Telepes község születik
Telepes község születik
A török alól felszabadult Békés megye területét Harruckern János György kapta királyi adományul. Az 1723-ban kelt királyi adománylevél Kígyóst már pusztaként említi. A gyulai uradalomhoz tartozó majorként állattartással, kisebb részét földműveléssel, szőlőültetéssel hasznosították. A gazdasági személyzet részére a puszta keleti részén gazdasági épületeket, lakóházakat emeltek, amelyeket a Harruckern-domínium 1788-ban készült térképe is megmutat. A régi Kígyós határát a XVIII. század folyamán a birtokoscsalád több szomszédos puszta hozzácsatolásával növelte. De itt nem hozott létre új települést akár a környékben lakókból, akár idegenekkel történő betelepítéssel.
A Harruckern család fiágon történt kihalása után az 1798-ban tett úgynevezett nagy családi osztályt követően a gyulai rátát, amely Gyula városából, Székudvar, Elek, Aradszentmárton községből és Kígyóspuszta 13 758 1/8 holdnyi részéből állott, Harruckern János György leányának, Johannának unokája, Grueber Terézia, gróf Wenckheim I. József felesége kapta.
Grueber Terézia fiai, Wenckheim Seraf Ferenc Lipót és József Antal az anyai ágon örökölt gyulai rátát később egymás közt megosztották: a kígyósi puszta Wenckheim József Antal birtokába jutott, aki ki is költözött oda. Göndöcs Benedek, Gyula későbbi neves plébánosa, aki udvari káplánja volt a múlt század közepén, emlékezik meg arról, hogy egykori gazdája, Wenckheim József Antal egyszerű körülmények között élt a pusztai udvarházban, vendégszerető kúriája mindenki előtt nyitva állt. Maga választotta a kígyósi pusztát a testvérével való osztály során, és szintén Göndöcs Benedektől tudjuk, hogy míg testvére igazi büszke arisztokrata, ő szívélyes modorú, közvetlen ember volt. Két feleségét is, akik fiatalon haltak meg, a polgári rendből választotta. Scherz Krisztinától született kisleányát 1852-ben bekövetkezett halálával korán árvaságra hagyta. Wenckheim Krisztina fontos szerepet játszik majd Új- és Ókígyós életében.
Wenckheim József Antal nevéhez fűződik Újkígyós község telepítése. A gróf birtokára települni szándékozó családok képviselői 1814. szeptember 1-jei keltezéssel kötötték meg az árendás szerződést. Karácsonyi János, Békés megye múlt századi monográfiájának tudós szerzője 1815-ben jelöli meg a község létesítésének idejét. Bálint Sándor neves néprajztudós, Szeged történetének és néprajzának jeles ismerője szerint a gróf 1814-ben szánta el magát a falu megalapítására, és a község 1816-tól, a plébánia létrejötte után született meg. Mindhárom évszám lehet pontos. A szerződött családok csak 1815 tavaszán költöztek ki a pusztára véglegesen, mivel a dohánytermesztéssel kapcsolatos teendők ettől kezdve kötötték őket a faluhoz. A letelepített dohánykertész-közösség megszilárdulásának folyamata pedig az önálló plébánia létrehozásával fejeződött be 1816-ban.
A földesúr a szegedi nagytáj településeiről ideköltözöttekkel 1814-ben negyven esztendőre kötötte az első árendális szerződést, amit aztán Wenckheim Krisztina gyámjai újabb harminc évvel meghosszabbítottak, miután ezt a gróf 1852-ben kelt végrendeletében az alábbiak szerint kikötötte: „…forró óhajtásomként fejezem ki, hogy miután az általam megtelepített Kertészek szerződési ideje nem sokára kitelik és már nékiek nyilatkoztam, miszerint vélök 30 évre szerződni elszánt akaratom, e szerződés minden esetre igazságos s méltányos feltételek mellett köttessék meg, és azon esetre, ha ott a lakosok által templom leend építendő, az uradalommal egyesült erővel építtessék.”
Az 1814-es első árendális szerződés szigorú feltételeket szabott a kertészség lakóinak, amelyek közül a legsúlyosabb az volt, hogy ha a szerződéses feltételeket nem teljesítik, a földesúr elmozdíthatta a telepeseket a bérbe vett földről, sőt a birtokosnak okozott kárért a saját vagyonukkal feleltek. Ez a hétköznapok nyelvére lefordítva azt jelentette, hogy a szerződés megszegése esetén az egész falu egy időre földönfutóvá lett, mert le kellett bontani a szerződés megkötése után épített házaikat és elhagyni a község területét.
A tizenhárom pontból álló kontraktus részletesen szabályozza a szerződő közösség kötelezettségeit, a jobbágyi állapottól eltérő jogállását. A földesúr ekkor háromezer-ötszáz jugerum (hold) földet engedett át birtokából használatra az egykori Rotyma falu területén. Ebből ötszáz jugerumon kellett dohányt termeszteni. Az ötszáz jugerumból a száz bérlő család öt-öt jugerum nagyságú területet kapott. A dohányföldért természetben kellett fizetni, évente ötszázhuszonöt mázsa dohány beszállításával az uradalom Békésen levő raktárába. A fennmaradó háromezer jugerumból legalább ezret legelőként kellett hasznosítani, a többi területet szántóként vagy kaszálóként élhették a bérlők. A földért évente három forintot fizettek jugerumonként. Az egy esztendőre járó kilencezer forintot az első évben két részletben, az 1814. és 1815. évi Szent Mihálykor (szeptember 29.), majd a következő négy esztendőben már évi három részletben: Szent Mihálykor, Szent Györgykor (április 24.) és június 25-én kellett befizetni. (A dohány- és a szántóföld bérlete 1814. Szent Mihály napján lépett életbe.) A háromezer jugerum föld bérlete öt évre szólt, melynek elteltével az uradalom az új szerződés kötésekor elsőbbséget biztosított ugyan a bérlőközösség számára az idegenekkel szemben, de a bérlet összege a kereslet-kínálat alapján módosulhatott. Ugyanebben a szerződési pontban az uradalom elsőbbséget biztosított a kígyósiaknak a földesúri allódiumon végezhető bérmunkák vállalásában is. (A birtokos a telepítéssel rendszeres munkaerőt is biztosított allodiális gazdasága számára.)
Az árendát – megállapodás szerint – az uradalom helyben lakó tisztje szedte be, de a lakosok kötelesek voltak segíteni neki, hogy a végrehajtást elkerüljék, mivel az uraság az árendátorokat nem akarta hozzászoktatni ahhoz, hogy tartozásaik teljesítésével elmaradjanak. A szerződés ennek elkerülésére ki is mondja, hogy a bérlők egymásért kezességet vállaljanak, tehát a fizetésben elmaradó bérlőcsalád helyett a közösség álljon helyt. Ha az évi dohánytermést valamilyen csapás elpusztítaná, az átadásra előírt dohánymenynyiség árát kell megfizetniük, mázsánként annyit, amennyit a szegedi dohánybeváltóban fizetnének érte.
A dohányföld és a szerződésben „élő földként” nevezett háromezer jugerum bérletének megtartásáról vagy felmondásáról mindkét fél egy évvel korábban volt köteles nyilatkozni.
A földesúr az új telepes kertészekkel csak úgy lépett szerződésre, ha azok bemutatták az előzőleg bérelt puszta uradalmi tisztje vagy a vármegye igazolását arról, hogy korábbi lakóhelyükön nem maradt tartozásuk.
A bérlőközösség jogi státusa jelentősen különbözött a földesúri joghatóság alatt álló jobbágyok és zsellérek jogállásától. A dohánykertész telepeseknek nem kellett robotolniuk, mentesültek a jobbágyokat súlyosan terhelő katonatartástól is (beszállásolás, fuvarozás). Peres ügyeikben viszont nem volt más bírói fórum illetékes felettük, mint az úriszék, amely halálos ítéletet is hozhatott az uradalom pallosjoga alapján. (A megyei törvényszékhez mint fellebbviteli fórumhoz csak rendkívüli esetekben lehetett fordulni.) 1818-ban, egy vitás ügy kapcsán Békés vármegye elismerte, hogy a kígyósi kertészek mint nem nemes bérlők a közönséges jobbágyi közterhek viselésére nem szoríthatók. A telkes jobbágyok és a zsellérek helyzeténél kedvezőbb kondíciók azonban, mint láttuk, bizonytalan alapon álltak, mert ha a földesúr felmondta a kontraktust, el kellett költözniük a bérelt pusztáról, lerombolni otthonukat, gazdasági épületeiket.
Az úrbéres jobbágyokhoz hasonlóan azonban a kertészség sem rendelkezhetett a földesúri haszonvételekkel. A földesúr kocsmát tartott a községben, amelyben a bérlők egyike, megfelelő jutalom ellenében, az uradalom italait mérte ki. Idegen italt a pusztába tilos volt behozni; a lakodalmakra és a halotti torokra a földesúr olcsó áron ígérte a bor és pálinka biztosítását. A húsvágást a bérlők a maguk szükségleteire és nem eladásra maguk végezhették addig, amíg az uradalom mészárszéket nem nyit. Egy kővel működő szárazmalom építését engedélyezte a szerződésben a birtokos, de ezután is árendát kellett fizetni. Az árendált földön a vadászat és a madarászat megengedett volt a bérlőknek, a nádlást az első évben, amikor a bérlők házaikat építették, a székudvari uradalom rétjén engedélyezte a földesúr. A továbbiakban a közeli uradalmi vizeken található nádból a lakosoknak kellett gondoskodniuk szükségleteikről.
A bérlők kötelesek voltak a földesúri pusztán található határjelekre és az uradalmi vagyontárgyakra ügyelni, az ártalmas vadak irtásában az uradalom segítségére lenni.
A község belső igazgatásába a földesúr nem kívánt beleszólni, csupán azt hagyta meg, hogy maguk közül úgynevezett pusztagazdát válasszanak, aki a bérlet ügyeit intézi, és továbbítja az uradalom tisztjeihez a bérlők kívánságait. 1842 decemberéig nem áll rendelkezésünkre olyan dokumentum, amely arra utalna, hogy a földesúr tevőlegesen beleavatkozott volna a község életébe. Ekkor készült az a harminchat pontból álló községi rendszabály, amely a földesúr jóváhagyása után mindenki számára zsinórmértékül szolgált. A földesúr most is csak a jóváhagyásban jutott szerephez, magukat a rendszabályokat egy, a község elöljáróiból és a bérlők képviselőiből álló alkalmi bizottság állította össze. 1845. február 20-án kelt Wenckheim József Antal azon rendelete, amely a községben egy húsz tagból álló, úgynevezett „népvének” gyűlése alakítását írta elő. A község belső igazgatása, ez éppen a népvének gyűlése jegyzőkönyveiből derül ki, hasonló volt az úrbéres jobbágyközségekéhez, de a földesúr beavatkozása kevésbé érvényesült, mint azoknál.
Joggal merül fel az olvasóban a kérdés, miért érte meg a grófnak a jobbágyi viszonyoktól eltérő feltételekkel családokat telepíteni az egyébként puszta területre? A magyarázat a nemzetközi helyzetben keresendő. A napóleoni háborúk, a császár által elrendelt kontinentális zárlat kiszorította az amerikai dohányt Európából, és emiatt a magyar dohánynak jó ára lett az öreg földrészen. Ezt felismerve a Magyar Királyi Kamara a kincstári birtokokra, de egyik-másik magánföldesúr is, mint esetünkben Wenckheim József Antal, saját földjeire dohánykertészeket telepített, akiknek szorgalmas munkája nyomán fellendült a magyarországi dohánytermelés, állapította meg a magyarországi dohánykultúra kiváló kutatója, Takács Lajos. Hogy Napóleon első bukása után is érdemes volt dohánykertésztelepeket alapítani, azt éppen községünk példája bizonyítja. A piaci kereslet és a jó ár akkor is kifizetődővé tette az egyébként meglehetősen munkaigényes, különleges szakértelmet kívánó kapásnövény termeltetését.
Az újkígyósi telepesek, amint Bálint Sándor kutatásaiból ismerjük, szegedi eredetű családok. A várossal való kapcsolatuk később sem szakadt meg, a kibocsátó civitas középkorig visszanyúló kulturális tradícióját hozták ide Békés megyébe, mint a szomszédos, ugyancsak a „szögedi törzsökből” származó Csanádapácára is. Ennek volt része a török hódoltság alatt elsajátított kertkultúra, közte a dohánytermesztés ismerete is.
A szegedi gányók, ahogy a dohánykertészeket nevezték, a török hódoltság után a lakatlan kamarai pusztákon béreltek dohányföldeket. Ez a növénykultúra jelentős mértékben hozzájárult az elvadult területek gyomtalanításához, így a parlagföldek visszahódításában komoly szerepe volt. Később a kamarai puszták új tulajdonosai folytatták a bérbeadást, illetve Szeged szabad királyi város maga is bérelt kamarai pusztákat, ahol a szegedi dohányosfamíliák megélhetéshez jutottak.
A Mária Terézia-féle úrbérrendezés után a fellendült allodiális gazdálkodás lehetővé tette, hogy a jobbágytelek megművelésében érvényesülő nyomáskényszeren kívüli termények, így a jól jövedelmező kapásnövény, a dohány is meghonosodjon a nagybirtokokon. A jól jövedelmező és különleges szakismeretet igénylő, intenzív kultúra eredményezte több helyen is azt, hogy egyes földesurak a feudalizmus úrbéri struktúrájából kilépve, bérleti jogviszony alapján gondoskodtak földjük egy részének hasznosításáról.
Wenckheim József Antal is hatalmas birtokát a feudális keretek szétfeszítésével tudta igazából jövedelmezővé tenni. A bérlők pedig kedvezőbb feltételekkel dolgozhattak, mint a telkes jobbágyok.
Wenckheim József Antal
A telepítés idejéből fennmaradt locsoló cserépkorsó használat közben (Tömösi Károly felvétele)
)
)
A volt földesúr, Wenckheim József Antal szobra Szabadkígyóson. Szőke Sándor szobrász munkája
