaival: hegyeket, tavakat, folyót és vízesést képeztek ki, romantikus épületeket emeltek. „Így jött létre az ún. szentimentális kert, amelyben a természet utánzása keveredett a romantikus igényekkel, ahol a csend és nyugalom, az élvezet, a boldogság, a csodálat, az áhitat, a vadság, a meglepetés, a tisztelet hangulata uralkodik.” (Galántai Miklós) Mindez tovább gazdagodott, amikor az új földrészek megismerésével, a közlekedés felgyorsulásával sok, addig ismeretlen növény került Európába. „A kertész botanikussá lesz, aki a növényföldrajzi munkákat tanulmányozza, a fák meghonosításának éghajlati és talajtani követelményeivel foglalkozik, s végül egyre több értékes és különös fát igyekszik a kertben bemutatni” – írták az új irányzat jellemzéséül. A kínai és japán kertekből került a kő, a szikla az angolparkokba, amelyet szinte azonnal követett a látványos műromok megjelenése.
A XVIII. század végén, a XIX. század elején az angolparkok építésének divatja fokozatosan elterjedt a kontinensen. Így jutott el hazánkba is, ahol a fő- és a középbirtokos nemesek ezekben az évtizedekben tértek át a korszerűbb mezőgazdasági művelésre. Nőtt a földbirtok, a mezőgazdaságilag megművelt terület, terjedt az intenzívebb gazdálkodást igénylő kertészeti termesztés. A gazdaság fejlődése, az anyagi gyarapodás a főurak életvitelére is hatott. A XVIII. század végén, a XIX. század elején megjelentek a főúri kastélyok, mellettük kiterjedt angolparkok, vadaskertek épültek.
Hazánkban az első angolparkot a XVIII. század nyolcvanas éveiben kezdték építeni Tata-Tóvároson. Az itt meglévő kedvező természeti adottságokat kihasználva alakították ki a nagy felületű zöld pázsitot, a szabad tereket, hangulatkeltő facsoportokat (szomorúfűz, jegenyenyár), és emeltek néhány romantikus építészeti alkotást.
A „szentimentális kertek” után a XIX. század elején megjelentek az úgynevezett „platánkorszak” kertjei is. Jellegzetességük a főleg külföldről származó különleges, ugyanakkor látványos fák telepítése volt. Ennek jegyében születtek meg az ismertebb kertek, mint például Kismarton, a Margitsziget, Alcsút vagy Fót parkja.
A század második felében a korábbi „tájképi kerteket” – vagy ahogyan ekkor nevezték: „ánglus kerteket” – teleültették az újonnan felfedezett és meghonosított észak-amerikai és távol-keleti fásszárú növényekkel (Vép, Galánta, Martonvásár). A század végére jutottak el és váltak általánossá a díszkertekben a lomblevelű örökzöldek és a lágyszárú virágos növények. (Jellemző példái: Nagycenk, Szarvas, Erdőtelek.) Felépítésében és szerkezetében ezekhez hasonló a vácrátóti angolpark is. Első pillanatban úgy tűnik, hogy ez is a múlt század végén létesült, azonban – figyelmeztet Galántai Miklós, a kert történetének írója és tudományos szakértője – jóval régebbi alapítású.
Álláspontjának alátámasztására a szakíró részletesen ismerteti és elemzi a fellelhető korabeli forrásokat, a kert botanikai sajátosságait. Nem elégszik meg az elismert megyei történetíró, Galgóczy Károly 1877-ben megjelent leírásának idézésével: „Rátóth ékességére szolgál Vigyázó Sándor úr új kastélya és 52 hold szintén újonnan rendezett angol kerttel” – tehát nem újonnan épült, hanem újonnan rendezett, hívja fel a figyelmet. Nem elégszik meg az 1895-ben készített fényképek elemzésével sem, ugyanígy nem tartja elégnek a megmaradt néhány régi „jelfa” meglétét. (Ahogy e fejezetben eddig is tettük, a kert történetét a továbbiakban is Galántai Miklós kutatási eredményei alapján ismertetjük.)
Az 1782–1785 között készített katonai térképen jól látható, hogy a Sződrákosi-patak jobboldali része akkor már valamilyen gondozás, művelés alatt állt. Valószínűleg állt itt egy majorsági épület, gazdasági épületekkel és istállókkal körülvéve. A terület birtokosai ebben az időben a Géczy család leszármazottai voltak, a mai kert területén kívül a falun belül más földeket is birtokolva. A XIX. század elején ismert nevű inspektor, számtartó és kasznár irányította a gazdaságot.
A kertészmérnök Galántai Miklós a tájképi kertművészet (angolpark) XIX. század eleji hazai elterjedésének egyik példáját látja a rátóti kertben. Erre utal a kert elrendezése és néhány sajátossága, amelyeknek alapján a kutató történész és botanikus a kert alapításának idejét az 1820–1830 közötti évekre teszi. Ezt az időpontot támasztja alá az 1842-ben készített újabb katonai térkép, amelyen már jól kirajzolódnak a korabeli angolpark körvonalai. A térképen felismerhető az azt kettészelő patak, a nagy tó, a kanyargós utak, a kisebb-nagyobb tisztások, a ligetszerű facsoportok. Növényanyagának alapjait valószínűleg a patak ártéri ligeterdőit meghagyva a múlt század elejének divatos növényei, a platán, a szomorúfűz, a jegenyenyár képezték. Az 1872–1884 között készített katonai felvételen pedig már teljesen egyértelmű a kastély és a kiépített angolpark megléte.
A rátóti uradalom tulajdonosa, Géczy Péter szorult anyagi helyzetében az ősi családi birtokot 1846 októberében adta el Nákó Sándor Torontál vármegyei grófnak. Röviddel a vétel után 1848-ban meghalt az öreg Nákó Sándor, így az új tulajdonos a fia, Nákó Kálmán lett. Ő az, aki rátóti birtokáról részletes határtérképet csináltatott. A rajzon élesen elkülönül az angolpark körvonala, jól láthatók a kanyargós utak, a lankás domboldal, a facsoportok, a parkot kettészelő patak és középen a nagy tó. Valószínűleg a „Nákó-korszak” évei alatt került sor a nagy tó mögötti, ma már csaknem teljesen kipusztult fenyves telepítésére, amit a század végén készített felvételeken „Nákó-fenyvesnek” jelöltek meg.
Nákó Kálmán 1852-ben egész rátóti ingatlanát valamennyi ingóságával együtt eladta a bécsi skót bencéseknek. A bencések 1853. március 10-én Linka Józsefet kérték fel az újonnan vásárolt birtok ügyvédjének. Jogászra nagy szükség is volt, mert ezekben az években zajlottak az úrbéri perek, a községi legelőfelosztások. Ekkor készültek az első pontos területfelmérések, határbejelölések. Az 1856-os ideiglenes katonai felmérés alapján az urasági birtok összterülete 1749 katasztrális hold, ebből az úgynevezett „belsőség” a következő ingatlanokból állt: kastély 198 négyszögöl, tisztilak 1578 négyszögöl, kertészlak, konyhakert 1960 négyszögöl, angolkert 55 524 négyszögöl, ami hozzávetőleg megegyezik a mai botanikus kert területének nagyságával.
Fentiekből tehát egyértelműen kiderül, hogy a park létezett, a legfontosabb épületek pedig álltak már azelőtt, hogy az egész birtok a Vigyázó család tulajdonába került volna. Az 1871. április 19-én kelt adásvételi szerződés szerint az egész birtokot kétszázötvenezer forintért gróf Vigyázó Sándor vette meg. A teljes vételár kifizetése után a váci telekkönyvi hivatal 1873. január 8-án jegyezte be javára a tulajdonjogot.
Vigyázó Sándor a Vigyázó de Bojár család egyik kiemelkedő tagja, akinek Pest megyén kívül Veszprém, Tolna, Somogy és Győr vármegyében is voltak jelentős birtokai. A császári és királyi kamarás 1895-ben grófi címet kapott. Ő és Ferenc fia Pest vármegye törvényhatósági bizottságának tagjai voltak.
A lelkes hazafi, a tudományos élet támogatója, a jogász végzettségű Vigyázó Sándor korábban Bécsben élt ifjú feleségével, Podmaniczky Zsuzsannával és leányával. A vácrátóti birtok megvásárlásának több oka is lehetett. Vigyázó Sándort valószínűleg a honvágy és hatalmas vagyonának kezelése hívta haza. Ugyanakkor kedélybeteg feleségét és a családot nyugodt, csendes helyre szerette volna hozni. A hely kiválasztásában minden bizonnyal szerepet játszott a birtoknak a feleség szüleihez való közelsége is – ők Rákoskeresztúron laktak –, valamint Vigyázó Sándor természetszeretete, régóta meglévő vonzódása a szép kertek iránt. Még ifjúkorában végigtanulmányozta Bécs, Prága, Berlin, Hamburg legszebb parkjait, Belgiumban az üvegházakat, a télikerteket.
Az új tulajdonos nagy lendülettel fogott hozzá a kastély és a park rendbetételéhez, modernizálásához. Az 1870-es évek elején a vácrátóti kert igen átlagos lehetett, olyan, mint a többi középnemesi kúriáé. A parkon bizonyára meglátszott, hogy a tulajdonosok nemigen laktak itt, és pénzük sem volt a fejlesztéshez, a növények pótlásához.
Vigyázó Sándor a munkával korának ismert kerttervezőjét, a József főhercegnél dolgozott Jámbor Vilmost bízta meg, aki a budapesti Margitsziget tervezőjeként volt ismert. Jámbor Vilmos magával hozta Band Henrik főkertészt, akivel előzőleg Alcsúton működött együtt.
Az új tulajdonos elsőként a kastélyt hozatta rendbe, romantikus stílusban átépítették és újrabútorozták. A kastélyban a feleség, Podmaniczky Zsuzsanna 1874 őszétől lakott. 1928-as leírás szerint az épület egyemeletes, toronyszobás, ahol a folyosókon és az előszobákon kívül huszonnyolc helyiség volt – ezen belül huszonnégy szoba. A könyvtárban ötezer kötetet őriztek, antik bútorok, drága festmények, szőnyegek, csillárok és más műkincsek egészítették ki a kastély rangos berendezését.
„A park átrendezése hosszú ideig, kb. a századfordulóig eltartott. A kerten átfolyó Sződrákosi-patak vizének felhasználásával és a meglévő nagy tó bevonásával, hatalmas földmunkával, összefüggő tórendszert képeztek ki, mesterséges szigetekkel. A kikerülő földdel – művészien kihasználva a patakvölgy lankáinak tagoltságát – a parkot domborzatilag még változatosabbá tették. Mesterségessége ellenére teljesen természethűnek hatott. A területet a tájképi kertekben használatos útvezetéssel hálózták be. Hangulatos tisztásokat, a régi kiültetések felhasználásával zárt, árnyékos, máshol nyílt, napfényes ligetes facsoportokat alakítottak ki. A patak partján lévő romantikus malmot (az 1930-as évek végén itt forgatott film után kapta a Zenélő malom nevet) 1890-ben építették, a dombok tetejére fából készült kilátókat helyeztek. A Sziklás-tó fölé vízesés került, a mesterségesen felszivattyúzott víz óriási tartályból zuhogott alá. A gótikus műromokat 1904-ben készítették, a barlangszerű alagutat, amelyből kilépve feltárul előttünk a Sziklás-tó és a pompás szurdokvölgy a vízeséssel, 1893-ban rakták össze a Vác melletti Naszály-hegyből lovas kocsikkal ideszállított kövekből. Legutoljára készülhetett el a park sziklás része, amint ez az 1895-ben készült fényképfelvételekből is kiderül. A tizenkettőezer db mész- és homokkő sziklát szintén a Naszály-hegyből, míg az andezitsziklákat a csörögi Kigyós-hegyből szállították.
A parkon belül három üvegház, egy meleg- egy hideg- és egy szaporítóház volt. Feltételezhető, hogy igen változatos gyűjteményt tartottak fenn az újonnan felfedezett, Nyugat-Európában divatos trópusi növényekből... A rátóti üvegházi gyűjtemény nagyon híres volt, mert az 1895-ös kertészeti kiállításon több oklevelet és kiállítási nagyérmet nyert... Szájhagyomány szerint a park átalakítási munkái hosszú évekig biztosítottak munkát a falu népének.” (Galántai Miklós)
A kert virágkora nagyjából az első világháborúig tartott. A kiemelkedő képességű főkertész, Band Henrik1913-ban elhunyt. Feladatát fia vette át, aki azonban rövidesen meghalt a fronton. A háború nem nagyon éreztette hatását a kertben, csupán a szénhiány miatt az üvegházak fűtésére vágtak ki az indokoltnál több fát.
Az első világháborút követően már nem történt komolyabb fejlesztés a rátóti parkban. Az utakat rendben tartották, elvégezték a legszükségesebb tisztogatási munkákat, lekaszálták a füvet, kiültették az egynyári virágokat, gondozták az üvegházi növényeket.
Kilencvenhat éves korában, 1921 márciusában meghalt „a jó gazda”, Vigyázó Sándor. Ő volt az a tulajdonos, aki a kert sorsát valóban szívügyének tekintette, jelentős összeget áldozott a kiépítésére és fenntartására, örömét lelte a gondozott növényekben, és szívesen tartózkodott kastélyában. Kertépítési tevékenysége következtében – bár, mint láttuk, a park alapelemei már korábban is kialakultak – joggal tarthatjuk őt a rátóti kastélypark alapítójának – noha az előzményekről sem feledkezhetünk meg. Halálával az itteni uradalom lényegében gazda nélkül maradt. Fia és örököse Vigyázó Ferenc már csak ritkán kereste fel Rátótot, a gyönyörű parkban sem érezte otthon magát. Sokat dolgozott és pereskedett, hogy a családi vagyont egyben tartsa. Egészsége megromlott, és 1928 júliusában tragikus körülmények között meghalt. Halálakor vagyonát képezte huszonötezer katasztrális hold föld, négy kastély, két budapesti bérház, körülbelül egymillió pengő készpénz, tizenhétezer kötetes könyvtár, bútorok, ékszerek.
Halálával a vácrátóti kert történetében teljesen új szakasz kezdődött. Mind Vigyázó Sándor, mind pedig Vigyázó Ferenc végrendeletükben és azok többszöri módosításaiban az óriási vagyon örökösévé a Magyar Tudományos Akadémiát tették meg. A látszólag sima öröklést azonban megnehezítették az anyai ágon jelentkező örökösök: így a szarvasi Bolza család igénye a köteles részre Marietta javára, aki Vigyázó Sándor unokája volt. (Bolza Pál felesége Vigyázó Jozefa volt.)
A végrendeletileg örökössé tett Magyar Tudományos Akadémia a különböző perek helyett megegyezésre törekedett. A megegyezés eredménnyel zárult: a Bolza család elismerte az Akadémia jogosságát az általános öröklésre, és az Akadémia is jóváhagyta Bolza Marietta igényjogosultságát. Az 1929-ben aláírt egyezség szerint Bolza Marietta tulajdonába került az 1517 holdas vácrátóti birtok a kastéllyal, a parkkal, a gazdasági épületekkel és a faluban lévő házingatlanokkal együtt. Ugyanakkor a kiskorú örökös vállalta, hogy Vigyázó Sándor kívánságának megfelelően a vácrátóti kert és kastély hírnevét a továbbiakban is gyarapítani köteles. Vigyázó Ferenc 1921-ben kelt módosított végrendeletében rendelkezett ugyanis így: „A vácrátóti kastély és kert öregbítendő mai állagában, mint bojári gr. Vigyázó Sándor kastély és kert.” A megegyezés tartalmazta az Akadémia elővételi jogát is egy esetleges értékesítés esetére.
A Vigyázó Ferenc „gazdálkodása” alatti hét év, valamint az Akadémia kezelése alatti közel másfél év alatt a kert rohamosan pusztult. Vigyázó Ferencnek a kedve és az ideje, az Akadémiának pedig a pénze és lehetősége hiányzott a park gondozására. A főkertész ekkor így írt: „A mesenapoknak vége. A tavakon lévő mesés hattyúházak eltűntek, a sok kerti ház elkorhadt, a fák és cserjék gazdag sorozatai összezsugorodtak, és az, amit ma látunk csak gyenge maradványa az akkori csodás időknek, amelyek elmúltak, csak a víz csörgedezik lassan, csöndesen patakunkban.”
Bolzáék 1929 decemberében hivatalosan is átvették vácrátóti birtokaikat. Tervezték az elhanyagolt épületek rendbehozatalát, a kőfalak kijavítását, a konyhakert bekerítését. A parkban elvégezték a legszükségesebb tennivalókat, a kiszáradt, beteg fákat kivágták, a kertet kitisztították, az utakat rendbe hozták, néhány virágágyást beültettek. Az új főkertész az üvegházakat, a kerítésen kívül eső zöldségeskertet „termelőüzemnek” rendezte be, amelynek jövedelméből kívánták a park gondozását elvégezni. E csekély bevétel azonban nem tette lehetővé az általános felújítást, értékes, új növények beszerzését. Tartósan Bolzáék sem laktak itt, csak nyaranta töltöttek egy-két hónapot ezen a birtokukon.
Ilyen körülmények között nem is lehet csodálni, hogy a Bolza család is minél előbb meg akart szabadulni a számára csak terhet jelentő kastélytól és annak parkjától. Miután az Akadémia nem élt elővételi jogával, Bolza Marietta férjezett Zichy Domokosné a kastélyt, a kertet és a vácrátóti birtok egy részét 1936 októberében eladta Debreczeni Sándor jónevű pesti ügyvédnek. Bár az Akadémia komoly hangon figyelmeztette az új tulajdonost a park fenntartási kötelezettségére, a pesti ügyvéd azonnal hozzálátott annak átalakításához. A tavakat, patakokat kitisztították, nyáron – amikor az ügyvéd és családja itt nyaralt – egynyári virágokkal, virágzó cserepes növényekkel díszítették az épület környékét, teniszpályát építettek, ugyanakkor – mindmáig kideríthetetlen okokból – lebontották a régi kastélyt, kivágták a kertnek mintegy harmadát kitevő fenyvest. Igaz, helyükre gyümölcsöst (alma- és körtefákat) telepítettek, a régi kastély helyére kúriaszerű épületet emeltek – ez ma a kutatóintézet központi épülete –, de ez a park és kastély már sem hangulatában, sem küllemében nem volt azonos a Vigyázó-féle önmagával. Debreczeni Sándor és családja 1944 szeptemberében végleg elhagyta Vácrátótot, sorsára hagyva a még mindig rendkívül értékes kertet.
Történetének talán legsúlyosabb napjait élte át 1944-1945 telén. A harci cselekmények idején a kertben az oroszok ágyúkat helyeztek el, és innen lőtték a Tecén túli területeket, az épületekben és a kertben ásott bunkerekben, sátrakban mintegy ezer orosz katona lakott kórházi kezelés és „üdülés” céljából. Itt-tartózkodásuk nyoma ma is látható: a kert egyik szép fáján ott díszeleg az akkor bevésett 1945-ös évszám. Az orosz csapatok távozásakor a kertben rendkívül sok hulladék maradt, az épületek pedig gyakorlatilag használhatatlanná váltak.
A földreform során 1945-ben – csekély kivételtől eltekintve – a park egész területe állami tulajdonba került, de a helyreállítás – konkrét tulajdonosok hiányában – nem indult meg. A megmaradt parkot 1946 tavaszán az állam nevében tulajdonosi jogokat gyakorló Földművelésügyi Minisztérium tudományos célra felajánlotta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak, amely a kezelői jogok gyakorlására az Országos Természettudományi Múzeumot jelölte ki. Az intézmény 1946. május 24-én vette birtokba a vácrátóti ingatlant. Célja kísérleti állomás kiépítése és botanikus kert létesítése volt.
Az újjáépítés azonban pénz- és anyaghiány miatt csak lassan indult meg. Zömmel társadalmi munkával, illetve diákok ingyenes munkájával kezdődött el a kitakarítása. Több mint kétszáz lovas kocsi szemetet, törmeléket, hulladékot gyűjtöttek össze és szállítottak el. Helyreállították 1946 őszén a kerítést és a kapukat, és még a tél beállta előtt lakhatóvá tették a főépület egy részét és a személyzeti lakást. 1946–47-ben került sor a zavaros tulajdonviszonyok rendezésére is. Debreczeni Sándor és családja 1946-ban lemondott még meglévő tulajdonáról azzal a feltétellel, hogy a kertet tragikusan elhunyt lányukról Debreczeni Irén Máriáról nevezzék el. Hosszas huzavona után sikerült a megegyezés a földosztás során a kert területéből új tulajdonosokká vált helybeli lakosokkal is. Átmenetileg az erdőgazdaságé lett a park területéből közel hét katasztrális hold, amelyen vadbiológiai állomást létesítettek, és három kifutóban tizenhét állatot helyeztek el. A volt tisztilakot (ma „tornácos ház”) a községi iskola, a mellette lévő gazdasági épületeket a helyi földműves-szövetkezet használta.
Egyelőre igen-igen szerény lehetőségek mellett, de 1948-ban már megkezdődtek a szabadtéri kísérletek, és a kutatóépületnek is újabb szárnyát sikerült helyreállítani.
Még ugyanebben az évben a kert teljesen új feladatot és nevet kapott. Mivel minden száz fő feletti munkahelyen kötelező volt üdülőt kialakítani, a Természettudományi Múzeum választása Vácrátótra esett. Így kezdte meg működését július 1-jével a Vácrátóti Biológiai Állomás és Üdülőtelep.
Addigi vezetője, Homonnay Nándor 1949-ben lemondott – ekkor már Biológiai Állomás és Természetvédelmi Park volt a neve –, és vezetését dr. Szemes Gábor vette át. A szakmai munkák óriási lendülettel kezdődtek. Jávorka Sándor akadémikus azonosította a fásnövényeket, dr. Pénzes Antal újonnan begyűjtött hazai növényeket ültetett, ifj. Tildy Zoltán Homoki Nagy Istvánnal együtt javaslatot tett az erdőgazdaság által használt terület visszaszerzésére.
A növényzet gyarapítása ezekben az években csak alkalomszerű gyűjtés, vásárlás, ajándék, illetve csere révén történt, a nemzetközi magcsere csak 1951-ben indult meg. Az intézmény önálló intézeti gazdálkodása 1950-ben kezdődött. Ennek legelső feltétele volt, hogy végre egységes irányítás alatt, egy tulajdonban legyen az egész ingatlan.
Hosszas vita után, nem kevés kompromisszum árán, 1951-re a Természettudományi Múzeum tulajdonába került a park egész területe, az épületekkel együtt. Csupán a volt urasági istállót használta még kultúrházként a község. 1951. október 5-én kelt határozatában az Országos Természetvédelmi Tanács az arborétumot természetvédelmi területté nyilvánította.
Ekkorra nyilvánvalóvá vált az is, hogy a Természettudományi Múzeum anyagi erejét és lehetőségét messze meghaladja, hogy kutatóbázisát és a botanikus kertet Vácrátóton kifejlessze. Megkezdődtek a tárgyalások a Magyar Tudományos Akadémiával – amely ebben az időben építette ki intézményi hálózatát –, hogy ezt a területet is vegye át. Az előterjesztésben a kérelem indoklásaként hangsúlyozták a leendő akadémiai intézet jelentőségét: „Hazánkban jelenleg nincsen olyan intézet, amely a hazai szétszórt növényélettani, növény-örökléstani, környezettani növénytársulás-tani, növényföldrajzi, fejlődéstani és növényrendszertani kutatómunka összefogó központi intézeteként működjék.” A minisztertanács a felterjesztéshez hozzájárult, és 1952. január 1-jével megalakult az MTA Botanikai Kutatóintézete és Kertje. A kutatóintézeten belül a botanikus kert önálló osztályként kezdte meg munkáját. Az új intézményt a helybeli lakosok azonnal „Botaniká”-nak nevezték el, és így emlegetik mind a mai napig. Fő feladata az volt, hogy a Budapestre tervezett központi botanikus kert gyűjteménye számára előnevelje a növényeket. Ehhez a munkához szorosan kapcsolódott a hazai fajok begyűjtése, kutatása és tudományos feldolgozása.
Ismét fontos év 1954 a kutatóintézet és a botanikus kert életében. Élére Zólyomi Bálint akadémikus került, Újvárosi Miklós tudományos kutatót pedig igazgatóhelyettesnek és a botanikus kerti osztály vezetőjévé nevezték ki. Újvárosi Miklós elképzelései és útmutatásai alapján az ötvenes évek derekán nagy lendülettel indultak meg a kert építési munkálatai. Befejezték a kőkerítés kijavítását, kisebb üvegházakat emeltek, és rendbe tették az újonnan épített kutatóházak környékét is. Fokozatosan felújították a kutatóépület előtti részt, a nagy tó, a tornácos ház és a gazdasági hivatal környékét. A park rendbe hozott részein pótolták a fás növényeket, nagyrészt a saját faiskolában nevelt alanyokkal. A mai gyűjteményes üvegházak felépítését 1957-re sikerült befejezni. A nagy tó és az igazgatósági épület közelében lévő két kisebb tó tisztításával1959-ben végeztek, megkezdődött a hidak felújítása, a műtárgyak beépítése. A lombosabb utakat is felújították, a fákat, cserjéket megmetszették, az elburjánzott gyomnövényektől kitisztogatták. „1953-ban kezdtem el dolgozni a botanikus kertben, mint fiatal kislány. Még bőszoknyában jártam és a háború után még nagyon csúnya volt a botanikus kert. Az utakat alig találtuk, azt kellett megcsinálnunk. A tavakat pucoltuk, rengeteg iszap volt benne. Ezt mind talicskával hordtuk ki, mi, lányok, fiatal lányok talicskáztunk. Férfiak nem voltak, lapátokkal lapátoltunk, és bizony nehéz munka volt” – emlékezik vissza a helyreállítás nehézségeire Dredán Jánosné. Az 1960-as évek eleje az üvegházi gyűjtemény fejlesztésének ismét fontos szakasza volt, és Vácrátót ettől kezdődően kiemelkedő szerepet játszott az új szobai dísznövények bemutatásában és hazai elterjesztésében. A szorgos munkák eredményeként 1961. május 1-jén megnyitották a közönség előtt. Az első évben hatezren jöttek ide, a hetvenes években a látogatók száma 110-130 ezer körül állandósult.
A botanikus kert rekonstrukcióját és fejlődését 1963-ban rendkívüli árvíz vetette vissza. 1962-1963 zord telén nagy mennyiségű hó esett. A hirtelen jött március eleji felmelegedés többszörösére duzzasztotta a patak vízszintjét, így az kilépett medréből, és a jeges ár mindent magával sodort. Ekkor a kertnek mintegy a harmadrésze került víz alá, vastag iszaplerakódást hagyva maga után, mely alatt a dús aljnövényzet is kipusztult. Tetemes volt a kár az épített műtárgyakban, és a hosszú, zord tél súlyos veszteséget okozott a fiatal faállományban is.
A kert fejlesztése ebben a korszakában már semmiképpen sem volt öncélú. A magyarországi dísznövénytermesztés számára a vácrátóti botanikus kert nemcsak példaként szolgált, de üzemszerűen biztosította a kertészeti vállalatok, szövetkezetek és a kertészek számára az újfajta növények szaporítóanyagát.
A kert felújítása és építése mellett nemzetközileg elismert kutatómunka is folyt az akadémiai intézetben. A világ csaknem minden jelentős botanikai intézetével összeköttetésbe kerültek 1960-ra, és mintegy ötszáz külföldi intézménnyel és botanikus kerttel tartottak rendszeres magcserekapcsolatot. Ekkorra kiderült az is, hogy a Hűvösvölgybe tervezett központi botanikus kert nem jön létre, ezért Újvárosi Miklós arra törekedett, hogy a vácrátóti kert – lehetőség szerint megőrizve a park eredeti stílusát – legyen az a botanikai gyűjtemény, amely országos hiányt pótol, megfelel a Magyar Tudományos Akadémia rangjának, és tudományos tevékenysége révén nemzetközi tekintélyt vív ki magának.
Az 1960-as évek végére már szakmailag elfogadottá vált, hogy „a vácrátóti botanikus kert jelenleg az országos botanikus kert funkcióját látja el, és mint ilyen a kertészeti termesztésnek is fontos bázisa”. A kutatási feladatok mellett oktató-ismeretterjesztő célokat is szolgált.
A növények száma a hetvenes évek közepére elérte a tizenötezret. Ekkor született meg az a döntés, hogy további mennyiségi fejlesztés nem indokolt, a minőségi követelményeket kell előtérbe állítani.
Zólyomi Bálint és Újvárosi Miklós nyugállományba vonulása után 1978-ban Berczik Árpád került a kutatóintézet élére, Borhidi Attila igazgatóhelyettes, Pócs Tamás pedig a kert vezetője lett. Vállalt feladatuk volt, hogy az intézetet a tudományok fejlődésének és a gyakorlati élet igényeinek megfelelően az ökológiai, természet- és környezetvédelmi kutatások vezető hazai bázisává fejlesszék tovább. Ezt a célt szolgálta a Magyar Duna-kutató Állomásnak az intézethez való kapcsolása (1977), aminek következtében szervezetileg és kutatási tematikájában is jelentősen bővült. Ez megnyilvánult abban is, hogy az intézet neve 1984-ben az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetére változott.
A bejáratnál lévő műemlék jellegű egykori gazdasági épület földszintjén növényárusító helyet, tetőterében pedig kutatói vendégszobákat alakítottak ki. Helyreállították a műemlék értékű kovácsoltvas díszkaput és a tanácsterem régi bútorzatát. Felújították a kert erősen igénybevett fő úthálózatát és a kőkerítést. A kutatóintézet központi épülete az igazgatóságnak, laboratóriumoknak, az intézeti könyvtárnak és a tanácsteremnek ad helyet. Az épület terasza – mint erről már megemlékeztünk – az egyre nagyobb közönséget vonzó, 1969-től kezdődően rendszeressé vált nyáresti hangversenyek színhelye. A közelben nemrégiben emlékkövet állítottak Vigyázó Sándor és Ferenc grófnak, a kert hajdani alkotóinak és tulajdonosainak, a bőkezű mecénás hazafiaknak.
Az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete jelenleg is három osztályból áll: ökológiai osztály, Duna-kutató állomás és botanikus kert. Az intézeti igazgató Borhidi Attila akadémikus. Legfontosabb feladata napjainkban az ökológia és a botanika meghatározott területein az alap- és alkalmazott kutatások nemzetközi szintű művelése. Ezen belül is kiemelten „a gróf Vigyázó Sándor által az MTA-ra hagyományozott kastélypark területén létrehozott botanikus kert – mint nemzeti vagyon – tudományos gyűjteményeinek fenntartása és fejlesztése”.
Az intézet az MTA költségvetési intézményeként működik, a tudományos kutatómunkát hazai és külföldön elnyert pályázatok segítik és biztosítják. A tudományos programok szorosan kapcsolódnak az UNESCO, valamint a nagy nemzetközi tudományos szervezetek világprogramjaihoz. A tudományos kutatók tevékenységének eredményességét jelzi, hogy eddig mintegy kétezer tudományos közlemény, könyv, könyvrészlet szerzői, munkatársai.
A sok tekintetben kedvezőtlen környezeti tényezők ellenére napjainkban a vácrátóti botanikus kert hazánk leggazdagabb élőnövény-gyűjteménye, több mint tizenkétezer fajjal és fajtával. A huszonhárom hektáron elhelyezkedő gyűjtemény fejlesztése nagy szakértelmet és gondos munkát követel.
Az országban egyedül itt található növényrendszertani gyűjtemény közel száz család több ezer növényét tartalmazza. Túlnyomórészt évelő fajok, de sok az egyéves is és a kisebb cserje. Az évelő, sziklakerti és hagymás gyűjtemény 2700 fajt, fajtát ölel fel. Jó néhány ritka különlegességgel is büszkélkedhet.
Az üvegházi gyűjtemény – amely talán a leginkább jellemző az egész kertre – mintegy háromezer fajt, fajtát és változatot számlál. A növényeket hő-, pára- és fényigény szerint különböző házakban helyezik el. Kiemelkedően gazdag az ananászfélék, a gyömbérfélék és a begóniák családja, de rendkívül értékes a pozsgások és kaktuszház anyaga, valamint a vadon gyűjtött afrikai és antillai orchideák gyűjteménye.
A Biblia növényei elnevezésű kollekció 1995 óta mutatja be a Szentföld növényzetét, egykori mezőgazdasági és kertészeti kultúráját és a növényekhez kapcsolódó bibliai citátumokat.
A fák és cserjék együttese (dendrológiai gyűjtemény) foglalja el a kert legnagyobb felületét közel 2800 fajt, fajtát képviselve. Kiemelkedő értékei a távol-keleti fák és cserjék.
Mindezeken kívül a kertben megtalálható számos, hazánk természetes flórájából kikerült növény is. Ezek egy része az eredeti vegetáció maradéka, más részük a megváltozott környezet miatt került ide, harmadrészük tudatos betelepítéssel. Ez utóbbi két részre osztható: a kert kialakulását segítő, a kert képét élénkítő, színező, változatosabbá tevő növények és Magyarország ritka, értékes és veszélyeztetett növényeinek körére.
A gazdag és változatos növényvilág különféle állatoknak – közülük is elsősorban a madaraknak – nyújt gazdag életteret. A legutóbbi felmérések szerint ötvenhárom madárfaj léte bizonyított a kert területén.
A patakban és a tórendszerben huszonegy hazai és honosított halfaj él. Feltáró vizsgálatok derítették ki: a vízben és a szárazföldön hetvenhárom puhatestű állatfaj (kagyló és csiga) talál itt otthonra, több közülük Magyarországon csak itt lelhető fel.

A kastély a Nagy-rét felől (1895)

Kertrészlet 1895-ben

A kastély részlete 1933-ban

A pálmaház 2000-ben

Vigyázó Sándor és Vigyázó Ferenc 1999-ben felavatott emléktáblája

A vízimalom a botanikus kertben

Vízesés a botanikus kertben (1970-es évek)

A mocsári ciprus léggyökerei (1970-es évek)

Zólyomi Bálint akadémikus, intézeti igazgató

Dr. Újvárosi Miklós, a botanikus kert igazgatója

A Nagy-tó 1960 kora tavaszán

Autóparkoló a botanikus kerten belül (1960-as évek)

A Zenélő malom az 1970-es években

A Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai és Botanikai Intézetének főépülete

Részlet a botanikus kertből (2000)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT