Oskolamesterek és tanítványaik | Száz Magyar Falu

Oskolamesterek és tanítványaik

A papság, a keresztény egyház nemcsak lelkipásztori szolgálatot teljesített, gondoskodott a lakosság neveléséről, oktatásáról is. A középkorban az alapvető keresztény hittételek, szokások megismertetése volt a plébánosok feladata, s nem volt még iskolai jellegű a tanítás. Az 1700-as években kezdődött meg igazából a jobbágyok gyermekeire is kiterjedő elemi okatatás, továbbra is szoros egységben a vallásos neveléssel. A tanítók (ludimagisterek) a plébánosok felügyelete mellett foglalkoztak a hat–tizenkét éves korú gyermekekkel. Az 1750-es évekig Sárdon nem működött tanító, illetve iskola. Arról nincsenek adatok, hogy eljártak-e a gyermekek a bajomi iskolába, de ha igen, akkor is legfeljebb néhányukról lehetett szó.

Mária Terézia elhatározott célja volt a rendszeres alapfokú képzés kiterjesztése az egész lakosságra, hogy a vallásos erkölcsi nevelés és az elemi világi ismeretek oktatása útján elősegítse az egységes birodalom kialakulását is. Az 1770-es években több összeírás készült azzal a céllal, hogy megismerjék az iskoláztatás körülményeit, s ezek után adta ki az uralkodó a Ratio Educationis néven ismertté vált rendeletét 1777-ben. Az oktatást állami felügyelet alá helyezték, s egyben kötelezővé tették a hat–tizenkét éves korú gyermekek rendszeres alapfokú képzését. Természetesen továbbra is az egyházak feladata maradt a népoktatás, de a földesurakat is egyértelműen kötelezték az elemi iskola költségeinek fedezésére.

A sárdi elemi iskoláztatás kezdeti állapotai is megismerhetők az 1774. évi összeírásból. A felmérés szerint a mezővárosban tizennyolc éve működött állandó tanító, tehát az 1757–58-as tanévtől volt a településen elemi. Horváth István az első iskolamester, akinek a nevét feljegyezték az egyházi iratokban. Elsősorban a földesúr gondoskodott a tanító megélhetéséről, de a katolikus hívek is hozzájárultak munka- és terményszolgáltatásaikkal az oktatás költségeinek fedezéséhez.

A jobbágyok gyermekeinek többsége ekkor még nem járt iskolába, különösen a tavaszi és őszi hónapokban, amikor a nagyobbak (kilenc-tíz éves kortól) segítettek a szüleiknek a könnyebb mezőgazdasági munkákban. 1774-ben például éppen nem volt egy tanulója sem a sárdi „oskolamesternek”. A későbbi források alapján biztosra vehetjük, hogy egy teremben, a tanítónak juttattott épületben folyt a tanítás, mégpedig délelőtt és délután is egy-két órában. Nyelvéről ellentmondásosak az adatok, egy hivatalos állami kiadvány (Lexicon locorum – Helységek lexikona) szerint a sárdi iskola tanítási nyelve horvát volt 1772-ben. Az összes többi egyházi és megyei kimutatás viszont magyarnak mondta az oktatás nyelvét Sárdon.

A szó mai értelmében még nem voltak tantárgyak, a gyermekek – a hittan mellett – megismerkedhettek az olvasás és betűvetés, esetleg a számolás rejtelmeivel. Ezek elsajátítása a jobbágyok számára is úgy vált egyre fontosabbá, amilyen mértékben fejlődött maga a gazdálkodás. A földesúri szolgáltatások számontartása esetén vagy például a vásári eladások alkalmával pórul járhattak azok, akik nem rendelkeztek a szükséges elemi ismeretekkel.

A tanító, az előbbiek miatt is, nagyon fontos szerepet játszott a faluközösség életében. A földesúr egy-két vezető alkalmazottja mellett ő az egyetlen írástudó ember a településen, aki ellátta a falu jegyzőjének a feladatait is, vagyis írásba foglalta a jobbágyközösség gyűléseinek állásfoglalásait, kérelmeit és panaszait. A tanítóra bízták a kántori teendőket, aki emellett az anyakönyvezésben is segítette a lelkészi szolgálatot végző sárdi káplánokat.

Az 1815. évi egyházlátogatás alkalmával az iskoláztatás állapotáról is értékes feljegyzés született. A mezővárosi nebulókkal ekkoriban már a kántortanító mellett egy segédtanító is foglalatoskodott. Az utóbbiak alkalmazására rendelet is kötelezte a mezővárosokat. Az iskoláskorú gyermekek számának folyamatos emelkedése ugyancsak indokolta a két tanító alkalmazását.

Két évtizeddel korábban, az 1784–87-es népszámlálás idején több mint száz hat–tizenkét éves korú gyermek élt Sárdon. A feljegyzés szerint negyven „jegyzett” tanulója volt 1815-ben az iskolának, tehát csak nagyon lassan alakult ki a szó szoros értelmében vett népoktatás. Két évtized múltán még mindig csak ötvenen látogatták az iskolát, negyvenről pedig tudjuk, hogy soha át sem lépte a küszöbét. Az iskolák jegyzékét készítő biztosok azt is rögzítették, hogy az egy tantermes épület állapota jó, de a tanítói lakás szűkös.

Az elemi oktatás tartalma az idők folyamán bővült. A sárdi iskolában a vallástan, bibliatörténet, országtörténet, az írás-olvasás alapjait ismerhették meg a gyerekek, de tanultak földrajzot és helyrajzot is.

A polgári átalakulás követelményeinek megfelelni képes népoktatás kezdetei az 1850–60-as évekbe nyúlnak vissza, miután a szabadságharc leverése miatt nem valósulhattak meg a magyar reformerek ez irányú tervei. A hatóságok számos intézkedéssel igyekeztek odahatni, hogy a szülők az iskoláskorú gyermekeiket rendszeresen járassák az elemi iskolába. Minden faluban kötelezővé tették az úgynevezett vasárnapi ismétlőiskolát, amelynek költségeit a falvak adófizetőinek kellett viselniük. A helyzet ebben a tekintetben nem változott, egészen az iskolák államosításáig.

Az iskoláztatás helyzetéről 1858-ban készült részletes felmérés, ennek alapján alkothatunk fogalmat arról, milyen alapokon kezdődött meg a népoktatás korszerűsítése. A sárdi iskolában tanultak ekkor még a vrácsiki és a sörnyei gyerekek is, összesen 139 iskolakötelesről kellett volna gondoskodni az egyetlen tanteremben a főtanítónak és az altanítónak. Az oktatás tartalma, de legalábbis a tantárgyak egy részének megnevezése változott az előző időszakhoz képest. Az iskolabevallási kérdőív szerint írás, olvasás, éneklés, imádkozás, számtan és honismeret szerepelt az intézmény tantervében.

Az egész lakosságra ténylegesen kiterjedő elemi iskolai oktatás az 1868. évi népoktatási törvény végrehajtása nyomán alakult ki. A polgári korban is meghatározó maradt az intézmény felekezeti jellege, vagyis az egyházak megőrizték uralkodó pozíciójukat, a népiskolák működtetése változatlanul az egyházközségek feladata maradt. A kellő gazdasági feltételekkel rendelkező helységek – a városok és a nagyközségek – alakíthattak azonban községi iskolákat, a nagyobbak fenntartását később az állam nem egy esetben átvállalta. És fokozatosan kiterjesztette a szakmai felügyeletet minden iskolára, függetlenül attól, hogy ki volt a fenntartója vagy a működtetője.

Sárdon a Somssich család maradt továbbra is az iskola patrónusa, gondoskodott az épületről, és évente bizonyos pénzösszeget adott a tanítónak, továbbá négy hold szántót juttattak a kántortanítónak. A vasárnapi ismétlő iskoláért kapott községi pénz, valamint az egyházi szertartásokon való közreműködés díja egészítette ki megélhetésük forrásait.

A tanköteles gyermekek száma meghaladta a másfél százat az 1870-es években, ezért sürgetővé vált egy új iskola és tanítói lakás felépítése. Somssich Lőrinc és Pál – a családi birtok tulajdonosai – 1870–71-ben építtettek is egy két tantermes iskolát és tanítói lakást. Mivel néhány évtized múltán ez szűknek bizonyult, 1889–90-ben még egy tanteremmel toldották meg az épületet. A két patrónus 1872-ben alapítványt tett a működés részbeni finanszírozására, de a háromra növekedett tanítói kar fizetése és a többi költség fedezése gyakori gondot okozott az egyházközségnek. Általában a fölbirtokoshoz és a püspökséghez benyújtott kérelmek pozitív elbírálása segített megoldani ezeket a helyzeteket.

A sárdi gyermekek iskoláztatásának történetében két említésre érdemes esemény történt a XIX. század utolsó évtizedeiben. Somssich Miklós földbirtokos 1880-ban uradalmi népiskolát alapított Sörnyepusztán, amelynek a hovatartozása és jellege sok fejtörést okozott akkor és később az egyháznak, a hatóságoknak. Sörnye katolikus filiája Fajszhoz tartozott, ezért a felekezeti jelleg alapján annak a plébániának kellett volna működtetnie az intézményt. Az ellentmondásos helyzetet jelzi az a tény, hogy a mezőcsokonyai körjegyző nem tudta kinyomozni az iskola fenntartásának és működésének mikéntjét, az uraság nem válaszolt a hozzá küldött levélre. Ettől függetlenül katolikus uradalmi népiskolának tekintették a hatóságok. A körjegyző vizsgálata során a bajomi plébános enyhe rosszallással fejtette ki, hogy a sörnyei iskola patrónusa nem enged beleszólást az intézmény ügyeibe.

A másik történet az óvodai nevelés korai kezdeményeivel kapcsolatos. 1891-ben törvényt fogadtak el a kisdedóvókról, amely arra kötelezte a községeket, hogy létesítsenek – korabeli kifejezéssel – gyermekmenhelyet a szüleik által ellátatlan három–öt éves korúak napközbeni gondozása céljából. Sárd képviselő-testülete 1898-ban úgy határozott, hogy egy nővért alkalmaz, hogy eleget tegyen a felszólításnak. Ezt követően meglehetősen furcsán alakult a történet, mert a község nemsokára visszavonta kérelmét. Ez esetben arra hivatkoztak, hogy nincsenek ellátatlan gyerekek a faluban, ezért nem szükséges létesíteni „nyári menhelyet”. A megyei közigazgatási bizottság új eljárásra kötelezte az érdekelteket. Vita alakult ki a körjegyző és a községi vezetők között. Előbbi szerint igenis voltak ilyen gyerekek, a községi elöljáróság pedig ragaszkodott az álláspontjához. Végül a megyei hatóság az utóbbinak adott igazat, felmentette a községet a „gyermek menedékhely” fenntartási kötelezettsége alól.

A gazdasági és társadalmi haladás megkövetelte a népiskolák fejlesztését. Igen jelentős változás volt a hatosztályos elemi iskola, majd a gazdasági ismétlő iskola bevezetése. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a tanulók elemi ismereteket szereztek a gazdálkodásban, és gyakorolták is azt. 1908-tól ingyenessé vált az elemi iskolai oktatás, mely lépés szükséges feltétele volt annak, hogy a legszegényebb rétegek gyermekei is részesüljenek abban.

Somogysárd község vezetői 1904-ben hozták létre a gazdasági ismétlő iskolát, s ezzel újabb szálon kapcsolódott a községhez az iskolaügy. Az ingyenes népoktatás bevezetése még szorosabbá tette az iskola és a község kapcsolatát, egyre gyakrabban fordult elő, hogy a képviselő-testület segélyt szavazott meg az intézmény működésére.

A két világháború között eltelt években a sárdi iskola életében nem történtek jelentősebb változások. A község lakosságának száma nem emelkedett a korábbihoz hasonló módon, megállt a gyermeklétszám növekedése, ezért az épület bővítése sem jelentkezett sürgető igényként. Ami nem jelentette azt, hogy ne lett volna szükség a korszerűsítésre. Az iskolaszék 1900 után keletkezett jegyzőkönyvei is arról árulkodnak, hogy zsúfolt körülmények között folyt az oktatás. 1941-ben meghaladta a kétszázat az iskolaköteles gyermekek száma, s valamennyiüket beíratták az iskola valamelyik osztályába. A két háború közötti időszakban a községben három, a sörnyei uradalmi iskolában pedig egy tanító okította a nebulókat.

Az elemi iskolát ekkor már a somogysárdi római katolikus egyházközség tartotta fenn, miután 1923-ban, mint erről már szó esett, megalakult a plébánia. A községi önkormányzat a korábbinál is nagyobb pénzügyi terhet vállalva évente rendszeresen hozzájárult a működtetéséhez. A régi gyakorlatnak megfelelően, a mindenkori plébános volt az iskola igazgatója, akit a kántortanító segített munkaköre ellátásában.

A népoktatás új hajtásaként bevezették a napközis ellátást az arra rászorulóknak. Somogysárdon 1941-ben már létezett a nyári napközi, amelyet a Római Katolikus Szakosztályos Egyesület szervezett meg.

Magyarországon az 1930-as években kezdődött meg az áttérés a nyolcosztályos általános iskolai oktatásra, elsősorban a nagyobb településeken. Az évente elkészült megyei kimutatásokban nem található nyoma annak, hogy Sárdon létezett volna ilyen képzés a háború kitöréséig.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, az állam immár nemcsak hogy felügyelte az oktató-nevelő munkát, gondoskodott az intézmény fenntartásáról, igénybevételének ingyenességéről. Rövidesen elérkezett a „szocialista iskola” kialakításának a korszaka. Az oktatást is alárendelték a politikai-ideológiai követelményeknek, alapvető nevelési követelmény lett a szocialista világnézet terjesztése. Ennek jegyében az egyházakat teljesen megfosztották az oktatás lehetőségétől.

A somogysárdi iskola helyzete gyökeresen megváltozott már az 1945-ös földreform nyomán, ugyanis elvesztette egyik rendszeres támogatóját, a nagybirtokos Somssich családot. A volt uradalmi iskola helyzete hamar kritikussá vált, a község nem tudta vállalni a fenntartásával járó terheket. A képviselő-testület 1947 augusztusában határozott arról, hogy kérvényezi a sörnyei iskola államosítását. Külön eljárásra nem került sor, minthogy szűk egy év múltán – ahogy láttuk – államosították az összes iskolát.

A falu tanintézete komoly károsodást szenvedett a háború idején, s csak az 1950-ben elvégzett felújítás során hozták teljesen rendbe. A politikai átalakulás jegyében személyi változások történtek a vezetésében. Lossos Ágoston korábbi főtanító – később igazgató-tanító – 1950-ben lemondott az állásáról, rövid ideig Kapus Ilona irányította az intézményt. 1950-ben nevezték ki Hegedüs Józsefet, aki 1972-ig volt igazgatója.

Az iskolai hálózat átszervezése során a sárdi iskola önálló központi iskola lett, hozzá rendelték a sörnyepusztai és a nadalosi tagiskolát. Az oktatás tartalmi fejlesztése megkövetelte a kis létszámú, egy tanerős intézmények megszüntetését. Az 1–8. vagy az 1–4. osztályokat összevontan oktató tagiskolák körzetesítése 1970-ben kezdődött, amikor megszüntették a sörnyei és a nadalosi iskolát, illetőleg az újvárfalvai felsőtagozatos oktatást. A további összevonások a termelőszövetkezeti és tanácsi egyesítésekkel párhuzamosan folytak. 1974-ben megszűnt az alsó tagozatos oktatás is Újvárfalván, majd a mezőcsokonyai tanulók felső tagozatos képzését helyezték át Somogysárdra.

A régi iskolaépület immár végérvényesen alkalmatlannak bizonyult ilyen sok gyermek oktatására és nevelésére. Az 1960-as évek közepén megközelítőleg kétszáz tanulója volt (Sörnyepuszta nélkül), s emiatt szükségtantermet is igénybe kellett venni a hatvanas évek végétől. A mezőcsokonyai felső tagozat megszüntetése után született döntés egy új körzeti iskola megépítéséről. 1975-ben készült el a korszerű épület, amelyben hat szaktanterem és két előadóterem létesült. 1980–81-ben három tanteremmel és egy politechnikai teremmel bővítették, ezért mind méreteit, mind pedig a felszereltségét tekintve megfelelt a kor követelményeinek. A testi nevelés is jobb körülmények között folyhatott, elkészült az intézmény sportpályája. A megfelelő méretű és korszerű tornateremre 1994-ig kellett várniuk a tanulóknak.

Az átszervezés és az építés idején, 1972-től Lucza Ferenc került az intézmény élére. Időközben folyamatosan növekedett a pedagógusok száma, s már a nagyobb összevonások előtt tíz tanító és tanár oktatta a sárdi tanulókat. Az 1980-as évek közepén közel harmincfős tantestülete van már a somogysárdi körzeti intézménynek. Közülük mintegy húszan tanítottak Sárdon, a többiek a mezőcsokonyai alsótagozatos iskolában. A sárdi iskola személyi feltételei változóan alkultak, mert itt is, mint a legtöbb faluban, gyakran cserélődtek a pedagógusok. A község vezetői igyekeztek javítani életkörülményeiken korszerű szolgálati lakások építésével. A pedagóguskar szakmai összetétele kedvezően alakult az évek folyamán, s ennek eredményeként a felső tagozaton szinte kivétel nélkül szakirányú végzettséggel rendelkező tanárok dolgoztak.

A gyermekek száma tovább növekedett az 1980-as évek első feléig, amikor 286 tanulója volt az iskolának. A hátrányos helyzetben levőknek létrehozták a kisegítő iskolai tagozatot. Cigány származású volt akkoriban a tanulók mintegy harminc százaléka, akiknek közel fele tanult ezekben az osztályokban.

Az 1960-as években a végzettek mintegy negyven százaléka tanult tovább gimnáziumban és szakközépiskolában, ugyanilyen arányban választották a szakmunkásképző iskolákat. Két évtizeddel később a középiskolákban továbbtanulók aránya huszonöt-harminc százalékos, a végzősök többsége ipari vagy mezőgazdasági szakmunkásnak készült. Az iskola diákjainak mintegy kettő–négy százaléka nem folytatta tovább a tanulmányait. A továbbtanulási eredmények alakulásának megítélésekor figyelembe kell venni, hogy jelentősen megnőtt a hátrányos helyzetű gyermekek aránya. Az 1980-as évek közepén ők alkották a tanulói összlétszám közel egyharmadát.

Már az 1945. évi földreform során azzal a céllal igényelt és kapott egy uradalmi lakást a község, hogy abban óvodát nyisson. A községi tanács azonban csak 1955-ben határozott az intézmény megszervezéséről, amit sürgetett a nők munkába állása. A tanácsi jegyzőkönyvek tanúsága szerint 1958 szeptemberében 46 gyermekkel kezdte meg működését végül az óvoda, amelyet 1960-ban bővítettek először. 1975-ben új épülettel bővítették az intézményt, megszaporodott számú foglalkozási termeivel, szép játszóudvarával szolgálja a korszerű gyermeknevelést.

Somogysárd régi lakóinak közösségi ünnepeiről és művelődéséről nem maradtak fenn dokumentumok. A honfoglalás ezeréves évfordulója, az 1896-os millennium idején településünkön is szép ünnepséget tartottak. Erről az iskolaszék korabeli jelentése tudósít, amely szerint május 17-én tartották meg Sárdon az jubileumi ünnepséget. Nyitánya a Szózat eléneklése és szavalata, befejező pillanata a Himnusz eléneklése volt. Éppen ellenkezőleg, mint napjainkban szokásos. A tanító ünnepi beszéde után olyan költeményeket adtak elő a tanulók, amelyek ma már alig vagy egyáltalán nem ismertek: a Honfoglalás, Mikor imádkozok…, Hunyadi, Kedves hon, A nándori fogolynő. A millennium emlékének megörökítésére 28 hárscsemetét ültettek el az iskola előtti téren, kétszáznegyvenet vegyesen a község főterén.

A népesség műveltségi színvonalának emelése nagyobb hangsúlyt kapott a XX. század elejétől, s ennek jegyében mozgalmat indítottak népkönyvtárak létesítésére. Sárd községnek is szándékában állt egy ilyen intézmény létrehozása, de nincs biztos tudomásunk arról, hogy az első világháború előtt sikerrel járt-e az önkormányzat ilyen irányú törekvése. A kulturális mozgalom olyan falvakban lehetett eredményes, ahol sikerült megalakítani a gazdaköröket és az olvasóköröket, egyszóval az egyesületeket. Az új intézmények falvak közéletének és művelődési, szórakozási szokásainak gazdagítását segítette elő. A régi iratok nem tudósítanak arról, hogy Somogysárdon létezett-e olvasó- vagy gazdakör, s ha igen, meddig működött.

1920-ban egyesületet alakított a helyi fiatalság Somogysárdi Műkedvelő Ifjúság néven, de erről sem lehet tudni ennél a puszta ténynél többet. Az egyesület neve mégis sokat mond, kiolvasható belőle a szándék egy népi színjátszó csoport megalakítására vagy legalábbis az öntevékeny művelődés iránti igény. Az 1920-as években alakult meg az első, hosszabb ideig működő egyesület, a Levente, amelynek létrejötttében meghatározó volt az állami kezdeményezés. A Polgári Lövészegyesületet hasonló módon szervezték meg, mindkettő a hazafias-honvédelmi nevelést szolgálta a maga módján.

1935-ben érdekes szervezet alakult a községben Somogysárdi Szakosztályos Katolikus Kör néven. Az alapító gyűlésen elfogadott alapszabályuk szerint olyan, a keresztény elvek alapján álló társulást hoztak létre, amely a helyi közélet minden területén működni kíván. Az egyesület világi elnöke Somssich Andor Pál, az egyházi Schoderbeck Lajos plébános, titkára pedig Lossos Ágoston kántortanító volt. Az alapszabály és az alapító gyűlés névsora arra engednek következtetni, hogy a falu elöljáróinak és a birtokos gazdáknak a közérdekű tevékenységét kívánták fellendíteni az alapítók. A gazdakör, az iparoskör, a levente – az ifjúsági szakosztály – fogta össze a szakmai és életkori csoportokat. A sportegyesület és a dalárda kinek-kinek az érdeklődése szerint nyújtott lehetőséget a társaséletben való részvételre.

Tudjuk, hogy a katolikus papok meghatározó szerepet játszottak a falusi közéletben. Ennek ismeretében is meglepőnek tűnhet, hogy Somogysárdon a katolikus plébános töltötte be a Hangya Szövetkezet ügyvezető elnöki tisztét. A sajátos összefonódás a magyarázata annak, hogy az 1940-es évek elején a katolikus szakosztályos egyesület és a Hangya szinte egy időben kért engedélyt és államsegélyt kultúrház, illetőleg népház építésére. A Hangya kérelmében ismertették a tervezett épület rendeltetését és a megépítésére kibontakozott községi összefogás eredményét. A község tehetős és kevésbé tehetős lakosai is hozzá kívántak járulni a felépítéséhez, amelyben a meglévő egyesületek és körök találtak volna otthonra. A háború évei nem kedveztek a tervek megvalósulásának, bár az illetékes kereskedelemügyi miniszter rendelkezett meghatározott pénzösszeg kiutalásáról.

1945 után a művelődési viszonyok is gyökeresen átalakultak. Az új állam meghirdette a nép kulturális felemelésének programját, melynek fontos elemei voltak a mozi elterjesztése, kultúrotthonok létesítése és a különféle műkedvelő csoportok alakításának szorgalmazása, támogatása. Somogysárdon a mozi kezdte meg elsőként a működését. A Földművesszövetkezet szerezte, illetőleg kapta meg a moziengedélyt.

Az első kultúrotthont a Somssich-kiskastély átformálásával alakították ki 1953-ban, amelyben helyet kapott a Népkönyvtár is. A kultúrotthon – a különféle szórakoztató rendezvények mellett – a műkedvelő népművészeti csoportok, szakkörök tevékenységének is helyet adott. Az 1950-es években férfi énekkar alakult, amely később kiegészült vegyes karrá. A község kulturális élete az 1960-as években újabb értékekkel gyarapodott, amikor létrejött a színjátszó és a néptánccsoport. Nem tudni, mikor alakult, de az 1970-es években működött citerazenekar is a községben.

A kultúrház nem felelt meg többek igényeinek, olyannyira, hogy az egyik tanácsi vb-ülésen így fakadt ki a tsz-elnök: „Le kell rombolni minden meglévő kulturális objektumot, és újat kell helyettük építeni.” A községi vezetés végül, minthogy új építkezéshez nem volt kellő anyagi ereje, a régi malom átalakításával oldotta meg a kérdést. 1973-ban avatták a Petőfi Sándor Művelődési Otthont, amelyben a Takarékszövetkezetet is helyet kapott. A kulturális élet tárgyi feltételei mellett a személyiek szintén kedvezően alakultak, 1981-től ugyanis főállású kultúrotthon-vezető szervezte a kulturális rendezvényeket és segítette az amatőr csoportokat. A fiatalok kulturáltabb szórakozását és művelődési igényeinek felkeltését célozta a klubmozgalom, amelynek hatására Sárdon is megalakult az Ifjúsági Klub. Egyáltalán, a hetvenes évek végétől már inkább csak a tanulókat és a fiatalságot sikerült bevonni az amatőr művészeti mozgalomba. Az 1980-as években gyermek néptánccsoport, honismereti szakkör és ifjúsági színjátszó csoport működött a faluban.

A községi könyvtár folyamatosan növekedett az 1950-es évek óta, állandó gondot okozott az állomány megfelelő elhelyezése és az olvasók kulturált kiszolgálása. A kezdeti néhány száz könyv tizenegyezerre gyarapodott az 1980-as évek végéig.

A közösségi élet sajátos területe a sportmozgalom, amelynek a községi gyökerei – láttuk korábban – az 1930-as évekre nyúlnak vissza, saját futballcsapata is volt Somogysárdnak. 1948-ban ismét működött községi sportegyesület, bár előzőleg az Egyesült Parasztifjúsági Szövetség (EPOSZ) szervezésében is megalakult egy labdarúgócsapat. Az 1950-es évek második felében sakk, röplabda és tenisz (!) szakcsoport létezéséről vannak adatok és emlékek. Az 1970-es években népszerű lett a kézilabda a sárdiak körében, férfi és női csapat egyaránt alakult, amelyek sikeresen szerepeltek a megyei bajnokságban.

Az új sportág megjelenésében már döntő szerepet játszott az iskolai, illetőleg községi sporttelep kialakítása, amelyet 1975-ben felújítottak, öltözőkkel egészítettek ki. A futballcsapat az 1980-as évek második felében is jól szerepelt a megyei bajnokságban. Ebben az évizedben lendült fel igazán a lovassport. A Ménes pályáján országos hírű versenyeket rendeztek, s a diákok számára lovasklubot alakítottak a Ménes Sportegyesület keretében.