Nebulók és skólarektorok
Nebulók és skólarektorok
Amikor Szilágynagyfalu református gyülekezete a XVII. század derekán megszületett, minden bizonnyal az iskoláját is hamarosan megszervezte. A szolgálathoz hozzátartozott az oskola indítása is, hogy a hívők megtanulják a Szentírás és a zsoltároskönyv olvasását. Nem ismeretes, hogy a mezőváros első tanodája a régi katolikus iskolából alakult át protestánssá vagy már kezdettől fogva reformált intézményként indult. A pálos szerzetesek idejében a kolostorban élő fiatal remeték csupán a liturgikus jellegű könyvek másolásával foglalkoztak.
Noha igen kevés adat maradt fenn, valószínű, hogy a XVI. században a plébánia mellett már lehetett valamilyen oktatás a reformáció előtti időkben is. Több nagyfalusi diák tanult külföldön, akik alapismereteiket szülőfalujuk iskolájában sajátították el. Nagyfalu mezőváros parasztpolgári társadalmának olyan iskolára volt szüksége, amely kinevelte a település igazgatásához azokat az írástudó embereket, akik megfogalmazták a különféle jegyzékeket, kérvényeket, leveleket és más iratokat.
Nem véletlenül találkozunk a XVI. században olyan nevekkel, mint Naghfalwi Benedek deáké, Literatus Péteré vagy Literatus Demeteré, akik minden bizonnyal képzett személyek voltak. Talán iskolamesterként működtek a helyi plébános irányításával. A Szilágyság legkorábban alapított oskolái – Tasnádon, Zilahon, Krasznarécsén, Szilágybagoson és Krasznahorváton – a XVI. század második felében szerveződtek, ezért feltételezhető, hogy a nagyfalusi is ebben az időben jött létre. Alapítását patrónusként a helyi földesúrak is támogathatták. A falvak egyébként választották egyházi tanítójukat, aki általában egyszemélyben töltötte be a lelkészi és a rektori szerepet. A XVI. század második felében Szilágynagyfaluban tevékenykedő Czanó Dávid a hívők szolgálata mellett a tanítói feladatokat is ellátta.
A falu első rektora – vagyis oskolamestere – és díjazása 1600-ból ismert. A kolozsvári levéltárban őrzött jegyzék szerint (Salarium Nagyfalviense descriptum eveteri protocollo) a négy úr részéről százhúsz kalangya búza járt a papnak, melynek harmadát a rektornak volt köteles adni, valamint négy, makkoltatásra kihajtott disznajának harmada illette meg a mestert. A négy úr Bánffy Zsigmond, Farkas, Boldizsár és Kristóf ebben az időben. Az eredeti díjlevelet az egyházközség ládájában őrizték, és 1747-ben került napvilágra. Az is szerepel benne, hogy Bánffy földesúr mint patrónus, illetve az eklézsia mennyit fizetett a prédikátornak és a „Scholae Rektornak”.
A díjlevél készpénzt és természetbeni juttatást – búza, bor és vászon – írt elő, utóbbit pénzzel is meg lehetett váltani.
A XVII. században az iskolamesternek minden házat birtokló családfő tizenkét pénzt, egy-egy pint bort vagy az utóbbi helyett négy dénárt adott. Feltételezhető, hogy a Berettyón működő két malom szombati vámjából is részesült. Mindezek a járandóságok jelentős egyházi-iskolai oktatásra engednek következtetni. A tanköteles gyermekek létszámáról a korabeli források nem vagy szűkszavúan tájékoztatnak. Ismerjük azonban a rektornak járó tandíj összegét, amelyet 1675. június 20-án a Nagyfaluban tartott parochiális gyűlésen határozták meg a környékbeli iskolák – Szilágybagos, Szilágyperecsen és Szilágyzovány – oskolamestereinek. A határozat szerint az ábécés nebulók huszonöt, a főolvasó gyermekek negyven dénárt, a deklinisták és grammatisták pedig egy forint tandíjat voltak kötelesek fizetni. A synaxista, poeta és rektor egy-egy tallér tandíjat rótt le.
Az oktatás latin nyelven folyt. A legfontosabb tárgy az olvasás és éneklés, hogy a tanulók a katekizmust, a református keresztény hit igazságait köny-nyen elsajátíthassák. A fiúiskolában a következő osztályokat különböztették meg: abécédáriusok, collectorok, silabizálók, conjugisták, declinisták, grammatisták és synaxisták. A lányoknál az ábécések, olvasók, zsoltári olvasók és katekézist tanulók, valamint bibliaolvasók osztályát. A lányok nem tanultak latint. A parochiális gyűlésen felhívták a tanítók figyelmét, hogy „a szülőknek ne adjanak alkalmatosságot, hogy magzatjokat kivegyék az iskolából”. Sok gyermek ugyanis nem látogatta rendszeresen az intézményt, mert a szülők mezőgazdasági munkára fogták őket. Nagyfalu 1680-tól a Kolozsvári Református Kollégium partikulája, azaz a főiskola kihelyezett fiókja volt. Előtte a Debreceni Kollégiumban végzett iskolamestereket hívtak a községbe. Általában az anyaiskola tanterve szerint oktatták a gyermekeket.
A nagyfalusi iskola rektora volt többek között a XVII. században Nógrádi Benedek, Thordai Sámuel és Orosz Péter, akik lelkipásztori szolgálat mellett tanítottak. A reformáció óta a skólamesterek megválasztása az egyházközség egyik fontos feladata volt. 1640-ben például az erdélyi országgyűlésre beadott kívánalmak között az is szerepelt, hogy „papot, deákot az falura ne imponáljanak, hanem az falu fogadja, az kit akar”. S nagyrészt az egyházközségek tulajdonában lévő földek jövedelméből tartották fenn magát az intézményt is. A rektort alkalmazó eklézsia, a mezőváros elöljárósága különös gonddal figyelte és értékelte a tanító munkáját, szakmai alkalmasságát vagy alkalmatlanságát, sőt magatartását. Ha nem volt megelégedve, elküldhette, mást hozhatott helyette vagy kérhetett az anyaiskolától.
Az iskolai élettel kapcsolatban a XVIII. században a korábbinál jóval több az ismeretünk. Mária Terézia királynő 1777 augusztusában kiadta a Ratio Educationis című rendeletét, amely megszervezte az állam által irányított közoktatásügyi igazgatást, és egységes felépítésű iskolarendszert hozott létre. A rendelet állami felügyelet alá helyezte a felekezeti iskolákat, erőfeszítéseket tett az elemi oktatás fejlesztésére.
Az utasításban rejlő előnyöket a községi és mezővárosi iskolák igyekeztek kihasználni. Nem véletlen, hogy a Szilágyságban a legtöbb helyen – Szilágybagos, Bürgezd, Szilágyzovány, Ipp, Szilágyperecsen és Szilágysomlyó – az iskola ekkor indult fejlődésnek. A falusi tanodák azonban továbbra is csak elemi vallási ismereteket, katekizmust, írást, olvasást, ritkábban számolást oktattak. Állami ellenőrzésük miatt a protestánsok hevesen tiltakoztak.
A XVIII. század első negyedéből a nagyfalusi iskola tanítója 1720-ban Kovásznai Balthazár, 1725-ben Huszti György ludimagister volt. A források már a tanköteles gyermekek számát is közlik: a század utolsó negyedében iskolánkat harmincnyolc fiú és harminckilenc lány látogatta.
II. József 1781 októberében kiadott türelmi rendelete engedélyezte a protestánsok szabad vallásgyakorlatát, ami állandó lelkész és tanító alkalmazását tette lehetővé. A XVIII. század második felének nagyfalusi rektorai: Vig Ferenc, Bara Tamás és Gazda Sámuel. Közülük az utóbbi tevékenysége kiemelkedő: kijavíttatta a régi tanodát, és bolthajtásos tanulószobát építtetett. A rektori ház a mai Petőfi utca és a Piac tér által határolt parókia telkén állt. Nem véletlenül nevezték már 1720-ban az utca elejét Oskola (Schola) utcának. Ugyancsak Gazda Sámuel idejében emelték a kántori ház folytatásaként a másik classist, vagyis a tanulószobát. Községünk tanítói a XVIII. század utolsó negyedében: Huszti Sámuel (1776–1777), Székely József (1779–1780), Berkes István (1782–1784), Fekete György (1782–1784), Tunyogi István (1787–1792), Szabó Márton (1788–1789), Szakáts Pál (1790–1793), Módi István (1793–1796) és Rátz Márton (1795–1797).
Az egyházi hatóságok az iskolalátogatások alkalmával más településeken oktatási hiányosságokat tártak fel. Ezekből arra következtethetünk, hogy az egyházközségek egy része elhanyagolta a tanodák ügyét. A hibák orvoslására Inczédi Zsigmond főgondnok parochiális gyűlést hívott össze Ipp községbe. Felszólította a jelen lévő lelkészeket, hogy fordítsanak nagyobb figyelmet a kérdésre, és hogy „a tanítóknak a nevelés ügyében segítséget nyújtsanak”. A határozat kimondta továbbá, hogy „a gyermekeik iskoláztatását elhanyagoló szülőket külhatóságilag is kényszerítsék gyermekeik iskoláztatására”.
Az intézmény ez idő tájt a kolozsvári és a nagyenyedi kollégiumtól kapott tanítókat, akiknek a nagyobb része azonban egy-két évnél tovább nem maradt állomáshelyén. Egyesek ezt a munkát csupán átmeneti foglalkozásnak tekintették vagy máshol kerestek állást, illetve folytatták tanulmányaikat.
Fontos megjegyeznünk, hogy iskolánk a XVIII. század folyamán felekezeti tanintézményként működött 1882-ig, azután a község tartotta fenn másfél évtizedig. Tananyagában ezután is nagy teret kapott a valláserkölcsi nevelés. Az oktatás latin és magyar nyelven történt, két osztályteremben. Az egyházközség 1809. évi jegyzőkönyvének számadásában szerepel, hogy a tanév végén tartott nyílt záróvizsgák alkalmával mekkora összeget fordítottak a „Fiu Oskola”, és mennyit a „Leány Oskola examenjére”. Azt biztosan tudjuk, hogy hosszú ideig – 1783 és 1819 között – volt az iskola tanítója Alszegi László, akit Tasnádi István követett. Az utóbbi több mint fél évszázadig töltötte be a rektori tisztet. Tasnádiról az 1876-ban kiadott Névkönyv is megemlékezik: „Van az egyháznak egy nyugalmazott rektora, ki 1819–1871-ig szolgálta az egyházat, ennek előmenetelére, s maga dicséretére. A népes egyháznak alig volt 10 tagja ki írni, olvasni ne tudna.”
Újabb jelentős fordulópontot hozott a nagyfalusi iskola életébe az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk, amely hat–tizenkét éves korra bevezette az általános tankötelezettséget, és intézkedett a községi népoktatási intézetek felállításáról. A törvénycik 48. szakasza kimondta, hogy az elemi képzés két tervet valósít meg: a hat évig tartó mindennapi és a hároméves ismétlő iskolai tanítást. Nagy teret kapott a gyermekek gyakorlati oktatása, illetve a gazdasági munkára való felkészítése. Figyelembe vették a helyi viszonyokat, elsősorban a lakosság foglalkozását. Több környező településen – így Szilágynagyfaluban is –, úgynevezett gazdasági ismétlő iskolát indítottak, amelyben a gyümölcsfék gondozására, kosárfonásra és más mesterségekre képezték a tanulókat. Szilágy megyében a 22 500 tanköteles nebulóknak mintegy fele nem látogatta az iskolákat. Községünkben is hasonló volt a helyzet, a mezőgazdasági termelést folytató szülők gyakran otthon marasztalták gyermekeiket.
A nagyfalusi községi iskolát 1897. október 28-án hivatalos állami intézménnyé nyilvánították, akkor négy pedagógus oktatta a gyerekeket: Elek József igazgató-tanító, Jakab Zsigmond, Szabó Lajos és Zongor Sándor tanító. A XX. század elején az intézmény már öt tanerős – irányítója továbbra is Elek József, a tanítók Benedek Margit, Csengeri Károly, Lázár Margit és Szabó Lajos –, a tanulók létszáma ebben az időben meghaladta a háromszázat. A hat–tizenkét éves korúak 211-en, a tizenhárom–tizenöt évesek 95-en voltak. Az első világháború eseményei annyiban érintették az intézményt, hogy tartalékos tisztként behívták katonai szolgálatra Csengeri Károlyt, aki 1915-ben a galíciai fronton hősi halált halt.
Az 1920. június 4-i trianoni békediktátum után a román hatóságok tervszerűen megkezdték az erdélyi magyar iskolahálózat és az oktatás visszafejlesztését. Az intézkedések sora arra irányult, hogy a magyarságot megfosz-szák az anyanyelven való tanulás lehetőségétől. Ezt a gyakorlatot folytatták Szilágynagyfaluban is. Az 1925. május 24-án a helyi református egyházközség presbiteri gyűlésén – kényszer hatása alatt – nyilatkozatban ítéltették el a dualizmus idején, a Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter által 1879-ben bevezetett úgynevezett népiskolai törvényt, amely elrendelte a magyar nyelv kötelező elemi iskolai oktatását. Sőt a több mint négy évtizeddel korábban hozott és az impériumváltozásig hatályos törvény ellen is aláírásokat gyűjtöttek!
Az 1918-ig működtetett nagyfalusi állami magyar népiskolát a hatóságok román tannyelvű intézménnyé szervezték át. Élére hamarosan román nemzetiségű igazgatót állítottak, Rognean Ioan személyében. A faluba költözését követően tíz hektár szántót és hasonló kiterjedésű erdőt kapott a község birtokából, és ötven százalékkal nagyobb fizetést, mint magyar tanítótársai. A döntően magyarlakta Szilágynagyfaluban a román nyelvű oktatást az 1930-as évek elején a hatóságok erőszakos eszközökkel már olyan mértékben kiterjesztették, hogy 1933 és 1936 között állami költséggel hat tantermes iskolát és igazgatói lakást – az utóbbit a Hosszú pince tégláiból – építettek mondván: „legyen elég hely az oktatásra”.
A hajdani nagyfalusi református iskola négy évtizedes szünet után, 1919-ben – immár az impériumváltozás körülményei között – indult újra. Mint írtuk, 1882-től másfél évtizedig – a népiskola államosításáig – a község gondoskodott az intézmény fenntartásáról. 1919-ben négy tanító a parókia udvarán álló régi református tanoda épületében kezdte a munkát, amely az időközben megnőtt tanulólétszám miatt egyre inkább szűknek bizonyult. 1928-ban, majd 1934-ben egy-egy tantermet építettek a mai orvosi rendelő helyén. Ekkor a református iskola már két helyiségben, két tanítóval – Végh Béla és Elekesné Kovács Anna – működik. Az 1930-as évek derekától azonban az intézmény lassú sorvadásnak indult. 1939-ben a nagyfalusi tanköteles gyermekek száma 312, kétharmaduk – 204 – azonban a román tannyelvű elemi iskolát látogatta. A felekezeti oktatás az 1940. augusztusi második bécsi döntés után, az újbóli Magyarországhoz való tartozás idején ismét megerősödött. Ez év őszétől öt tanító működött a református tanodában. Ketten – Molnár Lídia és Helmeczi Eszter – az anyaországból érkeztek.
A református felekezeti iskola 1948-ig oktathatta a nagyfalusi gyerekeket. Ebben az esztendőben a román tanügyi reform keretében – az állami iskolával együtt – magyar tannyelvű hétosztályos tanintézménnyé szervezték át. A román anyanyelvű oktatást – ötévi szünet után – 1945-ben kezdték újra az elemi tagozaton, amely ebben a formában létezett 1962-ig, amikor Belényesről Szilágynagyfaluba helyeztek két új tanítót, Cioplea Constantint és feleségét.
A román nyelvű felső – gimnáziumi – tagozatot Cioplea indította 1963 nyarán, a magyar gyerekek erőszakos beiskolázásával. A tanügyi hatóságok ekkor állították a község két tagozattal – román és magyar – működő nyolcosztályos általános iskolájának élére. 1987-ig – nyugdíjaztatásáig – az intézmény igazgatója volt. A nagyfalusihoz mint körzeti központi alma materhez tartozott a szilágybagosi I–VIII., a szilágyborzási I–IV. és a bürgezdi I–IV. osztályos iskola.
Az 1989. decemberi rendszerváltás előtt a nagyfalusi tanintézmény népes párhuzamos osztályokkal működött, évenként több mint négyszáz tanulóval. A román tagozaton hat, a magyaron tizennégy osztályban oktatták a gyerekeket. A tantestület tanítóképzőt, főiskolát és egyetemet végzett kilenc tanítóból és tizenhét tanárból állt. Az iskola igazgatói az elmúlt évtizedekben: Berecz István (1952–1963), Major Miklós (1963–1964), Cioplea Constantin (1964–1979), Maier Elemér (1980–1989), Budai Mária (1989– 1996), Maier Elemér (1996-tól). A tanulók tudását elmélyítő iskolai szakkörök: Kőrösi Csoma Sándor földrajzkör (1958–1963), meteorológiai (1963–1982) és Pro Natura környezetvédelmi szakkör. Mindhárom csoportot Major Miklós földrajztanár vezette. Több országjáró kirándulást szerveztek, a szakkörök tagjai bejárták az ország különböző tájait, így például a Székelyföldet, Máramarost, Közép-Erdélyt, a Nyugati-szigethegységet, a Mócvidéket, Moldvát, sőt Bukarestet is. A kis muzeológusok szakköre Srankó Ferenc történelemtanár vezetésével történelmi, régészeti és néprajzi tárgyakat gyűjtött a faluban, és megalapította az iskola néprajzi múzeumát.
Az iskolában – a pedagógusok itányításával – mindig élénk volt a művelődési élet. Az elmúlt évtizedekben több kultúrcsoport tevékenykedett. Ezek között különösen jelentős eredményeket ért el az 1975-ben huszonkét, V–VIII. osztályos tanuló részvételével alapított mandolinzenekar Gönczi Sándor tanár vezetésével. Az együttes elsősorban iskolai rendezvényeken – tanévzárókon, nemzeti ünnepek alkalmával – lépett fel színes műsoraival, és a március 15-i megemlékezéseken is rendszeresen közreműködött. A mandolinzenekar legnagyobb sikerei az 1980–1990-es években tartott megyei, illetve több megyét átfogó és országos – Megéneklünk, Románia és Voces primavera (Tavasz hangja) – fesztiválokhoz fűződnek. A zenekart hét alkalommal tüntették ki első díjjal. Műsorában magyar és román népdalfeldolgozások, klasszikus zenéből vett darabok szerepeltek.
Hasonló sikereket ért el az iskola tánccsoportja, amelyet Posta Rozália tanárnő alakított, majd vezetett éveken át segítőivel, László Mária, Kása Irma és Fülöp Magdolna tanítónővel. Helyi, különösen farsangi népszokásokkal színezett táncaival több alkalommal vett részt több megyét átfogó és országos versenyeken, s szerzett díjakat, elismeréseket. Az iskolai ünnepségeken is rendszeresen szerepeltek a táncosok. Szintén nagy sikerrel működött éveken át a tanulók színjátszó csoportja Major Eszter tanítónő irányításával. Elsősorban a gyermekeknek írt színműveket adott elő az iskolai ünnepségek alkalmával.
Igen élénk sportélet zajlott és zajlik iskolánkban olyan pedagógusok irányításával, mint például két tornatanár, Antal László és Robotin Gheorghe. Az 1960-as években indult Kovács Miklós és Antal László kezdeményezésére a Berettyó Kupa elnevezésű sportvetélkedő, illetve rendezvény. A folyó mentén fekvő falvak iskoláinak közreműködésével azóta is minden év májusában versenyeket tartanak, amelyeken az iskola tanulói kiválóan szerepelnek. Az évenként megszervezett tantárgyi olimpiákon – magyar nyelv és irodalom, biológia – az iskola tanulói is részt vesznek, és jó helyezéseket értek, érnek el.
Itt említjük meg – hiszen a nagyfalusi iskolában szerezték alapismereteiket – a község két híres szülöttjét. Andrasofszky Barna gyermektüdőgyógyász 1924. április 25-én született Szilágynagyfaluban, ahol édesapja 1919–1927 között körorvos, édesanyja tanítónő volt. Egyetemi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Orvostudományi Egyetemen végezte, ahol 1951-ben orvosdoktori diplomát szerzett. Működésének főbb állomásai: Szombathely, Sárvár, Farkasgyepü, Mosdós. Az utóbbi településen az ő kezdeményezésére jött létre a Somogy megyei Pulmológiai Intézet, kardiológiai osztály, ahol mint gyermektüdőgyógyász szerzett elévülhetetlen érdemeket. 1964-től a Gyermektüdőgyógyász Társaság titkára, majd elnöke. Javaslatára alakult meg 1975-ben a szocialista országok gyermektüdőgyógyász-társaságainak munkacsoportja, amelynek első elnöke volt. Szintén elnöke az 1993-ban létrejött Magyar Egészségügyi Társaságnak, a Somogy megyei TIT elnökségi tagja, 1996 óta választmányi tagja a Magyarok Világszövetségének. Az utóbbi években a Kárpát-medencében élő magyar orvosok és egészségügyi dolgozók szakmai képzését irányítja. Több más szakmai testületben tölt még be tisztséget. Szakmai munkássága elismeréséül több kitüntetést kapott, így 1966-ban kiváló orvosi címet, 1979-ben a Munka Érdemrend aranyfokozatát, 1980-ban Bókay János emlékérmet, 1990-ben Korányi-emlékérmet és aranygyűrűt, valamint Jan Rudnik memorial-emlékérmet Lengyelországban. 1998-tól Mosdós, 1999-től Szilágynagyfalu díszpolgára.
Fazakas László református lelkész, költő ugyancsak községünkben született 1957. február 21-én. A kolozsvári Protestáns Teológián szerzett lelkészi oklevelet 1981-ben. Hivatását Egrespatakon és Szilágyszegen gyakorolta. 1982 és 1992 között parókus lelkész Szilágyballán. Közben – 1989–1990-ben – posztgraduális tanulmányokat folytatott St. Andrewsban a skót testvéregyház ösztöndíjasaként. 1992-től parókus lelkész a Bihar megyei Margittán. 1996-tól a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia választmányának, 1999-től a Magyar Írószövetségnek a tagja. Lelkészi és közéleti tevékenysége mellett költészettel foglalkozik, eddig két verseskötete jelent meg Kő kövön (1996) és A vizek kapujában (1998) címmel. Fazakas László vallásos költő, a Szilágyi Domokos utáni nemzedék elismert egyénisége. Verseit mélyen megélt istenhit jellemzi, alkotásaiban erőteljesen kifejeződik a XX. század végén szétszóratással fenyegetett erdélyi magyarság sorsa, létdrámája, de a retteneteken felülemelkedő reménysége is.
A Petri Mór Gimnázium (épült 1964-ben)
A nagyfalusi iskola néptánccsoportja
A Kanásztáncot járó fiúk csoportja
Andrasofszky Barna
Fazakas László református lelkész, költő
