A közigazgatás változó keretei | Száz Magyar Falu

A közigazgatás változó keretei

A történeti Szatmár vármegye 1860 és 1919 között területileg – a korábbi évszázadokhoz viszonyítva –, lényegesen nem változott. Az első világháborút követően azonban mind területét, mind lakosságának számát tekintve összezsugorodott, székhelye Nagykárolyból Mátészalkára került. 1923-ig még önálló, „csonka” megyeként működött Szatmár, 1924-től már a Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék nevet viselte. 1938 és 1945 között helyreállt a történeti Szatmár területi egysége, újraszervezték a vármegyét. A második világháború után hozták létre Szatmár-Bereg megyét, majd 1950-ben Szabolcs-Szatmárt, azután 1990-ben már csak a neve változott Szabolcs-Szatmár-Beregre.

A megye mellett többször változott az a járás is, amelyhez Cseke tartozott. 1870-ig a szamosközi járás, 1870–76 között a fehérgyarmati első járás (székhelye Nagyszekeres volt), 1877-től a fehérgyarmati járás része mindaddig, amíg a járási szervezetet (hivatalt) meg nem szüntették (1984).

1871–1950 között Cseke, majd Szatmárcseke nagyközség. A Cseke elnevezést a helységnevek törzskönyvezése során, 1907-ben változtatták Szatmárcsekére. Ennek az oka az volt, hogy több, az ország más megyéiben (Bars, Nógrád) fekvő település is ezt a nevet viselte. A község történetével foglalkozók említik, felmerült ekkor – a község részéről – a Kölcsey-Cseke elnevezés is.

1871-től kezdődően 1950-ig a községek életét a bíró, az elöljáróság és a képviselő-testület irányította. Sajnos a források hiányos volta miatt csak néhány szatmárcsekei bíró nevét ismerjük: Uray György (1859), Tyukodi Antal (1866), Galgóczy Imre (1871), Varjú Bertalan (1886), Baksay György (1896), Hadady Gábor (1903), Tyukody Ferenc (1907), Kelemen Endre (1945 előtt és után is).

Az esküdtek (elöljárók) között találjuk Kelemen Józsefet, Varga Ferencet, Varjú Andrást (1859), Uray Antalt, Varjú Gábort, Fábián Mihályt (1866), Almásy Gedeont és Károlyt (1871), Hulla Miklóst, Szőke Bertalant, Márkász Miklóst és Misky Lajost (1945).

A községek belső életüket úgynevezett „szervezési szabályrendelettel” rendezték. Vessünk egy pillantást Szatmárcseke 1913-ban megalkotott rendeletére! Az általános, minden nagyközségre vonatkozó információk közlése helyett csupán a kifejezetten a községgel kapcsolatos adatokat ismertetem. Az akkor 6260 katasztrális hold, 1378 négyszögöl területű, 1785 lakossal (1910-es adatok) bíró település a nagyközség kategóriába tartozott. Képviselő-testülete húsz tagból állt. Tíz tagot választottak, tíz a községben legtöbb adót fizetők közül került ki. Hivatalból volt tagja a testületnek a bíró, a jegyző, a négy tanácsbeli (esküdt), a községi pénztárnok, a közgyám és az orvos. Az elöljáróságot a bíró és helyettese, a négy tanácsbeli, a jegyző, a közgyám és a körorvos alkotta. Adminisztratív feladatait a jegyző községi segédszemélyzet nélkül látta el, illetve írnokot ő maga alkalmazhatott. Az elöljáróság „községi közegei” kategóriába a kézbesítő és a szülésznő tartoztak. A „szolgaszemélyzetet” a kisbíró és a két éjjeliőr képezte. Őket a bíró és a jegyző közösen alkalmazta, illetve bocsáthatta el (szolgálatra való „képtelenség”, szolgálat megtagadása, erkölcstelen magaviselet, feladataik hűtlen teljesítése esetén). A községi kézbesítőt a képviselő-testület jelölte ki.

A fizetések a következő módon alakultak: bíró kétszáz korona, jegyző ezernégyszáz korona fizetés és 950 korona más címeken (lakbér, utazási általány, írnoktartás), pénztárnok száznegyven, albíró negyven, négy tanácsos százhatvan-százhatvan, körorvos 218, közgyám ötven, szülésznő kétszáznegyven, két éjjeliőr ötven-ötven, kisbíró és kézbesítő száz-száz korona.

A szabályrendelet ismertetése után vessünk egy pillantást a községháza (1898) berendezésére is. A tanácsterem falait az Osztrák–Magyar Monarchia és Szatmár vármegye térképei, az országos kiállítást (millennium) megnyitó és bezáró törvények címlapjai ékesítették. Szintén ott díszlettek – a korra oly jellemző módon – az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot, illetve a kiegyezést ábrázoló allegorikus képek. A portrék között sorjázott az uralkodó, I. Ferenc József, Kölcsey Ferenc (ma is megvan!), valamint Újfalussy Sándor (előbb alispán, majd főispán Szatmár vármegyében) képe is. A magyar címer két példányban volt megtalálható. A tanácsteremben állt egy nagy fiókos asztal és az anyakönyvi sifon (itt irattartó szekrény). A jegyzői iroda berendezése is csak a legszükségesebbeket tartalmazta: íróasztal, irattári szekrény, székek, páncélszekrény, egy dívány és egy öntöttvas kályha.

Az 1920-as években építettek Szatmárcsekén új községházát és jegyzői lakást.

Az 1950-es év döntő változást hozott a község igazgatásában, október 26-án tartotta meg alakuló ülését a községi tanácsi. A végrehajtó bizottság tagjaivá választották ifjú R. Nagy Lajost, Márkász Endrét, Nagy Ilonát, Csernyi Zsigmondot, Bereczky Gézát, özvegy Szűcs Andrásnét, Borbély Miklóst, Vass Jánost és Aczél Sándort. A tanács elnöke ifjú R. Nagy Lajos, a végrehajtó bizottság titkára Bereczky Géza lett. Az ünnepi hangulat érzékeltetésére egy rövid idézet a tanácsülési jegyzőkönyvből, amelyben Vass Bertalan járási tanácsi kiküldött üdvözölte a megalakuló községi szervet. „Hangsúlyozta, hogy az eddigi eredményeket csak a Párt, Rákosi elvtárs irányításával tudtuk elérni. (Hosszan tartó taps, felállva éltetik a Pártot, Rákosi és Sztálin elvtársakat.) Kihangsúlyozta továbbá azt, hogy mi itt viszonylag békében a szocializmust csak azért tudjuk és tudtuk építeni, mert mellettünk van a Békeszeretők nagy vezére Sztálin elvtárs és olyan hatalmas szocialista állam, mint a Szovjetunió. (A Tanácstagok felállva éltetik a Békét, Sztálin elvtársat, a Pártot, Rákosi elvtársat, a Szovjetuniót.)”

Ugyanekkor vesztette el nagyközségi státusát Szatmárcseke, és lett önálló tanácsú községgé. 1970. július 1-jétől Szatmárcseke és Túristvándi községi tanácsai Szatmárcseke Községi Közös Tanáccsá szerveződtek. Ennek a korszaknak a végére a pontot az 1990-es önkormányzati választások tették. 1990-ben a függetlenek nyerték, a kilenc önkormányzati tag közül két főt az MDF–FKGP–VP támogatott. 1994-ben a függetlenek mellett a Munkáspárt három mandátumot kapott. A független képviselőkből választott testület élén – immár a harmadik ciklusban – Sarkady Pál István polgármester áll. Munkájukat segíti az öttagú, független kisebbségiekből álló cigány önkormányzat.

A lakosság lélekszáma az elmúlt közel másfél század alatt a következőképpen alakult: 1870-ben 1679-en, 1880-ban 1607-en, 1890-ben 1824-en, 1900-ban 2003-an, 1910-ben 1785-en, 1920-ban 1768-an, 1930-ban 1801-en, 1941-ben 1893-an, 1949-ben 2126-an, 1960-ban 2165-en, 1970-ben 1996-en, 1980-ban 1885-en lakták a községet. Az első két időintervallumban bekövetkezett csökkenés legfontosabb oka a kolerajárvány, illetve egy-két rossz termésű évet követő éhínség lehetett. 1880-tól a századfordulóig folyamatosan emelkedett a lakosság száma, a XX. század első évtizedében azonban drámai változás következett be. A nagyarányú visz-szaesés mögött mint okot az intenzív kivándorlást kell látnunk. Ács Lajos református lelkész az 1920-as évek elején körülbelül háromszáz főre becsülte a kivándoroltak számát. Az első világháború emberveszteségei csak tovább erősítették ezt a folyamatot. 1930-ra megfordult a trend, és egészen 1960-ig növekedett a község lélekszáma, azután attól kezdve újra a negatív tendencia indult be, elsősorban a természetes szaporulat csökkenése és az erőteljes elvándorlás következtében.

Érdekes színben látta a falut 1930-ban egy Amerikából visszajött asszony, Bóné Józsefné Fábián Rozi: „…olyan rongyos népet, mint itt találtam, azt nem hittem. A háború tette e vagy mi, azt nem tudom. Megijedtem a jányomtól, olyan rongyos volt, mint valami cigány. A sok adósságot nem győztem kifele fizetni. Aki azelőtt nagygazda vót, olyan szegénységbe tanáltam, hogy no. De aztat nem értem, hogy azért a nagy pompa megvan, selyemharisnya van a béresjányomnak is. A fiatalok úgy szoknak, hogy ők mindent jobban tudnak, mint a régiek. Jó napot aggyon isten, a mán elveszett. Az uraknak azelőtt – szerencsés jó napot kívántunk. Ez is elmaradt. Édesanyám ma édes vagy édes mama. Édesapám – ma apám. Azelött az ilyennek azt mondták, tán cigány vagy. Mer a cigány mondja úgy. Ma a divat után megyen a legszegényebb is. Ma rettenetes irégység van. A testvérek rosszak egymáshoz. A gyerekek amilyen rosszak, hogy az anyját nem becsüli cseppet sem, az nem volt (régen). Szüleszeretet nincs egyikbe sem. Van olyan szegények, aki egy nyugdíjas (idős). Annak nem kellene nézni, hogy az ő jánya úgy járjon, mint a méltóságos kisasszony. A béresjánynak körhaj, selyemharisnya, selyemruha rajta. Az adót meg ha kérik, én ha elöljáró vónék, azután szedném az adót. Nem úgy táncolnak ezelőtt, ma any-nyira összesimul, hogy a jány még jobban simul, mint a fiu.”

1880-ban még összeírtak 27 német, öt tót (szlovák) és hét ruszin anyanyelvűt a faluban, 1900-ban már az összes lakos magyar anyanyelvűnek vallotta magát.

A századfordulón a 2003 szatmárcsekei lakosból 1137 (57 százalék) tudott írni és olvasni, ugyanezek az adatok 1949-ben: 2126-ból 1611 (86,9 százalék).

Érdemes figyelmet fordítanunk a foglalkozási adatokra is. 1900-ban 747 kereső és 1256 eltartott élt a községben, a keresők közül 594-en dolgoztak a mezőgazdaságban (79 százalék), 67-en az iparban (kilenc százalék), tizenegyen a kereskedelemben. 1949-ben ezer keresőt és 1126 eltartottat írtak össze, közülük 1737-en (81,7 százalék) éltek a mezőgazdaságból, 172-en (8,1 százalék) az iparból, 43-an a szolgáltatásból, 62-en láttak el közszolgálatot.