A lassú gyarapodás százada
A lassú gyarapodás százada
A szatmári békét követően II. Rákóczi Ferencnek itt lévő birtokait és a Szakolyi-örökséget az udvar elkobozta, a kincstár eladta azokat. 1720-ban – a kincstártól pénzen megvásárolt huszonöt jobbágytelken – három földesúr: Tőrös György, Patay Sámuel és a Szombathy família osztozott. Közülük sem maradt azonban mindegyik végleges birtokosa a község rá jutó részének. Az új birtokosok megkísérelték a falut megnépesíteni. 1736-ban görög katolikus ruténeket telepítettek a gyér számú református lakos mellé. Az egyházi feljegyzések szerint ekkor már csak alig három-négy háznép vallotta Kálvin tanait. Lelkészük sem volt, s a romladozó középkori templom alighanem a görög katolikusok kezére került volna, ha 1739–1740-ben a pestisjárvány végzetesen meg nem ritkítja soraikat és Szabolcs minden rendű és rangú lakosságát.
Ez a járvány néhány hónap leforgása alatt 97 ember halálát okozta a ruszinokkal frissen megtelepített faluban. Immár sokadszor újból szinte teljesen elnéptelenedett a falu. Ezt követően kezdtek csak lassan-lassan beszivárogni a lakosok. Nem véletlen, hogy az 1772-ben lezajló úrbérrendezéskor Szabolcsban csak szabadmenetelű jobbágyokat és zselléreket találtak a rendező biztosok, s ennek a földesurak sem mondtak ellene.
1753-ban Tőrös György, Tőrös Ferenc és Bokó Mihály az alábbi – szántóvető tevékenységük után adóztatott – háznépek fölött rendelkeztek: Varró István, Nagy Mihály, Görög Ferenc, Barna István, Benke Mihály, Juhász István, Tóth alias Szabó István, Pataki István, Szígyártó István, Sarkadi Mihály, Iski András, Tóth György, Daku Péter, Besnyi György, Bozsár János, Szűcs János, Szilágyi Mihály, Diószegi János, Kiss Pál, Balogh Ferenc, Szaniszlai János, Horváth János, Daku György, Orosz András és Balogh András. A falu bírája ekkor Molnár András volt.
Az említett gazdák közül Varró István telke mentes az állami adótól, Nagy Mihály, Görög Ferenc és Barna István pedig új házat építettek, emiatt nem kellett azt fizetniük. Benke Mihály és Juhász István is mentesült még két-két évig az adózás alól, mert frissen a faluba telepedett emberek voltak, s jövetelükkor maguk építették új házaikat. Az említettek többsége kétökrös gazda, de Szígyártó István és Daku György két-két földesúri ökörrel művelték a maguk használta földeket éppúgy, mint ahogyan azokkal teljesítették a robotot is. Juhász István és Diószegi János lovas gazdák.
Tizenegy gazdának volt fejős vagy meddő tehene, esetleg üszője. Sertést minden gazda tartott. Valamennyien rozsot termeltek. A többségük három-négy köbölnyi területen, de elvétve előfordult, hogy egy-egy gazda csak két köblöt, mások viszont öt köblöt vetettek. A rozs mellett néhány – ösz-szesen hat – gazda egy-egy köbölnyi területet zabbal vetett be. Ekkor már általános volt Szabolcsban a dohány és a dinnye termesztése is. A conscriptornak dohányból évenként tíz-húsz csomó betakarítását vallották be, de ennek bizonyára a sokszorosát értékesítették a Hegyalján.
A hadi népek zaklatásainak megszűntével, az 1739–1740-es pestisjárvány múltával lassan konszolidálódott a falu lakóinak a helyzete. Lassan-lassan sokasodtak a helybenlakók, és gyarapodtak is. 1757-ben egy cigány kovács – Czigány Sámuel – is megtelepedett. Ekkortól a kálvinista gyülekezethez elvétve armalisták vagy legalábbis magukat nemeseknek vallók is csatlakoztak. 1759-ben mint bizonytalan, a vármegyében a nemességét hivatalosan ki nem hirdettető, de magát annak valló emberként jelentkezett a conscriptorok előtt Szabolcs községben Papp Gábor, akinek egy sertése és két köböl rozsvetése volt. 1766-ban két armalista nemes – Villás Pál és Villás István – is megtelepedett Szabolcsban. Egyiküknek egy borjas tehene és egy sertése, másikuknak egy tehene volt.
Ekkorra a földesurak érdemesnek vélelmezték korcsmát tartani és sörfőzdét üzemeltetni. A korcsmát Tőrös Ferenctől árendálta Zelnik József évi tizenkét forint bérleti díjért, míg a sörfőzde üzemeltetéséért – és bizonyára egyéb földesúri haszonvételek ellenében – harminc rénes forint árendát fizetett Herskovics Márton, aki két lovat is a magáénak mondhatott. Feltehetően áruszállításra használta őket. Az említettek mellett összeírták ekkor Szabolcs községben Dávid Ferenc cigányt, akinek semmije sem volt, s valószínűleg muzsikusként tengette életét.
Az árendások, korcsmárosok, sörfőzők gyakran váltakoztak. Gyakorta csak egy évre szólt a szerződésük, de három évnél hosszabb időre szinte sohasem köttetett ekkoriban árendális szerződés. 1770-ben Szabolcsban a két lovat tartó Izráel Lévi árendátorkodott, s a meg nem nevezett földesúri haszonvételért tizennyolc rénes forint árendát fizetett a falu földesurainak. A korcsmát viszont nem ő bérelte: Lázár zsidó mérte az italt a szabolcsiaknak, aki a kimért ital meny-nyiségétől függően fizette az árendát a földesuraknak.
Szabolcs községben haszonelvű ember nem sokáig bérelte az italmérést. Ahhoz túl kevés volt a lakos, csónakkal túl közel volt a Hegyalja, hogy az itteni korcsmálkodás nagy haszonnal kecsegtesse az italmérőt, a pálinka- és sörfőzde bérlőjét. Maguk a földesurak is hasznosabbnak tartották, ha felelevenítik a régi hagyományt, s jobbágyháztartásonként évi két-két forint kazánpénz ellenében kinek-kinek engedélyezik a szabad pálinkafőzést. Ezt a szokást aztán az 1770-es évek elejétől 1848-ig megtartották, annak ellenére, hogy az 1836. évi jobbágytörvények vonatkozó paragrafusai egyébként a kazánpénz szedését csak a pálinkafőzést hivatásszerűen, megélhetési célból folytatóktól engedélyezték.
Az adatok bizonytalansága ellenére a lakosság számbeli növekedéséről és lassú vagyoni gyarapodásáról rajzolnak képet az 1759-ben és 1766-ban végrehajtott összeírások, melyeknek célja a vármegyére kirótt hadiadó településenkénti felosztása, arányosítása volt. 1759-ben Szabolcs községben 17 jobbágy és egy alzsellér került erre a listára. Összes vagyonuk négy ökör, tíz, fogatolásra még alkalmatlan tinó, két ló, négy fejőstehén, egy meddő tehén, 17 sertés, hat köböl búza, 63 köböl rozs, hét köböl zab és kétszázötven csomó dohány volt. Két gazda két-két földesúri ökröt fogatolt ekkoriban, azzal végezték a robotot, és azzal művelték a maguk használta földeket is.
1766-ban 19 jobbágyháztartás 16 igázható ökröt, öt lovat , hat fejős tehenet, egy üszőt, négy meddő tehenet, tíz sertést, négy köböl búzát, kilencven köböl rozsot, 24 köböl árpát, 19 köböl zabot és 670 csomó dohányt vallott be adóalapként.
Ugyanakkor tapasztalhattuk, hogy 1753-ban egy más rendszerű összeírás keretében az úrbéres szolgáló háztartások száma is sokkal több volt. Az 1753-ból név szerint is felsorolt, belső fundust, szántóföldet és rétet használó gazdák mellett tizenhárom szolga is élt a faluban, akik földeuraik majorságában teljesítettek szolgálatot. Tőrös Györgyöt szolgálta majorosként Majoros Lukács, kocsisként Tóth János, első béresként Karácson Illés, béresként Orosz Simon. Tőrös Ferenc első bérese volt Pálóczi István, béresként ette földesura kenyerét Daku Gyögy és Szöllösi Mihály, juhászként Horváth János, kanászként Oláh András. Majorkodott a faluban Bokó Mihály is, bár őt a robotolókon és az időszaki napszámosokon kívül csak egy első béres – Madai Mihály – szolgálta. Volt továbbá bérese Schnajder Mihály földesúnak is Balogh Imre személyében. A falu kondáját Hegedűs Pál kanász pásztorolta ekkoriban, a község csordása Tóth István.
1772-ben – a falu szolgálónépeinek vallomása szerint – Tőrös György, Tőrös Ferenc, Bokó Mihály és a Jármy-örökösök birtokoltak úrbéresnek vallott földeket és közadózás alá vetett lakosokat a faluban. Az úrbérrendezés paraszti vallomásainak és az összeíró biztosok által készített tabelláknak az 1773-as vármegyei meghitelesítésekor azonban a Jármy-örökösök taksás parasztjait nem minősítették jobbágyokká, amiért is összesen 18 darab féltelkes és egy darab nyolcadtelkes fundust, összesen 18 egész egynegyed pozsonyi mérő nagyságú beltelket, 255 és fél hold szántót, 109 egész és fél kaszáló rétet tekintettek jobbágyjárandóságnak és állami adóalapnak Szabolcs községben. Ugyanakkor élt még a faluban 16 házas zsellér és négy házatlan zsellér. A házas zselléreknek a belső telki állományát azonban nem vették számba, így később, a jobbágyfelszabadításkor csak százötven négyszögölnyi beltelekre lettek volna jogosultak.
A birtokosok az úrbérrendezéskor az alábbi módon gyakorolták földesúri joghatóságukat az alattvalóikon: Tőrös Györgynek tizenegy szabad menetelű jobbágy és tíz szabad menetelű házas zsellér fölött volt hatalma. Tőrös Ferencnek hét szabad menetelű jobbágy, öt szabad menetelű házas és négy házatlan zsellér leste parancsát. Bokó Mihály egy nyolcadtelkes jobbágy és egy házas zsellér fölött rendelkezett. Mindketten szabad menetelűnek mondották magukat. Arról mélyen hallgattak az összeíró biztosok, hogy a Jármy-örökösök hány taksás háznéptől és mennyi jövedelmet húztak. Kimaradtak az úrbérrendezés tabelláiból a földesúri belső cselédek, béresek, majorosok, pászorok, egyéb rendű és rangú úri szolgálónépek is. Mindent összegezve aprócska falu volt Szabolcs. A II. József által elrendelt, viszonylag kis hibaszázalékkal végrehajtott népszámlálásakor (1787) mindössze 94 háznép lakta, az összlakosság 388 lélek volt.
Szabolcs községben a természeti környezet csak a szántóvető gazdálkodásra, az állattartásra, a Tisza és mellékvizeinek halászatára, a mocsári tölgyes erdők makkoltatására, zsákmányolására adott lehetőséget, és a Hegyalja kínálta fel piacait, vásárait, fuvarozási igényét és szőlőművelő munkaalkalmait.
A falu határában őszi és tavaszi kalászosokat – főleg rozsot, kevés búzát és zabot –, kendert, lent, főzelékféléket, dinnyét és dohányt termesztettek. A település viszonylag mindig kis lélekszámú lakossága a falu határát még a XIX. század elején is két nyomásban használta. Két karban volt a kaszáló is, amit évenként csak egyszer kaszáltak.
Határukat a szabolcsi gazdálkodók – bár a Tisza néhol szaggatta, mosta partját, de áradásaival csak rétjüknek egy-egy darabját látogatta olykor-olykor, főleg tavasszal – nem mondhatták rossznak. Különösebben nem is dicsérték. A Tisza áradására se nagyon panaszkodtak, pedig az félkörben övezte falujukat, s időről időre az ár meg-meglátogatta rétjük kisebb-nagyobb darabját. De ha azon nem időzött sokáig a víz, az áradás inkább használt a szénának, mintsem ártott volna. Azonban ha hosszan maradt az árvíz a füvön, elsoványította, megvörösítette a szénafüvet, meg is ritkította, sással, gyékénnyel, víztűrő gazokkal, siskanáddal elegyítette, olykor meg is poshasztotta, s ha ez megtörtént, nagy hasznát nem vették az ilyen helyeken kaszált szénának, de sem szénáért, sem legelőért nem szorultak más falu határára ilyenkor sem. Legfeljebb szűkebben teleltek az állatok, és lesoványodtak.
A két nyomásban használt határ egyik felét szántották, a másik felét ugaron hagyták, s ezt marháikkal legeltették. A szántókba leginkább őszi gabonát vetettek, s gyakorta megtörtént, hogy árpának, zabnak, tavaszi kalászosoknak kevés helyet hagytak. Ezért olykor panaszolták is határuk szűkösségét, a tavaszi vetésre szánt helyek hiányát. Igazán nem kell csodálkozni ezen. Szabolcs egy-két mérföldnyire, egy-két óra járásra feküdt Tokajtól, Tarcaltól, Keresztúrtól és más hegyaljai településektől, ahol a XVI. század közepétől minden időkben nagy kereslet volt az élelem, a gabonaneműek, a halak, a csík, a hús és az igásállatok iránt.
A falu lakossága rendszeresen látogatta termékeivel Tokaj, Tarcal, Bodrogkeresztúr, Sárospatak, Sátoraljaújhely és Tállya vásárait, hetipiacait, ahol mindenféle fölöslegét, szántóföldi termését, állatait jól értékesíthette, s mindig talált vevőt halra, csíkra, vadra, szőlőkötöző sásra, vesszőre, még inkább a Szabolcsban termett, messze földön híres görög- és sárgadinnyére, s az előszeretettel termelt dohányra.
Ezért is lehetne rejtély számunkra, hogy a hegyaljai bor virágkorában, a XVII. században miért nem tértek át a szabolcsiak határuk háromnyomásos használatára. Magyarázatot több mozzanatban is találunk. Egyrészt a messzi falvakból, mezővárosokból is megkeresett dinnyetermésük számára évről évre viszonylag nagy határrészt hasítottak ki, s ennek a haszna jövedelmezőbb volt, mint az árpának, zabnak, egyéb tavaszi kalászosnak. Másrészt a kendert, lent sem a nyomásföldben termelték. Harmadrészt a kertjükben vagy külön szorgalmi földben termelt dohány is igencsak kelendő volt a hegyaljai mezővárosokban. Mindezek mellett – s ez lehetett a döntő tényező – a legelőn felnevelt, szénán áttelelt igaerő – ökör, ló – iránt is nagy volt a kereslet a Hegyalján, a tehéntejből készült vajat, túrót, tejfölt is mindig értékesíthették a közeli Tokajban, Tarcalon, mint ahogyan a saját határukban lévő tölgyerdő makkján megzsendített sertést is könnyen eladhatták ugyanott, már csak azért is, mert Tokajban tilos volt sertést tartani. Annak legelő kellett nyáron, a lábasjószágnak széna télen. Érthető hát, ha ragaszkodtak a legelőhöz, réthez, s azok rovására nem akarták növelni – három fordulóra szakasztva határukban – a szántót, külön tavaszi fordulót biztosítva az árpának, zabnak, borsónak, lencsének, kölesnek, egyéb tavaszi veteménynek.
A Tokaj–Rakamaz irányából a szabolcsi Mezőség néhány falván és a Rétköz településein áthaladó – Szabolcsot is érintő –, Kisvárdáig járó úton fuvaroskodhattak is a lakosok, ehhez kellettek a terhet, szekeret bíró ökrök, télen szánt röpítő lovak. Szükség volt a legelőre, rétre, legalább annyira, mint a szántóföldre. A hegyaljai szőlőtermelőkön, a Tokaj–Kisvárda között szekerezőkön, utazókon, vonuló katonákon kívül élelmet igényeltek, sóért, fáért, erdei és hegyvidéki termékekért cseréltek is tavasztól őszig a tiszai tutajosok. Igaz, velük rendre meggyűlt a bajuk – különösen a XVIII. században – a szabolcsiaknak. A Máramarosból érkező ruszinok szelídek voltak és ismerősök. Többen meg is telepedtek a faluban. A Szamosról a Tiszára leereszkedő románok azonban nem kímélték sem a falut, sem a határt, különösen nem a dinnyeföldeket, még kevésbé a helyiek parthoz kötözött csónakjait, ladikjait, haltároló kosarait, hálóit, varsáit. Rendre összedíbolták, szaggatták, elvitték azokat, a szabolcsiak nagy bosszúságára, rendszerint földesurukig, sokszor a szolgabíróig, olykor-olykor a megyéig is fölérő panaszuk ellenére. A megszokás, a kényelem, az újtól való ódzkodás éppúgy hozzájárulhatott a kétfordulós határhasználat fennmaradásához, mint a lakosság mindig alacsony száma, az állattartás dominanciája következtében szükséges legelő és rét kímélésének szándéka.
A kétnyomásos határhasznosítás fenntartása egészen a jobbágyfelszabadításig összefüggött azzal is, hogy tere nyílt itt a halászatnak, pákászatnak, népi mesterségeknek. Nádban, kákában, gyékényben, szőlőkötöző sásban, sertések tartására alkalmas dagonyás legelőkben, makkoltatásra alkalmas ártéri tölgyesekben, kosarak, kasok fonására szolgáló vesszőben, vadludakban, vadkacsákban, egyéb vízimadarakban, kacsa, liba tartására alkalmas úsztatókban a Tisza szabályozása előtt nem szűkölködtek az itt élő emberek, és csak egy kőhajtásnyira, párperces csónakázásra volt tőlük a Rétköz, a Taktaköz, a Bodrogköz.
Szabolcsnak mindezek mellett volt egy nagy hátránya és nagy szerencséje is, s mindkettő meghatározta gazdaságát, gazdálkodását. Határa szomszédolta a Nyírségnek Rakamaz és Balsa között majdnem a Tiszáig felhúzódó homokos dombhátnyúlványát, amely mindig lehetővé tette Nagykálló, majd Nyíregyháza felé a kijárást abból a falut patkószerűen körbeölelő vízi világból, amelynek ezernyi haszna mellett százezernyi kárát is szüntelenül meg kellett élniük a Tisza szabályozásáig és a Lónyai-csatorna megásásáig a térség lakosainak.
Az oroszlámosi Tőrös család XVIII. század elején kapott címere
Szabolcs község pecsétje 1772-ből, a református templom ábrázolásával
A bárcai Bárczay család címere
Szabolcs és környéke a II. József-féle katonai felmérésen (1782–1783)
A megregulázott Tisza Szabolcs község felett
