Torna faluból mezőváros
Torna faluból mezőváros
A monostor falvai közül Somlóvásárhely (amely kezdetben Torna, majd Apácasomlyó, Vásárhely, Apácavásárhely névváltozatokban fordul elő az oklevelekben) volt a maga 72 jobbágytelkével a legnépesebb település (az 1511. évi urbárium adata). A szokásosnál nagyobb lehetett az apácák birtokközpontjának határa is, erről régészeti leletek vallanak.
A község délnyugati végénél már az Árpád-korban is kunyhók, putrik állhattak. Erre utalnak azok a sárgásfehér és szürke, erősen kihajló szájú cserépbogrács töredékek, amelyek itt (őskori és római cserepekkel együtt) előkerültek. Nagy felületen és jelentős számban találtak az Árpád-kor végi falusi edénytípusokhoz hasonló edénycserepeket a mai községtől délre a Torna-patak felé húzódó széles mocsaras területből kiemelkedő dombháton és a Holt-tó mocsaras völgyében is. A község szélétől nyugatra, a Torna-patak partján a felszíni leletek alapján malom őrölhette a gabonát.
A település központjában állt – a templom közvetlen szomszédságában – az egykori apácakolostor L alakú épülete. Itt laktak a terület úrnői, a szerzetes nővérek. A kolostor életének kettős arculata volt. Az egyik a belső, lelki élet képét mutatta, a másik a kolostor külső kapcsolatrendszerében testesült meg, s elsősorban a gondozásukra bízott szolgálónépek életének és gazdálkodásának az irányítását jelentette.
Rövid utalások, adott szövegben elrejtett félmondatok beszélnek csupán a szerzetesi, a belső élet hétköznapjairól, ami érthető, hiszen ott a cél nem az evilági dicsőség, nem tartották fontosnak, hogy az utókor tudomást szerezzen róla. Pontosan azt sem tudjuk, hogy Vásárhelyen hány szerzetesnő élt, csupán az 1511-ben – a bencés nővérek elmozdítása után – idehelyezett premontrei apácák nevét ismerjük, akik akkor húszan érkeztek.
Az oklevelek tanúsága szerint a kolostori egyház vezetője az apáca-fejedelemasszony volt. Ő irányította a kolostor lelki életét, ő gondoskodott a fiatal nővérek neveléséről. Ő volt az apáca-konvent érdekeinek fő képviselője, nevében adott ki a konvent oklevelet, a kolostor népei által elkövetett hatalmaskodásokért is ő felelt: jobbágyai kártételéért az apátnő erkölcsi és anyagi jóvátételt vállalt. Ugyanakkor a kolostor szolgálónépei minden tekintetben tőle függtek.
A belső életre vonatkozó szűkszavú feljegyzésekkel szemben a kolostor külső kapcsolatairól már bővebb forrásanyag áll rendelkezésünkre. Annak kiépítése főleg arra irányult, hogy a szerzetes nővérek anyagi szükségleteiről gondoskodjék, és számukra nyugodt életkörülményeket biztosítson. A gazdasági feladatok irányítását – ahogy már említettük – a tiszttartó végezte. Az uradalom központjában lakott, az apátnő után a legrangosabb személyként: az ő kezéhez futott be mindenfajta jövedelem.
Mivel Torna falu, a mai Somlóvásárhely volt a kolostori egyháztartomány székhelye, ide hozták be terményadójukat az apácák népei, a hagyomány rendjét követve, amit aztán írásban is rögzítettek. Az 1511. évi urbárium előírásaiból tudjuk, hogy az apácák birtokain élő jobbágyok a kolostor földjének használatáért bizonyos szolgálatokkal tartoztak: pénzben, természetben és munkában. Minthogy a jobbágybirtok egysége a jobbágytelek (sessio), a szolgáltatásokat az egész telekre állapították meg. Az urbáriumból az is kitűnik, hogy az apácák birtokain a falvak nem egyöntetűen rótták le adóikat, hanem különböző időpontokban és különböző nagyságú összegben.
Minden jobbágy évente földbért (census) tartozott úrnőinek fizetni, mégpedig két, esetleg három részletben. (Vásárhely és Csősz lakosai minden egész hely után hatvan pénzt, Lovas, Iszkáz és Kisszőlős jobbágyai negyven pénzt – ami ugyanennyi dénárnak felelt meg.) A falvak túlnyomó része április 24-én, Szent György-napkor és szeptember 29-én Szent Mihály ünnepén fizette az évi cenzust.
Mindkét nap a gazdasági évnek nevezetes fordulója. Szent György napja a tavaszkezdet ünnepe, ilyenkor hajtották ki az istállóban telelő jószágot a mezőre, de Szent György oltalma alatt történt a pásztorok, kocsisok, szolgák elszegődése, továbbá a városi és falusi tisztújítás is. Szent Mihály napja a gazdasági év őszi fordulója. Ekkor tértek haza a Szent György-napkor kieresztett jószágok, hogy számba adják, azaz télire gazdáik gondviselésére bízzák az állatokat. Már megforrt az újbor, és nem hiányzott természetesen a hálaadás készsége sem. Ezen a napon tartották a céhösszejöveteleket és más ünnepeket, amely áldomással járt. Ilyenkor az apácák birtokának valamennyi településéről megjelentek a bírók, elöljárók, esetleg a jobbágyok is. A kolostori székhely mozgalmas esemény színhelyévé vált.
A szokásos április 24-i és szeptember 29-i dátum mellett karácsony (december 24.) és vízkereszt (január 6., a farsang kezdete) volt még fizetési határnap.
A jobbágyok másik hagyományos szolgáltatása az ajándék (munera, muneralia), amely gyakorlatilag azt szolgálta, hogy nagyobb ünnepeken úrnőiket élelmiszerrel lássák el. Ezért határideje karácsonyra, húsvétra és a templomok védőszentjének napjára esett.
Karácsonykor valamennyi településről minden jobbágytelek után hoztak egy kappant és két-három kalácsot. Az így összegyűlt ajándék – közel százhatvan kappan és négyszázhúsz kalács – jelentős élelmiszer-tartalékot, esetleg felesleget jelentett. Húsvétkor tyúktojás – közel 1740 darab – és a hagyományos kalács volt a szolgálónép ajándéka. A kolostori székhely templomának ünnepén, Szent Lambert napján (szeptember 17.) a vásárhelyi lakosok tartoztak 144 pecsenyét és ugyanannyi kalácsot adni. Mindenszentek napján (november 1.) a csőszi és iszkázi parasztok hoztak jobbágytelkenként két-két porció pecsenyét és három kalácsot. (Iszkáz templomát mindenszentek tiszteletére szentelték fel.) A kisszőlősi egyház védőszentjének, Szent Mártonnak ünnepén (november 11.) az ottani jobbágyok adtak portánként egy kappant és három kalácsot úrnőiknek ajándékba.
A munkaszolgáltatás (robot) még a XVI. század elején sem volt olyan nyomasztó teher, mint amilyenné később vált. A legtöbb esetben egy-két napi kaszálás, a vásárhelyiek esetében karácsonykor fahordás, a kisszőlősieknek a kolostor és az egyház körüli renoválási és építési munkák elvégzése volt a feladatuk.
A kolostori falvak népeinek terményeik után kilencedet is kellett fizetniük. A kilenced (nona) fizetése vagy úgy történt, hogy magát a kilencedrészt adták természetben, vagy ennek ellenében bizonyos meghatározott mennyiséget az illető terményből. Lovas, Csősz és Iszkáz jobbágyai minden kepe (gabonakereszt) után egy köböl tiszta szemet adtak. (A XVI. században a gabonaköböl átlagosan 96 liternek felelt meg.) A kilenced lerovásának, törlesztésének határnapja Szent István ünnepéhez (augusztus 20.) kötődött.
A vásárhelyi lakosok gabonából nem tartoztak adni, őket úrnőik a Somlón lévő szőlőjük után borkilenced fizetésére kötelezték. A középkori Magyarországon a bornak sokkal jobb piaca volt, mint a gabonának. Ebből következik, hogy a borban lerótt természetbeni járadék jóval nagyobb értéket képviselt, mint a gabonakilenced. Tekintélyes jövedelmet biztosított a kolostor részére a Somló hegy vásárhelyi része után járó hegyvám is, amelyet szintén borban kellett fizetni, vödörszámra. Míg a vásárhelyiek bortermésük kilencedét szolgáltatták be, addig a vidékiek – még ha az apácák jobbágyai voltak is – minden egész szőlő után tizenkét vödör bort fizettek. (A somlói veder pontos nagyságát nem ismerjük. Tudjuk viszont a sárvári veder XVI. századi mértékét. Eszerint egy sárvári veder mint űrmérték tizenhat liter bort jelentett. Számításainknál ezt a mértékegységet használtuk.)
A somlói bordézsma és hegyvám nagyságára az 1542-ben, 1570–1571-ben és 1576-ban az apácák vásárhelyi tiszttartója által készített jegyzékek alapján következtethetünk. 1542-ben csak a vidékiek hegyvámja 1152 veder bor volt, ami 18 432 liter bornak felelt meg. A vásárhelyi jobbágyok borkilencede 1570-ben 109 veder, azaz 1744 liter bor volt.
Torna falu – mint az apácák birtokainak székhelye – a köröttük fekvő települések természetes központjává vált. Mint láttuk, a település a kolostor alapításától kezdve az apácák lakóhelyéül és így a gazdaság irányításának központjául szolgált, a terület gazdasági centrumává mégis a jobbágyi szolgáltatások átalakulásával párhuzamosan fejlődött. A változás egyik motorja a pénzgazdálkodás kiszélesedése és a belső piac bővülése volt. A parasztok a földesúri szolgáltatások mind nagyobb hányadát rótták le pénzben, ami arról tanúskodik, hogy terményeik iránt fokozatosan növekedett a kereslet. A jobbágynak portékája értékesítésére a kolostori székhelyen nyílt leginkább alkalma, ahol bizonyos időpontokban amúgy is meg kellett jelennie. Az apácáknak is ez volt a legalkalmasabb hely terményfeleslegük áruba bocsátására.
A középkori kereskedelem színhelye a vásár, amelynek két fajtája létezett: a hetipiac és az országos vásár. A hetipiac a belső kereskedelem találkozóhelye, amelynek megvolt a szűk körzete, egy körülbelül tizenöt-húsz kilométer sugarú kör. Itt a helyi kézműipar és a mezőgazdaság termékei cseréltek gazdát, és elsősorban a vidék parasztsága látogatta.
Vásárok tartására az uralkodó adhatott engedélyt külön kiváltságlevéllel. Az apácakolostor 1325-ben Károly Róbert királytól kapott jogot hetivásár tartására, de a település vásártartásra utaló névváltozata már 1270-ben felbukkan a forrásokban. A csütörtökönként tartott hetivásáron az apácák úti- és vásárvámot (sokadalomvámot), valamint helypénzt is szedhettek, melyet a nádor 1353. évi ítéletlevele értelmében a nemesek is kötelesek voltak megfizetni. Az itt tartott vásárok fontosságára utal, hogy a település tornai névváltozata a XIV. század elejétől egyre ritkábban fordul elő az oklevelekben, 1363-tól az Apácavásárhely névváltozat vált általánossá.
A XIV. századi kereskedelemnek nagy lendületet adott, hogy Károly Róbert király megszilárdította az utak biztonságát, szabályozta vámjaikat. Megélénkült a távolsági kereskedelem is, új piackörzeteket keresve árui számára. A Dunántúl középkori úthálózatát korabeli oklevelek alapján rekonstruáló Glaser Lajos tanulmánya szerint Vásárhely több fontos kereskedelmi út kereszteződési pontján feküdt – ahogy erre már utaltunk. Itt haladt át a Bécs–Sopron–Sárvár–Vásárhely–Veszprém–Fehérvár érintésével Budára tartó nagy kereskedelmi útvonal. A vasvár–vásárhelyi út Pereszteg és Karakó vámjain, valamint Jenő városán (ma Tüskevár) át vitt. Ha ez utóbbi vámot meg akarták kerülni, a Torna bal partján is vitt egy út Vásárhelyre. A Pápáról Sümegre, majd Keszthely érintésével délnyugat felé igyekvő kereskedő is az apácák székhelyén keresztül utazott.
Nagy szerepe volt ezeknek a kereskedelmi utaknak a település fejlődésében, mert bizonyos vámhelyeken – mint a vásárhelyi vámon is – a kereskedőnek áruelkobzás terhe mellett keresztül kellett haladnia (útkényszer). Az ilyen helyeket az utas el nem kerülhette, sőt meg kellett ott állnia, s vesztegléséből a település lakóinak csak hasznuk származhatott.
Számos polgár és nemes kereste fel a települést szőlőbirtoka miatt is. A XIII. század végétől a Somlón is megnövekedett az extraneus birtoklás. A közelebb-távolabb fekvő községekből, városokból származó idegen birtokosokat nevezték így, akiket csak ezek a szőlők kötöttek a hegyhez, de lakóhelyük máshol volt. A XIV. századtól már sok pápai polgárnak volt itt birtoka, majd folyamatosan egyre nőtt az idegen tulajdonosok száma. A XVI. század elején már alsóiszkáziak, apácatornaiak, borszörcsökiek, karakószörcsökiek, kisjenőiek, nagyberzsenyiek, nagyjenőiek, devecseriek, iklandiak, kertaiak és vecseiek birtokoltak szőlőket a Somló hegyen.
A megélénkült forgalom és a Vásárhelyen megforduló idegen népesség megnövekvő igényének a hetivásár már nem volt képes megfelelni. Emiatt vált szükségessé a XV. század elején az országos vásár bevezetése. Zsigmond király 1423-ban engedélyezte az apácáknak, hogy Vásárhelyen Szent Benedek apát translatiója (a szent átvitele) ünnepén (június 11. és nem a tévesen megadott március 21.) s az azt megelőző és követő napokon országos vásárt tartsanak.
Ezek az országos – vagy szabad – vásárok már elsősorban a távolsági, külföldi kereskedők árucseréjének és a nagybani kereskedelemnek a színhelyei. A rendszerint két hétig tartó sereglésen voltak kaphatók a távolsági kereskedelem árui, és itt kelt el a külföldre szállított somlói bor is.
A vásárok helye a település egy-egy utcája volt, szemben a kereskedővárosok hatalmas, négyszög alakú piacterével, amelyet a gazdag kereskedők házai fogtak körül. Itt leginkább a kolostor előtti útszakasz volt a helyszín, amit még 1603-ban is – gimesi Forgách Zsigmond országbíró ítéletlevelében – „Piacz uczának” neveztek.
A Vásárhely piacain megforduló kereskedők származására nézve nyújthat értékes adalékot az a XVI. századi éremlelet, amely 1966 tavaszán Lovaspuszta határában került elő. Az elásott cserépkorsóban 1628 darab érem rejtőzött. Közötte a magyarországi pénzeket Mátyás király öt aranyforintja és I. Ferdinánd dénárjai (1524–1542 közötti veretek) képviselik. A pénzérmék többsége az osztrák tartományokból (Alsó-, Felső-Ausztria, Steierország, Karintia, Tirol, Krajna) illetve a hozzá kapcsolódó területekről származik (Csehország, Szilézia). Még ezen belül is uralkodik a Duna mente, főleg Salzburg és Passau. De számos német tartományból és városokból származó érem is megtalálható közöttük (többek között Bajorország, Pfalz-Neuburg, Brandenburg, Augsburg, Schaffhausen pénzei). Nem lehet bizonyosan megállapítani, hogy kié volt az elásott vagyon, hogy Magyarországon forgó érmékből állt-e össze, vagy ebben az összetételben került ide külföldről. A Vásárhely külterületén előkerült értékes éremlelet mindenesetre a külföldi kapcsolatok meglétéről tanúskodik.
A forgalmasabb, városiasodó piachelyeket a XIV. század második felétől mezővárosnak (oppidum) kezdték nevezni. A név egyfelől arra utalt, hogy város jellegű településnek tekintették őket, másfelől arra, hogy a nyílt mezőn épültek, azaz nem voltak falakkal körülvéve, mint az igaziak.
A megjelölésnek nem volt azonban pontos ismérve. Nem határozták meg, hogy mely települések tekinthetők mezővárosnak, és melyek nem. Egyes jelentősebb falvak hol oppidumként, hol faluként (villa, possessio) szerepelnek a forrásokban. Így van ez Vásárhely esetében is. (Az oklevelekben előforduló névváltozatokat a felhasznált források jegyzékében közöljük.) Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy a mezővárosnak nevezett települések mind vásároshelyek voltak, tehát legalább hetipiacuk volt. A várossá fejlődés egyik legáltalánosabb feltétele ilyenformán kétségtelenül a vásártartás jogának megléte volt.
Vásárhely, az apácák kolostori székhelye, amellett, hogy a környező települések gazdasági és kereskedelmi centruma volt, igazságszolgáltatási és kulturális központ szerepét is betöltötte. Az ott élő apácák a művelődést és az írásbeliséget képviselték tágabb környezetük számára.
A monostor népei terményadóik beszolgáltatásán túl ide jöttek akkor is, ha bíróiknál ügyes-bajos dolgaikra nem nyertek elintézést. 1329-ből ismerjük Károly Róbert királynak azon kiváltságlevelét, amely szerint a monostor népei kikerültek az idegen bíráskodás alól. A kolostor úriszékén azonban nem az apáca-fejedelemasszony ítélkezett, helyette a tiszttartó járt el.
Az 1511-ben kelt urbárium megőrizte számunkra a bírságok fajtáit és azok összegét. Vásárhely szabályozása szerint emberölésért négy forint bírságot fizetett a bűnös, azt pedig, aki mást megvert, vagy megsebesített, panasz esetén két forint negyven dénárt. Ha a bírónak egyik fél sem panaszkodott, az úriszék nem foglalkozott az üggyel. Ha szidásért, szitkozódásért az egyik fél panaszt emelt, a bűnös egy forint bírságot fizetett. Az egyház birtokán álló termőfa kivágásáért ugyancsak egy forint fizetésére kötelezték az elkövetőt. A vásárhelyi úriszék előtt tárgyalták a kolostor jobbágyai által elkövetett hatalmaskodások ügyeit is. Kikötötték azonban, hogy a vádakat mindenkor bizonyítani kell. A kirótt bírságok kétharmada a földesúrnőket, egyharmada a tiszttartót illette.
A földesúr ítélkező hatalma egy részét kisebb ügyekben átengedte a községeknek, de a falusi bíró hatásköre elsősorban a földesúri rendelkezések végrehajtására, a földesúrnők és jobbágyai közötti közvetítő szerepre – adószedésre, kisebb ügyekben való ítélkezésre – korlátozódott. A helyi bíró megkerülésével a jobbágy azonban panaszt sem tehetett. Az urbárium szerint: „ha valaki akár milyen panasszal az apácákhoz vagy az ispánhoz fordul a bíró tudta nélkül, az apácáknak egy forint bírságot fizet”.
Az uradalmi központban, Vásárhelyen nagyobb jogkörrel rendelkező tanács látta el ezt a feladatot. A bíróból és tizenkét esküdtből álló testület részt vett az úriszék tárgyalásain, s bár a nagyobb ügyekben a tiszttartó döntött, a település lakossága gazdasági ügyeinek intézésében szabad kezet kapott.
1418-ból, 1516-ból és 1521-ből ismerjük a vásárhelyi bíró és tizenkét esküdtje névsorát, mindhárom oklevél szőlőeladási ügyben kelt. Ugyancsak a vásárhelyi városi bíróság előtt tárgyalták azt a pert, amely 1548-ban a Somló hegy vásárhelyi részén fekvő szőlő birtoklásáért indítottak.
A jogszolgáltatási feladatokon túl a vásárhelyi apácák sajátos, a közjegyzőséghez hasonló, hiteles helyi feladatokat is elláttak – ahogy erre már utaltunk. Egyrészt saját, másrészt népeik érdekkörébe eső birtokváltozásokról és egyéb ügyeikről nagy számban adtak ki oklevelet. A kolostor népei birtokaik felett – az apácák földesúri jogát tiszteletben tartva – szabadon rendelkezhettek, eladhatták vagy elzálogosíthatták azokat. Az adásvételt, elzálogosítást, adományozást írásban is rögzítették. A kolostor népei a bevallások írásba foglalása miatt is az apácakonventhez fordultak. Fennmaradt okleveleik között a XIV. század elejétől kezdve találhatók ilyen jellegű, elsősorban szőlő eladására, földadományozásra, de házassági szerződésre vonatkozó oklevelek is.
Egy 1495-ben lefolytatott vizsgálatból tudjuk, hogy a konvent levéltárába idegenek is szívesen helyezték biztonságba irataikat, mások kincseiket bízták az apácák őrizetére. Megkapták a királytól a hiteles helyi működés jogát a bencés nővérek távozása után az 1511-ben Vásárhelyre érkező premontreiek is. Hitelesítő pecsétjük eredeti ezüstnyomóját a Magyar Országos Levéltár őrzi. A jelentős jövedelemmel járó hiteles helyi működést csak a XVI. század végén a háborús helyzet tette lehetetlenné.
A kolostori székhely a szűkebb környék gazdasági és igazságszolgáltatási feladatainak ellátásán túl a megye közigazgatási életében is fontos szerepet töltött be. Alkalmassá tette erre kedvező földrajzi helyzete: minden irányból jól megközelíthető helyen feküdt. Ezen túl a Somló hegy közelsége, ahol még a távol eső pápaiaknak is volt szőlőjük, heti- és országos vásárai révén a vidékiek általi gyakori látogatottsága és nem utolsósorban a kolostor kulturális súlya.
A XIV. század első évtizedeire kialakuló nemesi megye Veszprém vármegyében két kerületből, két székből állt. Az egyik a nyugati felét, a másik a keleti részét ölelte fel. Valószínűleg jelentős szerepet játszott ebben a Bakony hatalmas, nehezen járható erdőrengetege is: a hegységtől nyugatra fekvő települések a vásárhelyi, a keleti oldal települései pedig a veszprémi székhez tartoztak.
A nemesi megye feladatait alapvetően két fórumon látta el. Egyfelől az egész megye nemességének tartott, rendszerint a nádor vidéki bíráskodási helyéül szolgáló közgyűlésen másfelől a megyei törvényszéken a sedrián. Amíg azonban a közgyűlést alkalmanként hívták össze, s két közgyűlés között gyakran évek teltek el, a másik fórum, a törvényszék hetente vagy kéthetente folyamatosan ülésezett.
Különbözött ezeknek az eseményeknek a helyszíne is egymástól. Míg a közgyűléseket általában nem valamely lakott helyen, hanem annak közelében, a nyílt mezőn tartották, addig a törvényszék helye – ha megtalálták a minden szempontból megfelelő települést – állandónak mondható. Veszprém vármegyében a két törvényszéknek Veszprém és Vásárhely, míg a megyei közgyűlésnek – a Veszprém és Vásárhely között félúton fekvő – Leveld (a későbbi Városlőd) adott otthont. Vásárhely középkori jelentőségét jelzi azonban, hogy 1342 és 1374 között Vásárhely volt az úgynevezett nádori közgyűlések állandó helyszíne is, s 1412-ben és 1436-ban újra otthont adott ennek a fórumnak. Két esetben van adatunk arról, hogy az uralkodó is megtisztelte jelenlétével településünket: 1270-ben V. Istvánról, 1409-ben Zsigmond királyról tudjuk, hogy ők vezették itt a törvénykezést.
A megyegyűlések és a törvényszékek többnyire a hét meghatározott napjához, a helybeli vásárhoz kötődtek. A közgyűléseket Levelden rendszerint hétfőn tartották, a veszprémi törvényszék többnyire szerdán ülésezett, míg a vásárhelyi sedria csütörtökön volt. Ezek a napok voltak a legalkalmasabbak a törvényszék tartására, ekkor amúgy is sok ember jött össze ezeken a helyeken különféle ügyei elintézésére. Egy 1359-ben kelt panaszlevélből értesülünk arról, hogy a vásárhelyi gyűlésen részt vevő nemesek annak piacára vitt áruik után nem akarnak helypénzt fizetni.
A megyei törvényszéken megjelenő résztvevők száma nagy ingadozást mutathatott. Néha nagyon kevesen, máskor tömegesen keresték fel a sedriát. Az ítélkezéshez nélkülözhetetlen volt az ispán vagy alispán, a szolgabírák és az oklevelek kiállítását végző jegyző, a notárius jelenléte. (A szolgabírók száma négy volt, de mivel Veszprém megyében a két kerület még két kisebb egységet, járást foglalt magába, itt feltehetőleg székenként volt két-két szolgabíró.) A sedria törvényes működésének biztosításához bírótársként jelentek meg a kerület nemesei. Minél nagyobb számú megjelenésüket nemcsak az igazságszolgáltatás folytonossága, hanem a királyi parancsok kihirdetése is szükségessé tette. A törvényszék előtt olykor tömegesen jelentek meg az ügyfelek is. Elég volt két, esküre ítélt peres fél, hogy több száz ember gyűljön össze. Ilyenkor gyakori lehetett az összetűzés, veszekedés. Ezért elrendelték, hogy a törvényszékre csak fegyvertelenül lehessen belépni.
A törvényszékek pontos helyszínéről az oklevelekben nem esik szó. A középkorban még nem volt megyeháza, valószínűleg kocsmában vagy magánháznál, nemesi kúriában vagy jobbágyportán ült össze a megyei hatóság, évtizedeken át ugyanabban az épületben vagy alkalmanként más-más portára költözve. Somlóvásárhelyen még az 1960-as években állt az az ódon épület, amelyet a helyi hagyomány a „megyeháznak” nevezett. A múlt századtól a Kakas család birtokában volt.
Az utóbbi évek archontológiai (a legfőbb tisztségviselőkre vonatkozó) kutatásai vették számba a megyei ítélőszékeken megjelent tisztviselőkre vonatkozó adatokat és az ott kiadott oklevelek tartalmát. Közzétett eredményeik alapján tudjuk, hogy Vásárhelyen 1349-től az 1540-es évekig folyamatosan működött megyei törvényszék. A török portyázások azonban bizonytalanná tették nyugodt működését, ezért a hatékonyabban megerősített Pápa városába helyezték át. Az 1570-es évek után megyei törvénykezést Vásárhelyen többé nem tartottak.
Torna falu mezővárossá fejlődésének összetevőit látva felmerül a kérdés, hogyan befolyásolta mindez a település lakosságának életét és társadalmi öszszetételét.
Sajnos nem ismerjük sem a falu, sem a későbbi Vásárhely mezőváros népességalakulásának számadatait. A fennmaradt 1488. évi adólajstromból is csupán a porták számát tudjuk meg. Ebben az évben Pápa után Vásárhely fizetett Veszprém megyében a legtöbb adót: portánként egy aranyat, összesen 104 forintot.
A leginkább elfogadott ötös szorzószámot véve figyelembe – háztartásonként öt főt – eszerint Vásárhelyen 520 ember lakott. Ha a nem adózó szegényekre (akik semmit vagy keveset birtokoltak), falusi bírákra, új telepesekre, a kolostort kiszolgáló cselédekre, egyházi személyekre is gondolunk, kicsinek tűnik ez a szám. Ha viszont összehasonlításként megadjuk néhány korabeli mezőváros lélekszámát – Bácskai Vera számításai alapján: Csepreg 1275, Egerszeg 640, Peremarton 225, Sümeg 210 fős mezőváros a XV. század végén –, Vásárhely a középmezőnyben foglalt helyet.
A vásárhelyi apácák 1511. évi magyar nyelvű urbáriuma sem visz sokkal közelebb bennünket a népességszám meghatározásához. Ott a földesúri adóegység alapját, a jobbágytelket vették figyelembe, és egész telekre átszámítva adtak összesítést, amely egy fertály (negyedtelek) híján 72 egész telek volt. Ebből természetesen nem állapítható meg sem az egyes gazdaságok nagysága, sem a háztartások száma, még kevésbé a jobbágyok különféle rétegei.
Ha a város lakóinak jogi és gazdasági helyzetét próbáljuk meghatározni – főképp arra figyelve, hogy miben különbözött az a falvakban élőktől –, a következőket állapíthatjuk meg: az 1511. évi urbáriumban foglalt kötelezettségek szerint Vásárhely lakói a rendes földbért fizették, ajándékok adására is kötelezték őket, és szolgáltak kilenceddel is. A terhek, amelyek valamennyi vásárhelyi lakosra nehezedtek, egységesek és jobbágyiak voltak. Az apácák faluban élő jobbágyaitól a kötelezettségek nem a lényegükben, hanem csak részleteikben tértek el. A kolostor többi népeivel szemben viszont jelentős szőlőbirtokkal rendelkeztek a Somlón, melynek bevétele keresetkiegészítést, esetleg jelentős vagyont jelenthetett számukra. Erre enged következtetni az a néhány adat, melyet a somlói várnagyok hatalmaskodásainak kártételeiként feljegyeztek: 1529-ben Bersenney Bálint vásárhelyi jobbágynak Pallér Bálint házában lévő ötven magyar forintot érő két hordó borát vitték el, 1554-ben a vásárhelyiek borkiméréséből raboltak el nagy értéket képviselő mennyiséget. Nagy jelentőséggel bírt a paraszti fuvarozás is. A téli, munkaszegényebb hónapokban jó pénzkereseti lehetőséget jelentett a vállalkozó kedvű embereknek. Az így megszerzett többletjövedelem meggyorsította a mezőváros parasztságának vagyoni differenciálódását.
A mezővárossá fejlődő településen megjelentek olyan társadalmi rétegek is, amelyek a faluban nem vagy csak nagyon kis számban éltek. A falvak lakossága mezőgazdaságból tartotta fenn magát, kézműiparral hivatásszerűen nem foglalkozott. A mezővárosok lakóik között ezzel szemben növekvő számban találhatunk olyanokat, akik általában csak az idejük egy részében folytattak mezőgazdasági tevékenységet, egyébként iparukból éltek. Az iparágakra, amelyeknek művelői a mezővárosokban helyhez jutottak, csak közvetett adatokból következtethetünk: egyes polgárok családnevéből vagy a foglalkozásukat feltüntető jelzőkből, amelyeket megkülönböztetésül nevükhöz kapcsoltak. (A nyelvészek és történészek véleménye szerint a családnevek kialakulása a jobbágyság és a polgárság körében a XV. századra tehető, akkor a foglalkozásnevek viselői még valóban ezeket a mesterségeket folytathatták.)
A legkorábban megjelenő mesterség Vásárhelyen a kovács. Egy somlói szőlőeladáskor szomszéd birtokosként tüntetik fel 1332-ben Lampert kovácsot, de később is, ahol nevek szerepelnek, a kovácsmester gyakran előkerül. Az 1570-es borkilencedjegyzékben kilenc is szerepel. Elsősorban a környék jobbágyainak mezőgazdasági szerszámait, fémtárgyait készítették, javították vagy lovakat patkoltak. A mesterségen belül olyan munkamegosztásra, mint amilyennel egyes felvidéki mezővárosban találkozunk (késkovács, köszörűs, eke- vagy fegyvergyártó), Vásárhelyen nincs utalás.
Hamar megjelentek a ruházati ipar képviselői is. 1363-ban éppen az egyházi nemesek jogállásáért harcoló vásárhelyi jobbágyok között szerepelt János fia András és Pető szabómester. A szakma differenciálódását jelzi a XVI. században megjelenő számos Varga név. A lakosság ruházati anyagait a háziipari keretein belül maga állíthatta elő, mert Takács vagy Csapó névvel nem találkozunk a forrásokban, csupán 1548-ban, egy birtokperben bukkan elő Posztóvető György neve.
Fazekasmester a XVI. század elejétől fordul elő a kézművesek között, de míg a század elején csupán egyet-egyet, az 1570-es borkilencedjegyzékben már ötöt találunk a településen.
Városiasabb életformáról tanúskodik a borbélyok megjelenése a XVI. század második felétől. Furcsa viszont, hogy a bortermelő vidék igényeinek ellenére a kádár, a bognár, a kocsi- és kerékgyártó mesterségére még csak utalás sincsen.
A kereskedelem fellendülése szükségszerűen megkívánta a termékek cseréjét lebonyolító külön réteg, a kereskedők megjelenését. Forrásainkban a XV. század végétől bukkan fel a Kalmár családnév, sejtetve, hogy egy-egy család főfoglalkozásává idővel a termékek cseréjének lebonyolítása vált.
A kézművesek gazdasági és társadalmi súlyára utal az a tény, hogy egyre nagyobb számban képviseltetik magukat a mezőváros önkormányzatában (a tizenkét esküdt közül 1418-ban egy, de már 1506-ban négy kézműves található), és megtalálhatók a somlyói szőlőbirtokosok között is. 1570-ben a 69 vásárhelyi szőlőtulajdonos közül húsz volt mesterember.
A fejlődés ellenére Vásárhely mezőváros lakóinak jogállásában is kifejezésre jutott gazdasági helyzetük kétarcúsága. A gabonáját és egyéb termékeit jobbágytelkén termelő s e telek után adózó mezővárosi polgár földesúrnőinek jobbágya maradt ugyan, de mint árutermelő szükségszerűen szabadabb jogállást igényelt. A mezővárosi iparűző helyzete – aki a bérelt, vásárolt vagy zálogjogon bírt szőlőjét is művelte – inkább a szerződéses bérlőéhez hasonlítható. Valamennyien az apácák fennhatósága alatt maradtak, a fejedelemasszony legfeljebb annyi függetlenséget biztosított számukra, amennyit árutermelő és kereskedelmi tevékenységük megkövetelt.
Mégis, a mezőváros gazdasági és kulturális tekintetben új utakat nyitott lakói számára. Egyrészt kilépési lehetőséget jelentett az önellátás viszonyai közül egy olyan létforma felé, amely a foglalkozásbeli szakosodás révén immár városias vonásokat is hordozott, másrészt itt több módja nyílt a kereskedelembe való bekapcsolódásra, amely az anyagi gyarapodás egyik legfontosabb módja volt. A jobb tanulási feltételek mellett pedig a legkiválóbbak tudásuk révén kiléphettek a jobbágysorból is.
Vásárhely mezőváros – a fejlődés kétarcúságának ellenére – ekkor élhette virágkorát. A későbbi megpróbáltatások megtépázták lakosságát, s a veszedelmek elmúltával nem tudta többé visszanyerni középkori rangját, tehetségét.
A vásárhelyi apácakonvent pecsétje 1511-ből
Veszprém megye közigazgatási beosztása 1488-ban (Solymosi László nyomán)
)
Kokas-ház. A régi megyeháza épülete az 1950-es években (Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém)
