Villa Nog, Nogfalu
Villa Nog, Nogfalu
Szilágynagyfalu ősi magyar, Árpád-kori település. Első írásos említése a Váradi Regestrumban, az időrendbe szedett tüzesvaspróba-lajstromban található „villa NOG” bejegyzéssel 1213-ban. A listában egy nagyfalusi Luzen – Luzen de v. Nog – nevű személy szerepel mint a bíróság tagja, aki két, lopással vádolt kaznacsi jobbágy szolgái, Buncu és Pogu felett ítélkezik. Szintén 1213-ban ippi és kaznacsi emberek perében a Győr megyei lébényi apát, Ders fia Ders, valamint Nagyfalu bírája és lakói tanúskodnak. Kandra Kabos szerint a Nog szó mögött Nagyfalu neve rejlik.
Már a XIII. század elején jelentős település, ezt éppen akkori elnevezése bizonyítja: Nog (=Nagy). A villa szó pedig azt jelzi, hogy Nagyfalut ebben az időben már határjelekkel lezárt, illetve körülhatárolt birtokon fekvő és állandó építményekben, házakban, kunyhókban élő népesség lakta. Közel ebből az időből, ugyancsak a Váradi Regestrumban említik Ipp (1208), Valkó (1213) és a szomszédos Bagos (1214) települést.
A legkorábbi falunevek döntő többsége puszta személynévből alakult, például az iménti Bagos neve. Nagyfalu esetében más a helyzet. Neve nem személynévre vagy birtokosára, hanem jelentős kiterjedésére, viszonylagos nagyságára és népes voltára utal, ami azt jelenti: névadáskor a falu nagyobb volt szomszédainál. Neve tehát a nagy melléknévnek és a falu főnévnek az összetétele, amelynek leírása azonban a történelem folyamán többször változott. A köztudatban és a különböző forrásokban ugyan a Nagyfalu elnevezés honosodott meg, de a település Szilágy előnévvel több helyen már korábban is előfordul, 1577-ben és 1705-ben „Szilágy Nagy Falu”. A nagy- előnevet Szilágynagyfalun kívül egyébként még számos más település is viseli a Kárpát-medencében, így például Apanagyfalu, Ipolynagyfalu, Sajónagyfalu, Temesnagyfalu és Tiszanagyfalu.
A települést először említő oklevelek a tatárjárást követő évtizedek birtokadományozásai során születtek. (1249: Nogffalw; 1257: Nagfalw; Naggfalwa; 1259: Noghfalw; 1333: Nogfolu; 1335: Nogfalu; 1341: Nogfolw. Később, 1560: Nogifalu; 1808: Nagyfalu; 1856: Berettyó-Nagyfalu: 1882: Szilágy Nagyfalu.) Az 1898. évi IV. törvénycikk alapján megállapított neve: Szilágy-Nagyfalu, az utóbbi változatban – Szilágynagyfalu – véglegesen és hivatalosan a XX. század elején, 1913-ban honosodott meg. Ekkor már hozzá tartozik Berek-, Kaczúr- és Korlát-tanya is. Hivatalos román elnevezését – mely tulajdonképpen tükörképe a magyarnak – 1920 óta viseli: Naşfalău, majd Nuşfalău. A környező, a Réz-hegység lábánál fekvő falvak román lakossága ma is a Naşfalău nevet használja.
Szilágynagyfalu és környéke a legrégibb időktől lakott. Előnyös fekvését és kedvező földrajzi környezetének adottságait – a viszonylag tagolt, árvízmentes térszín, a felszínt borító dús növényzet, halakban és más víziállatokban bővelkedő patakok, legeltetésre alkalmas nedves, füves partsávok, makkoltatásra alkalmas tölgy- és bükkerdők – az ember már korán felismerte, és az árvizektől védett helyeken hosszabb-rövidebb időre meg is telepedett. E korszak emberének eszközeit és telephelyét a szomszédos Szilágyzovány – Átal-kert, Akasztófa-, illetve Templom-domb – részein, Szilágynagyfaluban a Kőkúti-táblán, Bürgezden, valamint Szilágybagoson találták meg az 1970-es években a zilahi múzeum régészei. Valamennyi felszínre került leletanyagból egyértelműen kiderül: a vidéken legkorábban Krisztus előtt 5000–2500 között a Körös kultúra pásztorkodó, halászó, gyűjtögető és földművelő népe telepedett meg.
Az ásatások során lakásnyomokat, kultikus helyet, élelemtartó edényeket és hulladékgödröket találtak. Az akkor használt tárgyak közül számos változat került napvilágra. Kőből készültek: balta, ék, kőkés, zúzó-, illetve kovakő, obszidiánpengék. Csontból előállított árak, lyukasztók, tűk és karikák. Az agyageszközök: átlyukasztott háló-, illetve szövőszék nehezékek, durva, vastag falú, körömcsipkedéssel díszített agyag-, valamint finom iszapolt, vonaldíszes, bütyökfülű edények. Továbbá a rituális-mágikus szertartásokhoz szükséges kellékek, idolok és pecsételők. S mint fontos kultusztárgyak, a termékenység istennőjének szobra – Zoványi Vénusz –, valamint a megtermékenyített nőt ábrázoló edény, végül egy vaddisznószobrocska.
Mindezek arra utalnak, hogy a terület végleges emberi birtokba vétele a csiszolt kőkorszakban, a Köröstarcevo kultúra kései szakaszában, a Krisztus előtti V. évezredben történhetett. Ez a kultúra az Alföldön, a Körös folyóktól az egykori Torontál vármegye déli részéig, a Pancsova melletti Tárcsó községig húzódott. (Ma Starčevo, a Vajdaságban.) Később valamilyen természeti csapás vagy pusztító járvány következtében a Templom-domb alján álló település elnéptelenedett. Éppen akkor, amikor az anyagi kultúrában forradalmi változás zajlott: megjelentek az első fémből – rézből – készült tárgyak. A rézkorból – Krisztus előtt 2500–1900 – került elő egy-egy rézcsákány Szilágynagyfaluban és Szilágyzoványon. A szakirodalom ezeket a leleteket a bodrogkeresztúri kultúrába sorolja.
A vidék elnéptelenedéséhez az is hozzájárult, hogy az Alföld felől egy harcias, fejlettebb technikát használó népesség foglalta el a vidéket. Tagjai bronzból készült fegyverekkel érkeztek, fő foglalkozása az állattartás, illetve a vadászat volt. Elsősorban szarvasokat, őzeket, vaddisznókat ejtettek el, amelyek nagy számban éltek a környező erdőkben.
A bronzkoriak jól kihasználták a Berettyó menti vizenyős legelőket is. Ebből a korból – Krisztus előtt 2000–900 – származó edények is ismeretesek Szilágynagyfalu Nagy utca-Sige, Nagy-rét, Kőkúti-tábla, és Szilágyzovány Templom-domb nevű területéről. A vaskort – Krisztus előtt 750-től Krisztus születéséig – csak néhány edénytöredék és egy kés jelzi, szintén a Templom-dombról. A korszak végén – a Krisztus előtti IV–III. században – a Rajna vidékéről kelta népesség nyomult a Kárpát-medencébe. Ebből az időből edénytöredékek, valamint egy rituálisan meggörbített vaskard került elő.
Dácia rómaiak általi feladását követően – Krisztus születése után 300-400 körül – érkeztek a nagy népvándorlás első hullámaival Erdélybe a gótok, hunok, gepidák, majd az avarok és a szlávok. A gótok – azaz erdei emberek – Dácia szívében, az egykori limes vonalán belül, a Kis-Szamos–Maros– Küküllők vidékén telepedtek le. Az ittlétüket bizonyító régészeti leletek – ezüstfibula, edények, urnasírok – elsősorban az előbbi területről kerültek elő. A hunok is Erdélyben vetették meg lábukat: Krisztus után 425–455 között fejedelmeik és főembereik nyári szállása volt. Innen vonultak fel kíséretükkel és állataikkal a környező hegyekbe, ahol idejük egy részét vadászattal töltötték. Hun kori leletek a Szilágyságból nem ismeretesek.
A IV. század hetvenes éveiben a gepidák áttörték a szarmata sáncot, és benyomultak a Körös–Tisza–Maros négyszögbe. Ez a germán nép Skandináviából, majd a Visztula környékéről érkezett a Kárpátok vonaláig. A róla szóló első adat szerint 260 körül a gótokkal együtt támadta meg Dacia provinciát. Az utóbbit – miután 271-ben a rómaiak kiürítették – gótok szállták meg, északkeleti része és a Tiszántúl pedig gepida fennhatóság alá került. A Nedao melletti hun vereség után jött létre önálló királyságuk, Gepidia, amely központját Szilágysomlyó vidékére helyezte. E nép jelenlétét bizonyítják a település északi részén emelkedő Magurán 1797-ben és 1899-ben feltárt világhírű kincsek, amelyeket minden bizonnyal a hun támadás hírére rejtettek el az erdővel sűrűn beborított hegyen. Összesen 5,463 kilogramm összsúlyú – függő, lánc, karkötő, fibula, csészék és így tovább – aranytárgy, Somlyóújlakon pedig egy gepida fejedelem arany karkötője, a szomszédos Krasznán a viselet ovális bronzcsatjai kerültek elő a VI. századból. A szilágysomlyói leletek a tartós római–gepida szövetségi viszony tárgyi bizonyítékainak is tekinthetők.
Gepidia több mint száz évig állt fenn. A longobárdok 551-ben legyőzték a gepidákat, a tényleges összeomlás 567-ben következett be. Ekkor az avar– longobárd szövetség meghódította a királyságot, és elesett az utolsó gepida uralkodó, Kunimund is. Koponyájából – ősi keleti szokás szerint – a győztes Baján avar kán ivócsészét készíttetett.
A Körös–Maros–Szamos közötti terület teljesen elpusztult, elnéptelenedett, a vidéken többé nyoma sincs a gepidáknak. A Kárpát-medence keleti része a türkök elől menekülő Baján kezébe került, ezáltal a Maros–Küküllők–Tisza völgye az avar megtelepedés egyik fő területévé vált. 567 és 675 közötti korai korszakának nyomai a közeli Érmelléken – Érmihályfalva, Székelyhíd – találhatók, ahol szűk nyakú, illetve füles csuprokat és fazekakat tártak fel a régészek. A késői nagy tömegű avar hullám 670 körül érkezett a területre, leletanyagára a griffes-indás díszítésű övveretek jellemzőek. Egy kisebb csoport a Berettyó-felvidéket foglalta el, a népesség többsége azonban az első hullám által már megszállt Kelet-Alföldet veszi birtokba.
Több mint egy évszázaddal később, a VIII. század közepe táján kezdődött meg a bolgár uralom elől menekülő szláv csoportok nagyobb mértékű beáramlása az Északkeleti-Kárpátok irányából a vidékre. Lényegében az avarokkal szövetségben települtek le a Meszes-hegységtől keletre. A IX. században a meszesi kapun át a hegység nyugati oldalára húzódtak, és tartósan megszállták a Kraszna és Berettyó felső folyása mentén fekvő erdős vidéket. Itt kerültek kapcsolatba a korábban érkezett avarokkal.
A szlávok felső-Berettyó-völgyi létét s talán az avarokkal való együttélésük emlékét őrzi a Szilágynagyfalu határában, a Leveles-pataknál és a közeli Halmosdi-fennsíkon a XX. század elején még létező, mintegy félszáz halomsír, tumulus. Ezek közül hatot l878 és 1890 között, hármat 1958-ban tártak fel a régészek: Rómer Flóris, Thorma Károly, valamint Maria Comşa. A legnagyobb s egyben legépebb a Nagy-halom, amelynek átmérője 38, magassága 6,6 méter. Napjainkig feltáratlan. A halmok nagy része az évszázadok óta folyó mezőgazdasági munkák során elpusztult, néhányuk anyagát a helybeliek hordták szét.
A szlávok halottaikat elhamvasztották. Mielőtt erre sor került volna, a föld felszínére tölgyfa gerendákból háromszor három méteres négyszögletes sírkamrákat ácsoltak. A boronaházszerűen elkészített építményeket homokkal, apró kaviccsal és forgáccsal kevert földdel vastagon beborították. A hamvakat a sírkamrák padlózatára helyezték, amelyet előzőleg valamilyen textíliával, elsősorban szőnyeggel vagy ruhadarabbal takartak le.
A szétszórt hamvak közé élelemtartó edényeket, kést, favedret, sarlót, csontokat, néha urnákat raktak. Olyan sírkamrák is előfordultak, amelyeket deszkák helyett kőlapokkal fedtek. Némelyik halomból – ilyen például a Rómer-halom – öntött bronzból griffes övdísz, égett nagyszíjvég-töredék, indadíszes csattest, filigránhuzallal díszített ezüst szíjvég, valamint lócsontváz került elő. Napjainkig vitatott, hogy a leletek avaroktól vagy a szláv népességtől származnak-e, a két kultúra ugyanis az együttélés folyamán erősen összefonódott. A halotthamvasztó, halmok alá temetkező szláv népcsoport települése az eddig feltárt régészeti leletek szerint a Nagy-réten volt, ahol azonban csak cseréptöredékeket találtak.
A szláv népesség nagyobb tömbben inkább a Kraszna felső folyása mentén talált otthonra. Ottlétét nemcsak az imént ismertetett halomsírok leletanyaga, hanem számos patak- – a Zolina, a Seredenka, a Martoca és a Kolicka –, valamint folyónév (Kraszna, krasna = vörös) is bizonyítja.
A Berettyó menti letelepedését csupán a Bisztra (bistra = sebes) és néhány helységnév – Valkó, Zovány, Kaznacs – jelzi. Feltételezhető, hogy ez a népesség csak a két folyó mentén folytathatott mezőgazdasági termelőmunkát, a sűrű erdők miatt a teraszfelszíneket kezdetben nem tudta hasznosítani.
Belső ellentétek miatt az Avar Birodalom a VIII. század végére meggyengült. Ezt kihasználva Nagy Károly frank király bajor hűbéres csapatai a 790-es években többször betörtek az államalakulatba, bukását Krum bolgár kán 803–805. évi hadjáratai okozták. Az idegen uralom alá kerülés nem jelentette az avar népesség teljes pusztulását. A Kárpát-medence késő avar lakossága – ha függő helyzetben is – helyben maradt, és nem kétséges, hogy jelentős része megérte a 890-es évek magyar honfoglalását. Mint a magyarsággal rokon vagy legalábbis hasonló szervezetű és életmódú nép, beleolvadt honfoglaló népünkbe.
Nagyfalu első ismert lakosa 1213-ból: Luzen de Villa Nog
A Nagyhalom
A földcsuszamlások jellegzetes formái a Málon
