Az uradalom árnyékában
Az uradalom árnyékában
A szabadságharc bukása után két évvel megjelent országleírásban az alábbiak szerepelnek a településről: Tuzsér, magyar falu Szabolcs vármegyében a Tisza mellett, Zemplén vármegyével határosan. Lakója 35 római katolikus, 25 görög katolikus, 340 református és 37 zsidó vallású lélek. A határ bővelkedik termékeny földekkel és rétekkel, a faluban a reformátusoknak anyatemplomuk van. Tuzsér földesura a Lónyay család.
A falu nevét a XIX. század folyamán Thuzsérként őrizték meg a források, s csak a XX. század elején, az országos törzskönyvbizottság községnevekről szóló döntése után véglegesedett a mai alakja. Az 1850-es évek elejétől a település továbbra is a régi közigazgatási egységéhez, a kisvárdai járáshoz tartozott. 1854 és 1860 között Tiszabezdédet, Tuzsért és Györöcskét egy körjegyzőségbe vonták össze, ennek központja a Debrecen– Nyíregyháza–Ungvár állami úton fekvő Tiszabezdéd volt. Körjegyzőként Emmer Endrét bízták meg a felsőbb hatóságok. 1870-től a kisvárdai felső járáshoz tartozott a falu, 1876-tól, a vármegyék területének rendezése után az akkor frissen megszervezett tiszai járás része lett a kisközség, s Tiszabezdéddel alkotott egy körjegyzőséget. A járás székhelye Mándokon volt.
A falu lakossága Kálongapusztával együtt 1863-ban 896, 1873-ban pedig 993 lélek. A házak száma akkor 107 volt. A görög katolikusok anyaegyháza Tornyospálca, a római katolikusoké Fényeslitke. A falu határa a későbbi adatokhoz viszonyítva nagy: 3049 katasztrális hold és száz négyszögöl. Utolsó postája Mándok, 1877-től viszont önálló postaállomás.
A modern világ 1872-ben érte el Tuzsért, amikor a falu mellett megépült a magyar északkeleti vasút, amely Nyíregyházát kötötte össze Ungvárral. A falu vasútállomást, azzal együtt vasúti távírdát kapott, ezzel lehetőség nyílt egyrészt a termények olcsóbb szállítására, másrészt új munkalehetőségekre és a vasút révén, elsősorban Ungvár környékén, idénymunkák vállalására is.
A falu általunk ismert bírói a XIX. század második felében Révész Dániel (1856), Barabás István (1857–1859), Szabó Péter (1864–1865) és Révész János, aki igen hosszú ideig, 1880-tól 1917-ig viselte nehéz hivatalát.
A XIX. és XX. század fordulóján a kisközség 142 házában 1306 lakos élt. Határa a kataszteri felmérések pontosítása és a Tisza szaggatása következtében 2608 katasztrális holdban állapodott meg, a későbbiek során sem módosult jelentősen. A lakosok közül 1280 magyar, 7 német, 9 szlovák, ruszin és három egyéb anyanyelvű volt, a nem magyarul beszélők elsősorban a birtokosként megjelölt özvegy Salamon Tivadarné, gróf Forgách Margit uradalmán teljesítettek szolgálatot. A korábban színreformátus kisközség vallásában is változott, szintén az uradalom hatására: Forgách grófnő katolikus vallású volt, a 916 református mellett 209 római, 91 görög katolikus lakossal találkozunk, mellettük 9 evangélikus és 80 izraelita vallású személy is élt itt. Az izraeliták anyaegyháza attól kezdve Mándok volt. A faluban postamester és postatakarékpénztár is működött.
A község 1901 nyarán készítette el szervezkedési szabályrendeletét, amelynek 1. paragrafusa szerint: „Thuzsér község a törvény által reá ruházott teendőket a saját erejéből teljesíteni képes nem lévén, mint kis község szervezkedik Bezdéd községgel.” Az irat szerint a képviselő-testületnek tizenkét tagja van, közülük hatot választanak, a másik hat pedig a virilizmus elvei alapján a legtöbb adót fizető lakos közül kerül ki. A testület évente kétszer tart rendes közgyűlést, március és augusztus első felében.
A községi elöljáróság tagjai közé a bírót, a pénzkezelőt, a másod- vagy törvénybírót – aki egyben a közgyám is –, a körjegyzőt, a községi szülésznőt, a körorvost és a két községi esküdtet sorolták, a segéd- és kezelőszemélyzet körébe a körjegyzői írnok, a halottkém, a kézbesítő, a szolgaszemélyzethez pedig a két éjjeliőr és a községi szolga tartozott.
A szabályrendelet meghatározta a hivatalnokok fizetését is: a bíró illetménye egy évre százhúsz, a pénzkezelőé hatvan, a körjegyzőé ötszázhatvan, a törvénybíróé negyven, a szülésznőé száz és a két esküdté negyven korona. A körjegyző fizetése egyébként évi ezerkétszáz korona, s a népesség aránya szerint a körjegyzőség főhelye, Tiszabezdéd részesedése hatszáznegyven korona. Ugyanígy arányosan járult hozzá a falu a körorvos fizetéséhez is. A jegyzői írnok háromszázhatvan, a halottkém és a kézbesítő húsz-húsz korona fizetést kapott, a községi szolga évi nyolcvan koronára számíthatott, míg a két éjjeliőr húsz-húsz koronát kapott, ezenkívül húsz köböl gabonát, melyet a faluban lévő házakra arányosan kivetve az elöljáróság szedett össze. Ezt a szabályrendeletet Révész János bíró idejében adták ki.
Az 1900-as évek elején a körjegyző Szécsi Lajos. A csendőrőrs székhelye egészen 1920-ig Mándokon volt, azután ott és Tiszabezdéden. A század első éveiben az uradalom a lakosság gondjain birtokparcellázással próbált segíteni, ha nem is nagy, de egy-egy család megélhetéséhez szükséges földterületeket mért ki. Ám ezeknek a földecskéknek a megvásárlásához is megint Amerikába kellett menni. Míg a századfordulón csak tizennégy embert tartottak nyilván úgy, hogy külföldön van, az 1910-es népszámláláskor a számuk már százötre növekedett. Erre az évre a falu határa 2605 holdra fogyatkozott, a népesség viszont 1540 főre nőtt. A lakások száma százhatvan, az iparosság skálája szélesedett: két kovács, két szabó, nyolc cipész és csizmadia, négy szeszfőzdés, egy kőműves és hat korcsmáros működött a településen. Akkor írták először össze a külterületeket is: Kálonga-tanyán 416-an éltek, többségükben római katolikusok.
A termények értékesítésére és a falu ellátásának javítására 1911-ben alakult megy a Hangya Szövetkezet helyi szervezete 2056 taggal.
Szanyi Kálmán körjegyző már 1912-ben felvetette egy második iskola beindításának ügyét. Az elkövetkező években egészen a világháború kitöréséig ez volt a legfontosabb probléma a községben. Hosszas tárgyalások után a Berger-féle telket vették meg, de az építkezésre a háború kitörése miatt már nem maradt sem idő, sem pénz.
Már a háború elején a testület úgy határozott, hogy egy kisebb, tízágyas kórházat állít fel a faluban a könnyebb sebesültek fogadására. Az öt évig tartó háborúban a falunak 29 hősi halottja volt. (Névsorukat lásd a Függelékben.) A tuzséri fiatalok szokásosan a munkácsi császári és királyi 65. gyalogezredhez, a szintén munkácsi magyar királyi 11. honvéd gyalogezredhez, valamint a nyíregyházi császári és királyi 14. huszárezredhez vonultak be. A mozgósítás elrendelése után is ezekben az alakulatokban harcoltak. A falu első hősi halottja Csontos Menyhért 14. közös huszárezredbeli közhuszár volt, aki 1914. augusztus 10-én Galíciában esett el az oroszok elleni harcok során. Abban az évben még hárman haltak hősi halált, a következő évben, szintén az orosz hadszíntéren, heten, de a legnagyobb áldozatot az 1916. esztendő orosz hadszíntere hozta a maga tíz hősi halottjával, akik közül Deregi Béni huszár háborús sebesülésében otthon halt meg. 1917-ben öten haltak a faluból hősi halált, a háború utolsó esztendejében pedig még hárman. Deregi Bénin kívül otthon halt meg Eszenyi János és Révész G. Balázs.
A második világháború idején állított hősi emlékmű és az 1929-es megyei felmérés nevei azonban nem egyeznek. A Függelékben olvasható névsorban szereplő Balogh István, Bóka Imre, Demeter Gyula, Setét Dániel és Varga István nincsenek feltüntetve a nagy megyei emlékkönyvben, ugyanakkor Deregi Béni, Fucsku János, Németh József, Révész B. Imre, Tóth János, Rozenfeld Ferenc, Weisz Jenő és Weisz Vilmos (közkatonák) neve pedig nincs az emlékművön, bár az utóbbi három név kihagyása magyarázható: 1942-ben állították fel, a zsidótörvények már életbe léptek.
Lónyay Pálma grófnő naplója szerint 1914. augusztus 15-én jöttek tömegesen a behívók Tuzsérra. Elsőként férjét, herceg Odescalchi Zoárd huszárkapitányt hívták be, aki ezredével, a császári és királyi 10. huszárregimenttel a szerb hadszíntérre vonult el. „Csak asszonyok, gyerekek maradtak otthon, a férfiaknak három nap alatt be kellett vonulni. Kiürült a falu, a ház… Lelkesen ment mindenki…”
A bevonulás után nagy munkanélküliség mutatkozott, mind otthon, mind pedig a gazdaságban, ennek enyhítésére később orosz hadifoglyokat helyeztek ki az uradalomba, még a kastélyban is szolgáltak. Lónyay Pálma írja, hogy a két orosz inas közül az egyik földműves, a másik cukrász volt civilben. Egy kozák lett náluk a lovász és egy szerzetes a kertész. Igen jó és szelíd embereknek bizonyultak, sőt egyikük, egy Alexi (Alekszander) nevű asztalos, miután elvette az uradalom szakácsnőjét, Tuzséron maradt. Sok-sok levelezés után sikerült néhány falubeli férfit is mentesíteni a hadiszolgálat alól, de hazatértükig az asszonyok szántottak-vetettek és hordták be a terményt.
Lónyay Pálma a háború kitörése után bölcs előrelátással azonnal beiratkozott egy ápolónői tanfolyamra Sátoraljaújhelyen, Chudovsky tanár kórházában. Ennek elvégzése után a kastély egyik melléképületében tizenkét ágyas kórházat alakított ki, ahová az ungvári Reserwespital (tartalékkórház) küldte a betegeket. „Egy hivatásos ápolónő segítségével nap-nap mellett ápoltuk, kötöztük pacienseinket, dr. Sziklássy felügyelete alatt. Noha csak 12 ágyat ajánlottam fel, mindig jóval többen voltak. Szalmazsákokon feküdtek már a földön, másképp lehetetlen lett volna őket elhelyezni. Majdnem mind erre a környékre tartoztak, és nem akartak máshová menni… Egyszer már rettenetesen tömve volt a kórház. Elhatároztuk az ápolónővel, ha ismét érkezik valaki, tovább küldjük a nyíregyházi Reserwespitalba. Ekkor nyílik az ajtó és bevánszorog két sebesült, az egyik átlőtt tüdővel! Gyalog jöttek Csapról, ott szálltak le a vonatról. Persze, szó sem lehetett továbbküldésükről. Valahogy nekik is szorítottunk helyet. Szépen meg is gyógyult mindkettő” – olvashatjuk a naplóban.
A falu fogadta a galíciai menekülteteket is, eleinte mintegy kétszáz embert helyeztek el nagy nehézségek közepette. A dolgot végül is úgy oldotta meg a grófnő, hogy a menekültek részére (akik közül a bukovinai csángókról igen meleg szavakkal emlékezett meg) állandóan nagy fazekakban kiadós ételeket főzetett és osztatott ki.
Az 1915-ben a gorlicei áttöréshez felvonultatott német beszállásolásból is kijutott a községnek, bár Lónyay Pálma visszaemlékezése szerint a településen nem volt ellenérzés velük szemben, ők pedig a hosszú nélkülözések után a vetett ágynak örültek a leginkább. A faluban szinte minden házban disznót öltek tiszteletükre és jól tartásukra. Egy kis baleset is történt akkoriban, amikor egy nyúlhajtáskor az egyik beszállásolt porosz tiszt, gróf Kaspoth, túlságosan előre ment, s a fiatal Odescalchi Miklós (Niki herceg) sörétes puskájának egyik sörétje egy almafa ágáról visszapattanva éppen a szemébe csapódott. A balesetből nagyobb baj nem lett, a porosz gróf budapesti szemműtétje sikerült.
„Megkértem az állomásfőnököt telefonáljon be, ahányszor katonavonat van jelezve. Amint megkaptuk a hírt, rohantunk a kertbe, leszedtük a virágokat és rohantunk ki az állomásra, néha 5-6-szor is napjában. Úgy látszik, a virágok is ki akarták venni a részüket a háborúból, mert hihetetlenül sok nyílt. Mindig volt mit leszedni. A katonák pedig rendkívül örültek a virágoknak, jobban, mint bármi másnak…Volt aki azt hitte, ez már az utolsó magyar állomás. Ezek leugráltak, és egy marék földet vittek magukkal. Magyar földön akartak pihenni, ha elesnének” – írta a grófnő.
1918. november 1-jén a frontról hazatérő katonák részegen, lövöldözve járták végig a falut. Harmadnap kezdték el fosztogatni a zsidó üzleteket. „Ez már baj, gondoltam, a zsidó után jön az uraság…” A helyi katonáktól nem is féltek, mind a kórház, mind pedig a falusi asszonyok miatt nyugodtak voltak a kastélyban, hiszen a háború idején a grófnő mindig segítőkésznek bizonyult. A falu anyjának nevezték. Igyekezett felkutatni az eltűnteket. Állandó levelezésben volt a Vöröskereszttel és más tudakozó irodákkal. Arra is törekedett, hogy a tuzséri sebesülteket az itteni kórházba irányítsák. A baj akkor kezdődött, amikor idegen katonaság jelent meg, s a kastély kifosztására készülődtek. A telefonvezetéket elvágták, a mándoki csendőrségtől segítséget már nem lehetett kérni, állományuk is szétszéledt. A fosztogatást végül is egy Munkácsra vezényelt nemzeti hadseregbeli „repülőszázad” akadályozta meg, amelyet az állomásfőnök, valamint Egyedy és Bay, az ifjú herceg nevelői vettek rá a segítségre. Az incidens után a család elhagyta Tuzsért, a fővárosba utaztak, és csak a Tanácsköztársaság idején tértek vissza. A gazdaságban attól kezdve a termelési biztosok parancsoltak.
A fiatal herceg, Niki a háború kitörése óta katona akart lenni. Az állomásfőnök fiával, Vadnay Lászlóval próbálkoztak a hadseregbe beállni, de még az idősebb (tizenöt éves) Vadnaynak sem sikerült az, nemhogy egy tizenhárom éves gyermeknek. A Tanácsköztársaság idején ismét próbálkozott, akkor Jármy Tiborral. Az ő akciójukat a nagybácsi, Lónyay Gábor szerelte le. A nemzeti hadseregbe is elszökött, ott már felvették, beöltöztették, de egy ismerős tiszt hazahozta.
A vörös csapatok minden fegyvert összeszedtek a kastélyban, majd a viszszavonulásuk során minden lovat, kocsit elvittek. Nyomukban érkeztek a megszálló román csapatok. „Az első bevonuló román csapat a ’királyné ezrede’ volt. ’Le regiment de la reine’. Mind igen szép férfi. Jó modoruk volt. Ezek még nem vittek el semmit… Mindegyiknek volt valami emléktárgy a szép Mária királynétől…" Az utánuk következők viszont mindent elvittek. „…Volt egy tanyám, hol nem maradt egy eke, egy csirke sem. Néha adtak írást arról, amit elvettek, mondván, meg lesz majd fizetve, de erről szó sem volt. Vicceket is írtak ezekre a román szövegű cédulákra, úgy, mint ’Megfizeti majd a bukaresti nagyharang’ stb. Egyre hangoztatták, hogy ők senkit sem akarnak bántani, ők csak az entente rendőrségét képviselik a bolsevizmus ellen. Szép rendőrség volt! De a vörösöktől megszabadítottak. Egy szomszédom azt mondta: Elvitték 20 ökrömet, de megmentették az életemet, ez volt az életem ára” – írja a grófnő. S másutt: „Egy alkalommal éppen teáztunk a teraszon, amikor belép egy ösmeretlen román tiszt. Franciául beszélt, rém udvarias volt, folyton azt hangoztatta, milyen boldog végre hölgytársaságban lehetni, művelt emberekkel beszélni, hisz hónapok óta csak a legénységét látta. Kénytelenek voltunk megkínálni teával. Leült és soká társalgott velünk, mindaddig, míg estefelé a tehenek hazajöttek a legelőről. Akkor felállt, kiválasztotta magának a legszebb hat darabot, és ezekkel eltávozott. Tiszti legénye pedig, amíg ő teázott, jól körülnézett és másnap visszajött újabb zsákmányért, melyet előző nap kiszemelt ura részére."
A románok a Tiszáig szállták meg a vidéket, a vöröskatonák a folyó túlsó partján vetették meg a lábukat. Harcok itt már nem voltak, csak átlövöldöztek egymásra. A kényszerű vendéglátás tíz hónapig tartott, a Tiszántúlról 1920 tavaszán vonultak ki a románok.
1915. április 21-én ismét Révész Jánost választották a falu bírájává. Ebben az évben nagy nehezen tudott csak az elöljáróság 1050 koronát jegyezni a harmadik hadikölcsönre. 1917 őszétől a falu bírája Berger Vilmos.
Az őszirózsás forradalom kitörésekor Szanyi Kálmán körjegyző elmenekült. Helyette novemberben Rácz Béla nyugalmazott jegyző, majd 1918. december 1-jétől Székely László helyettes körjegyző képviselte az államhatalmat a faluban. Thomán Sándor körorvos is lemondott hivataláról, és eltávozott körzetéből. Utódja az 1930-as évek végéig Berkovics Izidor. Még 1918. december 24-én megalakult a földigénylő bizottság. Tagjai a képviselő-testületből: Szabó Menyhért és Boros Károly, a lakosság köréből: Szabó Elek, Révész József, Koi Sándor és Barabás Albert, a néptanács részéről pedig Révész B. Sámuel és Révész B. Simon voltak. 1919 első napjaiban választották bíróvá Révész G. Sándort, akit 1920 nyarán Szabó Bertalan követett. Ő az egész korszakon át, 1941 januárjáig ült a bírói székben. Az állomás elöljárója 1916-tól Füzesséry László volt.
A Tanácsköztársaság győzelme után a nagybirtokokat felosztották, termelőszövetkezeteket létesítettek. A szocializált közép- és nagybirtokok a megyei direktórium fennhatósága alatt állottak. Kivéve a Forgách–Lónyay– Odescalchi-uradalmat, amelyet a Földművelésügyi Népbiztosság az országos földbirtokrendező tanács hatáskörébe utalt. Az uradalom teljes nagysága 26 ezer hold szántó, ötszázötven hold gyümölcsös, ezerkétszáz hold szőlő, négyezer hold erdő, Nagyhalászban kendergyár, Mándokon, Záhonyban malom, a tiszai járásban öt szeszgyár. A Földművelésügyi Népbiztosság elfogadta az uradalom központi ügyvezetőjének javaslatát, hogy ebben az uradalomban ne legyenek termelőszövetkezetek községenként, bár maga az ügyvezető is elismerte, hogy a tuzséri és a záhonyi szövetkezet a szegény földművesek javát szolgálná.
Ezeket szem előtt tartva 1919. március 27-én olyan döntés született, hogy megmarad ugyan a nagybirtok is, de a földművesek földéhségének kielégítésére az uradalom egy részéből szövetkezetet hoznak létre: „…Átértve és átérezve a mai idők rendkívüliségét, tudva a többtermelés óriási fontosságát, egyhangúlag kimondják, hogy a tuzséri uradalmat a birtok jelenlegi vezetői mellett szövetkezeti alapon óhajtják tovább kezelni és annak földjét munkás kezükkel a haza javára termékennyé tenni…”
A résztvevők egyúttal felkérték az általuk kijelölt Palánkay Dezső uradalmi intézőt, Körösi Imre, Varga József és Horváth József bizalmi férfiakat, hogy ebbeli óhajukat a birtokügyek vezetésének jelentsék be. Azt is elhatározták, hogy a két község határában fekvő 2091 katasztrális hold földbirtokból a Tiszabezdéd és Tuzsér község föld nélküli lakóival történő előzetes megállapodás után Bezdéden kétszáznegyven, illetve Tuzséron négyszázötven katasztrális hold földet szétosztanak, a fennmaradó1127 hold szántóföldet és háromszáztíz hold gyümölcsöst, szőlőt, valamint az uradalmi szeszgyárat szövetkezeti alapon működtetik tovább. Ezek után 1919. április elején Tuzséron megalakult a termelőszövetkezet.
Az 1920-as évek első fele számtalan megoldandó kérdésének egyikét igen hamar sikerült megoldani. A falu határának nagy szilvatermésére való tekintettel a község kedvező áron megvásárolta az uradalom Kálonga-tanyán lévő szeszfőzdéjét, azt községiként üzemeltette tovább, és a főzésből származó jövedelemmel próbálták a községi vagyont növelni. A másik kérdés a rév üzemeltetése volt. A révet addig az egyház működtette, a bevételt iskolafenntartási célokra fordították.
1921 márciusától megindult a csónakos kompjárat a Tiszán, s az év végén helyszíni bejáráson már a rendszeres működtetésének lehetőségét vizsgálgatta a két község (Tuzsér és Zemplénagárd) elöljárósága. Fontos probléma volt az iskolakérdés megoldása is. 1921-ben a falunak 1697 lakosa volt, közülük százötven-százhatvan iskolaköteles gyermek, akiket egy tanteremben egy tanító próbált meg oktatni. A Kálonga-tanyai gyermekek oktatásáról már akkor is az uradalom gondoskodott. A református iskola bővítésére a testület egy nagyobb segélyt kívánt megszavazni, azután pedig – elképzelésük szerint – az egyház építené és tartaná fenn a második iskolát.
A trianoni békerendezést követően az Erdélyből menekült és jórészt vagonokban lakó magyar családok megsegítésére a képviselő-testület 1921. január 2-án tartott rendkívüli ülésén a községházán megjelent Csüry István miniszteri biztos kérésére, Szanyi Kálmán körjegyző előterjesztésére a jelenlévő tagok a falu állami egyenes adójának tizenöt százalékát szavazta meg.
Az 1920-as évek első felének kétségkívül a legnagyobb vállalkozása a Nagyatádi-féle földreform végrehajtása volt, amely ugyan alapvetően nem változtatta meg a korábbi birtokviszonyokat, de házhelyek és parcellák osztásával valamelyest erősítette a törpe- és kisbirtokosokat. 1922 tavaszán összeírták a faluban a földigénylőket, számuk százhetvenre rúgott (hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák, földnélküliek – az ő számuk a legnagyobb: 107 igénylő –, törpe- és kisbirtokosok). A szükséges földet az Országos Földbirtokrendező Bíróság Salamon Forgách Margit grófnő birtokából váltotta meg. Ekkoriban alakult ki a falutól mintegy egy kilométer távolságban Újfalu vagy Újtelep, ahol elsősorban a szegény sorban élők építkeztek.
A vágtató infláció mértékére és a pénz értéktelenedésére jellemző, hogy míg 1923-ban a bíró fizetését évi százezer koronában határozták meg, egy év múlva a biztosabb számolási módot választották, és két mázsa búzát ajánlottak. A törvénybíró százhúsz kilogramm, a hitesek pedig nyolcvan kilogramm búzát kaptak hivatali ténykedésükért.
1925 júliusától működött a községben a Leventeegyesület, főoktatója a frontot megjárt Pelsőczy tanító úr volt.
1927-ben ismét a képviselő-testület elé került a tiszai komp ügye. Szanyi Kálmán körjegyző elmondta, hogy a kompról már 1921-ben megkezdődtek a tárgyalások a zemplénagárdi elöljárósággal, de akkor az agárdiak nem akarták a saját oldalukon a Tiszához vezető mintegy száz méter hosszú utat megépíteni. Most viszont más a helyzet, hiszen Mándok is engedélyt kapott heti kirakodó- és marhavásárok tartására, így érdeke fűződik a kompközlekedés megnyitásához.
A három község egyeztető tárgyalásai után 1927. február 5-én a képviselő-testület úgy határozott, hogy a tervezett kompközlekedés fele költségét Zemplénagárd, a másik felét Mándok és Tuzsér közösen viselik. Az egyezkedés nyáron tovább folytatódott, időközben Zemplénagárdnak lett egyre fontosabb, hogy elzárt helyéről valahogy kimozduljon, ezért beleegyezett abba, hogy a tuzséri oldalon lévő utat egészen a ma 4-esnek nevezett, akkor törvényhatósági útig karban tartja, sőt a tuzsériak azt is kikötötték, hogy az egyik kompkezelő tuzséri legyen.
Az egyre súlyosbodó gazdasági helyzet miatt a nép ismét a kivándorlásban látta a boldogulás útját. A magyar kormány megbízásából Zágonyi Sámuel nyugalmazott alezredes 1925 áprilisában Kanadába utazott, és mint egyszerű munkás hosszabb időt töltött kivándorolt honfitársai körében, értékes tapasztalatokkal térve haza. Ugyanakkor itthon 1927 tavaszán újból nagyszabású közmunka és középítkezések kezdődtek.
A kivándorlás korlátozására Szabolcs vármegye alispánja Zágonyi Sámuelt előadó-felvilágosító körútra indította 1927 márciusában, felkereste Tuzsért is. Előadása a kinti munkabérekről, kereseti lehetőségekről és a magyar munkások helyzetéről szólt. Elmondta, hogy a kanadai gazdaság krízis előtt áll, csak az kaphat útlevelet, aki bizonyítani tudja, hogy itthon maradt családja eltartásáról gondoskodott, tehát legalább 25 hold földdel rendelkezik. Úgy tűnik, az agitáció sikerrel járhatott, mert a kivándorlás végül is nem öltött nagy méreteket erről a vidékről.
A falu biztonságára a helyi éjjeliőrök mellett a mándoki, majd az 1920-ban megszervezett tiszabezdédi csendőrőrs vigyázott. A tűzvédelemre is gondolt az elöljáróság, a régi kocsifecskendő helyett 1928-ban egy teljesen felszerelt nagy targoncafecskendőt meg egy vizeslajtot szereztek be, egy év múlva pedig Kiczman János kőművessel nyolcszor öt méter alapterületű szertárat építtettek a zsidó templom melletti feltöltött területen. A régi szertár helyére a majdani Hősök emlékművét tervezték. Ugyanabban az évben a Debreceni Postaigazgatóság a távbeszélő-hálózatot. Telefon már korábban is volt a faluban, a kastélyból az állomáson át vezető vonalon lehetett az országos hálózatba bekapcsolódni.
Az 1920-as évek második felének viszonyairól hiteles képet ad az 1927-es megyei címtár. Adatai szerint a falu 1915 lakosából 1561-en reformátusok, 207 a római, 83 a görög katolikus hívek száma, 63 izraelita és egy egyéb vallású él Tuzséron. A gyermekeket Pelsőczy Lajos és Király Marianna a református, a Kálonga-tanyai római katolikus iskolában pedig Tokár Imre tanító tanítja. Az állomásfőnök Füzesséry László, a postamester özvegy Maár Károlyné. A faluban italméréssel özvegy Berger Ábrahámné, Frischmann Izrael és özvegy Rosenzweig Ignácné, kereskedelemmel a Hangya Szövetkezet, Grosz Sándor és Friedmann Izrael foglalkoznak. Rendes Sándor csizmadia, Farkas Mihály cipész és Kepics Dániel kovács jelentették akkor a helyi iparosságot. Az uradalom Kálonga-tanyai szeszgyárát Rochlitz Dániel fiai bérelték. A Hangya Szövetkezet elnöke Bakó István lelkész, az ügyvezető-könyvelő Pelsőczy Lajos tanító, a pénztáros pedig Szabó Menyhért. A szövetkezet tagjainak száma 241 fő.
A falu határa akkor 2606 katasztrális hold, ebből a szántó 1830, a legelő pedig 175 hold. Ebből a területből ezerötszáz hold Forgách Margit grófnőé, a húsz és ötven hold közötti birtokok gazdái Révész M. Sámuel, Kepics Károly és Révész G. János. A faluban 167 ló, 305 tehén, négy bika, 122 ökör, kétszázötven juh és 636 sertés került összeírásra, s a gépek száma is jelentős: két nyolc lóerős cséplőgép, egy húsz lóerős traktor és egy kilencven lóerős Mercedes személyautó volt herceg Odescalchi Miklós, egy negyven lóerős Mercedes személygépkocsi pedig édesanyja, herceg Odescalchi Zoárdné Lónyay Pálma tulajdonában.
1930-ban létesült az első óvoda a faluban, állami támogatással, de a további fenntartási költségeket a községnek kellett vállalnia, 1931-re felépült az óvoda épülete is (Kossuth u. 72), elsősorban Forgách grófnő anyagi támogatásával, aki 1928-tól szorgalmazta már az ügyet, s a képviselő-testület korábbi kikötése alapján református óvónőt választottak az élére Paksy Béláné, született Papp Mária okleveles állami óvónő személyében, akihez évente ötven-hatvan gyermek járt.
Szintén abban az évben történt meg a falu utcáinak és saját erőből néhány házának villamosítása. A munkákat özvegy gróf Forgách Lászlóné mándoki uradalmának emberei végezték.
A körjegyzőség vezetésében is változás történt 1931-ben. Az 1910-es évek elejétől itt szolgáló Szanyi Kálmánt az alispán állásából felfüggesztette, s hanyag hivatali munkájáért fegyelmiben részesítette. Bár ezt a döntést a községi elöljáróság megfellebbezte, az újabb határozat értelmében vitéz Bethlendy Ferenc helyettes jegyzőt bízták meg az ügyek vitelével. Elődje nyugdíjazása után 1933 elejétől rendes jegyzővé nevezték ki, s ő – közmegelégedésre – egészen a tanácsok megalakításáig vezette a körjegyzőség ügyeit, nem hagyva el a faluját a második világháború végén sem.
Az 1930-as évek elején – elsősorban az uradalom jóvoltából – az egyre gyarapodó község nehezen tűrte, hogy ügyes-bajos dolgai intézésére nap nap után a szomszéd Tiszabezdédre kell átjárnia. Az 1933. január 11-én tartott testületi ülésen Bakó István indítványozta, hivatalosan kérjék az alispántól a jegyzői székhely Tuzsérra helyezését. Előterjesztését az alábbiakkal indokolta: Tiszabezdéd akkor lett székhely, amikor a rajta áthaladó Debrecen–Nyíregyháza–Ungvár–Munkács–Máramarossziget főutat építették, s Tuzsér akkor onnan két kilométerre esett. Trianonnal viszont megváltozott a helyzet. A korábban Ung vármegye felé irányuló kereskedelmi, munkaerő-piaci lehetőségek bezárultak, a lakosság teherbíró képessége és létszáma csökkent Bezdéden. Az új helyzet a Mándok–Tuzsér út jelentőségét emelte, s a Bereg vármegyéből Magyarországon maradt községek, főleg Nagylónya és környéke forgalmát a tuzséri személy- és teherpályaudvar felé tereli. A tuzséri lakosság már kétszázzal meghaladja a bezdédit, erőteljesebben fejlődik, az uradalom biztos munkát ad a kétszáz holdas, intenzíven művelt gyümölcsösben, a gazdák kezén is van már háromszáz holdnyi gyümölcsös, ami a teherbíró képességet is növeli. A faluban van villany, posta és távírda. Az sem elhanyagolható, hogy bár bérelt lakásokban működik a hivatal, most viszont az uradalom a jegyzői lakást is magába foglaló új községháza részére ingyen ad telket, építési anyagot, csak a segédmunkát kell biztosítani. Előterjesztése végén még azt vetette fel Bakó István, hogy Tuzsérról sokkal könnyebben elérhető a járás székhelye, Mándok, ahonnan minden vonathoz három-négy taxi jár ki a tuzséri állomásra.
A járási főszolgabíró felszólítására gróf Lónyay Pálma és Ambrózy György nyilatkozatban vállalták a telek átadását, sőt azt, hogy az építési összeget (ezerkétszáz pengő) is biztosítják, a felét vissza sem kell fizetni, a másik hatszáz pengőt a falu törleszti, de ha azt községfejlesztési célokra fordítják, az uradalom a visszafizetéstől eltekint. Mindezek után Szabolcs vármegye alispánja 1933. június 26-án Tuzsért körjegyzőségi székhellyé nyilvánította.
A falu központjában álló, az uradalommal határos ingatlant csereszerződéssel megkapta az uradalom, az ezerhétszáz négyszögöles telket átadta, amit a falu egy hold 123 négyszögöl nagyságúra egészített ki. Ide épült fel a községháza, munkálatait 1936 októberében fejezték be. A hivatalok és a lakás mellett egy orvosi rendelő is helyet kapott az épületben, ahol hetente egyszer a körorvos, hetente kétszer pedig a szegények részére az uradalmi orvos rendelt. Az épület főbejárata felett öntöttvas „KÖZSÉGHÁZA” feliratú tábla hirdette rendeltetését.
Elismerve a közt szolgáló érdemeit, a képviselő-testület az 1936. november 8-án tartott díszközgyűlésén a falu díszpolgárává választotta sédeni Ambrózy Györgyöt, Lónyay Pálma érdemeit pedig jegyzőkönyvben örökítették meg. A díszpolgári oklevélben foglaltak szerint Ambrózy György itttartózkodása alatt a Tisza gátjáig megépült a községi kövesút, elkészült az első közkút és a másik kettő is építés alatt áll, az uradalmi orvos személyében állandó orvos dolgozik a településen, az uradalom fajgyümölcsöseiben termett alma révén országosan ismertté vált a falu, s legvégül a községháza és a jegyzői lak részére nemcsak telket adott, hanem ő építtette fel. Megemlítették azt is, hogy gróf Lónyay Pálma édesanyja, gróf Forgách Margit pénzéből épült a községi óvoda.
Az adományozók emlékét egy márványtábla is őrzi a községháza bejárata mellett. Az aranybetűkkel írott szöveg felett az Ambrózy és a Lónyay család címere látható. A tábla szövege: EZ AZ ÉPÜLET SÉDENI AMBRÓZY GYÖRGY A MÁRIA TERÉZIA REND LOVAGJA ÉS NEJE SZÜL: VÁSÁROSNAMÉNYI ÉS NAGYLÓNYAI LÓNYAY PÁLMA GRÓFNŐ NEMES LELKŰ ADOMÁNYÁBÓL ÉPÜLT FEL AZ ÚR 1936. ESZTENDEJÉBEN.
A valóban egyre inkább növekvő falu 1933-ban egy négykerekű egységes tűzoltófecskendőt vásárolt Seelenhoer Frigyes soproni tűzoltószergyárostól 2266 pengő értékben, a targoncafecskendőt pedig az Újtelepen állították szolgálatba.
1936-ban készült el az első mélyfúrású kút, egy év múlva a képviselő-testület határozatára a lakosság költségén a házakat házszámtáblával látták el, azzal indokolva a döntést, hogy a népesség kétharmad része Révész névre hallgat, így a küldemények értékesítése igen nehéz. Abban az évben a településen 249 házat írtak össze, a lakosság száma pedig elérte az ezerhétszáz főt.
1940-ben szintén Ambrózy György adományából új utat nyitottak az uradalom területén. Ez az egyenes útszakasz (a mai Lónyay út) mintegy két kilométerrel rövidítette meg a központtól a vasútállomásig számított távolságot. Az új út mellett az uradalom 62, négyszáz négyszögöles házhelyet mért ki. Az utat a falu köveztette ki 1941-ben abból a hatszáz pengőből, ami a községháza építésekor úgy határoztatott meg, hogy nem kell visszafizetni, ha községfejlesztési célokra fordítják. Szintén 1941-ben Szabó Bertalan bíró betegségére hivatkozva állásáról lemondott, már az utódja, Révész B. Sámuel végeztette el Makláry Pál kisvárdai kútfúróval a harmadik közkút fúratását. Makláry mester készítette a második kutat is, míg a legelső Szaniszló Gyula mándoki mester munkája.
A második világháborúban a tuzséri katonák is kivették részüket a véráldozatokból. (Névsorukat lásd a Függelékben.) A fiatalok elsősorban a nyíregyházi és a megyéhez viszonylag közeli laktanyákban, Kassán, Ungváron, Körösmezőn teljesítettek szolgálatot. A falu első hősi halottainak értesítői a Don-kanyarból érkeztek 1943 elején.
Hazánk német megszállása után következett be a magyarországi zsidók kálváriája. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Tuzséron 55 izraelita élt, akik főleg kiskereskedők, lókereskedők és kisbirtokosok voltak, a mándoki hitközséghez tartoztak. Zsinagógájuk az orvosi rendelő helyén volt, ahová 1944 nyarán összegyűjtötték őket, s innen vitték szekereken a kisvárdai gettóba, majd Auschwitzba, ahonnan csak mintegy tízen jöttek vissza.
Az 1944-es helységnévtár adatai szerint a falu 287 házában 2019-en éltek.
A front közeledtének hírére a leventéket Mándokra, onnan a Záhony– Sátoraljaújhely–Miskolc vonalon nyugatra vezényelték.
A faluba 1944. október 31-én délután vonult be az orosz katonaság, elsősorban a kastélyban rendezkedtek be. A Tisza vonalán hat hétig állt a front, de a nép életveszedelemben nem volt. Emberéletben nem esett kár, épületek sem rongálódtak meg. Egyedül a templomtornyot érte három lövedék, melyek a felső részét rongálták meg. Az oroszok 1944. december 5-én vonultak tovább, magukkal hurcolva minden mozdítható értéket.
Az új rendszer egyik legfontosabb feladata a földosztás volt. Az ekörüli feszültségek ékes bizonyítéka, hogy két év alatt háromszor alakult újjá a községi földigénylő bizottság. A mindig tizenkét tagú bizottság első elnöke 1945 tavaszán Revák Gyula, októbertől Lévay Lajos, 1946 elejétől pedig Bodnár Márton volt. Az első bizottság osztotta fel a tuzséri uradalmat, kihasítva abból negyven hold gyümölcsöst az árván maradt herceg Odescalchi Pál részére. Az uradalom nagysága akkorra 838 hold 523 négyszögölet tett ki, de abban benne volt a Tisza által Tuzsérhoz zárt 166 holdas gyümölcsös is, ami azonban zemplénagárdi határnak minősült. A tuzsériak, mivel ők telepítették, ők is művelték, kérték is, hogy csatolják a tuzséri határhoz.
Szétosztották az uradalmi gyümölcsöst is az igényjogosult 336 családnak (1085 lélek), de abból ugyanakkor szövetkezetet alakítottak a könnyebb értékesítésre. A földigénylő bizottság átvette továbbá az uradalmi szeszgyárat 1945 nyarán. Az üzemhez kétszázhatvan hold gyümölcsös tartozott, ahol – köztes növényként – alapanyagot: burgonyát termeltek. Ebből a birtokból szintén szövetkezet alakult. 1947-re a teljes Lónyay-birtokot, benne az új házhelyeket is, a földigénylő bizottság szétosztotta.
A háború után megalakított községi nemzeti bizottság elnökévé Revák Gyulát választotta a falu, aki Kepics Gyula bíróval együtt kezdett hozzá az új élet beindításához. 1945 tavaszán megalakultak a pártok és tagjaikat delegálták a községi nemzeti bizottságba. Elnöke 1948-ban Szilágyi Gábor, majd Baksa Béla MÁV-állomásfőnök, a falu bírója 1946 őszétől Révész G. Albert volt.
A nemzeti bizottság 1947. december 31-én a kastély nagytermében nagyszabású ünnepséget rendezett az 1848-as forradalom és szabadságharc századik évfordulója tiszteletére rendezendő ünnepségsorozat bevezetéseként. A Bethlendy Ferenc körjegyző, Revák Gyula elnök és Révész G. Albert bíró által aláírt meghívóból képet nyerhetünk a falu akkori jelentős személyiségeiről, intézményeiről. A meghívót a következők kapták: Pethő Gyula református lelkész és a presbitérium, Tótin Sándor római katolikus egyházi elnök és az egyháztanács tagjai, Nagy Lajos és a tantestület, ifjú Szabó Balázs, a Független Kisgazdapárt, Cseh István, a Szociáldemokrata Párt, Vajda György, a Kommunista Párt és Revák Gyula, a Parasztpárt elnökei, Baksa Béla MÁV-állomásfőnök és a vasúti alkalmazottak, Szabó Pál Albert törvénybíró, Révész N. P. Áron, Juhász Gyula, P. Szabó Tamás, K. Révész József esküdtek, Kaszás Sámuel pénztárnok, Révész G. Albert, Révész N. P. Dezső, Bodnár Márton, Balázs Áron, Potor József, Bíró Sámuel, Fülöp István, Révész G. Tamás, Balogh Miklós és Csontos András képviselő-testületi tagok, Bóka Menyhért, Szilágyi Gábor és Bálint János nemzeti bizottsági tagok, valamint a Földművesszövetkezet és tagjai. Ez utóbbi ügyvezetője Juhász Tibor volt.
A fordulat évében, 1948-ban is készült egy megyei címtár. Ennek adatai szerint a falu lakossága 2018 fő, közülük 1707 református, háromszáz római katolikus, hat görög katolikus, kettő evangélikus, három pedig izraelita vallású. A falu 2606 holdas határában 1253 hold szántó, 225 hold legelő, négyszáznyolcvan hold szőlő és gyümölcsös, valamint 308 hold használhatatlan terület található.
A Felvidék visszacsatolása után a falu Szürte határában 450 hold legelőt bérelt. A békekötés után az a terület Ukrajnához került. A falu a jószágok legeltetésére alkalmas területet már csak a Tisza másik oldalán találhatott, a kompot viszont a németek 1944 őszén felrobbantották. Most is, mint húsz évvel korábban mind Tuzsér, mind pedig Zemplénagárd elöljárósága a csónakos járat helyett a kompközlekedés megindítását sürgette. Szintén 1947-ben döntöttek arról, hogy a már 350 lelkes, iskolával ellátott Újtelepre kell a 4. közkutat fúratni. Abban az évben a nagykastélyból az állomásra vezető Nyírjes úton a jegenyenyár fasort kivágták és eladták. A nagykastély is állami tulajdonba került, melyet 1947-ben az Egészségügyi Minisztérium hosszabb időre üdülő céljára a jogász szakszervezetnek adta bérbe.
Az egyetlen fennmaradt felvétel az úgynevezett kiskastélyról
Sebesült katonák a kastélykórházban (1915)
Az első és második világháborús hősi emlékmű
Karácsony a kastélykórházban (1915)
A katonakórház ápoltjai a kastélykertben
A három éves Odescalchi Miklós
A kastély az 1930-as években a grófi család levelezőlapján
A kastély helyszínrajza a gazdasági épületekkel és a kastélykerttel (1945)
Molnár Vidor, a révész
Tuzséri leventék
Gargya Béla és Irénke (1928)
Révész N. Gyula és kisebb testvérei (1920-as évek eleje)
Révész G. Albert és üzlete az 1930-as években
Révész Károly kerülő-vadőr, felesége Török Veronika és ungvári rokonsága 1940-ben
Barabás Sándor „szórólapja” az 1930-as évekből
A községháza öntöttvas táblája, a zászló alatt az építés emléktáblája
Tábori kép a Kárpátokból (balról a második Juhász Bálint, a negyedik Nagy Menyhért)
Tuzséri határvadászok a vezérszállási (podpulóci) őrsön (1941). A hátsó sorban: Révész B. János, Bálint Miklós, Révész B. Barna, Juhász Bálint. Térdel: Márton Dezső, majd három idegen, és a szélen ül Nagy Lajos. Fekszik: Király Sándor és Gargya Barna
Szüreti mulatság kétökrös szekérrel (1946)
Révész G. Albert, a falu volt bírája és Fülöp István poharazgatás közben (1961)
Szilágyi Gábor, a nemzeti bizottság elnöke
