Kastélyok, házak, porták
Kastélyok, házak, porták
A falutól délnyugatra, a Gyümölcsénesre vezető út mentén tekintélyes magaslatok sorakoznak, melyeket a helybeliek Nagy-halomnak neveztek. A kunhalmokra emlékeztető képződmények szláv–avar temetkezési helyek – kurgánok. A XIX. század végén még jó néhány ilyen sírhalom emelkedett a falu határában. Egy részüket feltárták, a többit a környékbeliek széthordták vagy a földművelés – szántás – során belesimultak a felszínbe. A halmok nagysága igen különböző volt. A szájhagyomány úgy tartja, hogy alattuk törökök nyugszanak és a hamvaikat borító földet sapkájukban hordták össze.
Régészeti emlékként tartják számon a falu közelében fekvő Valkó várát. A hajdani erőd romjai Szilágynagyfalutól délnyugatra, a Réz-hegység előhegyeinek egyik erdő koszorúzta magaslatán találhatók. A Berettyó és a Halastó-patak által körülhatárolt várhegyen – magassága 442 méter – álló rom több mint négy évszázadot idéz vissza. Hajdan a védvár szerepét töltötte be, történelmi szerepéről korábban már szóltunk. A várhegy tetejéről jó kilátás nyílott, nyílik a Felső-Berettyó mentére, ahonnan az őrség köny-nyűszerrel ellenőrizhette az ellenség mozgását, hadműveleteit. A védelem mellett – különösen Kraszna várának elpusztulása után – a vármegye igazgatási központja is volt. Az erősséghez harminchárom rézalji, meszesalji település – köztük Nagyfalu is – tartozott, és magába foglalta Kraszna vármegye teljes délnyugati részét.
Valkó vára IV. Béla király 1249. évi adománylevelében mint terra (föld, birtok) szerepel, az uralkodó ekkor az erősséget és a környékbeli falvakat – Zoványt, Nagyfalut – a Geregye nembeli Pál országbírónak adományozta hűséges szolgálataiért. Györffy György szerint a várat ő vagy fiai építhették a XIII. század közepe táján. Jól ismert, hogy a király a tatárjárás tragikus tapasztalatai nyomán engedélyt adott nagyuraknak várépítésre, sőt arra kötelezte őket. Az erősséget – Castrum Wolko – 1341-ben is említi oklevél, amikor a Barsa nembeli Kopasz nádor fiának, Belcsnek volt a birtoka. Tőle foglalta el Elefánti Dezső, a király, Károly Róbert részére. Az uralkodó Danch mesternek, Komárom és Kraszna vármegyék főispánjának adta. 1402-től aztán mindvégig a Losonczi Bánffyak tulajdona, utoljára Bánffy Róza, gróf Serényi Béláné birtokolta. A törökök 1665-ben, a váradi basa parancsára elfoglalták és lerombolták. Félezer katona dúlta fel, miután kitudódott, hogy Teleki Mihály kérésére I. Apafi Mihály fejedelem végvárrá akarta tenni és őrséggel akarta megerősíteni. Azóta romokban áll. Kraszna vármegye két ízben is – 1716-ban, majd 1718-ban – kísérletet tett a kijavítására, de újraépítenie nem sikerült. A vár megmaradt falait a helybeliek hordták el, ma már igen nehéz felidézni eredeti állapotát.
A megközelítően háromszög alaprajzú, mintegy háromszáz méter kerületű építmény déli oldalán található a kilenszer kilenc méteres, négyzet alapú, tizenkét-tizennégy méter magas őrtorony tekintélyes maradványa. Hasonló lehetett az erősség északkeleti oldalán is, ahol tíz-tizenkét méter magas falrészek állnak. A keleti oldalon két magas, mintegy másfél méter vastag védőfalat, a déli oldalon emeletes palotára – palatium – utaló alapfal-maradványokat és a beomlott pince részleteit lehet látni. Az előbbiben volt a lovagterem és a várkápolna.Várnagyai közül csupán Krasznai Kis Péter (1459) és Horváti Peres Pál (1549) nevét ismerjük.
A Berettyó egyik kiemelkedő teraszán, sűrű erdők közelében, a falutól délnyugatra állott a pálos rendi szerzetesek nagyfalusi kolostora. Emlékét ma a szájhagyomány, a legenda és a helynevek – Klastrom-domb, Barát-rét, Monostor utca – őrzik. A rendházat Losonczi Bánffy Dénes építtethette 1400 körül. A Szűz Máriának szentelt épületet először 1413-ban említették, amikor Dénes fiai, György és László a monostor részére szántóföldet és erdőt adományoztak.
A kolostor gótikus épülete, annak tagolása ismeretlen. Feltételezhető, hogy a közepén négyszögletes, tágas udvar lehetett, belül folyosók szobák, cellák. Alatta pince, ugyanis 1960-ban – köveinek kitermelése és elhordása idején – a munkások egy ilyen helyiséget a hozzá vezető vasajtóval együtt megtaláltak, sőt tizenöt méter hosszú, egy méter vastag fundamentumra bukkantak. Az alapozás köveit a szomszéd falvak lakosai hordták el. A kolostort a reformáció idején, 1556-ban lerombolták. Anyagából épült a Bánffyak nagyfalusi kastélya.
A kolostor a Bánffyak temetkezési helye volt, ahonnan egy vörös márvány sírtöredék is előkerült, amelyen kisbetűkkel ez áll: onisi bani de loso. Később a plébániatemplom kriptája lett a család, Losonczi Bánffy Dénes temetkezési helye. A szájhagyomány szerint a kolostor szerzetesei rendszeresen bejártak a templomba istentiszteletet tartani. A Barát-rét és a Monostor utca (Kis utca) lehetett az az út, amelyen leghamarabb eljuthattak oda.
A mai református műemlék templom a falu központjában, a Bánffy család anyagi hozzájárulásával épült a XV. század utolsó negyedében. A Szilágyság egyik legnagyobb méretű, legmonumentálisabb, egyhajós mezővárosi plébániatemploma. A késő gótikus stílusú épület hármas térfűzésű: tágas hajójához keleten egy nyolcszög öt oldalával záródó szentély, nyugati homlokzatához pedig egy negyvenhárom méter magas, vaskos torony csatlakozik, elegáns barokkos hagymasisakkal. A hajó eredetileg négyszakaszos bordás boltozatú volt.
A padlószintig lefutó boltozattartó falpilléreit lefaragták. Valószínűleg az 1660. évi török támadásban pusztult el. Helyette virágmotívumos és bibliai tárgyú jelenetekkel díszített kazettás mennyezet készült, amely a már többször hivatkozott tűzvészben, 1859-ben leégett.
A hajót a szentélytől diadalív választja el. A kegyhely hálóboltozata falpilléreken nyugszik, ezek tartógyámjait szintén lefaragták. Sekrestye állt egykor a szanktuárium ízesülésénél, ezt ma már csak a szentélytől északra nyíló szemöldökgyámos sekrestyeajtó jelzi. A hálóboltozat három csomópontját egy-egy kerek talpú zárókő díszíti. Az elsőn a Losonczi Bánffy család címere, egy halmon ágaskodó griff, a másodikon sugarakkal körülvett, koszorúba foglalt kettős kereszt, a csonka harmadikon pedig vágott pajzs alsó mezejében heraldikai liliom látható.
A templom déli bejárata előtt a hajóval egykorú élkereszt-boltozatos előcsarnok áll, amely kívülről csúcsíves árkáddal nyílik. A nyugati bejárat, melyet a torony részben eltakar, valamint az északon kibontott kapu csúcsíves, ferde rézsüről induló körte- és pálcatagos bélletű. Orgonája 1870-ben készült. Klasszicista bútorzata és barokkos stukkódíszítésű szószékje ugyancsak. Az 1912-ben végzett nagyszabású felújítás alkalmával a templomot műemlékké nyilvánították.
Miután a Bánffyak a XIV. század közepe táján Szilágynagyfaluban letelepedtek, nyomban jelentős magánépítkezésbe fogtak. Kastélyuk helyén reneszánsz udvarház állt, amelyről a legkorábbi adat 1417-ből való, amikor oklevelet kelteznek Bánffy Péter nagyfalui kúriájából. Az épület 1514-ben, a Dózsa György által vezetett parasztfelkeléskor súlyosan megrongálódott, még 1525-ben is romosan állt. Az úri lakot egy 1725-ből származó összeírás is megemlíti, eszerint a falu központjában „egy düledező félben álló udvarház van”.
Az összeírás szerint az ősi kastély öt helyiségből állt: a két nagyobb szoba az épület homlokzati részét foglalta el, a három kisebb ezek mögött kapott helyet. Középen, a két lakrész között folyosó haladt, innen nyíltak az ajtók a szobákba. A ház alatt bolthajtásos pince húzódott. A négyszegre épült bástyás kőkastély védelmére – a kor szokása szerint – külső falgyűrűt emeltek. Egyes részei ma is láthatók. A védőfalak körül vizesárkot is ástak, amelyet az 1725. évi összeírás már kiszáradt állapotban talált. Az udvarház faragott kőelemei, az ablak- és az ajtókeret reneszánsz stílusban készültek.
A várkastélynak is beillő ősi udvarház nemcsak a család gazdasági központját jelentette, hanem szabályos négyszögű zárt alaprajzával, sarkain négyszögletes bástyáival védelmet is nyújtott a lakóinak. A kastély belső lakóudvarába a „szivárván modgyára” szépen hajlított kapun lehetett bejutni. A kastélyon kívül az összeírás cselédházat, sütőházat és konyhát is említ, „mindazokat az Úr Bánffi Zsigmond uram épittette”.
Ennek a régi, reneszánsz udvarháznak a helyén épült fel a jelenleg is álló, Bánffy Albert-féle, látványos, emeletes kastély. Az épület délkelet–északnyugati tájolással közel a Berettyóhoz az udvar belsejében helyezkedik el, a folyótól vastag kőfal választja el. Építésének időpontjára nincsenek megbízható adatok. Bíró József, Erdélyi kastélyok című művében szól a Bánffyak kastélyairól is, de csupán annyit közöl: „a kastély a késő barokk és a klasz-szicista stílus jegyeit hordozza magán”. Feltételezhető, hogy a XVIII. század végén vagy a XIX. század elején épülhetett. A mintegy négyzetes alaprajzú kastély egyenletes arányaival, nyugalmat árasztó szépségével hat a szemlélőre. Homlokzatát középen kiugró rizalitok és pillérek tagolják, ezért hangsúlyossá válik az épület homlokzatának hármas ritmusa. Az emeletet a földszinttől tagolt párkány választja el, az ablakokat egyenes párkányszemöldök koronázza.
A kastélyt több alkalommal – az 1859. évi tűzvész után, majd 1925-ben – átépítették, így nyerte el mai formáját. A legutóbbi változtatáskor az addigi vaskorlátos függőerkélyt lebontották, és a napjainkban is meglévő portikusszal bővítették.
A kastély belső tere többnyire megőrizte eredeti beosztását. Egy XIX. század végi leírás szerint földszintjét a cselédség lakta. Az emeleten helyezkedett el az úri lakosztály: az ebédlő, a hálószobák, a zongoraszoba és a kétezer kötetes könyvtár, számos könyvritkasággal. 1936-ban Bánffy Albert a kastélyt a református egyháznak adta el. Azóta az egyház ingatlanjai között szerepel. Visszaigénylése folyamatban van.
Bánffy János földszintes kúriájának, a másik, a faluban álló rangos nemesi épületnek a belső udvara szintén négyszög alakú, de hiányoznak mellőle a bástyák. Helyettük minden oldalról barokk stílusú gazdasági épületek – terményraktárak, intézők lakása, konyha – helyezkednek el. Az udvar északi felében délkelet–északnyugati tájolással fekszik a földszintes, árkádos, központi portikusszal ellátott udvarház, amelynek alaprajza „téglány”, azaz téglalap alakú. Az árkádos tornác Szilágynagyfalu sajátos építési eleme. Udvari homlokzatának középpontjában, ablakain egy-egy boltívvel tagolt portikusz áll, felette barokkos tető. Kétoldalt – a homlokzat teljes hosszában – tornác húzódik, amelynek kosáríves négy-négy boltíve mellvédfalra támaszkodik, a boltozat között falsávokkal tagolva. A kosáríves árkádot lizénák választják el egymástól. A sarkokat rusztikát imitáló kiképzés díszíti. Az egész homlokzatot gazdagon tagolt, klasszicista stílusú koronapárkány zárja le. A kastélynak nincsenek faragott kőelemei. A kúria belső tagolódása egyszerű. Központi részét a hatalmas méretű ebédlő foglalja el, melynek bejárati ajtója barokkos kiképzésű. A kastély hosszú ideig a termelőszövetkezet székháza volt, ma az óvoda működik benne.
Szilágynagyfalu a terepadottságokhoz és az utakhoz igazodó, többutcás, szalagtelkes település. A településképre nem volt jelentős hatással a XIX. század végén végrehajtott tagosítás. Nem keletkeztek például tanyák, mint az ország más vidékein. Az első világháború után, a bárói birtokok eladásakor az egy tagban levő földterületeket módosabb gazdák vásárolták fel, amelyeken viszont sajátos tanyásodási folyamat indult meg. Ekkor alakult ki a Korláti-, az Ősz György-, a Somogyi József- és a Fazekas Bálint-féle tanya, amelyek ezután mint szórványtelepülések szerepeltek a mezőgazdaság szövetkezetesítéséig.
Községünk esetében is a legkisebb egység a telek, amelynek formája, elhelyezkedési rendje határozza meg a falu alaprajzát. A házak a telkeken találhatók, a parcellák pedig az utcák közé illeszkednek. A porták nemcsak a lakóhelyét jelentik a nagyfalusi embereknek, hanem a paraszti gazdaság központját és egyben a gazdálkodás egyik színterét is. A telkek visszatükrözik a rajtuk élők gazdasági és társadalmi viszonyait, sajátos életmódját és szokásait. Mivel Szilágynagyfalu dombvidéki, földműves-állattartó település, ennélfogva telkei csoportos elrendezésűek, ahol a külön-külön emelt épületek a parcellák más-más részein foglalnak helyet.
Napjainkban már szinte minden porta lakó- és gazdasági udvarra tagolódik. A hagyományos gazdálkodás idején külön lakórész nem volt. De a kétféle udvar ma sem különül el egymástól élesen, az épületek – lakóház, istálló, gabonás, nyári konyha, disznóól – a telken szétszórtan állnak. A legrégibb forma a porta belsejében emelt lakóházé. Ez az ősi alakzat nem maradt fenn, csak a helybeli idős adatközlők elbeszélése alapján lehet emlékét felidézni. A régi telekformák elsősorban az Alszegen fordultak elő, a XX. század elején néhány közülük még létezett. Az örökösödési rend következtében azonban ezek a terjedelmes porták részekre tagolódtak, majd beépültek.
A lakóház a telek belsejében, az utcától és a szomszédos telektől többméternyi távolságra feküdt, és hátsó kijárata is nyílott. Előtte csak elvétve alakítottak ki kertet, legfeljebb néhány gyümölcsfa díszlett ott. A hajlékkal szemben, az utcával párhuzamosan helyezkedett el az úgynevezett gabonás, amely alatt rendszerint pince húzódott. A ház mögötti ajtón lehetett megközelíteni a disznóólat. A telek végében, a telek hossztengelyével párhuzamosan állt a csűrös istálló, utána következett a szénáskert vagy szérű, majd a veteményeskert. A portát fonott sövénykerítéssel választották el a szomszédétól.
A szalagtelkek szorosan egymás mellett feküdtek, és az ősi telkek felaprózódásával jöttek létre. Ezek az épületek már egyvégtében találhatók. Az egymást követő épületek között kicsi a távolság, szinte összeérnek. Jellemző példája a soros udvarnak a Felszegen található, Fórizs János-féle telek. A több mint százéves lakóház itt már nem a porta belsejében, hanem az utcára merőlegesen épült. Közvetlenül utána az alápincézett gabonás következik, majd a disznóól. Az udvar másik oldalán – szemben a lakóházzal –, közvetlenül a kapu mögött kapott helyet a kút, egy vályúval, hogy a szomjasan hazaérkező állatok nyomban ihassanak. A sütőkemence itt is kikerült a házból, és a nyári konyha mellett, szemben a házbeli konyhával, a féleresz alatt található. Ezután a tyúkketrec következik. Az udvart a keresztirányban álló csűr-istálló – helyi nyelven: ól – zárja.
Szilágynagyfalun az elmúlt évtizedekben a lakóházak szinte kivétel nélkül az utca vonalára épültek, ezért hiányzik előlük a virágoskert. A ma a legelterjedtebbnek számító soros elrendezésű telkek legszebb példáit az Alszegen, Felszegen és a Piac téren találjuk.
Községünkban hajdan – miként másutt – a természeti környezet adta építőanyagokat – elsősorban a földet és a fát – használták fel, egy adott matéria tulajdonságai azonban csak bizonyos szerkezeti megoldásokat tesznek lehetővé, a szerkezeti forma pedig meghatározza az épület külső képét.
Az építőanyagok felhasználásának arányaiban bekövetkezett változásokat jól szemlélteti néhány szilágynagyfalusi adat a XX. századból. 1910-ben a község házainak döntő részének (349-nek) a falazata földből (sárból), 68-nak kőből vagy téglából, 44-nek fából vagy más építőanyagból készült. Több mint fél évszázad múlva, 1966-ban a nagyfalusi házak 82,4 százaléka (!) – 664 – még földből, kőből vagy téglából a korábbinak már kétszerese (130), fából és más anyagból tizenkettő készült. Az 1990-es évek elejére jelentős változás történt, már csak 376 új hajlékot építettek földből, a kő- és téglaházak száma mintegy négyszeresére, 499-re nőtt, a fából vagy más anyagból egyetlenegyet emeltek. A falu kiegyezés utáni fejlődését érzékelteti, hogy 1910-ben a szilágynagyfalusi házak többségének, 261-nek a tetőzetét cserép, 184-nek zsendely (zsindely), tizenhatnak zsúp (szalma) – 1966-ban már csak kettőnek – fedte. Ez utóbbi évben 804 háznak, 1992-ban a 878 hajléknak mindegyikét cseréppel zárták le.
Annak ellenére, hogy a Felső-Berettyó mentét emberemlékezet óta hatalmas kiterjedésű erdők – tölgy, bükk, gyertyán – borították, és a boronaépítészetnek itt ezerháromszáz éves múltja van (szláv–avar boronavázas halomsírok), az utóbbi évszázadokban fából nem építkeztek. Ennek oka, hogy kitermelését a XIX. század elejéig földesurak korlátozták, és a jobbágyoknak csak meghatározott időben és mennyiségben volt szabad erdőlni. Követ is csak az uradalmi kastélyok, udvarházak és a középületek építésénél használtak, a házak alapozásában a kő hosszú ideig nem játszott jelentős szerepet. A föld (a sár) volt az, amelyhez a falu népe a legkönnyebben hozzájutott. A sárfalaknak egyébként nem készítettek fundamentumot.
A XIX–XX. század fordulóján a földből vert fallal emelt lakóházak mintegy tizedének volt kő- vagy téglaalapja. Fát – a fenyőszálfa hiánya miatt – csak a födémszerkezetnél használtak. Később az alapozáshoz szükséges rézikőt – csillámpalát, illetve gnejszt (gneisz: ez utóbbi földpátot, kvarcot és színes szilikátot tartalmazó átalakult kőzet) – a távoli Réz-hegységből szerezték be. Az igen kemény, mégis könnyen málló kőzetet minden változtatás nélkül használták.
A házfalak elkészítéséhez szükséges alapanyag, ártéri „füvényes főd” bőségesen volt: az építkezés megkezdése előtt az udvaron megásott gödörből termelték ki. Egy időben a nagyfalusiak a határban emelkedő temetkezési halmokat hordták szét házfalaik emeléséhez. A XIX. század végén néhány vályogvetőt is létesítettek, az 1930-as években pedig cserépgyárat. Ez utóbbi döntően hozzájárult a cserép és tégla elterjedéséhez, véglegesen eltüntetve a szalmafedelű házakat. A folyamat egyébként már az 1859. évi tűzvész után megindult. A lángok elharapózódását a szalmával és zsindellyel fedett, paticsfalú lakóházak idézték elő. Ezután már a tűznek jobban ellenálló vert falú és cseréppel fedett házakat építettek.
Szilágynagyfalun a XIX–XX. század fordulóján jelent meg a fűrészelt faáru, a deszka, a gerenda és a léc. A Nyugati-havasokból, Csucsa község környékéről a vásárra érkező román szekeresek nagy mennyiségben hozták eladni a keresztgerendának, szarufának való szálfát és deszkát. Ettől kezdve váltotta fel a paticsból, vályogból készült oromfalakat a deszkázott oromzat.
A sárfalak legkezdetlegesebb formája, az úgynevezett fecskesár-, vagyis a fecskerakásos falazat volt a legelterjedtebb a faluban. Ezt követte a gyakorisági sorrendben a patics, a vályog- és vert fal. Fecskesárból elsősorban a szegényebb sorúak építették házaikat. A polyvás sarat lóval tapodtatták, majd villával rakták fel a sárgombóckákat a falra. Két napig száradni hagyták, ekkor megint raktak egy réteget. Mindezt addig folytatták, amíg a fal el nem készült. A paticsból készült ház az 1859. évi tűzvészig volt közismert, de egyes utcákban – Csusznya, Hóstát – még a XIX–XX. század fordulóján is készítettek ilyen hajlékokat. A talpgerendákba felállított sasok közé vízszintesen ugynevezett riglifákat helyeztek, amelyeket függőlegesen fűzfavesszővel befontak. Ezt meggyúrt sárral kitöltötték, kívül-belül több rétegbe megtapasztva elég szilárd falat nyertek.
A XIX. század derekától a vályog vált a közkedvelt és viszonylag olcsó építőanyaggá. Az ekkor épült házak mind egy szálig ilyen falúak voltak. A vályogot cigány sármunkások készítették, egy-egy tégla mérete 25 x 30 x 12 centiméter. A vert vagy döngölt fal a XX. század első évtizedeinek faltípusa volt, az első világháború után terjedt el széles körben. Bár a második világháborút követő években is épültek még Szilágynagyfalun vert falú házak, az 1950-es évektől – a téglagyár megépítésével – fokozatosan háttérbe szorult.
A vert falhoz igen kedvelték az úgynevezett halomi fődet és a Berettyó árterületén kitermelt bikaszemes fődet. Egy házhoz általában százötven szekérnyire volt szükség. A gazda által felfogadott mester tíz-tizenöt napszámossal vagy kalákában dolgozott.
A földet polyvás szalmával jól összegyúrták, illetve három-négy ember kapával megdolgozta. Egy méter távolságra, fél méter mélyen úgynevezett landinákat – sasokat – állítottak fel, amelyhez mindkét oldalon deszkákat támasztottak. Ezek közé került a jól összekevert sár, amelyet fából készült skatulyában vagy vesszőkosárban szállították a falhoz. Ezután a berakott sarat az úgynevezett döngölővel négy-öt ember tömörítette. Minden sor elkészülte után a deszkákat feljebb emelték. Az elkészült nyers falat a mester lefüggőzte, hogy a fal egyenes legyen, majd egy erre a célra készült ásóval simára faragták. A falba kötésként, azaz szilárdításra két sorban gyertyánfából készült karókat helyeztek. A vert fal készítése nem volt költséges. Kiszáradva jó hőszigetelőnek bizonyult, a házban jól tartotta a meleget. Szilágynagyfaluban is kedvelt, híres vertfalkészítő mesterként tartották számon a zoványi származású Bréda Sándort.
Mint már írtuk, településünket mindenekelőtt földművelő-állattenyésztő népesség lakta, és ez a régi, százesztendős házak külső formájában és belső tagozódásában is megnyilvánul. A két vagy három helyiségből álló paraszti hajlék minden bizonnyal az egykori nyári szállásból kialakult úgynevezett egysejtű ház leszármazottja, és belsejében a lakókamrás ház beosztását követi. Alaprajzi rendszere mindig a benne élők vagyoni helyzetétől, életformájától, igényétől és hagyományától függött, a külső képe pedig a belső tagozódástól. Szilágynagyfalu építészeti emlékeivel, lakóházi térbeosztásával, ennek alaprajzi fejlődésével kapcsolatosan kevés levéltári forrásanyag maradt fenn. A XVIII. század első évtizedeitől kezdve vannak erre vonatkozó utalások, ezek azonban az urasági épületek állapotára vonatkoznak. Ilyen adatokból pedig csak következtetni tudunk a paraszti hajlékok építési módjára és térbeli beosztására.
Egy 1703-ból származó összeírás udvarházat említ akkori mezővárosunk Bagos felőli végén: „két ház s egy pitvar, a házak közt a pitvarban egy konyha fakémény alatt”. Nagyfalu 1725. évi urbáriumából B. Nagy Margit néhány udvarház alaprajzi változatait közli, és „szalmafedeles nemesi kúriákról” tesz említést. Tőle tudjuk, hogy a népi jellegű udvarház leggyakoribb típusa, a háromosztatú, már a XVIII. század elején szinte általánosnak számított. Népi szokás szerint első és hátulsó szobából állt, ezeket Nagyfaluban nagy-, illetve kisháznak nevezték. Közöttük helyezkedett el a pitvar, amely mellett már konyha is volt. A kémény alja–pitvar különválása azért történt, hogy a konyharészt „rejtse el a belépő szeme elől”. Az összeírásból azt is megtudtuk, hogy a szobák valamelyikét osztották ketté, s az így nyert új helyiség az oldalkamra vagy az oldalház nevet kapta. Nagyfaluban gyakori volt az ilyen rendszerű lakóház. Bármelyik beosztásról legyen is szó, az biztos: Szilágynagyfaluban – akárcsak Erdély-szerte – az ősi házforma egysejtű lehetett.
A XIX. század közepétől kezdve épült lakóházak kizárólagosan hármas tagozódásúak, amelyekbe a bejárás a pitvaron keresztül történt. A tornácról lehetett egyrészt az első vagy nagy házba, másrészt a hátsó vagy kis házba jutni. Legtöbb helyen a pitvarban kemence állt, fölötte szabad kémény, amelyen a füst távozott.
1993-ban még volt egy sütőkemencés, szabad kéményes, pitvaros ház a faluban: Somogyi Lajosnál a Kis utcában. A második világháborút követő években a kemencék kikerültek az udvarra, a pitvar átalakult konyhává.
A lakóház udvar felöli oldalán húzódott a tornác, amely újabb keletű házelem. Először a helybeli nemesi kúriák épültek tornáccal, innen terjedhetett el a paraszti építkezésben is. A már idézett 1798. évi conscriptio egy cserefadeszkákból kirakott „padimentumú” „tornáczot” is említett. „A szilágysági házak legújabb és legkezdetlegesebb része – írta Kós Károly – a ház földjével egy szintre feltöltött és letapasztott keskeny házalja, töcik (töltés) és az abból fejlesztett tornác.”
Nagyfaluban a régi lakóházak mind pitvarral épültek, amelyek tulajdonképpen a keresztgerendáknak egy, egy méter húsz centiméterrel való kijjebb eresztése és azoknak oszlopokkal való alátámasztása révén keletkeztek.
A tornácok többnyire egyszerű faoszlopos alátámasztású terek. Ritkábban téglából rakott, oszlopos vagy bolthajtásos, klasszicista jellegű pitvarok is előfordulnak. Egyik gyakori formájuk a nyílt megoldású, a tornácnak csupán a két végét zárták le téglával, szellőzőnyílásokat hagyva. Többségük azonban könyöklőgerendával és deszkázattal készült. Általában a lakóházak udvar felőli oldalát díszítik, kivételesen az utca felöli oldalon is kialakítanak tornácot. Akadnak olyan lakóházak, ahol a pitvar kisház felőli végét mindhárom oldalról befalazták, hogy ezáltal egy kamarát (kamrát) nyerjenek, vagy a konyha előtti részt verandává alakították át, melyet aztán beüvegeztek. A tornácok díszítésmentesek, a fagerendák eredeti alakját meghagyva négyszögletesek. Hasonló egyszerűséggel, minden cifraság nélkül végzik el mennyezetük bedeszkázását.
A korábbi ágasfás-szelemenes paticsház nem kívánt bonyolult tetőszerkezetet. A XIX. század második felében épült házakra a mestergerendás-szarufás megoldás a jellemző. A kakasülős szarufák mindkét végükkel a folyó- vagy sárgerendákon nyugszanak. A tetőszerkezet korábban csere-, illetve tölgyfából készült, majd a XIX–XX. század fordulójától terjedt el a fenyőfából készült gerendás tetőzet. Eleinte fa-, majd kovácsolt vasszeggel rögzítették egymáshoz a szelemeneket. A gerendák összeillesztésére az úgynevezett fészekcsapolást alkalmazták.
A ház hosszában haladó mestergerendára az építés évét és az építtetők nevét vésték. Nógrádi Ferencnek az alszegi Nagy utca 193. szám alatti lakóházában azon a következő szöveg olvasható: „1860 Ba készült a Nagy Isten segedelme jó emberek által Nógrádi János épitte Tötös Klárával október 10.” Némelyik ház mestergerendáján a falu fontosabb eseményeit – tűzvész, árvíz – is megörökítették: „1868-ba szeptember 7-en leégett e ház minden épületestől. Torkos György felépittett Isten segedelmével 1869 be. Ugyanezen évben, február 15-én nagy mennydörgés volt.”
A lakóház mennyezete cserefa deszkából, később fűrészelt fenyőfából készült. Felülről lepadolták és lótrágyás sárral vastagon letapasztották, hogy a helyiségek melegét megőrizze. Szilágynagyfaluban a régi házak szinte kizárólagosan nyeregtetős megoldásúak voltak. A tetőt rozsszalmával, bükkfa zsindellyel, majd hódfarkú cseréppel fedték. A háromszög alakú oromzat készülhetett paticsból, leggyakrabban azonban vályogból, téglából vagy deszkából épült fallal zárult. A vályogból vagy téglából készült oromzatokat vakolták, és széles vakolatszegéllyel látták el. Az oromzat közepére egyes esetekben évszámot véstek, illetve szellőzőnyílást alakítottak ki rajta.
A lakóház legősibb berendezési tárgya a tűzhely – írta Kós Károly –, amely hosszú fejlődés eredményeként jött létre, és azokat a fokozatokat követte, amelyek az egész tájegységre vonatkoznak. A belül fűtős, úgynevezett kandallós tüzelő vagy sátorkemence volt a jellemző. Kós szerint a tűzhelyes-kemencés sátoros-kürtős-vakkéményes tüzelőrendszer a XIX. században még kizárólagosan létezett a Szilágyság falvaiban. Ez a kandallós-kemencés tűzhely volt a nagyfalusi népnek is a hagyományos fűtője, amelyet az 1960-as években az idős adatközlők már csak hallomásból ismertek. Egyébként ez a tüzelőberendezés volt jellemző a Sebes-Körös-völgyi magyarság körében is. A már többször említett 1703. évi összeírás a Bánffy Farkas tulajdonában levő udvarház belső berendezései között egy fűtős-kályhás kemencét említett, a pitvarban egy fűtőkemencét a konyha fölött pedig fakéményt. A kandallós tüzelés füst nélküli, egészséges légterű lakást teremtett.
A sátorkemence egybeépült a sütőkemencével, és a szobának a pitvar felőli belső sarkát foglalta el. A füstöt és a szikrát a sátor fogta fel, és egy kürtőn keresztül a pitvar mennyezet magasságában elhelyezett, csonka gúla alakú vakkémény alá került, ahonnan a füst végül a padlástérbe jutott. Amíg a Tövisháton a kandallót helyben – Désházán – készített díszes csempékkel rakták ki, addig a Berettyó mentén inkább az egyszerűbb, díszítés nélküli csempékből építették sátorkemencéjüket. A szegényebb sorsú családoknál a szikrafogót paticsból, cigányokkal készíttették el.
A kemencés kandalló előbb-utóbb kikerült a pitvarba. Az időközben megnövekedett lakosság nagyobb kenyérfogyasztása miatt szükséges tágasabb sütőkemencék már jobban elfértek ott. A szobabeli kemencés tüzelők helyét a vaskályhák, takaréktűzhelyek, a spórok – a népszerű csikótűzhely – vették át. A pitvar sütőkemencéjét szabad kéményével együtt a XX. század közepéig használták, ezután kikerült a szabadba, és fedelet, félereszt kapott, esetleg nyári konyhát építettek fölébe. Az egykori pitvar pedig a család téli lakóhelyiségévé, padozattal ellátott mennyezetű konyhává alakult.
A lakóház hagyományos alaprajzi beosztása szabta meg annak berendezését, belső képét. A tárgyak elhelyezkedését a mindenkori tüzelő, valamint az ajtók és ablakok helye határozta meg, hasonlóan a nagyfalusi ház belvilágát is. A továbbiakban Fazakas András, Nagy utca 562. szám alatti lakos XX. század eleji hangulatot tükröző hagyományos lakásbelsőjét mutatom be.
A pitvarba a tornácon át lehetett bejutni. Innen balra nyílt a nagyház vagy külső ház ajtaja. Közvetlenül az ajtótól jobbra helyezkedett el a tüzelő és a csikótűzhely. Mögötte, a nagyház pitvar felőli sarkában a telázsi kapott helyet, majd ugyanennek a szobának az utca felöli sarkában a hálóágy. Ugyancsak az utca felől, a két kis ablak alatt állt a padláda. Előtte egy asztal két székkel. Az udvar felőli sarokban, a tornácra nyíló kicsi ablak alatt a gyalogláda következett. Ezt követte a kaszten, rajta poharak, majd az ajtó mögött a második hálóágy. A kaszten, a gyalogláda és a padláda voltak a nagyfalusi szobabelső legjellegzetesebb darabjai.
A pitvarban – konyhában – állt a lapos tetejű sütőkemence, mellette a rakott spor és katlan, az utóbbiban a vizet melegítették. A hasáb alakú nagy kéményt a falba építették. A pitvart lepadlásolták. A nagyházban zajlott az egész házbeli élet: sütés, főzés, pihenés, alvás, étkezés. A gyalogládába – melynek tetejére apró, fehér színű mintákat festettek – rakták szépen, sorrendben a fehér-, illetve az ágyneműt. Az ilyen ládákat Szilágysomlyón vásárolták, később Bara János helybeli asztalosmesternél rendelték. Elejét kör alakban elhelyezett fehér gyöngysor, koszorú díszítette.
Jellemző volt a falba épített vakablak, ahova üvegeket, poharakat és egyéb apró tárgyakat raktak. A nagyfalusi lakásbelső – a többi szilágysági falubeliekhez hasonlóan – nem mondható sem zsúfoltnak, sem cifrának. Fő sajátossága az egyszerűség. A falak hófehér meszelése, a bútordarabok célszerű elhelyezése a házba belépő vendégek figyelmét mindig megragadta. Kultikus és dísztárgyakkal nem díszítették a falakat, legfeljebb a családot ábrázoló fényképek felrakásával tették hangulatossá a szobát.
Nagyfaluban – miként bárhol a Szilágyságban és Erdélyben is – a gazdasági épületeknek jól meghatározott a szerepük, rendeltetésük. A telkeken való elhelyezésükben a célszerűség volt a döntő. A hasonló szerepet betöltő épületek többnyire egy helyen álltak, soros elrendezésben. A község földművelő-állattartó népének elmaradhatatlan gazdasági épületegyüttese ma is az istálló és a csűr, helyi nyelven az ól, illetve a csűrös istálló vagy csűrös ól. Az utóbbi a XIX. században még meglévő, széles, tágas telkeken az udvar mélyében, többnyire a kapubejárattal szemben állt, az alaprajza négyszögletes.
Levéltári források említik, hogy a nemesi udvarházak mellett – külön helyen – csűröskertek is voltak. Ezek hollétéről a helynevek is tanúskodnak. Az 1703. évi összeírás szerint „Bánffy Péter részére van a Tóhátra egy csűröskert, benne egy szalmával fedett csűr”. Arra is van adatunk, hogy ezek a pajták nagyméretűek voltak: „Vagyon ezen Csűrös Kertben egy cserefa ágasokra épített szalmával fedett meglehetős állapotban levő csűr, csépelhet benne hat ember, oldalai nincsenek.”
A Nagyfaluban ismert csűrök kétfélék. Az egyik korábbi változat még abból az időből, amikor a telkeken a lakóházak az udvarok belsejében helyezkedtek el. Ezt nevezik a falu legidősebb lakosai csűrös istállónak. Alaprajza közel négyzetes – 10 x 12 méter –, és egy fedél alatt volt az istállóval. Két részből állt: a tulajdonképpeni csűrből és az úgynevezett csűrfiókból.
A tíz-tizenkét szarvasmarha befogadására is alkalmas istálló közepén állott az úgynevezett közjászol. Ennek két oldalán, egymással szemben négy-négy ökör is ehetett. Az állatok etetéséhez szükséges takarmányt a csűrből, az istállón lévő két ablakszerű nyíláson át adagolták. A nyár folyamán lekaszált és megszárított szénát a baromlak és a pajta közös padlásán, a folyógerendára helyezett karókon tárolták, hogy a levegő átjárja.
A tágas csűrben a gazda nélkülözhetetlen eszközét, a szekeret tartották, gyakran kettőt is. A csűrfiókban a család mezőgazdasági szerszámai, az eke és a borona, valamint az úgynevezett medvés prés, a kádak, a padlásra vezető létra és egyebek álltak.
A pajta és az istálló fala többnyire vályogból készült, a fedelét zsindellyel vagy szalmával fedték. A csűrös istállók a falu legősibb utcáihoz, telkeihez – Alszeg, Piac tér – kötődnek, többségük az 1859. évi tűzvészkor elpusztult. A jelenleg is álló egyetlen ilyen épület – Szilágyi Márton tulajdona – a tragédia után épült. Két hasonlót az 1960-as években lebontottak a Piac téren, Benedek Bálint és Varga Mihály telkén.
Az előbbitől eltérő fomájú csűrök épültek a faluban a XX. század első évtizedeitől, főként az első világháborút követő években, éppen a jelentősen megcsappant szarvasmarha-állomány miatt. A gabonát sem kellett többé a csűrben cséphadaróval csépelni, mert a század elején már Szilágynagyfaluban is megjelentek az úgynevezett tüzesgépek, vagyis a cséplőgépek. Az ekkor épült csűrök ezért kisebb méretűek, és az esetek többségében az udvaron keresztbe emelték őket. Mégpedig oly módon, hogy a csűr lehetőleg szemben álljon a kapubejárattal. Szalagtelkekről lévén szó az ilyen formájú épület a telket szinte átszelte. Szélei csaknem összeértek a szomszédos csűrökével, ezért a pajtán át lehetett eljutni a kertbe. A csűrök ilyenfajta elhelyezése több utcában – Piac, Buda, Alszeg, Felszeg – napjainkban is megfigyelhető.
Alaprajzi tekintetben ezek a cseréppel fedett és vályogfalú épületek a hossztengelyük irányában tagolódtak. Legtöbbször a telek jobb felén állt az ól, vagyis az istálló, középen az elöl-hátul kapuval ellátott csűr, a csűrfiók pedig a telek bal oldalán helyezkedett el. Az istálló ez esetben sem volt különálló építmény, mindig egybeépítették a pajtával. Az épület ugyancsak téglalap alaprajzú, a hossza általában tizenkét-tizennégy méter volt. Az ól azonban csak egyjászlas. A csűrben ma is a szekeret tartják, a csűrfiókban pedig a földművelés eszközeit, s gyakran a hombárt, azaz a gabonatárlót is. A mezőgazdaság szövetkezetesítése folytán a pajták szerepe megváltozott, amolyan mindenes tárolók lettek. Napjainkban sok helyen üresen állnak.
A csűrök mögött húzódott a szénáskert, ahol azt a szénát és szalmát tárolták, amely már nem fért el a csűr és az istálló padlásán. Épületei, a szénamagazinok Szilágynagyfalu jellegzetes raktározóházai. A környezetükből magasan kiemelkednek a faoszlopokra állított, úgynevezett majorpankkal összefogott, cserepes fedéllel ellátott, többnyire deszkázott oldalú szénatárolók. Nagyságuk a tízszer tíz métert is eléri, és két részből állnak: nagyfiókból és az egyik fedél félereszes formában való megnyújtása által keletkezett, ugyancsak kétméteres oszlopokkal alátámasztott kisfiókból. A szénáskert épületeinek magassága tíz-tizenkét méter is lehet, ezért nagy mennyiségű széna vagy szalma tárolására alkalmasak.
Nem volt általános, de a módosabb gazdák udvarán ott állott az úgynevezett gabonás is. A felszegi Nagy utcán, Gruzda Ferenc telkén volt egy ilyen épület, még a XIX. század közepén épült, az eresze alatt jellegzetes barokkos vakolatszegéllyel díszítve.
A gabonásokat általában a lakóház mellett emelték. Korábban a telek belsejében állt, de mindig közel a házhoz. A volt Víz utca 29. szám alatti gabonás kétosztatú. Az utca felőli rész a nagyobb, vasráccsal ellátott két kicsiny ablakkal. Ebben tárolták a búzával megtöltött hombárokat, általában kettőt-hármat. Az udvar felőli rész már kisebb, két-három méter hosszú, és benne különböző tárgyakat, háztartási eszközöket, lisztesládákat tartottak. Fala ugyancsak vályogból épült, a tetejét cseréppel fedték. A gabonások alatt rendszerint téglafalú pincét alakítottak ki, bejárata a házzal szemben vagy a kert felől nyílott, lépcsős megoldással, felette kis tetővel, hogy az esőtől, hótól védjék. A kukorica – málé – tárolására a Tövishátra oly jellemző góré nem terjedt el Szilágynagyfaluban. Lécfalú, korszerűbb kivitelezésű kukoricatárolók csupán a Bánffy-uradalom gazdasági udvarán voltak láthatók. A tengerit többnyire a lakóházak padlásán halmozták fel.
A község népi építészetének szerves részét alkotják a szőlőbeli pincék is. A nagyfalusi szőlőművelés kezdetei a XV. századig, a pálosok működésének korszakáig nyúlnak vissza. Két évszázados raktározási múltról tanúskodnak azok a feljegyzések, amelyek napjainkig fennmaradtak a pincék homokfalába vésve. A Nagy-Csicsó szőlőhegy lyukpincéibe számos olyan évszámot – 1782, 1788, 1789 – karcoltak, amelyek nemcsak a szőlőtermesztés erőteljes fellendülését, hanem a pincék építésének az idejét is jelzik a XVIII. század végén. A legtöbb bortároló a XIX. század elején létesült, az egyiknek a falán az évszám mellett a készítő nevének kezdőbetűi is olvashatók: V.é. E. Pi. 1832-di Sz P. (Véste e pincét 1832-dik évben Szabó Pál). Legutóbb, az 1990-es években indult újabb pinceépítési hullám, amelynek során a Nagy-Csicsó szőlőhegy szinte zsúfolásig megtelt.
A bortárolók építéséhez különösen alkalmasak azok a homok- és agyagdombok, amelyek a falut északról határolják. Itt helyezkednek el azok a hegyek – Nagy-Csicsó, Szóvár-hegy, Rózsás –, a szőlővel beültetett, gyepüvel határolt szőlőskertek, amelyeket a források szerint a legrégibb idők óta művelnek. A helyenként igen apró szemcséjű, tengeri eredetű, sárga színű, de rendkívül tömött homokrétegek könnyen véshetők és szépen formálhatók.
Hivatásszerűen foglalkoztatott pinceásó mestereket sem a múltban, sem a jelenben nem ismerünk. Ehhez a munkához egyébként mindenki értett, a szőlősgazda legtöbbször maga készítette el a pincéjét. A bortárolók a falutól elég távol – a domborzati viszonyoktól függően –, kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve, de mindig az utcasorokhoz hasonlóan, emeletes elrendeződésben sorakoznak a Nagy-Csicsó napsütötte déli oldalán. A homokba vésett pincéket szinte mértani pontossággal alakították ki. Építési módjukat, beosztásukat és külső formájukat tekintve többségükben lyukpincék, amit ősi formának tekinthetünk. Kívülről csak az ajtó látszik, amely a domboldaltól hozzávetőlegesen egy méterrel lejjebb került, hogy a tűző nap ne érje el a bejáratot.
A fejlődésnek egy későbbi szakaszában a lyukpincék elé vályogból külön helyiséget, úgynevezett pinceházat építettek, félereszes tetőszerkezettel, amelyet korábban cseréppel, palával fedtek, újabban betonlap kerül rá.
A szőlőművelő szerszámok tárolására szolgál. A pincék harmadik fajtája a présházas lyukpince vagy szüretelőház. Présházból, lakószobából és a tulajdonképpeni pincefolyosóból állnak. Az 1990-es években jelentek meg az emeletes présházak (víkendházak), amelyekben bútorokat, főzőkályhát, alvó- és pihenőhelyeket is elhelyeztek. Belsejükbe külső vagy belső lépcsőn lehet bejutni. Újabban a pincékben nemcsak a bort, hanem a hegyen megtermett burgonyát és veteményt is tárolják.
A népi építészet alkotásai közé tartoznak a falu temetőinek fából faragott ékességei, a a gombfák. Szilágynagyfalu református sírkertjeiben nincsenek olyan díszes, művészien faragott sírjelek, mint a közeli Tövishát falvainak – Szilágysámson, Hadadnádasd és így tovább – temetőiben, mert nem voltak szakavatott nagyfalusi gombfafaragók.
A fejfák anyaga évszázadok óta a tölgy és az akác, amelyet már a felhasználása előtt kiválasztanak, majd a kivágott, az úgynevezett füllött fát – melyet megfosztottak kérgétől – egy évig száradni hagyják az udvaron. Ezután baltával durván kifaragják, hogy a kijelölt formát – négyszög, téglalap – elnyerhesse, majd bárddal és gyaluval simára formálják. Ezt követi a feliratlap, a tükör elkészítése fűrésszel és vésővel. A szemöldök kifaragása fejlett művészi érzékről tanúskodik. Formájának gazdagságában a fekete-Körös-völgyi sírfákhoz hasonlítható. Leggyakoribb az ék, a trapéz, a félkör és a hullámos alakú, illetve az ezek társításából származó bevágás és díszítés.
A kifaragott fejfát feketére festik, ez gyakorlati célt szolgál: a fa tartósítását. Életkorjelző szerepe nincs, mivel valamennyit azonos színűre mázolják. Az ily módon festett sírjeleken az írás is jobban olvasható. Festékként venyigeport használnak, amelyet négy tojásfehérjével kevernek össze, hogy elérjék a fa fénytelen színű hatását. A fejfáknak borjú vagy tyúk májával való bekenése – ez másutt előfordul – itt nem volt szokásban.
Alakjukat, kiképzésüket tekintve a nagyfalusi temetők fejfái igen változatosak. A fejfatest vonalvezetése alapján két alapforma különböztethető meg: a gombban végződő férfi, valamint a felül ferdén metszett női vagy félkör lezárású alakzat. Egyes fejfáknak az emberi testrészekkel kapcsolatos elnevezésük is van: fej, homlok, nyak, váll és mejj. A férfi sírjelek fején kis gomb vagy bütyök látható. A módosabbak koronát is faragtattak rá. Egyes kopjafákat csillag, koszorú és ráma díszít, amelyek a tövisháti keresztfákkal mutatnak rokonságot.
A fejfák vastagságát a múltban elsősorban a megfelelő fához való hozzájutás és a vagyoni helyzet határozta meg. A férfi sírjel ősi jellegű, bálványszerű, némelyik a félméteres vastagságot is eléri. Amíg a múltban formájukkal megkülönböztették az elhunytak nemét és korát, addig a XX. században a faragott gombfák már évszámfeliratot kapnak. A fejfák életkora rövid, ötven-hatvan esztendő után jó részük elkorhad. Az Alsó temetőben ennél régebbiek is előfordulnak, például 1902-ből. Díszítőmotívumokban a sírjelek szegények, ebből a szempontból inkább az Alföld fejfáihoz hasonlóak. Gombfát 1984-ben készítettek utoljára. A fejfafaragást a faluban ácsok és kerékgyártók – Rácz Pál, Juhász János, Nemes György – vállalták.
A református templom gótikus ablakai
A nagyfalusi Bánffy család címere. Griffmadár, karmai között karddal, felette koronával
Boltívzáró kettős kereszttel
Boltívzáró, sárkánnyal
Boltívzáró címerrel
Szemöldök – gyámos sekrestyeajtó
A Bánffy Albert-féle kastély egy 1925. évi felvételen
Az iskola régi épülete
A Bánffy János-féle udvarház. Épült a XVIII. század végén
Szalagtelkes és teleklábas településrend a község déli részén
Fóris János Nagy utcai (507. szám) telke
Szénamagazin, mellette istálló(ól) a Kis utcában
Vályogház faoszlopos tornáccal és hombárral
A vertfal készítése az 1970-es években
Egri Mihály deszkakapus háza 1975-ben
Vályogból készült ház oszlopos deszkatornáccal (épült 1895-ben)
Varga András lakóháza. Épült 1880-ban
Sátorkemence, ami a fából készült lakóházak jellegzetes tüzelőberendezése volt a XIX. század végén. A désházai fazekasok készítették
Idős Fazakas András Nagy utcai (562. szám) házának alaprajza (épült 1859-ben)
Hegyoldalba vájt lyukpince bejárata Nagy-Csicsón
A községi temető (1894-től)
Szilágynagyfalusi fejfák
a-b-c) női gombfák; d) férfi gombfa bütyökkel, rámával, trapéz alakú szemöldökkel; e) idősebb férfi gombfája; f) módosabb férfi koronás gombfája; g) férfifejfa 1886-ból; h) női fejfa hullámos szemöldökkel
Faragott fejfák a községi temetőben
