A tokaji vár árnyékában
A tokaji vár árnyékában
Szabolcs lakóinak az életében a fordulatot nem a földrajzi felfedezések, nem is az azt megelőző vagy azzal összefüggő találmányok elterjedése, igazán nem is a reformáció hazai kibontakozása, még csak nem is a mohácsi csata hozta meg, hanem az ezzel szorosan összefüggő tokaji gyűlés, ahol Szapolyai Jánost királlyá jelölték az ország előkelői. De nem az új király személye, nem is az ellenkirály, Habsburg Ferdinánd híre, még csak nem is a várható koronázás pompája és a Szent Koronával történő királyavatás legitimitása, a trón birtoklásának immár hagyományokhoz és szokásrendhez igazodó szabályszerűsége hozta lázba a lakosokat. Székesfehérvár messze volt, Bécs még messzebb. Tokaj azonban majdnem határos szomszédja volt Szabolcsnak, s ott ekkortól már nemcsak a sószállítást vigyázó, a granáriumot és a pénzesládákat őrző, a tiszai átkelőhelyet ügyelő katonák, az átkelési vámot könyörtelenül behajtó királyi hivatalnokok voltak jelen, hanem az országot és a várat hol Szapolyai, hol Ferdinánd hűségén őrzők vagy azt valamelyiküknek a hűségére megszerezni óhajtó ostromlók is. A tokaji várharcok, Ferdinánd és Szapolyai János Tiszán átkelő hadai határozták meg Szabolcs község kora újkori történetének nyitányát.
1543-ban Perényi Péternek két, Szakolyi Istvánnak egy jobbágyportáját írták össze, mindketten egy-egy bírót is tartottak. 1549-ben három földesúrnak – Czéczey Lénárd, Perényi Gábor és Kutasy István – hét jobbágyportáját, hat szegény háztartását és öt új telepítésű telkét, illetve a Czéczey Lénárd részén egy jobbágyportát és annak a tartozékait használó bírót írtak össze a conscriptorok.
A 19 háznépből álló – pásztor, szolga, iparos és egytelkes nemes nélküli – falu már ebben az időben is kis településnek mondható, annak ellenére, hogy időközben határába olvadt a közben elnéptelenedett, funkcióját vesztett Kisfalud és Halász település is. 1588-ban ugyancsak három földesura – Dobó Ferenc, Szakolyi Miklós és Semsey György – volt a falunak. Hárman 31 szolgáló háznépen osztoztak. Dobó Ferencet kilenc, Szakolyi Miklóst nyolc, Semsey (Semsei) Györgyöt tizennégy háztartás szolgálta.
A XVII. században a Szakolyi-részt beházasodás révén Melith Péter szerezte meg, a Bátori-örökség pedig 1604-ben a Rákóczi család tulajdonába került.
A Rákócziak a sárospataki uradalomba tagolták be a Szabolcs faluban fekvő porciójukat. Az általuk birtokolt falurészen 1631-ben egy örökös jobbágy élt, aki két ökör után járó szántót és rétet használt, s ebben az esztendőben költözött a Rákóczi részre két jövevény háznép. Közülük az egyiknek két ökre volt. A magáénak tudhatott itt még Rákóczi György nyolc puszta házhelyet, amelyeknek egyikén egy özvegyasszony lakott.
1631 júniusában vagy az összeíró volt pontatlan, vagy a lakosság belső migrációja volt feltűnően eleven, mert 1632 decemberében a pusztatelken lakó özvegy eltűnt a Rákóczi porcióról, s négy háznép – Rácz Gergely, Rácz János, Kegyes (Kegies) István és Új (Uy) Bálint – szolgálta az akkor rögzített adatok szerint a Rákóczi-házat. Egyikük sem vélelmezhető szegénynek. Rácz Gergelynek, akinek fiúgyermekéről tudunk, négy ökre, négy tehene és négy sertése volt, ugyancsak négy ökröt tartott Rácz János, mellette három tehenet és két sertést írtak össze a javai között. A korabeli szóhasználattal ők egész telkes jobbágyok voltak, akik kedvükre szánthattak annyi földet, amennyit a négy ökörrel képesek voltak megművelni.
A náluknál szegényebb Kegyes Istvánnak hat tinója, két tehene és egy sertése, Új Bálintnak öt tinója, három tehene és két sertése volt. Mind a négyen cenzussal, Szent Mihály adójával tartoztak földesuruknak, sem kilencedet nem adtak, sem ajándékkal, kulináriákkal nem szolgáltak, nem is robotoltak. Fizették azonban az állami adót.
Nagy földesúri figyelem nem kísérhette tevékenységüket, mert ezekben az években sem szántóbeli, sem rétbeli majorságot nem tartottak Szabolcsban Rákóczi György gazdatisztjei. A sárospataki uradalom inventáriumából 1634-ben, 1635-ben és 1639-ben is kimaradtak a szabolcsiak, pedig ha valahol két-három kaszás rétet, két-három köblös szántót műveltetett a maga számára a fejedelem, azok a falvak rendre bekerültek az inventáriumokba.
Szabolcs község majd csak 1648-ban kerül összeírásra, amikor ugyancsak négy háznépet, és hat nevesített puszta telket – Dayka Györgyné, Farkas Péter, Rácz Pál, Tót Sebestyén, Czipke Benedek és Tót Mihály pusztája – írtak össze a conscriptorok, megjegyezvén, hogy „ezen kívül is vadnak puzta telekek, kinek neveről nem emlekeznek, lehetne tíz ház rajtok”.
A rendre szaporodó telkek mellett azonban ekkor is csak négy háznép szolgált a falu fundusainak és határának megközelítően a negyedét kitevő Rákóczi-birtokrészen. Két ismerősünk: Rácz Gergely még ekkor is ott élt Szabolcsban, immár három fiával, de amíg fiainak száma kettővel gyarapodott, vagyona négy ökörrel, két tehénnel és három sertéssel kevesbedett. A conscriptorok némi sajnálattal jegyezték neve, fiainak száma s felsorolt vagyona után: „világtalan szeginy ember”. Az 1632-ben összeírt háznépek közül továbbra is Szabolcsban élt rajta kívül Kegyes István, aki mostanra – megőrizvén ugyan szeme világát –, de minden vagyonát – hat tinó, két tehén, egy sertés – elvesztette. Belőle „urunk barom paztora” lett.
Rácz János és Új Bálint 1648-ra eltűnt Szabolcsból. Helyettük Bíró Orbán és Pap András telepedtek a Rákóczi porcióra. Bíró Orbán „gyalogszeres” jobbágy volt, két fiával, két tehenével, három sertésével és négy kas méhével telepedett meg egy belső telken, Pap Andrásnak (fiával) két lova, két tehene és hat sertése volt. Nem találtunk eligazító forrásra, de alighanem hadak járhattak ebben az időben Szabolcs faluban vagy valamilyen roppant súlyos állatjárvány dúlt, mert másképp megmagyarázhatatlan Kegyes Imre minden javainak, Rácz Gergely négy ökrének, két tehenének, három öreg sertésének elvesztése. A jobbágyi szorgalomnak azon a szintjén, amit 1632 decemberében rögzítettek velük kapcsolatban Rákóczi gazdatisztjei, erőszakos külső beavatkozás nélkül nehéz ilyen veszteséget elképzelni is. S ha így pusztultak, szegényedtek a Rákóczi javak-háznépei, hasonlót kell feltételeznünk a többi birtokos szolgálónépeiről is.
A falu – 1711-ig – többször volt futásban, sokszor el is néptelenedett. Tokaj túl közel volt hozzá, semhogy az ott tartózkodó várbeli katonák rendszeresen meg ne dézsmálták volna a falusiak javait. 1588-ban erről maguk a település lakói így vallottak: „…minden ínség, minden naponként vagyon rontások az tokaji németek és mind magyar katonák miatt. Az elmúlt évben is „marhájokat, disznójokat, erdőjöket meg nem tudnák mondani, micsodává váltak… Az németek jönnek pusztítani. Azt is mondják, hogy csak erdőjök kárát sem tudnák megmondani, mennyi kárt erdőjökben az németek tettenek.”
Ezért a lakosok olykor naponként hagyták el a házaikat, rejtőzködve éltek, kiköltöztek biztonságosabb, nyugodtabb helyre, a Rétköz és a Bodrogköz, Taktaköz nádrendeteggel, mocsárral övezett porondos területeire vagy településeire.
Legdurvábban a tokaji várat időről időre megostromlók pusztították Szabolcsot. Ezért 1526-tól az 1710-es évek derekáig nem volt mindig öröm ezen a környéken lakni, gazdálkodni, főleg szántó-vető foglalkozást űzni. A környék falvai – Rakamaz, Timár, Balsa, Gáva, Vencsellő – hosszabb-rövidebb időre gyakran elnéptelenedtek. Leghosszabb időre a Wesselényi nádor nevéhez fűződő főúri összeesküvés után, majd a Thököly-féle harcok, s a II. Rákóczi Ferenc vezette és irányította szabadságharc alatt.
A tokaji vár közelsége, a Sátor-hegy magaslatairól derűs időben a Balsáig, Bercelig pásztázható terep Szabolcsnak nemcsak a rangosabb házait, nemesi kúriáit, hanem a gulyáit, csordáit, kondáit is a zsákmányra éhes katonanépek szeme elé tárta. Fél-, egyórás nyargalás a vár alól szárazabb időben, egy-, másfél órás evezés, amikor a Tisza megterítette áradó vizével a Bodrogközt, elég volt, hogy a zsákmányra lesők lecsaphattak kúriára, gulyára, legelésző ménesre. És ha egyszer ellenség földjének kiáltották ki Szabolcs mezejét és falvát a várbeliek vagy a várat ostromlók, tiltakozhatott bíró, nemes, közlakos vagy kiváltságos, a föld népe vagy a faluban birtokos arisztokrata, szerencsés volt, ha életét menthette, s csak az évek, évtizedek szorgalmával felnevelt, gyarapított javait ragadták el tőle. Ezért hát a XVI–XVII. században nem nagyon lakták jómódú nemesek a falut. Megelégedtek, ha innen kifuvarozták számukra a jobbágyok az őket évről évre megillető jussot.
I. Rákóczi György mellett a XVII. század közepén a legkülönbözőbb jogon még öt kisebb birtokos tudhatott magáénak földeket Szabolcsban. 1673-ban Miller Dávidnak volt a faluban nemesi kúriája, de azt nem sokáig lakták. 1689-ben már romladozott. Ekkor átmenetileg lakatlan volt az egész helység: „in toto puszta, más possessorok részéről is nem lakják” – jegyezték meg az összeírók. Ezt igazolja az 1688. évi tokaji urbárium is, amikor Bíró Jánost a fiával írják össze, megjegyezve, hogy tokaji ispáni tisztséget visel, két tehene van, az üres porták száma tizenhárom. A falu egyharmadához tartozó makkos erdő pedig háromszáz disznó hizlalására alkalmas.
A földesurak hiányában, a katonai zaklatások miatt elpusztásodott a falu, határát felverte a gaz, erdeiben vadak tanyáztak, a partját közönyösen mosta, áztatta, szaggatta a Tisza. II. Rákóczi Ferenc 1695-ben Timárral együtt szándékozott megnépesíttetni szabolcsi birtokrészét, de erre nem került sor, mert 1701-ben elzálogosította itteni javait Kéry Jánosnak. A közbejött események, majd a kuruc szabadságharc kibontakozása után Timár és Szabolcs megtelepítésénél súlyosabb és fontosabb gondjai támadtak a fejedelemnek. A tokaji várat ugyan leromboltatta, tehát védők és ostromlók nem lesték már a vár bástyáiról, a Tokaji-hegy magaslatairól a szabolcsi gulyákat, csordákat, a legelésző lovakat, de annál sűrűbben jártak az irreguláris hadak, mezei katonák, gyalogos ezerek, virgonc könnyűlovasok, éhes labancok, hol ide, hol oda esküdni kényszerülő hadi népek, nagy veszedelmére a térségben élőknek.
II. Rákóczi Ferenc – XIX. századi freskó a Mudrány-kúriában
