Tizenkilenc, ötvenhat, kilencszázhetven
Tizenkilenc, ötvenhat, kilencszázhetven
A Szabolcs-Szatmár Megyei Rendőrkapitányság III/III. alosztálya 1970. július 14.-én jelentést készített a következő esetről. T. G. nagyari lakos árvíz által megrongált lakóházában a megmaradt értékek számbavétele során a tulajdonos talált egy 31 oldalas emlékiratot, amely A mi vértanúink címet viselte. Az írás az 1960-ben elhunyt SZ. K. tulajdonát képezte, aki eltartottként élt T. G. otthonában. SZ. K. volt csendőr szakaszvezető korábban már tett említést szállásadójának az emlékirat létezéséről, azt is közölte, hogy egy barátjától vette át 1945-ben. A könyv az 1919-ben a vörösök által elpusztított csendőröknek állított emléket. T. G. az írás tartalmától megrettenve átadta azt Márkász József községi párttitkárnak, aki az árvízkárok helyreállításával foglalkozó megyei pártbizottsági munkatársnak adta tovább, majd a III/III-as alosztályhoz, végül a megyei pártarchívumba került.
A már említett rendőrségi alosztály javaslatokat tett a könyvvel kapcsolatban: „Az emlékiratban országunk több helysége van megemlítve, ahol a csendőr »mártíroknak« emléktáblát, emlékművet emeltek. Ellenőrizni kell, hogy ezek a közönséges gyilkosok jelenleg is emlékként állnak-e a lakosság előtt… Az emlékiratban helység és név szerint meg vannak említve azok az 1919-es vöröskatonák, akiket az ellenforradalmár csendőrök gyilkoltak meg. Értesíteni kell az illetékes pártszervezeteket, hogy amennyiben nincs tudomásuk azon elvtársak tevékenységéről, a továbbiakban kellő emléket állítsanak nekik. – Az emlékiratból kitűnik, hogy Szatmárcseke községben milyen tevékenységet folytattak 1919 áprilisában az ellenforradalmár csendőrök. A proletárdiktatúra keze két csendőrt utolért, őket kivégezték. Márton János és Rákosi Simon csendőr azonban túlélte az eseményeket. Az emlékirat szerint mindketten részt vettek a proletárdiktatúráért harcoló vöröskatonák üldözésében, megsemmisítésében. Meg kell kísérelni a személyek felkutatását.”
Mi történt 1919 áprilisában Szatmárcsekén? Mi késztette a III/III-as alosztályt fél évszázaddal az események után arra, hogy javaslatot tegyen az esetleg még létező emlékművek és személyek felkutatására? A történtek rekonstruálásához az emlékiraton kívül más források is rendelkezésünkre állnak.
1919 április elején a székely hadosztály és Szatmár vármegye közönsége (értsd: közgyűlése) dr. Streicher Andort bízta meg a főispáni feladatok ellátásával, aki átvette a megyében a vörösöktől a hatalmat, és erről a tényről, a főszolgabírókon keresztül a községeket értesítette. A főispáni rendelet vételét követően a szatmárcsekei jegyzői irodában megjelent Talpas Ferenc, a helyi áprttitkár, aki közölte, hogy gyűlést akar tartani a faluban. Ezt a jegyző nem engedélyezte, álláspontját támogatta az irodában lévő Papp József folyambiztos is. A jegyző döntésének a csendőrök szereztek érvényt, Talpast letartóztatták, és bekísérték a fehérgyarmati főszolgabírói hivatalba, ott azonban nyomban szabadlábra helyezték.
A párttitkár – látva a faluban uralkodó „tarthatatlan” helyzetet – Budapesttől kérte egy alkalmas agitátor kirendelését, aki ellensúlyozni tudná a csendőrök ellenforradalmi tevékenységét, illetve felvilágosíthatná a község lakosságát a világ dolgai felől. Április 19-én megérkezett a fővárosból Zsédelyi Károly kommunista agitátor. A jegyző azonban közölte vele, hogy a csendőrök újra felvarrták a rangjelzésüket és kitűzték a kakastollat, ezért jobb, ha távozik. Zsédelyi és a vele lévő Talpas a községházáról távozóban belefutott a Körmendy Elek őrsparancsnok és Márton János csendőr alkotta járőrbe, akik igazoltatták, majd a fehérgyarmati főszolgabírói hivatalba kísérték őket, ahonnan a kihallgatás után szabadon távozhattak.
Zsédelyi Fehérgyarmatról Beregszászra utazott, ahol jelentést tett a történtekről. Dr. Simon Mózes, a beregszászi direktórium elnöke, utasítást adott a helyi vörösőrségnek, hogy fojtsák el a szatmárcsekei ellenforradalmat.
A mintegy negyven főből álló vörös különítmény április 20-án indult el Szatmárcsekére, útközben több népfelkelőből álló csendőrjárőrt fegyvereztek le. Ugyanezen a napon a Körmendy vezette csendőrőrs néhány, a faluban lézengő vöröskatonától lovaikat és felszerelésüket elvette, majd kikergette őket a községből.
A Polonyi Károly vezette vörösök 20-án délután öt órakor értek Szatmárcsekére, ahol Talpas Ferenc csatlakozott hozzájuk, majd a csendőrőrs elé vonultak, ott Körmendy Elek, Borbély Károly és Rákosi Simon tartózkodtak. A laktanya körülzárása után a különítmény tüzet nyitott, a csendőrök az épület ablakain keresztül viszonozták azt. A támadók közül többen megsebesültek, azonban sikerült a laktanya folyosóját elfoglalniuk. A Körmendy által védett helyiségbe kézigránátot dobtak, amitől az őrsparancsnok halálos sebet kapott. Miután a csendőrök lőszere elfogyott, Borbély Károlyt közelharcban, szuronnyal ölték meg, Rákosit pedig puskatussal ütötték le. Az A mi vértanúink című írás szerzője szerint a két halott csendőr tetemét a vörösök szuronyaikkal összeszurkálták és összelövöldözték, az értékeiktől, ruhájuktól megfosztott halottakat a folyosón hagyták. Az őrs kincstári bútorait összetörték, az iratokat az utcára szórták. A használható és könnyen szállítható értékeket – ágynemű, ruházat, fegyverek, a csendőrök használati tárgyai – szekérre rakták, és a sebesült Rákosi Simonnal együtt Sátoraljaújhelyre szállították.
A vörösök elvonulása után a holttesteket Tyukodi József, Orbán Zsigmond és Sarkadi Antal a laktanya verandájára vitte, és egy zöld ágytakaróval letakarta, április 22-én pedig a „lakosság nagy részvéte mellett” elhantolták őket. Rákosit Sátoraljaújhelyen halálra ítélték, majd az akasztófa alatt megkegyelmeztek neki, az ítéletet tizenöt évi fegyházra változtatták.
A csendőrőrs elfoglalása után, Talpas szorgalmazására, a vörösök elfogták Papp Józsefet, akinek annyi volt a bűne, hogy Talpas jelenlétében ellenforradalmi kijelentést tett. Szintén Újhelyre szállították, ahol április 22-én a Kossuth-szobor előtt az akkor már több mint hatvanéves folyambiztost felakasztották.
Körmendy és Borbély, holttestét 1920. május 20-án exhumálták, fényes egyházi szertartás mellett újratemették. Sírhantjuk fölé díszes emlékművet állítottak a következő felirattal: „Körmendy Elek és Borbély Károly csendőr őrmesterek, akik 1919 évi április hó 20-án hősies ellenállás után a vöröskatonák által legyilkoltattak. Emléküket bajtársi kegyelet őrzi.” (Ezt az emlékművet kereste a III/III-as alosztály 1970-ben.)
A község képviselő-testülete is jegyzőkönyvben örökítette meg a csendőrök tragédiáját: „A közgyűlés hősöket megillető tisztelettel és soha el nem múló hálával emlékezik meg Körmendy Elek őrsparancsnok és Borbély Károly őrsparancsnok-helyettes emlékeiről, akik 1919. évi április hó 20-án Rákosi Simon csendőrrel egyetemben a szatmárcsekei csendőrlaktanyát orvul megtámadó 40 főnyi vöröskatonával a harcot felvették az utolsó töltényig védve magukat, mindketten hősi halált haltak.” (Az 1947 előtti közgyűlési jegyzőkönyvek elpusztultak a történelem viharaiban.) A halotti anyakönyvben a következő bejegyzés áll: „A nemzeti ügy és a keresztyén (Körmendy katolikus volt) erkölcs szolgálatában szenvedett sebesülés következtében vértanú halált halt…”
1969-ben már nem a csendőrökről szólt a történet. A március 20-án tartott ünnepi tanácsülésen emlékeztek meg a Tanácsköztársaságról, az ötvenedik évforduló kapcsán. Komár Pál vb-elnök ünnepi beszédében egy szó sem esett a szatmárcsekei eseményekről. Egyperces néma felállással adóztak a szatmárcsekei direktórium tagjai emlékének, Bakos Miklósnak, a direktórium elnökének, Nagy Ignácnak a direktórium jegyzőjének, Bőnyei Bertalannak és Talpas Ferencnek, Vele kapcsolatban mondta az előadó: „Megemlékezünk Talpas Ferencről, aki a Tanácsköztársaság idején a néphatalom megszerzéséért kifejtett tevékenységéért életével fizetett.” Valóban, 1920-ban Talpas Ferencet gyilkosságra való felbujtásáért, illetve a gyilkosságok elrendeléséért halálra ítélték és felakasztották.
A „dicsőséges” 133 nap Szatmárcsekén nem tartott egy hónapnál tovább. Tudjuk, hogy megalakult a direktórium, volt vezetője és tagjai, tevékenységüket azonban nem ismerjük. Rövid, de tragikus időszak volt, az április 20-i események következtében négy ember vesztette életét.
Hasonlóan az ország más részein, illetve a megyében és a fehérgyarmati járásban fekvő településekhez, Szatmárcsekén is tüntetéssel, felvonulással vette kezdetét a forradalom október 28-án. A főutcán összesereglők Kossuth-nótákat énekeltek, Nagy Imrét éltették és forradalmi jelszavakat kiabáltak. Nemzetiszínű zászló is került, amelyet idős Kelemen József vitt magával, ő volt az, aki a tüntetés végén – többek között – szólt az emberekhez. Arra hívta fel a figyelmüket, hogy eleget tettek kötelességüknek, amikor állást foglaltak a Budapesten kitört forradalom mellett, most már hazamehetnek.
A megmozdulás megszervezésével, szervezőivel kapcsolatban nem állnak rendelkezésünkre kétségtelenül hitelesnek tekinthető források. Az MSZMP fehérgyarmati járási intézőbizottsága készített egy összesítést a járásban történtekről, 1957 márciusában. Ebben a dokumentumban, a szatmárcsekei tüntetés szervezőiként sorolták fel Várhelyi László római katolikus papot, Szalai Pál református lelkészt, Kendi Józsefet, Szucsányi László tanítót, ifjú Kalydi Zsigmondot, Bóné Lajost és Kelemen Józsefet. Más források, így a forradalmat követő megtorlás ügyészségi és bírósági iratai ezeknek a személyeknek egy részét nem is említik.
A tüntetés után néhány nappal a község lakosai falugyűlésen választották meg a forradalmi bizottságot, amely 36 tagból állt, elnöke idős Kelemen József lett. A község volt tanácselnökét, Bihari Kálmánt is beválasztották a bizottságba, aki a forradalom idején is bejárt a községházára, és adminisztratív feladatokat látott el. A tanács végrehajtó bizottságának titkárát, Nagy Ernőt elmozdították pozíciójából, helyére Dávid József pedagógust választották meg. Nagy Ernő az anyakönyvi feladatok ellátására kapott megbízást.
A falugyűlésen megválasztották a rend fenntartására hivatott nemzetőrséget is, amelynek parancsnoka Lakatos József tanár lett, helyettese Kendi József volt, aki 1941–44 között csendőrként szolgált a faluban.
A forradalmi bizottság december 13-ig változatlan összetételben végezte feladatait, vezette, irányította a falu életét, rendszeresen ülésezett, határozatokat hozott. Idős Kelemen József mint a bizottság elnöke igyekezett a falu nyugalmát, a rendet megőrizni, gondoskodott a vagyonvédelem megszervezéséről.
A nemzetőrök járőrszolgálatot teljesítettek, őrséget álltak a közintézmények előtt, óvták az állami gazdaság vagyonát. Székhelyük a határőrlaktanya volt, amelyet annak parancsnoka adott át a testületnek. Fegyverrel csak a laktanya kapujában szolgálatot teljesítő nemzetőrt szerelték fel, illetve a parancsnok és helyettese viselt oldalfegyvert. Sikeresen gondoskodtak a vagyontárgyak védelméről, az ott korábban szolgálatot teljesítők fegyvereinek megőrzéséről. Feladataikat kifogástalanul látták el.
November 5-én, a községben korábban megalakított mindkét termelőszövetkezet, a Lenin és a Kölcsey is feloszlott, a tagoknak a bevitt földjeiket 1957 elején mérték ki. A forradalmi bizottság tagjai novemberben és decemberben is elzavarták a településre érkezett adóügyi előadókat, 1956 október vége és 1957 február közepe között a lakosság nem fizetett adót.
November végén Nagy Gyula, a fehérgyarmati járási forradalmi bizottság elnöke és Kertész István, a járási tanács titkára járt Szatmárcsekén. A csekeiek ekkor követelték a járás kommunista vezetőinek leváltását (például Balogh József tanácselnökét) és azt, hogy Nagy Gyula álljon a járási tanács élére. Kijelentették, hogy a Kádár-kormányt nem ismerik el. Az erről az eseményről az MSZMP intézőbizottsága részére – Kertész István által – készített beszámolóból kiderül, hogy a követeléseket megforgalmazó emberek vezetője a falu fiatal orvosa volt.
December 13-án újabb tüntetés volt Szatmárcsekén a Kádár-kormánnyal szemben. A tüntetést követő gyűlésen választást tartottak, és a korábban a forradalmi bizottságba bekerült összes kommunistát visszahívták a testületből: Bihari Kálmánt és még hét személyt. Az átszervezett, újraválasztott forradalmi bizottságot azonban néhány nap múlva feloszlatták, helyét a forradalom előtti időszak tanácsa vette át.
Az októberi budapesti forradalom – mint láttuk – néhány nap után Szatmárcsekén is állásfoglalásra, cselekvésre ösztönözte az embereket. Azonban cselekedtek ők már korábban is. Egy hónappal október 23-a előtt a rendőrséget kellett kivezényelni a faluba, hogy a sokadik igazságtalan és szakszerűtlen tagosítás ellen felzúduló, lázongó lakosságot lecsillapítsa. Ennek az eseménynek az ismeretében értelmezhető a helyi forradalmi bizottság egyik novemberi határozata, amelyben kimondták az „ősi földek” visszaadását. Nem a nagybirtokok visszaállítását jelentette ez, hanem a termelőszövetkezetek és az állami gazdaság megszervezése előtti tulajdonviszonyok visszaállítását, a tagosítások és a mezőgazdasági művelésre alkalmas területek állandó csereberéjének megszüntetését.
A Fehérgyarmati Járási Rendőrkapitányság – a kölcsei rendőrőrs hamis információkkal és csúsztatásokkal teli jelentésére alapozva – 1957. november 28.-án rendelte el a szatmárcsekei eseményekkel kapcsolatos nyomozást. Az ügyészség két személlyel kapcsolatban emelt vádat, idős Kelemen Józsefet szervezkedésben való részvétellel, Kendi Józsefet izgatással vádolta. A Nyíregyházi Megyei Bíróság 1958. április 30.-án hozott ítéletében a csekei forradalmi bizottság elnökét bűnösnek találta „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom tevékeny részvétel” bűntettében, és egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte. Az őt ért vádért adható legkisebb büntetést kapta tehát. A Kendi József elleni büntetőeljárást a bíróság megszüntette.
A megyei bíróság ebben az esetben – a per iratai ezt bizonyítják – nem törekedett mindenáron súlyos büntetés kiszabására. Hogyan is törekedhetett volna? A két „legveszélyesebb” kilengés Szatmárcsekén az volt, amikor a tanácsházáról leverték a vörös csillagot, illetve amikor az egyik helyi lakos annak az óhajának adott hangot, hogy szeretné az udvarán felakasztva látni az összes kommunistát. A szatmárcsekei eseményeket és Kelemen Józsefet jól jellemzi talán az a mondat, amely akkor hangzott el, amikor Nagy Ernő vb-titkárral közölte menesztését: „Már nincs mit csinálni, öcsém, nem választottak meg.”
Mégis, 1956 adott lendületet a község fejlődésének. 1959 decemberére jutott el a villamosvezeték Csekébe, a közvilágítást bankhitel felvételével indították el. A Kölcsey-emlékmű (mellszobor) állítása (1958) után, 1960-ban határozzák el új művelődési ház építését, ez 1963-ban már kész, benne ötszáz személyes színházterem, százötven fős mozi, klub- és könyvtárterem. Összértékét egymillió-háromszázötezer forintra becsülték, melyből a társadalmi munka 406 ezer forintot tett ki. Ennek nyomán a Déryné Színház minden hónapban előadást tartott a községben. 1961-re épült meg a főutcán a járda, ennek alapjait mindenki maga készítette, az átereszeket a község vásárolta, azaz fele-fele arányban osztoztak a költségeken (324 ezer forint, akkor, amikor a községfejlesztési alap csak százezer forint volt!). Ezzel a lépéssel a járásban a község az első lett a megoldást keresők közül.
1970-re korszerű orvosi rendelő és lakás épült egymillió forintért, kialakították a gondozási kört. Elérték, hogy Csekén is legyen autóbusz-végállomás, addig ugyanis a falun átmenő két járat vagy felvette az utasokat, vagy nem, a zsúfoltság függvényében. Az emberek jobban ki merték nyitni a szájukat: a közérdekű bejelentések többsége a hiányokkal foglalkozik. A panaszosok szerint folytatni kellene a mellékutcák kövezését, a járdaépítést, a közvilágítás bővítését, neki kellene fogni a csatornázásnak, és mindenek előtt az ivóvízhálózat megépítésének, mert a kutak vize ihatatlan. (Egy 1954-es adat szerint a községben 365 ásott és csak öt fúrott kút volt, a helyzet erre az időre sem változott). Tüzép-telep létesítését szorgalmazzák, hiszen a legközelebbi húsz kilométerre van, s a fuvar ára annyi, mint az áru értéke. Azóta sok minden megvalósult, például a vízmű, ám a csatornázás még ma is az elvégzendő feladatok között szerepel.
A férfiak a fronton, s az őket helyettesítők: Szűcs Gáborné, Sarkady Rozália, Bóné Magdolna, Sarkady Katalin és Kőszegi János
Papp József csekei folyambiztos kivégzése Sátoraljaújhely főterén (1919. április 22.)
Egy jellegzetes csekei arc: Borbély József (1960 körül)
Az általános iskola egy osztálya Dávid József és Hegedűs Éva tanárokkal (1958–60 között)
Az általános iskola I. osztálya az 1956–57-es tanévben.
