Élet a Berettyó-felvidéken
Élet a Berettyó-felvidéken
Szilágynagyfalu a Felső-Berettyó mente – másként: Berettyó-felvidék – legszebb fekvésű, legnépesebb és egyik legkorábban keletkezett Árpád-kori települése. Ez a vidék a Tövisháttal és a Kraszna vidékével együtt nagy múltú történelmi, néprajzi táj, a Szilágyság része, annak délnyugati szögletét foglalja el. A kistájat képező kilenc település – Alsóvalkó, Szilágybagos, Szilágyborzás, Szilágynagyfalu, Bürgezd, Szilágyzovány, Ipp, Lecsmér, Kémer – száz-százhúsz négyzetkilométeren fekszik. A Felső-Berettyó mente – többségében református magyarok lakják – történelmi, gazdasági és kulturális egységet alkot, de földrajzilag mégsem zárt területe a Szilágyságnak, széles kijárata van az Alföld tájai, Bihar, Érmellék felé.
A vidék mintegy ötven-hatvan méterrel fekszik magasabban, mint a tőle nyugatra található Bihar. Nevét az itt átfolyó, a vadregényes Réz-hegységből eredő Berettyóról – mely egyik legrégibb folyónevünk (1213-ban Berucyou) – kapta. Jelentése: berek, „ártéri erdő”, „ligeterdő”, jó „folyó”. A falvak hol közvetlenül a folyó árterületén, hol attól kissé távolabb, a völgyet északról szegélyező dombokhoz – Mező-hegy, Púpos, Új-hegy, Berek, Cser, Szóvár-hegy, Hangás, Fen-kő – simulva helyezkednek el, a Csucsa falut – Ady Endre kedves tartózkodási helyét – Szilágysomlyóval összekötő községi út mentén.
Gazdasági, kulturális és nyelvi szempontból a Berettyó-felvidék, az itt élők által is elkülönítve, két kisebb tájegységre oszlik. A tulajdonképpeni Felső-Berettyó mentére és a Réz-hegység délkelet–északnyugat irányú vonulatára támaszkodó halomvidékre: a román etnikumú Rézaljára. Az utóbbi terület falvai: Felsőszék, Füzespaptelek, Valkóváralja, Felsővalkó, Krasznajáz, Gyümölcsénes, Halmosd, Detrehem, Alsó-, illetve Felső-Kaznacs, Szilágycseres, Márkaszék.
Szilágynagyfalu község Szilágy megye nyugati részén, a Réz-hegység, a Szilágysomlyói Magura és a Szilágysági-dombvidék övezte Szilágynagyfalusi-medence közepén, 215 méter tengerszint feletti magasságban fekszik. Közlekedési és földrajzi helyzete igen kedvező. A falu belterületén keresztezik egymást azok az utak, amelyek különböző irányból – Nagyvárad, Zilah, Csucsa, Élesd – érkeznek. A település fontos vízi átkelőhely is. A Berety-tyónak ugyanis – miután felvette a környező hegykeretben eredő patakok vizét –, addigi dél–észak folyásiránya kelet–nyugatira változik. Kiváló révhely volt mindig a folyó mentén a Büdös-kúti-völgyön át Szilágysomlyó irányába és a Rézalján fekvő települések lakóinak.
A falu északi részén, mintegy két kilométer távolságra halad a Székelyhíd–Szilágysomlyó–Sarmaság vasútvonal, amely nemcsak a települést, hanem az egész Berettyó-felvidéket köti össze Zilah városával, a megye székhelyével és a távolabbi jelentős településekkel – Zsibó, Nagybánya, Nagykároly, Dés, Kolozsvár – is.
A kistérségben élő többi községtől eltérően Szilágynagyfalu teljes kiterjedésében a Berettyó termékeny völgysíkján, árvízmentes teraszán fekszik: gazdasági szempontból két, egymástól eltérő termelési táj, a fakitermelő-állattenyésztő Rézalja és a gabonatermesztő-szőlőművelő Berettyó mente határvonalán. Így vált Szilágynagyfalu mintegy tizennyolc-húsz Berettyó menti és Réz-hegység vidéki település gazdasági-vásáros központjává már a XV. században.
A Losonczi Bánffyak birtokközpontjaként ismert Szilágynagyfalu a területe (3670 hektár) és lakosságának száma (3365 fő) alapján Sarmaság és Kraszna után Szilágy megye legnagyobb mezőgazdasági jellegű települése, amelyet északon Bürgezd, keleten Szilágysomlyó, délen Szilágybagos és Szilágyborzás, nyugaton Detrehem és Szilágyzovány határol. Az 1968-ban végrehajtott országos megyerendezés óta községközpont – Szilágybagos, Szilágyborzás és Bürgezd tartozik hozzá –, összlakossága ma 5749 lélek.
A Szilágyságnak s ezen belül a Berettyó-felvidéknek nem volt olyan mozgalmas földtörténeti múltja, mint például a közeli Erdélyi-középhegységnek. Felépítése néhány kivételtől eltekintve igen egyszerű, mondhatni egyhangú. Kialakulása és fejlődése szorosan összefüggött a szomszédos Alföldével, területét jobbára a Pannon-tenger ide benyúló öbleinek pliocén üledékrétegei borítják.
Az utóbbi évek geofizikai kutatásai, a mélyfúrások szerint a Szilágysomlyói-medence aljzata különböző mélységben – kétszáz–nyolcszáz méter – fekvő ókori, variszkuszi és középkori képződményekből, gránitból és csillámpalából áll. Korát tekintve viszonylag fiatal, újharmadkori, beszakadása néhány, különböző irányú törésvonal mentén történt a torton-szarmatában és az alsó pliocénben. Ezek olyan eloszlásúak, hogy több helyen egymást derékszögben metszik. Így a medencefenék a sakktábla négyszögeihez hasonló rögökre tagolódott. Egy ilyen törésvonal mentén tör a felszínre Szilágybagos déli részén a termálvíz.
Több millió évvel ezelőtt, a miocén kor vége felé az erőteljes kéregmozgások miatt a területet tenger öntötte el, így az a Pannon-medence peremévé, öblévé vált. Szigetvilág benyomását kelti, melyet keskeny tengerszorosokkal benyúló kerekded parti mélyedések tagolnak. Ez időben a kristályos medencefenékre tekintélyes, de nem mindenütt egyforma vastagságú üledékréteg – homok, konglomerát, meszes homokkő – rakódott. A Szilágynagyfalu határában, a Két-patak mentén húzódó délnyugat–északkeleti irányú törésvonaltól nyugatra, közvetlenül a kristályos talapzatra rakódva mintegy ötszáz méter vastagságban a szarmáciai emelet márga-, homok-, homokos márga, durva homok képződményei, ettől délkeletre foltokban a torton emelet üledékei találhatók. A falu artézi kútjának vize ebből az úgynevezett foraminiférás rétegből származik.
A pliocénben a tenger édesvizűvé változott, visszahúzódott, beltó formájában maradt fenn, megkezdődött lassú feltöltődése. Az ekkori képződmények – agyag, márga, homok – a medence legelterjedtebb üledékei.
A pliocén rétegek többnyire vízszintesen települtek, ilyenek építik fel a falut északról szegélyező Nagy-Csicsó és Szóvár-hegy dombságot is.
A negyedidőszakban, a pleisztocénban a beltó tovább zsugorodott, majd nyugati-északnyugati irányban teljesen visszahúzódott. Kavicsüledékei nagy területet borítanak be Gyümölcsénes környékén, valamint a falutól délre eső területeken. Erre az időszakra esik a medence vízrendszerének, a Berettyónak és a Krasznának a kialakulása is. Mindkét folyó élénk eróziós tevékenységbe kezdett, mintegy száz méter mélyre vágta be magát az eredeti felszínbe, kialakítva a falut délről kísérő lépcsős teraszokat.
A holocén, azaz a jelenkor képződményei, a szárazföldi és folyóvízi lerakódások, helyenként tekintélyes vastagságúak, főleg kavics- és homokrétegekből állnak. Az üledék képződésében igen nagy szerepe volt a Berettyó és mellékpatakjai árvizeinek. Az árterület alatt másfél méter vastagságban öntésiszap található. Ezen képződött a falu humuszban és szerves anyagokban leggazdagabb és egyben legtermékenyebb talaja. Lejjebb félméteres, rozsdabarna színű homok következik, majd tíz centiméteres kékesszürke agyagos-homokos réteg. Alatta mindenütt folyóvízi kavics található. Öt-hat méter mélységben tömött szemcséjű, szürkés-kékes márgaréteg húzódik, amelyet a helybeliek kékagyagnak neveznek.
Szilágynagyfalu mai közigazgatási határain belül három fő felszíni-domborzati formát lehet elkülöníteni: a háromszáz-háromszázötven méter magasságú eróziós dombságot, amely a Nyugati-, azaz a perikárpátikus dombvidék szerves – szilágysági – része, azután a folyót balról kísérő teraszfelszíneket, végül a Berettyó árterületét.
A folyó árterülete egy magasabb és egy alacsonyabb szintre tagolódó részből áll. Az utóbbihoz tartozik a Barát-rét, a Nagy-rét, a Sziget, a Bakos, a Kígyó-sár és a Víz utca. A közepesnél nagyobb árvizek már elöntik. A falu jelentős része – Piac tér és az innen kiágazó utcák – a magasabb szinten fekszik, amelyet emberemlékezet óta nem járt árvíz. A felszín fokozatosan lejt keletről nyugat felé. Legmagasabb a Berek-tető, a legalacsonyabb Sziget tájéka: 368, illetve 205 méter. A két pont közötti magasságkülönbség 163 méter.
A település keleti részén húzódó eróziós dombság homokból, homokos agyagból és márgából épül fel. Az erdővel, szőlővel és gyümölcsössel borított, szelíd lejtőjű terület több kisebb rögre – dombra – oszlik: ezek a már említett Berek-tető, a Cser, a Szóvár-hegy és a Nagy-Csicsó. Magasságuk 368, 328, 315, illetve 309 méter. A dombság legsajátosabb elemei a suvadások, vagyis a földcsuszamlások. A hullámszerűen lecsúszott föld kúp, koporsó és széles hátú halom formájában gyűlt össze a lejtőn, ezeket a helybeliek, igen találóan, púpoknak nevezik. A suvadások mellett gyakoriak a vízmosások, ilyen például a Mély-patak. A domboldalakon – égtájak szerint – túlsúlyban vannak a délnyugatra, délre néző lejtők. Ezeken az agyagos-homokos, napsütötte részeken ősidők óta szőlőművelést, a teraszok „szőke földjein” pedig gabonatermesztést folytatnak.
A táj fő vízfolyása a mindössze 196 kilométer hosszú Berettyó, amely a Körösök vízrendszeréhez tartozik. Vízgyűjtő területe közel kétezer négyzetkilométer: a Gyümölcsénesi-, a Halmosdi-, a Somkereki-, a Szodokos-, a Két-, illetve a Határ-patak táplálja. A Berettyó – mely Szeghalomnál ömlik a Sebes-Körösbe – a Réz-, illetve a Meszes-hegység találkozásánál meghúzódó Ponor nevű kicsiny mészkőplatóból, több forrásból ered. Vízjárásában a tél végi-tavaszi árhullámot, a nyár eleji, valamint a késő őszi nagyvizet lehet megkülönböztetni. Évi közepes vízhozama 1,63 köbméter másodpercenként (1950–1967). Vizének jó része (56 százaléka) tél végén és tavasszal folyik le. A nyári évszakban egyötöde, ősszel pedig közel egytizede. Az eddigi legnagyobb vízhozamot 1980. június 23-án mérték (154 köbméter), a legkisebbet pedig 1964. január 13-án (0,63 köbméter). A legnagyobb árvizek 1913-ban, 1940-ben, 1970-ben és 1975-ben voltak.
Szilágynagyfalu vidéke a mérsékelten hűvös és a mérsékelten meleg éghajlati öv határán terül el. Földrajzi helyzete – a Szilágysomlyói-Magura és a Réz-hegység szomszédságában fekszik – következtében bizonyos védettséget élvez az északról, északkeletről beáramló hideg légtömegekkel szemben. Időjárására a nem túl meleg nyarak – a nyári hónapok középhőmérséklete húsz Celsius-fok – és a viszonylag enyhe telek – –1,1 Celsius-fok – a jellemzőek, az esetek többségében kellemes átmeneti évszakokkal. Ősszel a vénasszonyok nyara, tavasszal a fagyosszentek térnek rendszeresen vissza. Éghajlatában túlnyomórészt az óceáni hatások dominálnak, csendes és területileg is egyenletes esőzéssel, ezek egy nyár eleji, illetve egy késő őszi maximumával. Nyaranta előfordulnak heves zivatarok kíséretében érkező záporesők, felhőszakadások. Tél folyamán egyaránt uralomra juthat az azori és sarkvidéki anticiklon eredetű hideg, valamint a délnyugati, szubtrópusi ciklonok meleg légtömegei. Az utóbbiak igen gyakran hirtelen hóolvadást és árvizeket okoznak.
A hőmérséklet évi átlaga Szilágynagyfalun 9,9, a tenyészidőszaké 17,1, a hő összege pedig 3085 Celsius-fok. Az április 17. és október 18. közötti fagymentes időszak kereken hat hónap, a fagyos napok száma 105. A tél nem hosszú, és a tartós fagyok sem túl gyakoriak. A vidéken évi átlagban 605 milliméter a csapadék, az időjárás mégsem aszályos. A szabálytalan időközökben és területileg egyenetlen mennyiségben érkező eső, illetve hó azonban gondokat okoz. Az uralkodó szélirány nyugati, majd kisebb mértékben délnyugati és északkeleti. A Berettyó árterületének kelet–nyugat irányú elhelyezkedése következtében a folyó völgye igen huzatos.
Tekintettel a falu földrajzi fekvésére, éghajlatára és a felszín kétszáz–négyszáz méter közötti tengerszint feletti magasságára, növényzetét különböző elemekhez (atlanti, közép-európai, eurázsiai) tartozó fajok alkotják. Ezt
a flóratartományt a nyugatról és északnyugatról benyomuló kevert cseres-tölgyes erdők szép, többnyire zárt állománya jellemzi. A tölgyesek alsó határa általában egybeesik a Berettyó és mellékvizeinek völgyeiből kiemelkedő magaslatokkal. Tölgyesek borítják ma a Berek-, Cser- és a Szóvár-hegy háromszáz méter feletti részeit, ilyen például a Korláti-erdő, és a magasabb teraszfelszíneket, a Lapis-, a Halomi-, illetve Kiserdőt. A Lapis-erdő az egykori Silvania maradványa, napjainkban 980 hektáros természetvédelmi terület.
A tölgyerdők alsó zónájában két növénytársulás jelenik meg. Az egyik a sédbúzás kocsányos tölgyé, amellyel a Berettyó sima felszínű teraszain, kétszázötven méter magasságban találkozunk. Ide tartozik a már említett Lapis-erdő vegetációja, amelynek ez a legelterjedtebb fafaja. A lágyszárúak közül jellegzetes a sédbúza, a ligeti perje, az ecsetpázsit, a hegyi csenkesz és a békaszittyó. Jelentős a gombaállománya is. A másik, az előbbitől elkülönülő a kocsánytalan tölgy és a közönséges gyertyán növénytársulás.
A szegényes fényviszonyok miatt aljnövényzete nem gazdag, erdőszéleken honos a berki szellőrózsa, az erdei ibolya, a májusi gyöngyvirág, valamint a csillagvirág, a tavaszi tőzike, a széleslevelű salamonpecsét és a téli zöldmeténg. Ehhez az asszociációhoz tartozik a Korláti-, a Cser- és a Puszta-erdő növényzete.
Az utak mentén, legelőkön, erdőszéleken elterjedt a kökény, a galagonya, a vadrózsa, a vesszőfagyal; a hamvas szeder a szántókon honos. A napsütötte lejtőkön gyakori a leánykökörcsin, a tavaszi kankalin, a kaszálókon az őszi kikerics. A Berettyót és a Halmosd-patakot jellegzetes mézgás-, illetve hamvas-égeres társulások kísérik. Lombkorona szintjükben a fehér-, illetve a törékeny fűz és a fekete nyár jelentkezik. A vizenyős láposokban, mocsaras helyeken, földcsuszamlásokon gyakori a széleslevelű sás, a nád és a gólyahír.
Szilágynagyfalu környékének állatvilága a XIX. század első felében gazdagabb volt, mint napjainkban. Az erdőirtások következtében a fajok erősen megfogyatkoztak, néhányat – folyami rák, illetve kagyló, többféle hal – ma kipusztulás fenyeget.
A madarak számos rendje és családja számára az erdők, rétek, szántók és gyümölcsösök nyújtanak változatos életteret. Közülük a fehér gólyának az állománya az utóbbi évtizedekben a felére csökkent a megcsappant táplálékszerzési és a fácán, füstifecske fészkelési lehetőségek miatt. A ritkuló madarak közé tartozik a gyurgyalag is.
A Berettyó füzeseiben, valamint a parkokban fészkel a sárgarigó, a fakopáncs, a szén-, illetve a kékcinege, a házi rozsdafarkú. A legelterjedtebb madár a balkáni gerle, amelynek rendkívüli az alkalmazkodóképessége.
Az emlősök közül említésre méltó a keleti sün, a vakond, a mezei nyúl, a róka, a borz. Az utóbbi években igen elszaporodott a görény és a menyét. A vaddisznó a Korlát-erdő gyakori emlősállata, itt az őz is gyakori. A Lapis-erdőben korábban meghonosították a dámszarvast.
Szilágynagyfalu látképe
A vidék legjelentősebb folyója a Berettyó településünknél
Juhlegelő gémeskúttal a Málon
A nagyfalusi legelő gémeskúttal
