A népvének igazgatásának korszaka

Teljes szövegű keresés

A népvének igazgatásának korszaka
A települések nagyobb része 1848-ig a feudális Magyarországon úgynevezett úrbéres község, amelynek lakói jobbágyi jogállásúak, és a földesúrtól kapott jobbágytelken gazdálkodva annak használatáért meghatározott szolgáltatásokat voltak kötelesek teljesíteni. Emellett ők fizették az államnak az állami adót, a megyei apparátus működési költségeire az úgynevezett házi adót, sőt a megye rendelkezése alapján közmunkát is kötelesek voltak teljesíteni. Ez utóbbi nem volt azonos a földesúr követelte robotszolgáltatással. A megyei utak karbantartását, csatornák tisztítását, hivatalos levelek továbbítását végezték sok egyéb mellett. A községek igazgatását, ahogy a jobbágyi szolgáltatások mennyiségét, a településenként összeállított urbáriumok szabályozták, majd az 1836. évi IX. törvénycikk rendelkezett a községek szervezeti, igazgatási, gazdálkodási feladatairól.
Mindezzel szemben, mint utaltunk rá, a bérlőközségek, amelyekhez a dohánykertészközségek is tartoztak, nem az úrbéres jogviszony alapján jöttek létre. A birtokos egy speciális feladat elvégzésére, esetünkben a dohánytermesztésre bérlőket toborzott, akik a rendelkezésükre bocsátott földterületet nem mint jobbágyok, hanem mint bérlők vették használatba meghatározott időre. (A jobbágy a jobbágytelket határozatlan időre kapta annak idején, azt tőle elvenni csak nyomós okkal lehetett: a „kibecsültetésnek” csak a végső esetben volt helye.)
A kertészközségek szerződéseik alapján kedvezőbb feltételek mellett gazdálkodtak, mint az úrbéres települések. A bizonytalanság miatt azonban mégis arra törekedtek, hogy az általuk használt földek is úrbéres telkekké váljanak, a bérlők pedig telkes jobbágyokká. Ennek első lépése az volt, hogy a bérlőközségek az úrbéres községekhez hasonló községi igazgatást igyekeztek megszervezni, amit viszont a bérbeadók gátolni törekedtek.
Újkígyós esetében azonban e tekintetben némileg más a helyzet, mint a Csanád, Csongrád, Arad, Temes, Torontál megyében megszervezett kertészközségekben. Községünk ugyanis nem kincstári tulajdonú pusztán, hanem magánföldesúri allódiumon jött létre. Az alapító kontraktus a kincstári birtokokon létesített községektől eltérően Újkígyós lakóinak hosszú időre szóló szerződést ajánlott, ami lényegesen csökkentette a telepesek sorsának bizonytalanságát, a vállalkozás kockázatát, noha a szerződés a község mulasztása esetén – mint említettük – felbontható volt. A szerződésben foglaltak alapján az újkígyósi bérlőknek módjuk volt a földesúr egyéb allodiális földjén a részes kaszálásra, szántásra, gabonanyomtatásra, s így a kertészség telepítése a földesúri allódium munkaszükségletét is kielégítette, de a bérlők számára is kereseti lehetőséget biztosított.
Az 1814. évi árendális szerződés nem rendelkezik a községi igazgatásról. A 10. pontban csak a pusztagazda megválasztásáról intézkedik, aki az árendás ügyek intézésére, a lakosság ügyes-bajos dolgainak az uradalom tisztsége elé terjesztésére kapott megbízást. Iratok hiányában csupán feltételezni tudjuk, később a közigazgatást – noha Újkígyós nem volt úrbéres község – mégis az urbárium mintájára szervezték meg. (A megvalósult községi önkormányzat ugyanakkor, mint látni fogjuk, lényegesen eltért ettől.)
Az úrbéres és a kertészközségekben is a község igazgatása a földesúr, illetve annak tisztjei felügyelete alatt valósult meg. Az 1836. évi IX. törvénycikk 1. paragrafusa szerint a bírót a földesúr három jelöltje közül, míg a falusi igazgatás többi tisztségviselőjét a földesúr beleszólása nélkül választották a község lakói. A községi jegyzőt, aki az igazgatás adminisztrációs teendőit végezte, illetve irányította, szintén a falu lakói fogadták fel a földesúr hozzájárulásával.
A községi igazgatás vezetője az évenként újraválasztott bíró. A lakosok közti kisebb peres ügyekben a törvénybíró mondott ítéletet a községi esküdtek közreműködésével. (Kisebb községekben külön törvénybíró nem volt, az ő feladatát is a bíró látta el.) Súlyosabb vagy nagyobb perértéket képviselő ügyekben a földesúr úriszéke, a járási szolgabíró vagy a megyei törvényszék ítélkezett.
A községek feletti földesúri felügyelet nem zárta ki a korlátozott – különböző mértékű – önkormányzat működését. Falugyűlés választotta meg – a fent írt módon – a tisztségviselőket, hagyta jóvá a közösség belső életét szabályozó falutörvényeket, döntött az összes lakost érintő ügyekben. Megjegyzendő, hogy egyes nagy határú és népes alföldi s így békési községek, mezővárosok jelentős beligazgatási autonómiával rendelkeztek.
Újkígyós esetében 1814 (a bérleti szerződés) és 1842 között nincsenek dokumentumaink a községi önkormányzat és a tisztviselők működésének szabályozására vonatkozóan. 1842. július 10-én a lakosság 47 tagú alkalmi bizottságot hozott létre a település elöljáróiból és a lakosok képviselőiből az együttélés szabályozására hivatott községi rendszabályok megalkotására. A 36 pontból álló rendszabály 1842 decemberében készülhetett el, és a község életének valamennyi fontos területére kiterjedt. Ezt egészítette ki gróf Wenckheim József Antal 1845. február 15-én kelt, már említett rendelete, s emelkedett törvényerőre Farkas József uradalmi ispán kihirdetésében 1845. március 14-én.
A bírák, a népvének és a tizedesek feladatait megszabó Rendszabályok a falu egykori igazgatásának, mindennapjainak fontos dokumentuma. A bírák első számú kötelessége volt az urasági és „egyéb felsőbb rendeleteket a legszigorúbban végrehajtani”, a perlekedőknek igazságot szolgáltatni, a vétkeseket megbüntetni. Mivel az országban ekkor úti levél nélkül közlekedni nem lehetett, a községbe érkező jövevények papírjait meg kellett vizsgálni, azoknak pedig, akik elköltözni szándékoznak, magaviseletükről bizonyságlevelet adtak. A község igazgatását a népvének tanácsai alapján kellett végezniük. Ők állították össze – nyilván a jegyző közreműködésével – a község számadásait, ügyeltek a községi rendszabályok teljesítésére, őrködtek a „lakosok erkölcsössége” felett, a rosszat csírájában elfojtva. Feladatuk volt a községi tizedesek, a helység alkalmazottai, szolgái „kötelességükbe tett eljárásukra”, sőt a népvének tevékenységének szabályszerűségére is ügyelni.
A bírák kötelezettségét taglaló Rendszabály 9. pontja az úrbéres községektől részben eltérő közösségi fórumok meglétét mutatja. Az egyik a kisgyűlés, amelynek tagjai a bírák által kinevezett, szavazati joggal bíró gazdák voltak, szám szerint húszan. Rendkívüli esetekben vagy a tizedesek többségének kívánságára községi nagygyűlést tartottak, amelyen minden házzal és földdel rendelkező kertész szavazati joggal vehetett részt. Erre azért volt szükség, mert a földesúrral kötött bérleti szerződés teljesítése csak közös erőfeszítéssel történhetett meg.
A közösség tényleges vezetése, a fontos kérdésekről történő döntés – ha nem igényelték a kisgyűlés vagy a nagygyűlés állásfoglalását – a népvének kezében volt. Ezért minden két hétben tanácskozniuk kellett, határozataikat pedig a „bíráknak általadni”, végrehajtásra. Havonta egyszer vizsgálniuk kellett a bírák számadásait, illetve azt, hogy a számukra feladatként megszabottakat hogyan teljesítették. A testület egy vagy két tagjának mindig jelen kellett lennie a „tanácsházban”, ahol nyomon követhették a napi munkát. Nekik kellett összegyűjteni a falu lakóinak a község minden rendű-rangú tisztségviselője elleni panaszait, és gondoskodni a sérelmek orvoslásáról. A rendbontók átadása a bíráknak, illetve a lakosság magatartásának szemmel tartása is feladatuk volt. E terhes kötelezettséget is a sajátos körülmények motiválták, hiszen a vagyonát eltékozló, a más vagyonában kárt tevő lakostárs súlyosan veszélyeztette a közösség érdekeit. A testületnek joga volt a bírák által a kisgyűlésbe kijelölt húsz tagot vagy elfogadni, vagy – ellenkező esetben – legalább tíz tagot maguk választhattak. A népvének a bírákkal együtt mind a kis-, mind a nagygyűlésen, ahogy a dokumentum fogalmaz „egyforma tanácskozó, indítványozó s elhatározó szavazattal bírnak”.
A község, hasonlóan az úrbéres falvakhoz, kisebb egységekre, tizedekre tagolódott. A tizedekhez tartozó utcák képviselője a tizedes, aki a Rendszabályok szerint köteles volt ellenőrizni, hogy a tized lakói a dohánytermesztés minden munkájának időben eleget tesznek-e, dohányukat nem harácsolják-e, a kószáló jövevényeknek, gyanús embereknek szállást adnak-e. Ez utóbbi ellenőrzése másutt is kötelessége a falu minden rendű-rangú vezetőjének, de Újkígyóson elsősorban a dohánycsempészet megakadályozása miatt volt fontos az éberség. Ha ugyanis a megtermelt dohányt idegenek „feketén” vitték el a faluból, veszélybe került a szerződéses kötelezettség teljesítése. (Márpedig a dohánycsempészet mindig virágzott, különösen később, az 1848–49-es szabadságharcot követő megtorlás idején, amikor az osztrákok által bevezetett dohánymonopólium miatt a nélkülözhetetlen élvezeti cikket, a füstölnivalót is meg kellett vásárolnia a falu népének.) A tizedes felügyelt az alárendeltek erkölcsösségére, a kocsmára, a visszaéléseket be kellett jelentenie. Akár a bírák, akár a népvének ellen panasz merült fel, a tizedeseknek azt a népvének elé kellett terjeszteniük. Magában a népvének tanácsában a tizedüket képviselve hallgatóként és tanúként, tanácskozási joggal jelen kellett lenniük, de indítványokat is tehettek. Ha szükség volt rá, nagygyűlés összehívását kezdeményezhették. A Rendszabályok Észrevétel című fejezete határozza meg azokat a büntetéseket, amelyek a hivatalukban hanyagul eljáró vagy italozó tisztségviselőket sújtják, illetve azokat, akik munkájukat akadályozzák.
A község életének minden lényeges kérdésében a népvének gyűlése döntött, így a nagy-, illetve kisgyűlés összehívásáról is. Üléseiken a földesúr tisztje is jelen volt. A testület első ülését 1845. március 30-án tartotta. Minden gyűlésről jegyzőkönyv készült, amelyek 1848. február 2-áig hiánytalanul megvannak. Elnöke ebben az időszakban a község római katolikus plébánosa, Léhner Mihály (1805–1863) volt, aki teológiai tanulmányai előtt jogot is tanult, így a községi igazgatás szervezésében jelentős szerepet vállalhatott. Jelenlétét minden esetben igényelték a testület tagjai, ezért 1846. június 21-én hozott határozatukban ki is mondták, hogy nélküle a községet illető ügyeket nem lehet elintézni. (Plébánosi működéséről külön szólunk.)
A népvének gyűlése összességében a szabad királyi városok és a privilégiumokkal rendelkező mezővárosok igazgatásában fontos szerepet játszó tanácshoz volt hasonló.
A seniorok e testülete mellett működő másik két testület ugyancsak a városok mintájára jött létre, azokhoz nagyjából hasonló jogosítványokkal. Rendkívüli ügyekben, amelyek az egész község életére kihatással voltak, nagygyűlést hívtak össze. Ez a jogintézmény a városi polgárok közgyűlésének felelt meg, amelynek tanácskozásán minden teljes jogú városi polgár megjelenhetett, és a határozatok hozatalából is kivehette a részét. A népvének gyűlése jegyzőkönyve szerint 1846-ban két alkalommal került sor a falu népének összehívására (1846. július 12. és augusztus 2.).
Fontosabb ügyekben, amelyek azonban nem igényelték az egész közösség jelenlétét, alkalmanként a bírák kisgyűlést hívhattak össze. Erre, a rendelkezésünkre álló adatok szerint, egyetlenegy alkalommal, 1845. május 24-én került sor. A kisgyűlés intézménye lényegében a városokban működő választott közösség, az úgynevezett electa communitas hatáskörében járt el.
A népvének gyűlésének hatásköre a községi rendszabályokkal összhangban a következő területekre terjedt ki: községi igazgatás, bíráskodás, magatartási normák megállapítása, az ünnepek méltó megtartásáról való gondoskodás, a községi gazdálkodás irányítása, a földek megművelésének, a dohánytermesztéssel kapcsolatos feladatok ellátásának szabályozása, béresek, feles kertészek fogadása, a rászorulók segítése pénzzel, gabonával, az uzsorakamat elleni küzdelem, a lakosság fizetőképességének megőrzése a tartozások pontos teljesítése végett. Tagjait a gróf 1845. február 15-én kelt utasítása szerint az elöljáróknak kellett a kertészközség lakói, a legtekintélyesebb és legvagyonosabb kertészcsaládok családfői közül kiválasztani. A kéthetente előírt ülésidők helyett minden vasár- és ünnepnap délután jöttek össze az iskolában.
A testület hatáskörébe tartozott dönteni arról is, hogy kit fogadjanak be a faluba, ők engedélyezték házingatlan vásárlását is a faluban. Itt határoztak arról is, hogy a méltatlanná vált lakosokat ki kell utasítani a faluból. Ez a jogosítvány megint a városi tanácsok hatáskörére hasonlít, a jobbágyfalvakba ugyanis csak a földesúr engedélyével telepedhetett le idegen. Újkígyós esetében nyilván azért gyakorolta a népvének gyűlése ezt a jogot, mert a befogadott új lakosnak részt kellett vállalnia a közös terhekben, és amenynyiben annak megfelelni – előreláthatóan – nem tudott, elzárkózhattak befogadásától.
A népvének gyűlése választotta meg a község különböző gazdasági, rendészeti feladatait ellátó tisztségviselőit is. (Adószedők, malomgazdák, utca- és falukapitányok.) Meghatározta az adószedők létszámát, a tisztségviselők feladatait, a hivatalos útért járó napidíjakat is. A hetenként tartott gyűlések határozatait a bírák kötelesek voltak végrehajtani. Ugyanakkor a népvének gyűlése igyekezett tiszteletben tartani a bírák hatáskörét: olyan ügyekkel nem foglalkoztak, amelyeket a község vezetőinek illetékességébe tartoztak.
Az állami adó és a plébánosnak járó párbér beszedésének szabályozása is a gyűlés feladata volt. 1845 májusában úgy döntött a testület, hogy a köztartozásokat mindenki saját pénzéből fizesse, mert a község eladósodván nincs mód arra, hogy a korábban közpénzekből megelőlegezett egyéni adóösszegeket továbbra is a falu állja.
A községi pénzkezelés szabályozására is találunk bejegyzéseket a népvének határozatai között. A bíráknak megtiltották, hogy engedélyük nélkül bárkinek pénzt kölcsönözzenek. A községi pénztárt is felügyeletük alá vonták, majd elrendelték, hogy biztonságos pénzszekrényt kell készíttetni, ami arra utal, hogy jelentős summát kellett huzamosabb ideig tárolni a községházán. A testület végezte el a bírák évi számadásának felülvizsgálatát is, ami a jobbágyközségekben a földesúr tisztjeire hárult, itt azonban a birtokos átruházta a közösségre. A számadások képet adtak a község éves bevételeiről, kiadásairól, a kintlevőségekről, az adósságokról, ezért a testület mindig szorgalmazta a jegyzőknél a dokumentum mielőbbi elkészítését. Ez nem mindig járt eredménnyel, időnként retorziók kilátásba helyezésével kellett a számadás elkészítését megsürgetniük.
Az 1842. évi részletes községi Rendszabályok között szerepel két bába alkalmazásának elhatározása is. A gyűlés jegyzőkönyvében csak 1848. február 2-án található bejegyzés arról, hogy özvegy Barabás Mihályné békési bábát felvették a község kötelékébe.
A községháza megnagyobbításáról is ők döntöttek, az erről szóló jegyzőkönyvi határozat szerint egy vendég- és egy írószobát rekesztettek el, és a régi épülethez új törvényházat ragasztottak. A nádtetős, vályogból készült épületben így külön helyiség szolgált a lakosság peres ügyeinek intézésére.
A községi igazgatás feladatai közé tartozott a tűz elleni védekezés megszervezése is. A 1842-es községi Rendszabályok szigorúan szabályozták, hol lehetett pipázni, tüzet gyújtani a faluban és a mezőn, hogyan kellett a szabad kéményeket rendszeresen felülvizsgálni. A tűzkárt szenvedett gazdák megsegítésére a tűzi pénztár létrehozásával teremtettek alapot.
A község területén csak az elöljáróság engedélyével tartózkodhattak egy napnál hosszabb ideig idegenek. Az egyes kertészcsaládokhoz látogató rokonság vagy ismerősök négy napnál tovább ugyancsak az elöljárók engedélyével élvezhették vendéglátóik gondoskodását. Hasonlóképpen szabályozták a koldusok befogadását és a kéregetést. A népvének gyűlésének többször is tiltó rendelkezéseket kellett hoznia a dologkerülők távoltartására; az idegen koldusoknak csak egy napig engedélyezték a kéregetést. A helybelieknek pedig – úgy döntöttek – ellátásuk fejében minden héten kétszer ki kell seperniük a templomot.
A községi bíráskodás terén szintén szerepet kapott a testület. Ahhoz, hogy ezzel kapcsolatos határozatait megértsük, néhány vonással fel kell vázolnunk a községi bíráskodás akkori rendszerét is. A községi bíró és a törvénybíró feladata volt a lakosság kisebb polgári peres ügyeiben (tizenkét forint értékhatárig) a döntőbíráskodás, illetve a törvények és a közösség érdekében hozott rendszabályok megsértőinek fenyítése. A nagyobb bűnesetekben, illetve a vitás polgári ügyekben az úriszékhez kellett fordulni: amint láttuk, a bérleti szerződés is az úriszék illetékességi körét kötötte ki. (Szerepe volt még a törvénykezésben a korábban említett főszolgabírói szék, illet a megyei törvényszék bíráinak is.)
A községi rendszabályok alkotói, illetve a népvének gyűlése igyekeztek a pereskedés eljárási kérdéseiben normatív szabályokat életbe léptetni, és az ezek ellen vétőkre kiszabható büntetést meghatározni. A jogi norma a falusi bíráskodásban elsősorban a szokásjog volt, ami generációk óta azonos követelményeket támasztott a közösség tagjaival szemben. A polgári, illetve büntetőperek menetébe a népvének gyűlése természetesen nem szólt bele.
Az 1842. évi községi rendszabályok 27. pontja a perbe idézésnél egy, a korai középkorra visszanyúló hagyományt tartott életben. A korábbi századokban a perbe idéző bíró pecsétjét mutatta fel az idézést közvetítő poroszló az alperesnek, aki ennek alapján győződött meg az idézés valódiságáról. Újkígyóson egy, a község pecsétjével ellátott cédulát kellett a felperesnek eljuttatni az alpereshez, közölve vele a perfelvétel, a bírósági tárgyalás napját. A népvének gyűlése a bíráknak előírta, hogy az elébük került ügyekben két hét alatt hozzanak ítéletet, ugyanennyi idő alatt gondoskodjanak a büntetéspénz behajtásáról is.
A közösségi rendszabályok ellen vétőket az esetek többségében pénzbírsággal marasztalták el, súlyosabb vétségekért a bűnösnek a községi tömlöcben kellett hosszabb-rövidebb időt eltöltenie. A pénzbírságok összege a korabeli adózási és megélhetési viszonyokhoz képest súlyos terhet jelentett; így próbálta az elöljáróság a lakosságot elrettenteni a rendszabályok áthágásától. A büntetést időnként különféle szigorításokkal is súlyosbították. A tömlöctartót az őrzésért a rabságra ítélt fogolynak kellett fizetnie.
A bírák ítélkezését lényegesen megkönnyítették a Rendszabályok, a népvének gyűlésén hozott határozatok, amelyek mindenkire kötelező magatartási normákat adtak. Hangsúlyoznunk kell itt is, hogy községünk esetében a kertészek egymás iránti felelőssége, a kölcsönös kötelezettségvállalás az erkölcsi normák megalkotásakor döntő szerepet kapott. A dologkerülő, erkölcsileg kifogásolható személy ártott a közösség egészének, a megtorlatlanul maradt kihágások pedig újabbakra ösztönözték volna az arra egyébként is hajlamosakat.
A magatartási normák kidolgozásában nagy szerepe lehetett a község széles látókörű katolikus plébánosának is, aki a vezető testületben is az egyház tekintélyével szolgálta híveit. A szegedi tradíciókat magával hozó katolikus közösség jámborságában gyökerező szigorú, puritán rendszabályok tartották össze a falu közösségét, biztosították az egyházi és a társadalmi elvárások érvényesülését. Ugyanakkor nagyfokú humánum, keresztényi megértés és megbocsátás is tükröződik a rendszabályok alkotóinak törekvéseiben és a népvének gyűlése határozataiban. A paráznaság részletesen taglalt szankcióiban például a fő hangsúly az elítélés mellett a tiltott szerelemben fogant gyermek eltartására vonatkozó előírásokra került. A lopások és kártételek esetén a szándékosság döntően esett latba, míg a lopott tárgyakat átvevő orgazdára a legkeményebb büntetés várt. A rendszabályok védték minden lakos személyes becsületét, tilalmazva a rágalmazást, más kisebbítését. A káromkodás tilalma nemcsak valláserkölcsi kérdés volt, hanem a közösség védekezése is a magát fékezni nem tudó, viszálykodó ember rossz példájával szemben.
A kocsmai mulatozás és a pénzre való kártyázás tilalmában az újkígyósi nép egyszerűségében is nagyszerűen megfogalmazott erkölcsi felfogása nyilvánul meg, amikor az ital, és hozzátehetjük, a kártya rabságába kerülő ember szomorú jövőjét beszéli el a rendszabályok idevágó pontjaiban. (Takarékos, minden krajcárt „megfogó” embernek kellett lennie az akkor itt élőnek, hiszen egy rossz gazdasági év tartalékok nélkül a község végpusztulásához vezetett volna.) A népvének gyűlése is több alkalommal foglalt állást – hatósági tilalomra is hivatkozva – a kocsmában való időzés és a kocsmában tartott táncmulatságok ügyében. Az asszonyok és a leányok számára megtiltották a kocsmában tartott bálokon való részvételt, helyette a házaknál engedélyezték a táncmulatságot, meghatározott feltételek mellett.
A községi rendszabályok és a népvének gyűlése biztosította a község fogadott és családi ünnepeinek megülését, a radnai és a szeged-alsóvárosi búcsú áhítatának tiszteletben tartását. (Erről a község népéről szóló fejezetben még szólunk.)
A kertészség mindennapjainak szabályozása természetesen a gazdasági életre is kiterjedt. Egyrészt gondoskodni kellett a dohánytermeléssel összefüggő közös feladatok elvégzésének megszervezéséről, másrészt a község vagyonát képező javakkal történő hű sáfárkodásról.
A népvének gyűlése már első ülésén megtiltotta, hogy a községgel szerződő kereskedőn kívül másnak is eladhassák a kertészek a megtermelt dohányt (mert az így kapott pénzt az eladó elkölthette, anélkül, hogy az adóját rendezte volna). A bíráknak pedig azt tiltották meg, hogy a leadandó dohányra előleget vegyenek fel a kereskedőtől. Amennyiben mégis előleget kellett felvennie a községnek, azt csak földesúri engedély alapján tehette. A dohány tavaszi átvételekor tartott mázsálás sorrendjét a községi rendszabályok 1842-ben úgy határozták meg, hogy legelőször a községi elöljárók és a községi szolgák, majd a lakosság utcáról utcára sorban viheti a mázsálás helyére az évi termést. A mázsálás után elkészített dohányszámadás mutatta meg, hogy kinek-kinek mennyi bevétele lett a dohánytermés eladása után. Ezért ennek az elkészítését sürgette a gyűlés, hogy a kertészség anyagi helyzetéről pontos kép legyen.
Az 1845. évi mázsálás után adósságban maradt a kertészség, ami azt jelentette, hogy az előlegként felvett összeget nem fedezte az eladott dohány ára. Ezért a népvének gyűlése 1845. március 24-én kisgyűlést hívott össze, ahol úgy határoztak, hogy az adókat mindenki a saját pénzéből fizesse, mivel a község nem tudja azt a közpénzekből megelőlegezni.
A földesúrral kötött árendális szerződés szerint eredetileg dohánnyal kellett fizetnie a kertészcsaládoknak a dohánytermelésre adott öt-öt hold szántóföld használatáért. Az 1845-ös, adóssággal zárt esztendő után azonban (úgy látszik) a földesúr pénzben kérte a földárendát. Az 1846. július 12-én összehívott nagygyűlés úgy határozott, hogy aki az öt hold dohányföld után járó bérleti díjat nem fizette meg, annak annyi holddal csökkentsék a vetésterületét, ahány hold után nem fizetett, mindaddig, amíg tartozását nem rendezi. Egy év múlva pedig olyan döntést hozott a népvének gyűlése, hogy az árendával tartozók földjeiket ugyan bevethetik, de a betakarított termés „feles leend”, vagyis abból „fogja ki” a község a tartozás összegét. A gyűlés szabályozta az árendás földek használatát is, megtiltva azt, hogy használóik másnak adják át azt művelésre a testület tudta nélkül.
A gazdasági szabályozó tevékenység keretében mind a községi Rendszabályokat alkotó testület, mind a népvének tanácsa az említettek mellett számos, a földműveléssel, állattartással összefüggő gyakorlati teendőt szabályozott. Részletes előírásokat fogalmaztak meg a községi Rendtartásban a béresek, feles kertészek fogadásáról, a legeltetéssel kapcsolatos rendszabályozás pedig a népvének gyűlése feladata volt. (Pusztabérügyek, pásztorok tevékenységével kapcsolatos határozatok.) A népvének tanácsa döntött a belső és a külső földek használatáról. Az 1847-es ínséges esztendőben árszabályozó szerepe is volt, amikor a helyi lakosoknak szabott áron, az idegeneknek piaci áron engedélyezték a búza eladását. 1847-ig a község készíttette a dohánylevelek felfűzéséhez használatos dohányköteleket, a község eladósodása miatt azonban ezt a szolgáltatást megszüntették.
A népvének gyűlése rendelte el két kút ásását is a csabai határ közelében lévő szántóföldön: korábban a kígyósiak a csabai tanyákra jártak itatni, aminek ellenében a szomszédok a kígyósi határban legeltethettek, sok kárt okozva a kertészségnek. Egy évvel korábban a legelőn ásattak kutat a község költségén.
A községben működő szárazmalom és az olajprés: a „sutó malom” működtetésének ügyeivel is a tanács foglalkozott. A Rendszabályokban körülményes leírását olvashatjuk annak, milyen sorrendben őrlethetett a falu lakossága, hogyan gondoskodhattak azokról, akiknek nem volt megfelelő igaerejük a szárazmalom hajtásához. A malmok jövedelmeit a malomgazdák kezelték. Az őrletésből befolyt vámokból, mint látni fogjuk, a rászorulókat támogatta a község. Az olajsajtoló jövedelméből pedig a megszoruló, de megbízható lakások kölcsönt kaphattak.
A kertészség lakóinak egymásért vállalt kezessége Újkígyós esetében szükségessé tette, hogy a rászorulókat, az átmenetileg pénzzavarba kerülőket a közpénzekből nyújtott kölcsönnel vagy gabona juttatásával kisegítsék. (Hasonlóra a jobbágyközségekben is volt példa.)
Az anyagi tönkrejutásnak egyik szomorú oka a tűzkár lehetett, amely minden vagyonát elhamvaszthatta a károsultnak. Ezért a jobbágyközségek tűzi kasszája mintájára a községhez befolyt, de az egyes családok közötti szétosztás esetén csak kis összeget jelentő pénzösszegekből, amelyeket korábban áldomás ivására használtak fel, a Rendszabályok életbeléptetése után segélypénztárat hoztak létre. Az így félretett összegből fél évre ötven forintot (akkoriban ez jelentős összeg volt: egy ökör ára) meg nem haladó összegű kölcsönt kaphatott a rászoruló.
A népvének gyűlése gondosan ügyelt arra, hogy a bírák a tudtuk nélkül ne adjanak olyan összegű kölcsönöket, amelyek behajtása később problémát okozna. Vannak olyan határozatok is a gyűlések jegyzőkönyveiben, amelyek értelmében a gyűlés engedélyezte a kölcsön juttatását. Igen gyakran szerepelt a gyűlés napirendjén a kölcsönök behajtásával kapcsolatos teendők meghatározása, fizetési határidő kitűzése.
Körültekintően, a lehetőségekhez képest emberséggel igyekezett eljárni a testület a gazdaságukat rosszul vivő vagy korhelység miatt eladósodott kertészgazdákkal szemben. Több esetben már elrendelték az adós házának, ingóságainak számbavételét és eladását, hogy a befolyt összegből a tartozás kiegyenlíthető legyen. A jegyzőkönyvi bejegyzések szerint azonban végül egyetlen esetben sem fordult elő árverezés, mert a tanács igyekezett lehetőséget biztosítani az adósnak a tartozás rendezésére. A községből távozni egyébként csak úgy lehetett, ha az elköltöző minden adósságát rendezte; amennyiben úgy hagyta el lakóhelyét, hogy adósság maradt utána, akkor a visszamaradt rokonság, vagy ha feles kertészről volt szó, az őt szolgálatába fogadó gazda volt köteles helytállni.
A lakosok szorult helyzetükben magánszemélyektől uzsorakamatra is vettek fel kölcsönöket. Ez súlyosan veszélyeztette a köztartozások kifizetését, ezért az 1846. augusztus 2-án tartott községi nagygyűlés elhatározta, hogy a közös pénzből az uzsorásnak tartozókat „kiváltják”, vagyis kifizetik az uzsorást; a továbbiakban az érintettek a községnek tartoztak. Egy év múlva az uzsorakölcsönök felvételében érintettek bejelentését rendelte el a gyűlés, hogy az uzsorakamatot a törvényesen szedhető kamat mértékére szállíttassák le. (A községi önkormányzat tehát a magánpénzügyletek menetébe is beleavatkozott, hogy a közös terhek viselésére lehetőleg mindenki képes legyen.)
Az ínséges 1847. esztendő februárjában a község ötven köböl árpát vásárolt az uraságtól, és a rászorulók között kölcsönképpen kiosztotta. A szükséget szenvedőket más években is rendszeresen támogatták a szárazmalom vámjövedelmeként bejött gabonából. (Az őrletők akkor – úgy látszik – nem a megőrölt, hanem a szemes terményből fizették a vámot a malomnak.) Az így összegyűlt és a malomban raktározott termény kiosztását is a népvének engedélyezték, számos egyéni kérelemnek adva helyt. A hitelbe kapott gabona mennyiségét a kölcsönvevő adókönyvecskéjébe vezették be, és a dohányleadáskor számoltak el vele. Volt, aki készpénzért kapott lehetőséget a vámból származó gabona vásárlására. 1847 nyarán azonban a vámgabona eladását megszüntette a testület, kimondva, hogy ezentúl malombeli segedelemre, ahogy ezt a lehetőséget nevezték, senki se számítson, még tavasszal sem.
A rászorulók gabonával való segítésének másik intézményesített formája az 1843-ban alapított „segedelem magtár” volt. Kölcsönként kiadható gabonakészletét a kertészség földes gazdái mint részvényesek adták össze terményfeleslegükből. A kölcsönt elnyerők az átvett mennyiség után kamatot tartoztak adni, amit a részvényesek között osztottak szét. A magtár készletét a magtári gazdák kezelték. Amint a határozatokból látható, a segedelem magtár ügyeiben is a népvének gyűlésének volt meghatározó szerepe.
A testület 1848 elején kénytelen volt beszüntetni tevékenységét. Ezt az orosházi főszolgabíró 1848. február 22-én Léhner Mihály plébánosnak címzett átirata rendelte el. (Újkígyós ekkor közigazgatásilag az orosházi járáshoz tartozott.) Az átiraton kívül más irat nem áll rendelkezésünkre, így nem tudjuk pontosan, milyen okok játszottak közre ebben a hatósági döntésben. Az átiratban a főszolgabíró tájékoztatta a plébánost, hogy a község jegyzője panaszt emelt a népvének gyűlése tevékenysége ellen, mivel – úgymond – minden ügyben e testület dönt, és utasításait az elöljárók kötelesek végrehajtani. Emiatt, állítja, az elöljárók tekintélye csorbát szenved, a lakosság vonakodik intézkedéseiket végrehajtani, szembeszáll a jegyzővel és segédjével.
A főszolgabíró a törvényekkel ellentétesnek minősítette a népvének gyűlésének tevékenységét, mert a közigazgatás felett – úgymond – csak a megye gyakorolhat felügyeletet a főszolgabíró útján. Léhner Mihályt pedig felkérte, hogy egyházi feladatain túl ne vegyen részt a közigazgatás ügyeiben.
A főszolgabíró intézkedése igazgatási téren úgy tekintette a kertészséget, mint a megye többi úrbéres községét, amelyek felett valóban a főszolgabíró gyakorolta a megyei felügyeleti jogot. A tételes törvénnyel, amely a községek beligazgatását előírja, valóban ellenkezett a népvének testületének működése, de Újkígyós esetében a bérlőközség sajátos helyzete tette indokolttá bevezetését. Az testület utolsó jegyzőkönyvi bejegyzése 1848. február 2-án kelt.

Léhner Mihály újkígyósi plébános portréja, 1863 (a római katolikus plébánia tulajdona)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages