A Császár útján

Teljes szövegű keresés

A Császár útján
A mohácsi csata nyomán 1526-ban a török hadak előtt megnyílt az út az ország belseje felé. Különösen az alföldi részeken okoztak nagy károkat, százakat fűztek rabláncra, falvak néptelenedtek el. Ugyanebben az évben a titeli prépost még pereskedik. Az eljárásban több várkonyi is érintett, úgymint Várkonyi András, Várkonyi Csete András, Várkonyi Törő Pál.
Buda elfoglalása nemcsak az ország történelme, de a helytörténet szempontjából is említésre méltó. 1541-ben az ország fővárosából menekülő Izabella királynének (Szapolyai János özvegyének) az útja az egyéves János Zsigmond trónörökössel meg a koronával Lippára Várkonyon keresztül vezet, feljegyzések szólnak arról, hogy a szomszédos Varsányon meg is szálltak.
Az 1548-ban már a szegedi szandzsákban a csongrádi nahijébe sorolt Várkonyon 55 adófizető (dzsizjefizető) házat írtak össze. A töröknek ez az egyetlen falu 7620 akcse jövedelmet jelent. Ebben az időben ez az összeg 51 tehén árának felelt meg. Évente tehát minden egyes várkonyi családnak egy tehenet (illetve értékének megfelelő adót) kellett beszolgáltatnia a megszálló hatóságnak.
Az összeírás szerint ekkor a következő családok lakták Várkonyt: Bak, Bakonya, Balik, Bán, Becse, Bodoki, Borbás, Cseh, Csemer, Csomók, Csurka, Darabos, Dóka, Erdeli, Farkas, Fazekas, File, Göblyös, Halász, Hatos, Jakab, Katona, Kálmán, Kis, Kun, Lázár, Margyaki, Nagy, Pápai, Puskás, Sári, Simonyi, Szegedi, Szigeti, Szolnoki, Szombati, Tenő, Tiszai, Tot, Török, Turgon, Varga. A községben élt egy Pál nevű diák is.
A kirótt adó a következő volt: búzatized 220, árpatized 112, kétszeres (vegyes gabona) tizede 78 kila. Jelentős volt a méhkas-, a széna- és a haltized is. Három főnek 610 juhát tüntették fel. A báránytized 47 juh volt.
Az adónemekből arra következtethetünk, hogy a szántóföldeken búzát, árpát termeltek. A réteket kaszálták, illetve legeltették. Három gazdának volt jelentősebb juhállománya.
A török hamarosan a közeli megyeközpontot, Szolnokot és az egész Tiszántúlt is fenyegeti. A magyar hatóságok szükségesnek tartják a Közép-Tisza-vidék védelmének megerősítését. Elrendelik a szolnoki vár és környéke felkészítését a nagyobb szabású ütközetre.
Zay Ferenc szolnoki várparancsnok 1551 áprilisában a hazai spanyol csapatok képviselőjével és mintegy százhúsz lovassal bejárta a környéket olyan céllal, hogy kiderítse, hol lenne alkalmas táborhely a császári csapatok számára, és honnan lehetne alapanyagot keríteni a szolnoki vár megerősítéséhez. Levélben így tudósítja a spanyol csapatok főparancsnokát és a soproni főispánt: „…a királyi fenséghez tartozik Várkony is. Ide is eljöttünk. A falun kívül van itt két templom. Sem elhelyezésük, sem szilárdságuk nem alkalmas arra, hogy belőlük erősséget lehetne építeni. Ez a hely Szolnok várától 2 mérföldnyire van. Bár ily céllal eddig török itt még nem járt, mégis jó volna a nagyobb templom köveit Szolnokra behozni. – Ez nem kis mennyiség. A másik templom régi idők óta elhagyott és több helyen romlásnak indult. Azonban faragott kövekből épült. Minden nagyobb baj nélkül le lehetne bontani és a faragott kövekből a várkapuk megépíthetők és megerősíthetők.”
Talán joggal feltételezzük, hogy a nagyobb templom a mai község területén lehetett, míg a kisebb, a régebbi vélhetően a tatárjárás idején elpusztult Vár-dombon. Hogy használtak-e várkonyi templomkövet a szolnoki vár megerősítéséhez, nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy az erődítmény 1550–1551 között megépült. A Szolnok környéki falvak lakossága, közöttük a várkonyiak is, robotban dolgoztak a falakon.
A munka a torkolat felett három-négyszáz méterrel egy nagy árok ásásával kezdődött, amellyel a Zagyva és a Tisza közötti szöget bezárták. Az innen kikerülő földből és tölgyfa cölöpökből építették meg a vár falát. Két gerendasor közzé hányták, tömörítették a földet. Az így készült vert falat betapasztották, és belülről még földhányásokat tapostattak mellé az odarendelt asszonyokkal, gyerekekkel. Kívülről pedig a körbe vezetett víz jelenthette az ostromlók eredményes működésének akadályát.
A várfalak 16-18 méter magasak lehettek. Az erőd sarkain bástyákat emeltek. Két kijárata volt a belső várnak. A Tiszára néző oldalon a kisebb, egyszerűbb az úgynevezett vízi kapu, a Zagyva-híd keleti végén a másik: a kőkapu. Ennek a tizenkét méter széles kapunak a megépítésére már kőműveseket is igénybe vettek.
Olasz kőfaragók és német ácsok végezték a szolnoki vár bonyolultabb építési műveleteit. A munkát Dobó István egri várkapitány irányította.
Dobó Nyáry Lőrincet nevezte ki várkapitánynak, akinek a rendelkezésére zsoldos katonákat biztosított. Az ostromra felkészülve nagy mennyiségű lőszert, élelmiszert halmoztak fel.
A török csapatok, Ali budai pasa húsz-harmincezer katonája 1552 augusztusában indult támadásra a vár ellen. Hamarosan megérkezett Ahmed hatvanezres csapata is, mire a vár védői megrettentek, és feladva az erősséget a Tiszán át elmenekültek. Nyáry Lőrinc kapitányra török fogság várt.
A szolnoki vár elestétől kezdve településünk a hódítóknak adózik. 1552-ben 23 háztartást jegyez fel a szolnoki szandzsák összeírója. A jobbágyok teljes kapuadót fizettek, a bíró csak felet, de ő fizetett juhadót is. Tíz család zsellérként adózott ekkor. Hat gazdának összesen ezernyolcszáz juha volt, legnagyobb a Szegedi Ferenc (550) és a Bartos Péter (520) nyája. Negyvenegy sertést is összeírtak ekkor. A gabonatizedet 78 kilában állapították meg. 1558-ban 28 ház adózott a községben. Ekkor négy gazda kezén 875 juh volt. Lovakat és teheneket is talált az adóösszeíró a faluban, a lovakra 950, a tehenekre 121 akcse adót rótt ki.A halászat után tizedet és kettedet kellett fizetni. A községet bírságpénzzel is sújtották.
Buda eleste után az ország három részre szakadt. A települések felett a hatalmat a szemben álló felek igyekeznek megszerezni, illetve megtartani. Az 1567-ben egyesített Heves és Külső-Szolnok vármegye központja Eger lett, miután 1552-ben Szolnok elesett. (Egert, bár ostromolja, de bevenni 1596-ig nem tudja a török.) A hódító uralma alatt tartja Várkonyt és Lakát, így viszonylag kevés az információnk a magyar szervek ténykedéséről.
1558-ban úgy iktatják be birtokába (a tulajdonjog fele részébe) Tabdy Antalt és Gyulai Ferencet (valamint a lányokat: Annát és Sárát), hogy nem mennek el a helyszínre a király emberei. Tiszavárkony földesurai köznemesek voltak. A királyi udvar tíz és fél jobbágyporta adózására számított, de a dézsmajegyzékekből rendszerint kimarad a falu. Az 1571-es török defterben szerepel viszont a Császár rétje, amely minden bizonnyal török császári hászbirtokjogra utal. A nyelv évszázadokon át mindmáig megőrizte ezt az emléket: Császár-dűlő, Császár út a XX. század irataiban gyakran használt megnevezések. Ha a régebbi térképeket nézzük, láthatjuk, hogy Tószegen is volt egy Császár helynév. Abba az irányba vezetett a török hadi út, innen maradhatott fenn a Császár út és a többi Császár megnevezésű helynevünk.
1591–92-ben 44 családot vett számba a török adóösszeíró. A neveket tartalmazó listából kiderül, hogy 87 felnőtt korú férfi élt a faluban, de valószínűnek tartjuk, hogy a felnőtt fiúk nem költöztek el szüleiktől, egy portán éltek velük. Ugyanígy tették ezt több esetben a testvérek is. Együtt laktak, együtt gazdálkodtak, egy egység adót róttak ki rájuk. Ez a gazdasági motiváció mindenképpen a familiáris, nagycsaládbani együttélést segítette elő. A helyi társadalom szegényedését jelzi az is, hogy nyolcan zselléradót fizettek. A török tizennégyezer akcse bevételre számított a településről. (A szomszédos Vezseny tizenkét családdal 5200, Kécske negyven családdal 15 770 akcsét fizet.)
Várkonyban a porták után ötven akcsével számítva 2200 az adó. Büntetéspénzt is terveztek (1532 akcse), a mezei kártevésre külön háromszáz akcsét róttak ki. Fizetnie kellett a vándornak, ha a településen keresztül vezetett az útja (a tervezett bevétel 340 akcse). A török engedte a vallás és egyházi szokások megőrzését is, de például a házasságkötést megadóztatta. Így menyasszonyadó címén 145 akcse a várkonyiak adója. Ugyanúgy, mint korábban, a termelésből befolyt jövedelem után is kellett fizetni. Különösen magas a szántóföldi növénytermesztés (búza: 2800, árpa 1448, kevert 160 akcse), a tűzifa- és a szénaadó (1680 akcse), valamint az állattartás (juhtartás: 950 akcse, sertéstartás: 758 akcse) adója.
A várkonyiak a szántóföldi növénytermesztésre, a legeltető állattartásra voltak berendezkedve, de igen jelentős a méhészet (a méhkastized 750 akcse). A rét- és erdőgazdálkodás adatai a természet adta lehetőségek kihasználására utalnak. Van valamennyi szőlőjük (százharminc akcse adót fizetnek utána). Valószínű, hogy kertművelést is folytatnak, mert káposzta-, lencsetized és a bosztánkert (konyhakert) utáni adó is szerepel a nyilvántartásban. A kendertermesztés elsősorban a ruházatukhoz szükséges alapanyag miatt fontos a falusiaknak. A kenyérnek való megőrlése kétkerekű malomban történt. Ekkor a termelés jórészt az önfenntartásra korlátozódott. Ha volt valamiből felesleg, az áru elsősorban a szomszédos varsányi vásárban cserélhetett gazdát.
Tiszavárkony a tizenöt éves háború idején elnéptelenedett. Földesurai a Felvidéken találtak menedéket. A legelőket bérbe adták. 1620-ban a nádor Nagy Jánosnak és Guttay Benedeknek adományozta a területet. 1631-ben a nagykőrösiek vették bérbe legelőnek a várkonyi mezőt. A falu rövid időre újjáéledt. Az 1650-es években reformátusok lakták a falut. Bélyegzőjükön 1651-es évszám szerepel. Egy korabeli jegyzékből tudjuk, hogy a ceglédi szeniorátushoz tartoztak, lelkipásztoruk ekkor Rozgonyi György volt.
A törökök magyarországi tartózkodásuk utolsó szakaszában krimi tatár csapatok bevonásával újabb rohamra indultak. 1659-ben Várkony ismét elpusztult. A katonák mellett a tolvajok, csavargók rablásainak is ki voltak téve a visszaszállingózó lakosok.
1661-ben a Fáy testvérek osztozkodtak a területen. Ez a család a nemességet és a birtokot még IV. Bélától kapta Rugacs nevű őse révén, 1243-ban, aki a királyt egy tatár harcos kardcsapásától mentette meg. A Sajó mentén harcoló király lova ugyanis kidőlt. Rugacs élete kockáztatásával adta át lovát a királynak, míg ő maga az elesett vitézek közé feküdt.
1669-ben már Szuhay Mátyás és Szántó Benedek kezén van Várkony, akik tiltják Jakabházy Mihályt az itt fekvő puszta használatától. 1685-ben ugyan Mercy altábornagy vezetésével sikerült a töröktől visszafoglalni a szolnoki várat, így a környék felszabadul, de a falu ekkor még puszta hely. A várkonyi Hugyin-part jelentett menedéket 1691 és 1699 között a Galga kán tatárjai elől elbujdosó mezőtúriaknak. Nem menekültek meg azonban Berthóthy szolnoki várkapitány sarcaitól, így visszamentek Mezőtúrra. 1697-ben a tószegiek menekültek a várkonyi pusztára a tatárok elől. Ebben az időben azonban, már mint fegyverrel visszaszerzett területet – ahol a régi tulajdonosoknak (Nagy János és Bíró Péter) egyébként is magva szakadt, azaz férfi ágon kihaltak –, a király új tulajdonosoknak adományozta.

A szolnoki vár – Houfnaglius metszete 1617-ből (Kaposvári Gyula nyomán)

A Fáy család nemesi címere (Nagy Iván nyomán)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT