Kálvin tanainak igézetében | Száz Magyar Falu

Kálvin tanainak igézetében

Bizonytalanság közepette honosodott meg a Felső-Tisza-vidék vármegyéiben a reformáció. Az tudjuk, hogy Drágfi Gáspár mellett neje, somlyai Báthori Anna, s ennek második férje, ecsedi Báthori György is élharcosa volt az új hitelveknek. Tarpa lakói pedig függtek Ecsed várának mindenkori urától. Esze Tamás történész szerint Beregszászról terjedt át az új hit Tarpára 1552-ben. Mások szerint 1593-tól lett református anyaegyház Tarpa. Ez utóbbi adatnak ellentmond, hogy Szatmár megye főúri, nemesi és pór renden élő magyar ajkú lakói egyetemlegesen követték az új hitet, melynek dogmáit, teológiai alapelveit, szervezeti struktúráját és intézményi rendszerét a Tarpához nem is olyan távol fekvő mezővárosokban tartott zsinatokon – az 1545-ös erdődi, az 1554-es óvári, az 1555-ös erdődi, az 1570-es, 1583-as, 1598-as, 1604-es csengeri – kristályosították ki.

Források hiányában legalább századnyi ideig homály borítja a tarpai református egyházközség felépítését, konzisztóriumát, presbitériumát, gondnokait, lelkészeit, kántorait, rektorait, parókiáját. Azt sem tudjuk, hogy a község világi vezetése mily mértékig fonódott össze az egyházi testülettel. Csak feltételezhetjük, hogy a prédikátor mellett rektor, iskolamester, aki egyben kántor is volt, leánytanító, esetleg csak harangozó szolgálta a gyülekezetet. XV. századi templomuk nagyobb mérvű renoválására többek között 1640-ben került sor. Egy 1734-es vizitáció jó állapotúnak tüntette fel az egykor katolikusok tulajdonában lévő templomot.

A Tiszára hajló hatalmas tölgyesektől átkarolt Tarpa lakóinak 1552-től datálható új hite ellen az első, s talán az egyetlen merényletet az özvegyen maradt Báthori Zsófia követte el. Férje – II. Rákóczi György – halála után, 1662-ben elűzte a parókiáról a prédikátort, majd a templomot is visszavette. 1671. szeptember 28-án minden jószágáról elűzte a protestáns lelkészeket, rektorokat, kántorokat, tanítókat, diákokat, s kemény pénzbüntetés terhe mellett kötelezte alattvalóit, hogy ha temetni, esketni, keresztelni kell, „ott a plebanos, az ő segélyével kell élniök”. Ekkor zavartatta el Tarpáról is Istvándi András prédikátort, és egy jezsuita pátert küldött a parókiára.

A tarpaiak mélyebben elkötelezték hitükkel magukat, semhogy szó nélkül hagyták volna a fejedelemasszony lelki és fizikai erőszaktételét. Megüzenték Báthori Zsófiának: „ha mindenkor mellette ül az paternek, bizony megölik. Megválik, mint maradhatnak”. Szavukat meg is tartották. Öllyüs János kuruc hadnagyot bérelték fel, hogy ragadja ki a pátert Tarpáról, aki nem késlekedett azt megtenni. Báthori Zsófia is makacsabb volt annál, semhogy szó nélkül tűrte volna a tarpaiak engedetlenségét. A páter helyébe egy licenciátust – egyházi szolgálat végzésére felhatalmazott világi embert – és egy fiatal iskolamestert küldött az ekkorra már I. Lipót által mezővárosi rangra emelkedett település parókiájára. Tarpa lakói és a volt református rektor tanulói válaszul az iskolamestert „kegyetlenöl elmarcangolván…, úgy azon Tarpa falubeli licentiatust is felkötvén, ha el nem talált volna szaladni…”

A mezőváros és fejedelemasszony konfliktusa ezzel nem zárult le. Báthori Zsófia megtorlandó a tarpaiak engedetlenségét, az iskolamester meggyilkolását, a birtokain még elvétve szolgáló prédikátorokat hurcoltatott Munkács börtönébe, s egyiket közülük a többiek kezességére kiengedte azzal, hogy „tizenötöd napra az tarpai mester gyilkosát a várban [!] hozattassa, egyébiránt az itt arestalt praedicatoroknak feje esik el érette, s többeket is hozatunk várunkba”.

Az esetből országos ügy lett. A vármegyék tiltakoztak a prédikátorok összefogdosása miatt. Panaszukkal a kormányhatóságokhoz fordultak. Az erdélyi fejedelem megtorlást helyezett kilátásba Báthori Zsófia erőszakossága miatt. Viszonzásul Spankau kassai generális ráüzent a megyékre, hogy „a latrokhoz, rablókhoz, rebellisekhez” szító, a pápistákat bántalmazó kálvinistákat tegyék ártalmatlanná. Miután 1680-ban meghalt Báthori Zsófia, 1681-ben a diéta – más településekkel együtt – visszaadta a reformátusoknak Tarpán az Úr hajlékát. Ekkortól kezdve 1848–49-ig bizonyíthatóan nem lakott reformátuson kívül más vallású ember a településen.

Ebben a nemhogy a parókiát, eklézsiát, az Úr hajlékát, de az Úr szolgáit sem kímélő küzdelemben nemigen volt lehetősége a lelkésznek, a presbitérium vagy konzisztórium jegyzőjének historia domust, protocollumot, anyakönyvet vezetni. Egy 1844-es feljegyzés tanúskodik erről, mely szerint „a Bereg vármegyébe bekebelezett mezőtarpai helvét hitvallású egyház papjai névsoruk, az egyház reformáltatásától kezdve, e folyó 1844. évig teljesen ki nem csinálhatók, nem találtatván az egyház jegyzőkönyvei, levelei, szent asztal készületei, vagy egyes családok iratai közt erre nézve kielégítő kútfők”.

Az 1593-tól vezetett beregi egyházmegye jegyzőkönyvei 1600 és 1631 között négy tarpai református pap nevét őriték meg. 1600-ban Domahidi Máté, 1607-ben Magyari Mátyás, 1614-ben Beregszászi János, 1631-ben Némethy Mátyás szolgálta az Urat kálvinista hitvallású lelkészként településünkön. Aztán újabb hosszú hiátus. 1631 és 1767 közötti időből ismét csak négy lelkész emléke maradt fenn. 1672-ben űzte el Báthori Zsófia Tarpáról Istvándi András prédikátort. A tarpaiak viszonzásul elrekkentették a jezsuita pátert, majd megölték az iskolamestert.

1688. március 27-én a kamara szólította fel a tarpai prédikátort, hogy hagyja el a parókiát, s ha Tarpán akar lakást tartani, adjon reverzálist, hogy többé nem szolgálja a református Istent. A forrásokban, összeírásokban egyre gyakrabban csak faluként emlegetett Tarpa lakói azonban megvédték papjukat, nem engedték elzavarni. Visszaüzenték – nem először és nem utoljára – inkább mindannyian elhagyják lakhelyüket, de hitüket nem. Úgy tűnik, a kamara tisztviselői meghátráltak, mert 1691-ben az általuk beszedett királyi dézsmából oktávát, nyolcadot adtak Bősházi János prédikátornak.

A hitük üldözése mellett már az 1670-es évtizedben megkezdődött, de igazán az 1680-as évtized második felében erősödött fel Tarpa anyagi kifosztása, a lakosság életének ellehetetlenítése. A török ellen harcoló zsoldosokat Magyarország amúgy is megtépázott, megrokkantott lakosságának kellett élelmezni. Megkezdődött a porcióztatás, a katonák és lovaik élelemadagjának falvakra, háztartásokra való kirovása, ami ellen „semmit sem nem használt a nemesi adómentesség”, még kevésbé a mezővárosi kiváltság.

1711 után a katolikus Károlyi grófok nem akartak vitába, konfliktusba keveredni Rákóczi leghűségesebb településével, ezért nem küldtek rájuk katolikus béreseket, gazdatiszteket, zselléreket, hogy fellazítsák a tisztán református gyülekezetet. Lelkészeiket többnyire maguk választották, invitálták, vagy elfogadták a hozzájuk beajánlottakat. 1711-ben Tshátrolczi Miklós hirdette közöttük az igét. 1754-ben Lévai Sámuel, 1765-ben Kömlei Márton lelkészkedett a mezővárosban. Ő kezdte – bizonyára Mária Terézia rendelete nyomán – az anyakönyvet vezetni. Öt-hat évig lelkészkedett itt. Tarpáról Váriba távozott, ahol 1775-ben adta vissza lelkét az Úrnak.

1771–1775 között Turóczi István, 1775 és 1787 között Hegedűs Péter pásztorolta a híveket. Az ő lelkészsége idején a Báthori Zsófia idején „átok alatt hagyott” templomot renováltatta a „mások segítsége nélkül a Tarpai Reformata Szent Ekléssiána költségével 2. Josephus mostani uralkodó felséges királyunk engedelmiböl”. Hegedűs Péter mellett Sarkadi László rektorkodott. A mezőváros bírája ekkor nemes Kovács János volt. Esküdtek voltak Bátsi András, Szász András, Kovács István, Varga István, Varga János, Mészáros György, Szabó György, Varga Mihály, Varga Péter, Hetei János, Szilágyi Mihály és Szilágyi János. Kurátor városi lakos Rósa János, egyházfi Kisari Péter, harangozó Gasó József.

1788 és 1803 között Jósvafői János, 1803–1812 között Kömlei Zsigmond szolgált lelkészként a mezővárosban. Ő haláláig Tarpán maradt, s abban a megbecsülésben részesült, hogy paptársai esperesi rangra emelték. Ennek is köszönhető, hogy 1806-tól káplánok segédkeztek a parókián. Többek között itt volt káplán ifjú Kömlei Zsigmond, az esperes lelkész fia is, aki végül Kaszonyban kapott parókiát.

1813-ban Kerecsenyből invitálták esperes lelkészi pozícióba Vekerdi Nagy Mihályt, aki 1816-ban távozott Nagybégányba. Helyette még ugyanabban az évben Barkaszóról hívták Tarpára Litteráti Nagy János esperest, aki 1833. július 31-én bekövetkezett haláláig egyengette hívei túlvilágra vezető útját. Az ő lelkészsége idején dühöngött a kolerajárvány 1831-ben.

1834–1838 között Czapfalvi Demjén István állt az eklézsia élén, akinek a lelkészsége idején országgyűlési döntéssel Szatmár megyéből Tarpát átcsatolták Bereg megyéhez. Az ő Csonkapapiba távozta után, 1838-ban Vekerdi Nagy Mihályt, az 1816-ban Nagybégányba távozó hasonnevű esperes fiát költöztették be Tarpára a hívek Csonkapapiból, aki ugyancsak esperesként szolgált itt 1859-ben bekövetkezett haláláig. Lelkészsége idején kezdődött el a Tisza szabályozása, történt meg a jobbágyfelszabadítás és a telekkönyvezett szabad rendelkezésű tulajdon megteremtése, ezzel egy időben a tarpai határ regulázása, a paraszti és grófi földek különmérése.

Az említett lelkészek közül külön is szólnunk kell Jósvafői János nagytiszteletű úr tarpai szolgálatáról, akinek éveiben megújították, átépítették a templomot, s tornyot is emeltek hozzá. A XV. század első felében épült, azóta renoválgatott Isten háza szűknek bizonyult már a megnépesedett, a korábbi százhúsz-száznegyven háznép helyett immár háromszáz gazdát számláló mezőváros lakóinak befogadására. Bizonyára korábban is töprengett már a presbitérium a kibővítéséről, de a kuruc kor viszontagságai, majd az 1738–1742 közötti pestises évek, Mária Terézia bigott katolicizmusa nemigen kedveztek egy ilyen nagyszabású vállalkozás megvalósításának. Katolikus földesurai, a Károlyiak, ha nem is akadályoznák meg a templomépítést, hathatós anyagiakkal azt nem segítenék.

Hosszas gyűjtögetés, spórolás, takarékoskodás előzte meg 1795-öt, amikor is II. Józsefnek az 1790–91-es országgyűlésen törvényileg is legitimált türelmi rendeletétől – amely megengedte a protestáns templomokat utcákra, terekre nyílóan és toronnyal építeni – ösztönözve, a templom bővítéséhez hozzákezdtek az itt élő hívek. 1795. november 4-én – „midőn a frantzia dühössége miatt sok nyughatatlanságot szenvedett volna országunk népe, és legközelebb magunk eklésiája is”, a „templom keleti keskeny része s a segrestye [!] elhányattatván”, a templom „hét öllel s kőtoronnyal hosszabbíttatott” – ezen „újabb résznek s toronynak alapkövet letétettetett”. Az alapkő letételekor eljöttek Tarpára a környező községek református lelkészei, akik előtt Jósvafői János mondott egyházi beszédet, Ésaiás próféta verséből választotta az igét, „melyben a királyi kegyességet magasztalta, bizonyára azon okból, hogy a templom toronyépítését megengedni méltóztatott”.

A templom falainak keleti része és a mennyezete 1797. augusztus 23-ra elkészült, amint arról a keleti mennyezet felirata tanúskodott: „Ezen Isten háza és torony építtetett mező-Tarpa városában a nemes reformata szent eklézsia közönséges költségén Isten dicsőségére 1797-[i]k esztendőben, 23. aug[usztus].” A tizenkét öl magas torony „sugár tetejét készítette ugyancsak tarpai lakos s honfi Mészáros András ácsmester.” 1798. január 29-én felvontatták a toronyba a régi nagy harangot, „s ugyanezen évben egészen elkészült templomtorony… fel is szenteltetett” 1798. november 4-én. A tornyot Kömlei Zsigond esperes szentelte fel. Még a felszentelés évében óra is került a toronyba. Százötven forintért hozatták a Szepes vármegyei Stósz községből. A tarpaiak büszkék voltak rá, hogy önerejükből, ahogyan egyházi jegyzőkönyvükben rögzítették: „magunk költségével és erőnkkel templomunkat kitódottuk, és újonnan épült kőtoronnyal ékesítettük, melyért dicsőség Istennek”.

A lakosok, a presbitérium, a lelkész meg voltak győződve róla, hogy nem a múlandóságnak, hanem az örökkévalóságnak építettek hajlékot. Ezért megtisztelték önmagukat és utódaikat azzal, hogy mindazok nevét emlékezetül hagyták jövendőbeli tarpaiaknak, akik bármiféle segítséggel – munkával, pénzzel, fuvarral, adománnyal – hozzájárultak Isten hajlékának megépítéséhez. A mezőváros lelkésze ekkor tehát Jósvafői János volt. Rektora Híres István, préceptora Jánosi Pál, főbírája Hetei János, jegyzője nemes Makay János, főesküdtje Szabó György, esküdtjei: Nagy Varga Mihály, Kovács János, Varga János, Varga István, Szüts Péter, Sütő András, Guti Mihály, Jenei István, Bátsi István, Rátz Mihály és Péter András. Kurátor: nemes Papp Miklós. Egyházfi: nemes Fóris János.

Nem csak a tisztségviselőknek, a város minden polgárának papírra vetették a nevét az utódok emlékezetére. 288 háztartást, vagy ahogyan reformátusoknál mondják – ágyat – vettek számba a városban. Feljegyezték a cigányok neveit is, akik szintén hozzájárultak munkájukkal, szorgalmukkal a templom építéséhez: Galambos János, Albok László, Albis Sámuel, Albis János, Albis Miklós, Krisán Gáspár, Albok György, Varga András, Mező György. A templom és a torony „háromszáz gazdának tulajdon munkájuk és költségek által háromezer kétszáz (3 200) v[áltó] forintokig” építtetett. „Mesteremberek voltak ezen munkában: Kőműves: Surányban lakos Augustus Péter, ácsmester: lakos Mészáros András, asztalos mester: Nagyszekeresen lakó Nemes Szabó István, kovácsmester: lakos Sólyom János uraimék. Ezen Szent Eklézsánk tiszta vót mindez ideig, mivel ezen várost – még ekkoráig – mind reformátusok lakták, s lakják.”

Tehetségük, lelkületük, akaratuk és elkötelezett hitük tükre volt az új templom és torony, benne a naponként megkonduló haranggal. Az sem sokáig árválkodott társtalanul. 1827-ben egy újabb került mellé. Ezt Bácsi Mihály a „tulajdon költségén” öntetette Tarpán, ahová a fülesdi harang-öntő, szatmári Pap Antal tette át műhelyét a harang kiöntése, behangolása idejére. Az ércet többnyire a Szatmár megyei Felsőbányáról, kevesebb részét Debrecenből szerezték be, s beolvasztották hozzá azt a kis harangot is, amelynek felirata a következő állt: „Goss mich Joannes M. Schneider Caschau 1702 – Öntött engemet Szabó János Kassán, 1702-ben.”

A XIX. század első felében egy nagyobb szabású javítást végeztek a hívek a templomon. 1812-ben az Úr hajléka nyugati részének megromlott tetőszerkezetét kellett felújítani, amelyet a középkori falak fölé 1592-ben építettek, s azóta csak javítgatták. Most lecserélték, teljesen rendbe tették.

A lelkészek mellett megbecsülték a tarpaiak a mindenkori rektort és a segédtanítót, a preceptort is. A XVI–XVII. századból kevés adatot ismerünk a tarpai iskoláról, de azt tudjuk, hogy Esze Tamás itt nevelkedvén, nemcsak a lelkésszel, a rektorral is jó viszonyban volt. Az alfabetizációs műveltséget elsajátította, úgyannyira, hogy bátran – és jó stílusban – levelezett a szatmári alispánnal éppúgy, mint II. Rákóczi Ferenc fejedelemmel.

Korábban Debrecenből, 1775–1778 között Sárospatakról hozatott rektort, tanítót Hegedűs Péter lelkész. Tarpán, mint Váriban, grammatikai osztály is működött. Az 1840-es évekig tanították a latint is az iskolában. 1845- ben az elemi iskola írást, olvasást, számtant, egyházi énekeket, hittant tanító, a konfirmációra felkészítő katekizáló képzés mellett a kis gimnáziumok négy osztályából is bizonyítványt lehetett szerezni a mezőváros iskolájában.

Az általunk vizsgált 1526 és 1848 között időből az alábbi rektorok neve maradt fenn. 1600-ban volt rektor Tarpán Darócz Gergely. 1746-ban Szabó István, 1770–1773 között Nagy Dániel. Ezt követően 1791-ig évenként váltották egymást Zongor N., Kálmán János, Újhelyi Ferenc, Szűcs Sámuel, Szavardi László, Kovács János, Kóródy János, Sándor István, Szabó János, Almási József, Galgóczy László. Két-két tanévet rektorkodtak a tarpai iskolában M. Fülöp Sándor, Híres Mihály, Szabó István, Híres István.

1797-től kezdték meg munkálkodásukat a tarpai gyerekek között azok a teológiai akadémiákról kiküldött, kihelyezett, meghívott rektorok, akik már három évig szolgáltak kántorként és tanítóként egy-egy településen. Tarpán az alábbi sorrendben: Almási Sándor, ifjú Szabó Nagy Mihály, Balajthy Mihály, Bihari András, Varga János, Illés Mihály, Kovács Mózes, Gönczy György, Papp János, Nagy Gábor, Marton János, Barati János, Szabó Károly, Orbán József, Szabados János, Fazekas Gedeon, végül 1846–1848 között Major János és 1848-tól Balajthy Károly.

A lelkész és a tanító megbecsülésének egyik jele volt a biztos megélhetést adó bérezésük. Az 1772–1774 között készült urbárium szerint a pap fél, a tanító negyedteleknyi szántóföldi járandóságot usuálhat a határban, s a pap, mint a nótárius négy ökröt, két tehenet és négy sertést, a tanító két ökröt, egy tehenet és két sertést legeltethet fűbér fizetése nélkül. A tarpai tanító első díjlevele 1825-ből maradt ránk. Úgy tűnik, a helybeliek nem voltak szűkmarkúak rektorukat illetően. Hat vékás szántóföldet engedtek át használatára. Természetben kapott a falu gazdáitól esztendőnként hatvan köböl rozsot, harminc köböl búzát és hat gönci hordó szilvát. A száztíz iskoláskorú gyermek után pedig évenként száztíz forintot.

Természetesen a papjukat jobban díjazták. Az 1774-es urbárium szerint is kétszer annyi állatot legeltethetett fűbér nélkül, mint a rektor. Az igazi különbségről azonban egy 1833-ban elmérgesedett vitából értesülünk. 1833 júliusában meghalt Litteráti Nagy János tarpai lelkész, árván hagyva feleségét és egy leánygyermeket. Helyét a parókián fia, Nagy Pál foglalta el, aki apja egész évi jövedelmét követelte magának, kisemmizve anyját és húgát a lelkészi jövedelemből. Ezúttal számunkra nem az új lelkész mohósága az érdekes, s nem is az, hogy az egyházi főhatóság és a tarpai presbitérium határt szabott az új prédikátor lelkészhez nem méltó kapzsiságának, hanem az, hogy e belső vitából értesülünk először a tarpai lelkészek javadalmazásáról. 1833-ban a tarpai lelkész a gyülekezet tagjaitól kapott 197 köböl és három véka „felrostált” életet, melyből 142 köböl és egy véka búza volt, 55 köböl és két véka kétszeres (búza és rozs keveréke). A vetéssel nem rendelkező, ezért pénzben fizető tarpaiak összesen ötven váltóforint tizennyolc krajcár papbért fizettek. A szérűjére szállítottak tizenkét szekér szénát. Összeadott a falu számára nyolc gönci hordó kiforrott szilvát. Őt illette a 197 köböl és három véka termény szalmája, s a kívánsága szerinti tűzifa. Ezen kívül természetesen a stólapénz a keresztelési, temetési és esketési ceremóniákért. A legeltetési és földhaszálati jogok mellett nem lebecsülendő jövedelem egy pap számára 1833-ban.