Dűlőnevek üzenete
Dűlőnevek üzenete
Ha az 1842-ben felvett Söjtör-térképet összevetjük a maival, azt látjuk, hogy a község történelmi határai az idők folyamán Pusztaszentlászló és Tófej-Baktüttös javára szorultak vissza. Nyugatra most a Válicka fölötti dombon, a pataktól pár száz méterre van a tófeji mezőket átmetsző határ, Szentlászló pedig Tornyosalja és Urbónak területéből hasított ki magának jókora darabot (kereken 116 holddal kurtítva meg Söjtör felségterületét).
A falu déli, szentlászlói határától indulva a megcsonkított Urbónakkal kezdődik az országúttól (Deák Ferenc utca) nyugatra eső dűlők sora, amely területről a hagyomány is azt tartja: itt régen falu volt. Ezt a történeti tények, mint láttuk, megerősítik. Az országúttól keletre Tornyosalja kapaszkodik a Szőlőhegy felé. Nevét a nép etimológusai azzal az emléknyommal kötik össze, hogy török időkben az itt felállított fatornyokból figyelték a magyarok – ha így volt, vélhetően a közeli pölöskei végvár kirendelt őrkatonái – a közeledő, az errefelé portyázó ellenséget. Magát a Szőlőhegyet most kihagyjuk a leltárból – számbavételével fejezzük be majd a dűlőnevek áttekintését –, s maradunk az országút szűkebbre vont keleti oldalán.
Tornyosalját – északnak tartva – elhagytuk, s most egymás mellett két dűlőt is találunk az előbbinek mintegy folytatásaként. Az országúthoz közelebbi a Csúszóalja (csak a legrégebbi térképeken található meg a neve ennek az agyagos, talán valóban meg is csúszott hegylábrésznek, némelyek Kígyósnak mondják). A heggyel közvetlenül szomszédos rész a Litvánalja (ahogy sokan ejtik: Likvánalja). Nem kell valamiféle idegen nép fiainak valamely történelmi kalandjához kapcsolnunk e név eredetét. Valószínűbb, hogy itt is egy ősi, szláv közvetítéssel a germán nyelvből átvett, „folyó, víz” jelentésű szó a hangalak magja, azaz a Bükkalja patak árterületére utal az összetétel. A név egyidős ilyenformán Söjtörével.
Az országúttól nyugatra egészen a Válickáig húzódik a tekintélyes méretű rét: Alsómező. Észak felé egy háromszög csúcsával záródik, ott, ahol a Deák Ferenc előtt nevével tisztelgő régi megyei út – immár kiegyenesedve – Szentlászlónak fordul. Alsómező folytatása az annál legalább kétszer testesebb, Berek nevű határrész. Ez, néhány kisebb s ebből a keretből kieső részlettől eltekintve, az a terület, amelyet Söjtör nyugati, majd északi határai, illetve a Bükkalja patak és az országút zár közre.
A következő határrész, a berki dűlők sora a patak, a Tófeji út, a tófeji határ, és az Alsómező közé zárt területtel kezdődik. Az Alsómezőhöz legközelebb eső kis rész valaha a Berekalja nevet kapta (ma már nem él az elnevezés), ez aztán a Homok-dűlővel és a Homokaljával folytatódik, utóbbival érve véget a Tófeji útnál. Homokalja egy kis részét – domborzati sajátosságai miatt – Púpos-rétnek hívják, hívták. Ma már halott ez a dűlőnév is. Homok-dűlő és Homokalja nevükkel is árulkodó adottságuk miatt fontos részei Söjtör életének. Egyedül itt lehetett építési homokot bányászni a település határában. Ezt a dűlőrészt egyébként 1842-ben még Kétpatak-köz-dűlőnek nevezték. (Amíg fából, vesszőből, agyagból építkeztek, nem volt fontos anyag a homok,).
A Tófeji úttól északra, a lakott falurésztől nyugatra húzódik a Telekalja-rét, amelyet valamikor Falualjának is neveztek (így szerepel például a dűlőneveket is már viszonylag részletesen rögzítő s ez utóbbi kategóriában az első, 1857. évi térképlapon). A Telekalja-réttől nyugatra, a tófej-tüttösi határig húzódik a Sarok-rét keskeny szalagja. A falu északi végének telkei alatt, egész pontosan Knapp-Horváthék kertje és a Válicka között fekszik a következő, megint külön néven is emlegetett Berek-rész, a Gyertyánszeg.
Ezeket a határrészeket elhagyva – és továbbra is északnak tartva – érünk a felső temető magasságáig. A Bereknek az egyik legizgalmasabb frekventuma éppen ez a rész. Itt fekszik – egy enyhén kiemelkedő dombhát a vízjárta laposban – a Berkifalu, Berekfalu elnevezésű határrész. Az 1780-as években felvett első katonai felmérés térképén még a házak is ott sorakoznak a sziget kelet-nyugat irányú „főútjának” két oldalán, félreérthetetlen bizonyítékaként annak, hogy itt a régi időkben település működött.
A Berkifalu és a tüttösi határ között terül el a Kastélyhely nevű dűlő. Itt valóban kastély, vár állt, vélhetően egy kisebb, négy saroktornyos erődítmény, amelynek körvonalai a magasból most is kirajzolódnak a burjánzó vegetáció takarása ellenére. Régészeti feltárása még várat magára. Mint ahogy a közvetlen szomszédságában fekvő, a Berekfalu területén azonosított római kori – s jelentős méretű – villáé is, amelynek téglái, mozaikjainak színes cserepei a talaj felületes bolygatása során rendre előkerülnek. A kastély – bástyákkal megerősített udvarház – az 1500-as évek első negyedében érkező Hásságyiaké volt, a család kúriája. Feltételezhetően a török portyák miatt került sor a XVI. században a megerősítésére.
Tovább északnak a Sziget nevű határrész – nyilvánvaló utalás arra, hogy itt a Válickát kísérő, azzal párhuzamosan fekvő lecsapoló árkok zárnak közre egy területet –, majd a Tüttösi Berek, mellette az országútra hajló Berektő, végül a Berki-dűlő következik.
Ezeknek a vízlevezető árkoknak egész rendszere jelöl ki – a múlt században még jól felismerhető, könnyen azonosítható – vonatkoztatási pontokat az országút és a Válicka közötti területen. Négy, egymással nagyjából párhuzamosan futó vonalat rajzolnak a falutól északra elhelyezkedő sávban. Az egyik maga a Válicka, mellé sorol kelet felé haladva a Bükkalja patak folytatását képező árok, amely annak idején a baki határhoz érve torkollott csak a Söjtör első számú vízfolyásába, majd következik az újabb árok, közel az országúthoz – ez fogja keretbe az előbbivel együtt a Berkifalut s a Szigetet. (Ez az ásással, mérnöki tervezés alapján kialakított-kiigazított árok a falu területén is nyomon követhető: kis források táplálta vízfolyás a nyugati házsor telkei mögött, tókának – tavacskának – becézett, többnyire mesterséges vízfogó mélyedésekkel tarkítva. Ahol az asszonyok moshatnak, ahol a kacsák fürödhetnek, ahol a kender ázik).
S most nézzük a baki határtól visszafelé indulva az országút keleti oldalát. A legészakabbra fekvő határrész itt a Fityefai-dűlő. A fitye- (néha fütye-) fát Gönczi Ferenc, Göcsej etnográfusa nem sorolja fel a különleges helybéli szavak között. Jelentését más forrásból sem tudtuk megfejteni. Pedig valamely fafaj vagy bokor népi neve – szinte bizonyosan. Fityefa szomszédságában Csurgópuszta karéjozza tovább a határt Pölöske és Hahót felé. Fityefa alatt – közelebb annál a faluhoz – fekszik Szénás-völgy. (A hagyomány őrzi egy névváltozatát: régen Széplakipusztának ismerték). Ez alatt a Nyúl-völgy, végül a Fűz-völgy következik a sorban, dél felé haladva. Csurgónak – ez a megjelölés 1786-ban már előfordul – részei a Bontabükk, az alatta húzódó Aranyos-völgy és a Kerekerdő nevű határrész (utóbbit egy 1746-os jegyzőkönyv is említi). E sorozat legkeletibb bak-hahóti eleme a térséget átszelő, valamikori törvényhatósági úton túlra eső, a még Söjtörhöz tartozó Barátipuszta. (A Hahót-Buzád nemzetségi monostor szerzeteseinek emlékét őrzi.)
Csurgó a valamikor élénk vízjárású, azóta gyakorlatilag elapadt patakról kapta a nevét. A többi dűlő megjelölése sem igényel különösebb magyarázatot. Talán csak a Bontabükké. A szó tarkaságot jelöl a népnyelvben. Valami olyas szövetét a látványnak, amelyben egymástól erősen eltérő tónusú elemek keverednek. (Bontafejű az az ember, akinek hajában annak alapszínétől eltérő csíkok, foltok mutatkoznak.)
A Fityefa alatti s másrészről a Csurgópusztához tartozó határrészeket egymástól egy jól meghatározható vonal választja el: a közel nyolc kilométeres úgynevezett Hegyi – északi szakaszára érve többnyire inkább Fityefai – út, amely egyrészt a hahóti határhoz, másrészt az országúthoz hajló sávra osztja fel ezt a sok száz holdas nagy területet. Fűz-völgyhöz érve, azt elhagyva most ez utóbbin, a Bak és Söjtör közti országúttal szomszédos sávban haladunk tovább a falu belső telkeit közelítve.
Fűz-völgy függeléke az Úsztató-dűlő – egykor birkák fürösztőhelye. Alatta fekszik a Kumpa nevű határrész – terjedelmes terület a régi térképlapokon, egészen a felső temetőig, sőt valamivel azon túlra nyúlik, elfoglalva a Hegyi út és az országút közötti, a faluhoz érve már egészen elkeskenyedő sávot. A Kumpa és része, a Kumpa laposa már egy 1778-ban született határbejárási jegyzőkönyvben is előfordul. Hogy a Kumpa laposa is szereplője a régi névgarnitúrának, arra utal, hogy a névadás gyökerét a homp, komp, komba szóban kell keresnünk, ami kisebb dombot, földhányást, határhalmot jelöl – mi másnak lehetne ellaposodó része, mint valami magaslatnak.
A Kumpa legészakibb, a Hegyi úthoz tapadó szegletében húzódik meg Kispuszta. Éppúgy része Kumpának, mint a mellette-alatta fekvő Alsómajor (másként Martonpuszta) és a következő dűlő, Harangoskút. Ez utóbbi területén alakították ki a sok-sok generációval előttünk járók a felső temetőt, amelynek halottjai tulajdonképpen Söjtör bölcsőjében nyugszanak. Itt, ezen a dombon állhatott valaha Felső-Söjtör temploma, s körülötte, a horpadt laposon (vagy lent a Berekfaluban) az egyik őstelepülés boronaházai.
Martonpuszta az itt (is) birtokos Marthon családról kapta a nevét, Harangoskút pedig egy – talán a valóságra is hasonlító – legendáról. E szerint a tatárok – más változat szerint a törökök, s hajlunk arra, hogy utóbbit tartsuk a valószínűbbnek – betörésekor ide, a mezőn mélyülő kútba rejtették el a söjtöriek – megmenekítendő – a felső-söjtöri templom harangját. Lehet, ott van most is valahol a mező testébe rejtve, ahogy az akkor lerombolt templom kövei, téglái, faldarabkái is elő-elő kerülnek, amikor mélyebbre ássák a sírt a dombon a kegyelet földmunkásai.
Innentől az eddig az országúthoz folyvást közelítő Hegyi út vonala megtörik, s párhuzamosan fut az ezen a szakaszon már Deák Ferenc nevét viselő söjtöri főutcával, az országúttal. A két út között következik először az Ürükert, a Rákóczi úttól északra fekvő terület – birkák legelőhelye, hodálya volt itt valaha –, majd a Csertán-telek (újabb időkben, követve a tulajdonosváltozást: Thassymajor), ezután a Cigány-part, alatta a Gyám-telek, végül pedig a Marton-telek, másként Martonmajor, határán a meredeken lezökkenő Kun-völggyel.
Utóbbi dűlőnevek már mind a település keleti házsora mögötti telkeket jelölik. A múlt század közepén még egy néven, Telki-dűlőként szerepeltek a térképen, amely elnevezés maga is a karcsú, hosszan nyújtózkodva a partnak futó házhely-telkekre utal. És a többi név? Csertánékra, a földbirtokos családra s a velük rokon, beházasodó Thassy Kristófra, arra, hogy az ezután következő domb háta mögött laktak a névadás korában a falu cigányai (laktak később és előbb másfelé is, a XX. században s talán korábban például a Vas-völgyben), hogy itt volt házhelyük, nagy telekkel a kúria mögött Marthonéknak, s hogy – talán megint csak a régi veszedelmek idején, amikor tatár és kun együtt járt még – ebben a katonai értéket is láttató szűk és mély völgyben, a Kun-völgyben történt valami jó vagy rossz a kunokkal. Történhetett, mert sok évszázaddal később ide szorultak be a németek, itt ástak maguknak a partfalba búvóhelyet a közelben lakók; 1944-45-ben nagy és gyilkos volt a forgalom a Marton-telek végénél, a szurdokszerű vágásban, amelyet a Kisfaludy utca felől lehet most megközelíteni.
A Gyám-telek is személyre utal, egy ragadványnévre. Prácsovics Máriát hívták Gyám Marcsi néninek, a jeles Prácsovics család kései sarját. A Prácsovicsok rangos kúriája (Fábián-kastély, Buza-ház) ezen a telken állt, a Hegyútig húzódó terebélyes kerttel. Ez a Gyám-telek. Prácsovics Mária pedig azért kapta a lényeget tapintatosan eltakaró becenevet, mert négy törvénytelen gyermekével, Imrével, Jánossal, Irénnel és Julival költözött ide vissza 1910-ben Zalaszentbalázsról, ahol addig az ottani állatorvost minden tekintetben kiszolgáló gazdasszonyként élt. János – a becenevén: Pitye Jancsi – lett aztán az utolsó Prácsovics a faluban, akinek személyére vonatkozóan őriz még nyomokat az emlékezet.
A Marton-telket követő szakasznak – a falu közepének keleti házsora mögötti rész – ma nincs külön neve, de a múlt század közepén még Temető-dűlőnek hívták. Igaz, inkább csak azt a darabját, amelyik túlesik az alsó temetőt nyugatról határoló mai Béke utcán, s amelyet, együtt a mögötte kinyíló, Hahótig nyújtózó, megint csak több száz holdas szántóval, Börzönnek (Berzennek) hívnak. Ami aztán dél felé haladva ezen is túl van, az újra csak a söjtöri szőlőhegy, ameddig most ismét eljutottunk a Bükkalja patakhoz érve. De nem kapaszkodunk fel rá ezúttal sem – inkább újrakezdjük a sétát, megint Csurgópusztától indulva, de már a Hegyi út (Hegyút, Fityefai út) keleti oldalán.
Az úttal közel párhuzamosan húzódik, nagyjából az észak-déli irányt követve, a régi törvényhatósági útig terjeszkedve – s ahhoz közelebb – a Porkoláb-gyöpnek, Porkoláb-lapnak nevezett határrész, amely a valamikor itt birtokos Bertalan-Patay család ragadványnevét viseli. A Porkoláb-gyöp erdős keleti oldalától a söjtör-hahóti határáig húzódó terület a Hársas-dűlő. A gyöp nyugati határától – a Hegyúttól nyugatra ebben a magasságban fekszik éppen Martonpuszta és Harangoskút – a Harangoskúti-dűlővel, illetve az alatta fekvő Cinegéssel folytatódik. A Harangoskúti-dűlő és Cinegés területén találhatók – nyugatról kelet felé sorolva – a már egy 1746-ban kelt jegyzőkönyvben is feltüntetett Új-szőlő, a Pipasűrű és – már a Hársas-dűlő felett, attól északra – a Sarok-nyíres. Ezek alatt húzódnak – megint csak nyugattól kelet felé haladva és a Hegyúttól indulva – a Hegyúti-dűlő, a tekintélyes méretű, változatos domborzati képleteket mutató Tüskési-dűlő (illetve része, a Tüskés-oldal: Tüske-rét, Tüske-völgy néven már 1543-ban előfordulnak egy panaszos iratban), majd Kalamér (Kiskalamér, Nagykalamér), már a hahóti határnál.
Ha most ezt a határvonalat követve lejjebb, délnek ereszkedünk, elérjük a Jobbágyi erdőt (Mérett erdőként is emlegetik a söjtöriek, a név utalás arra, hogy itt mérték ki a jobbágyok részét) és a Pál-hegyet (Páhegy – mondja a söjtöri –, ahogy az eddig sorolt dűlőnevek nagy részét is nehezen lebetűzhető kiejtéssel, göcseji ízekkel nevezi meg). A Pál-hegynek fut neki a templom alatti térről induló Petőfi utca folytatása, amelynek belső szakaszánál az idáig húzódó Tüskés-oldal külön neveket is kapott. Gálotának mondják a Hegyút és a Petőfi utca közé zárt azon szakaszt, amely a Csertán-, Gyám-, Marton-telekkel párhuzamosan fekszik, Tekeresnek pedig a volt téeszmajor közvetlen környékét. Ez utóbbi részben azonos azzal a dűlővel, a Barkócással, amelyet ezen a helyen jelöl a legkorábbi és a határrész-elnevezéseket részletesebben föltüntető, már hivatkozott 1857. évi térkép.
Gálota maga is több részre osztható. Északról indulva kezdődik a sor a Hegyúthoz tapadó Kerka-telekkel, annak szomszédságában folytatódik a Hegyúti-horgossal, majd a Nádár-horgossal, tovább délnek az Ürükerttel – birkaaklok voltak itt valamikor –, s zárul a Csaby-telekkel.
Az itt felsorolt dűlők némelyikének neve magát értelmezi, s van olyan, aminek a jelentését nem tudjuk megfejteni. Van, amit nem is kell. A Pipasűrű játékos lelemény. Régen – sűrű – erdő volt, meséli a dűlőről a hagyomány, és ugyanezt tartja a Sarok-nyíresről is. Az Új-szőlő esetében csak az a kérdés: mikori a telepítés? Úgy látjuk, több mint százötven éve voltak újak azok a táblák. Kalamér, Tekeres – legfeljebb találgathatnánk. A Kalaméri-dűlőben, a Mérett erdő alatt – ahol a Csurgó patak is ered – feküdtek a jobágyok közös szántói, legelői.
A Gálota szó érdekes képződmény. Gál útja lehet a megfejtése, s maga az út nagy valószínűséggel a Petőfi utcával azonos. A névadáskor valamiért fontossá vált söjtöri Gálok valamelyikének a birtokára (is) vezetett. A Barkócás berkenyével benőtt határrészt jelent. Ez a fás cserjeféle kitűnő alapanyag a faragáshoz. Személyre utal a Kerka- és a Nádár-telek elnevezés, ugyanígy a Csaby-teleké: a jeles zalai Csaby (csabrendeki Chaby) család birtokolta ezt a területet az 1860-as évektől.
A Petőfi úton túlra érve újra átlépünk egy határt. Ennek az útnak a déli vonalánál nyílik ki Börzönpuszta, keleten Hahótig, délen – Kis-Börzönpusztával és a Búbánati-dűlővel kiegészülve – a Bükkaljáig, nyugaton a Temető-dűlőig nyújtózkodva. A börzön (berzen) szó jelentése: a magvas kender kitépése vagyis kinyűvése után a kenderföldön maradt száraz, virágos vagy apró, silány kender. Vagyis Börzönön minden bizonnyal intenzív kendertermesztés folyt valamikor.
Börzönnek némely részei külön is megjelöltetnek a hagyományban. Nyugatról kelet felé haladva találjuk meg területén a Bükkalja út visszakanyarodó részének keleti oldalán a Kishídi-dűlőt, a Kishíd-föld és a Kishíd-horgos nevű határrészt. Éppen szemben ezzel a bevágással, ott, ahol a Bükkalja patak völgye enyhe lejtővel simul a hegyhez, fekszik a Cigánytanya vagy Cigánytelep nevű határrész, amelyet Páncsiknak is mondanak Söjtörön. Itt, meg a Kishídi-dűlővel keletről szomszédos Vas-völgyben álltak a többnyire a Bogdán-Orsós családhoz tartozó teknővájó cigányok kunyhói valaha. Tovább keletnek Börzön részeként határozhatjuk meg aztán a Körtélyest, a Nyíres-tetőt, a Pap-fenyő oldalt. Utóbbi talán már a Gene-hegyhez tartozik inkább, mint Börzönhöz: Gene-hegy nagyobbik része pedig Hahótnak része. Genye, gönye: gyenge, erőtlen. Ez a név magyarázata. Vagyis hogy a Gene-hegy valójában nem is hegy. Szelíd dombocska csupán.
És most, befejezésül: a Söjtöri szőlőhegy. Ez a hivatalos elnevezése a kilencszáztízes évek óta. Akkor döntött úgy a söjtöri képviselő-testület, hogy – megkülönböztetetendő más, a megyében fekvő szőlőhegyektől – ezt itt hatóságilag is erre a névre keresztelik. Mert egyébként – a köz nyelvén – csak szőlőhegy ez, sőt: „a hegy” – minden jelző nélkül. Amelynek részei vannak azért, és persze határai. Területét a Bükkalja patak kanyargós vonalával, a hahóti, pusztamagyaródi, pusztaszentlászlói határral és – a falu felől – a Litvánalja és a Tornyos-dűlő megnevezésével írhatjuk körül.
A faluhoz legközelebb eső Szabó-hegy – amelynek kapuja s megközelítésének útvonala az Ady Endre útba torkolló Rapát – a Bükkalja-hegy, másként Bükk-hegy, Bükkföld, a Söjtöri szőlőhegy falura néző vonulatának legészakibb dombja. Névadója az a Szabó György nevű jobbágy, akit Hásságyi Ferenc panasza szerint 1543-ban Hásságyi János összeveretett „vár-hegyi szőlőjében”.
A Söjtöri szőlőhegy észak-déli fekvésű, elnyúló alakzat, amelyet két völgy határol. Nyugat felől a Tornyos-dűlő felé ereszkedő Csákány-völgy, illetve az ezzel többé-kevésbé párhuzamosan futó s a hegyet keleti oldalán kísérő Farkas-völgy, amely egyszersmind a már jórészt Söjtör határain kívül eső Nagy-kőhegynek is (a nyugati) völgye. A Söjtöri szőlőhegynek erre a vele párhuzamos, a következő hegyre néző lejtőjét ezért nevezik Nagy-kőoldalnak.
A Szabó-hegyet magunk mögött hagyva érkezünk fel a gerincen végigfutó Hegyháti út északi szakaszára. Tőlünk nyugatra fekszenek a Rapáton át megközelíthető Sántaszer szőlőtáblái, keletre a Kocsisszeré. (Utóbbi nagyobb részét a Deák s aztán a Tarányi család bírta.) A kettő között, valamivel délebbre a Fúró-hegy tartja hátát a pincéknek. Miért Fúró-hegy? Nem tudjuk. A Kocsisszer és a Sántaszer azoknak a családnevét viseli, akik valaha területét (ha nyilvánvalóan is csak részben) bírták. Régen lehetett, s ezt maga a „szer” megnevezés is elárulja, arról is vallomást téve, hogy ez itt valóban határvidék volt egykor, ahol – ahogy az őrségben is – szerekbe, családi házbokrokba települtek a védelemre rendelt népek és ivadékaik.
A Hegyháti út – dél felé haladtunkban – hamarosan kétfelé válik. A Nagy-Kő-oldal feletti gerincen fut az az út, amelyen a Közép-hegyet közelítjük. Alatta fekszik Hollósalja. Ha nem tértünk le az imént keletnek, az Öreg-hegyhez jutunk el. Az ezerötszázas években még Vár-hegynek hívják, s volt is itt egy erődítmény: az úgynevezett Gyürke-vár. A régészeti kutatás kerek alaprajzú, sáncolt földvárként határozta meg, a Hahót-Söjtör út felett délről magasodó dombhát északi végén. Előkerült itt néhány Árpád-kori cseréptöredék. Azt feltételezik, hogy III. Buzád apja vagy nagybátyja építette a XII. század végén. Az Öreg-hegy lehetett a Söjtöri szőlőhegy elsőként betelepített része.
Hosszan sorakoznak innentől kezdve a pincék az úgynevezett Hegyháton, s a gerincen futó út hamarosan újra találkozik azzal, amely a Közép-hegyre vitt. Már egy úttá válva érik el – tovább, dél felé – a másik hegykaput és Nagy-Kő-földet, illetve a Nagykői utat: a Nagy-kő-hegy nyugati völgyét, Söjtör (és szőlőhegyének) határát.
Részlet a Berekből a Válickával
A Szénás-völgy dűlőútja a bak-söjtöri országútnál
A Kun-völgy bejárata a Farkas-kastély mögött
Gene-hegy szelíd szőlősdombjai
