A saárdi Somssich család
A saárdi Somssich család
A család neve akkor tűnik fel az újabb időkben, amikor Somssich Miklóst 1671-ben kinevezték a Zala megyei Csáktornya várkapitányának. A korábbi évszázadokben kelt oklevelek és összeírások szerint Miklós ősei az 1390-es évektől a horvát bánság területéhez tartozó Varasd városában voltak birtokosok. Arról nem tudósítanak a megsárgult papírok, hogy a horvát vagy a magyar volt-e a család anyanyelve. Fentebb említett Miklós egyik fia, Pongrác, szintén Zalában viselt hivatali tisztséget, s négy fia közül Antal volt a megalapítója a saárdi Somssich ágnak.
Mielőtt bemutatnánk történetünk első főszereplőjét, meg kell említenünk az egész család történetének egy igen fontos eseményét. III. Károly király 1716-ban, címeres adománylevélben erősítette meg Pongrác, Mátyás és Péter nemességét. A kiváltságlevél szerint a címer alapja a kerekded pajzs, amelynek kék udvarában zöld halmon aranyszín korona, azon hátulsó lábaira hátra kunkorított kettős farkú, nyitott torkú és kiöltött piros nyelvű oroszlán ágaskodik, jobb első lábával három nyilat tartva, hegyeikkel felfelé. A pajzs feletti sisak koronájából az előbbihez mindenben hasonló és szintén három nyilat tartó oroszlán emelkedik ki derékig. A foszladék (takaró) színe jobbról fehér-vörös, balról arany-kék.
Somssich Antal 1689-ben született a Csáktornya melletti Chehovec (Csehlaka) nevű kisközségben, amelynek lakossága horvát nemzetiségű. A jogi diploma megszerzése után a zágrábi királyi ügyigazgatóságon kezdte hivatali pályafutását mint ügyvéd. Somogy vármegye akkori főispánja, gróf Nádasdy Tamás 1724-ben kinevezte aljegyzőnek. Ezzel vette kezdetét a család történetének két és fél évszázados somogyi fejezete. 1736-ban a somogyi nemesi gyűlés megválasztotta alispánnak, majd öt év múlva a diéta (országgyűlés) egyik megyei követe lett. Idegenből érkezett ember létére viharos gyorsasággal emelkedett a vármegyei pályája, s végül magasabb körökben is felfigyeltek a személyére. Elnyerte a magyar királyi kancellária előadó tanácsosi állását, címét. 1769-ben visszavonult a közélettől saárdi birtokára.
A ragyogó pályát befutott Somssich Antalt, a kor szokásainak megfelelően, Mária Terézia királynő birtokadománnyal jutalmazta. Sárd helységet örökös jogon neki adományozta 1742-ben, majd felhatalmazta a Saárdi nemesi előnév használatára. Ez a dátum a saárdi Somssich nemesi család születésnapjának tekinthető. Mint azt már említettük, Antalnak nagy szerepe volt Sárd helység kiépülésében és további fejlődésében, miután 1757-ben sikerült megszereznie a helység számára a vásártartási jogot és a vele járó mezővárosi címet.
Somssich Antal első felesége korán meghalt. 1741-ben házasságot kötött Niczky Borbálával, egy szintén gyorsan emelkedő család leányával. A nemesi párnak született öt gyermeke, közülük számunkra a legfiatalabb, József személye lesz majd érdekes. Mielőtt elbúcsúzunk Somssich Antaltól, meg kell emlékezni a végrendeletéről, mert abban alapítványt tett a sárdi templom és egyház fenntartására, gondoskodva annak biztos jövőjéről. A család jövőjének és nagyságának megalapozója 1779-ben távozott az élők sorából.
Somssich József 1748-ban, a házaspár utolsó gyermekeként született Sárdon. Az előnyös családi indíttatáshoz jó adag szerencse is társult, ugyanis Bécsben nevelkedett, a királyi udvar környezetében, ahol a kor egyik vezető udvari hivatalnokának leányát, Ürményi Máriát szemelték ki számára társul. Sommsich József a házasságkötés után nem sokáig maradt a jogászi pályán, hazatért, és folytatta a családi gazdálkodást a sárdi birtokon. Rövid időre belekóstolt a megyei közéletbe is, ám valószínűleg nem érzett elhivatottságot a hivatali pálya iránt. Annál sikeresebb gazdálkodónak bizonyult, s folytatta apja birtokszerző politikáját. 1805-ben halt meg Sárdon, s több mint húszezer magyar hold nagyságú birtokot hagyott özvegyen maradt feleségére, illetőleg Miklós és Pongrác nevű gyermekére.
Mielőtt a sárdi birtok örököse, Somssich Miklós életéről és közéleti szerepéről beszámolnánk, tennünk kell egy kis kitérőt, hogy megismerkedjünk testvére, Pongrác pályafutásával. Tesszük ezt annak ellenére, hogy nem ő lett a sárdi földbirtokos. Kortársaihoz hasonlóan jogászi képzettséggel a tarsolyában lépett a hivatali pályára, s a reformkor kezdetén, az 1820-as években a megyei ellenzék egyik ismert figurája lett, elnyerte az alispáni tisztséget. Az 1825–27. évi országgyűlés megyei követválasztása alkalmából kis híján egymás ellenfele lett a két testvér, ám Somssich Miklós nem lépett fel ellene.
Pongrác az országgyűlésen előbb mérsékelt ellenzéki álláspontot képviselt, majd a kormányzat felé hajló magatartása miatt kiszemelték s megválasztották alnádornak. Később, az 1832–36-os országgyűlés idején az alsótábla (köznemesek ülése) elnöke lett mint királyi személynök. Ebben az időben vesztette el végképpen a népszerűségét, mert egyértelműen a bécsi udvar reformellenes politikája mellé állt. Szolgálatai jutalmaként 1845-ben grófi címet kapott, s tagja lett a király tanácsadó testületének. Az 1848. évi forradalom utáni, úgynevezett április törvényekkel viszont egyedül ő értett egyet a magas udvari testület tagjai közül. A forradalom alatt visszavonult mikei birtokára, ahol szerencsétlen körülmények között halt meg. 1849 nyarán kisebb kolerajárvány volt a megyében, s a kastélyba ekkor befogadott ismeretlen betegtől ő is elkapta a halálos kórt.
Somssich Miklós 1784-ben született Sárdon. Az ügyvédi végzettség megszerzése után nem maradt ideje kipróbálni magát a közhivatali pályán, mert megözvegyült édesanyja hazahívta Sárdra,hogy vezesse a gazdálkodást. Az 1808-ben kelt osztályegyezség (birtokmegosztás) nem tetszett Pongrácnak, ezért néhány év múlva újraosztották a családi örökséget.
Somssich Miklós egy Tolna megyei család leányát, Kajdacsy Josefát vette feleségül. A házasságból öt gyermek született, akik közül Lőrinc és Pál örökölte a sárdi és sörnyei birtokot.
Miklós a gazdálkodás mellett megyei főjegyzői hivatalt is vállalt, s ellenzéki kiállása miatt 1811-ben megválasztották követnek. A következő években vitái támadtak a megye élére helyezett királyi adminisztrátorral, ezért lemondott tisztségéről. Később megválasztották másodalispánnak, ám erről a hivataláról is lemondva visszavonult az aktív megyei közélettől. A háttérben azonban résztvevője volt a megyei nemesurak közti politikai küzdelmeknek. Az 1830-as és az 1832-re összehívott országgyűlések somogyi követeként az ellenzék egyik vezető személyisége, akárcsak a következő diétán, amikor ismét részt vett az ellenzék javaslatainak kidolgozásában. Deák Ferenc legközelebbi küzdőtársai közé tartozott, óvatos a bécsi udvar elleni küzdelemben.
Somssich Miklós és testvére tekintélyes vagyont örököltek, amelyet azután főleg ő gyarapított előnyös vásárlásokkal és birtokcserékkel. A megyei és országos befolyása bizonyára hozzájárultak további vagyonosodásához. A közéletben játszott kiemelkedő szerepéhez hasonlítható a gazdálkodásának eredményessége. A kor legjobb színvonalán álló uradalmat működtetett. Lovai, de különösen a merinói juhai messze földön híresek voltak. A vagyongyarapítás csak szolid életmód mellett volt lehetséges, nem is tartozott a vagyonukat eltékozló nemesek közé.
A családi emlékezet szerint megtartotta a hagyományt, segített a bajba jutottakon, a szegényeken. Tény, hogy a megyei iratok között alig-alig van olyan, amely a sárdi jobbágyok és Somssich Miklós közötti vitás ügyekről tudósítana. Úgy véljük, hogy egy ilyen tekintélyes, befolyásos nagyúr és jobbágyainak viszonya is más lehetett, mint egy átlagos nemes esetében. A tettei bizonyítják, hogy a reformok melletti kiállása nemcsak szónoki volt. Amikor a törvények lehetővé tették a földesúri és a jobbágyi földek elkülönítését, az urak közül elsőként kötött ilyen egyezséget sárdi jobbágyaival. Somssich helyeselte a rendi, nemesi előjogok megszüntetését, de a fokozatos változások híve volt.
Országos és megyei pályafutását egy mérsékelten szabadelvű, kissé konzervatív nemesi reformer útjaként értékelhetjük. Erre feljogosít bennünket az a tény, hogy a forradalom és szabadságharc idején egyik oldalon sem vállalt közéleti szerepet. Visszavonult birtokára, mégpedig az általa szerzett s ezért kedvesebb sörnyei uradalmi kastélyba. Ezen a helyen jegyezzük le, hogy 1848-ban már 14 565 magyar holdat tett ki Somssich Miklós összes birtoka. A saárdi ághoz tartozó Pongrác kezén további ötezer-háromszáz holdas nagybirtok volt, de a család másik, szarkavári ágán lévő két Somssich testvér is hasonló birtoktestek ura. A megye köznemesi eredetű családjai közül tehát nemcsak a közéletben, hanem a vagyonosodásban is a Somssich família volt az első.
Miklós a nagyapjához, Antalhoz hasonlíthatóan gondoskodott gyermekei jövőjéről, amikor 1869-ben hitbizományi alapítványt tett a sörnyei birtokán. Intézkedése azt jelentette, hogy nem lehetett felaprózni vagy eladni. A későbbiekben Somssich Pál és Lőrinc növelték a kötött birtokot, így a sárdi-sörnyei, a vrácsiki ((később: Újvárfalva), a nagybajomi és a simonfai birtokok képezték a közel nyolcezer kataszteri holdas hitbizomány részeit.
A Somssich Miklós kastélyát ért 1863. decemberi, majdnem tragikus rablótámadás lelkileg nagyon megviselte az idős urat, aki elhagyta sörnyei lakhelyét, és a fiainál: Pálnál Pesten, Sárdon pedig Lőrincnél töltötte utolsó éveit. 1870 decemberében halt meg Sárdon, sírjánál országos és megyei nagyságok sokasága rótta le utolsó tiszteletét.
Somssich Pál, a család legjelesebb személyisége 1811-ben született Sárdon, szülei első gyermekeként. Tanulmányai befejezése után nagybátyja, Pongrác királyi személynök mellett ismerkedett közelebbről a jogi pályával és a reformkor izgalmas közéletével. Fiatalon, 1830-ban országgyűlési követ lett mint az egyik megyei küldött helyettese. Pályafutásának érdekes epizódja az a küldetés, amikor a bebörtönzött Kossuth javára összegyűjtött somogyi adományokat kellett elvinnie a családhoz.
Somssich az 1840-es évek elejétől befolyásos szereplője a megyei közéletnek. A reformerek mérsékelt szellemű táborához sorolható, akit erős nemzeti érzelmek jellemeztek, ezért egyik élharcosa volt a magyar nyelv hivatalos nyelvként való használatának. A kormányzat, nyilván nem függetlenül apja és nagybátyja tekintélyétől, felfigyelt rá, s a helytartótanácson kapott feladatokat, sőt elvállalta a Baranya megyei kormánybiztosi megbízatást is.
Az 1848-as forradalom előestéjén a konzervatívok egyik vezére az országgyűlésen, de nem somogyi, hanem baranyai követként. Az országgyűlés küldöttsége március 15-én vitte Bécsbe az elfogadott törvényjavaslatokat a királyhoz aláírásra. Somssich Pál is tagja volt ennek a magyar politikai élet krémjét alkotó küldöttségnek. A függetlenségi harcok kezdetén ő is bevonult, s harcolt a nemzetőrségben, de annak feloszlatása után hazatért simonfai birtokára.
A szabadságharc leverése után rögtön, 1850-ben megírta leghíresebb munkáját A magyarok és az ő királyuk törvényes jogai címen, majd a Pesti Naplóban írt nagy vezércikkeket az önkényuralmi rendszer kérdéseiről.
A niklai Berzsenyi-síremlék létesítésére tett erőfeszítések, különösképpen pedig a kaposvári gimnázium patronálása miatt igen nagy tekintélyre tett szert a megye közvéleménye előtt. A sörnyei, majd a sárdi kastélyban számos alkalommal folytak a megye sorsát befolyásoló tárgyalások s rendeztek itt rangos társasági összejöveteleket. Ebben az időszakban, vagyis az 1860-as években az osztrák–magyar kiegyezést előkészítő politikai viták és tárgyalások egyik jeles résztvevőjeként és a kaposvári választókerület országgyűlési követeként ismerték. Deák Ferenccel igen közeli munkatársi kapcsolatba került, s pártjának egyik vezető személyisége lett a kiegyezés idején.
A politikus nagy tekintélye sem volt azonban elég 1869-ben a kaposvári képviselői hely elnyeréséhez, mert a megye választóközönségének többsége függetlenségi párti volt, árulásnak tekintette a kiegyezést. Tegyük hozzá, hogy a somogyi ellenzék először, jelképesen, azt a Kossuth Lajost állította – távollétében – jelöltnek, akinek a népszerűsége vitathatatlan a birtokos nemesség, de különösen a paraszti és kispolgári választok körében. Ezek után Somssich nem nyerhetett a pótválasztáson indult függetlenségi jelölttel szemben sem.
Végül egy Bács megyei kerületben választották meg képviselőnek, s attól kezdve szinte folyamatosan tagja volt az országgyűlésnek, ő az új képviselőház első elnöke. 1885-ben, érdemei elismeréseként, az uralkodó kinevezte a főrendiház örökös tagjának. 1888-ban hunyt el Budapesten, pályafutásáról nagy terjedelmű méltató cikkek jelentek meg a helyi és az országos lapokban egyaránt.
A saárdi Somssichok történetének legfényesebb fejezetei tehát a XVIII– XIX. században íródtak, ezután már nem volt olyan személyisége a családnak, aki az elődökéhez hasonlítható ismertséget, befolyást és tekintélyt szerzett volna magának. A következő generációk érdeme viszont az, hogy megőrizték az ősök által szerzett vagyont és tekintélyt, legalábbis a megyei közéletben.
Miután Somssich Pál örökös nélkül hunyt el, testvérének, Lőrincnek fia, Andor örökölte az egész hitbizományt. Somssich Miklós, Andor fia a XIX. század végétől gazdálkodott előbb a birtok egyik részén, majd apja halála után a sárdi hitbizományi birtok nagyobb részét kiadta haszonbérlőknek. Ő volt az, aki személyében szenvedte meg a XX. század első felének hatalmas gazdasági és politikai változásait. Nekik jutott osztályrészül, hogy megélje az 1945-ös földosztást, amely véget vetett a nagybirtokrendszernek, s ezzel a Somssichok mint sárdi földbirtokos família történetének is. Az idős Somssich Miklós nem hagyta el szülőföldjét, a faluját sem. 1959. május 18-án Somogysárdon hunyt el, 79 éves korában.
A Somssich család címere
Somssich Miklós
A Somssich-kastély déli szárnya
Somssich Pál
