Adorjántól Jakabig
Adorjántól Jakabig
Előredőlve, a nehezen lépőknek jócskán meggörnyedve kell fölkapaszkodniuk Söjtör magas dombon álló plébániatemplomához. Így is van rendjén. Illik a helyhez az alázat. Katolikus falu született közel ezer esztendeje itt, a Válicka völgyében. Az, hogy első templomukat, amelyet a mai felső temető dombján építettek, Szent Adorjánnak – a zalavári védelmi központ egyháza védőszentjének – ajánlották, arra utal, ez lehetett a délnyugat felé kiterjeszett gyepűvonalon az egyik legelső ilyen intézmény. Amikor először írásos nyoma van annak, hogy áll s hirdeti az Örökkévaló dicsőségét, a Remetével összefelé igyekvő Alsó-Söjtörnek is van már temploma: a Boldogságos Szűznek szentelt imádságos ház.
Vélhetően ez is felépült a XII. században. Soha kiterjedt és szervezett ásatás, régészeti kutatás nem folyt abban a térségben, ahol most Söjtör barokk temploma áll, de igen valószínű, hogy ez az első, Szűz Máriának szentelt középkori boronaépítmény is itt épült fel valamikor, alkalmas helyen, meszsziről látszó, messzire néző magasságban. Sokáig, több száz évig nincs sorsáról s működéséről semmiféle részletes adatunk, de amikor a veszprémi káptalan tizedperének iratában, 1421-ben a falu neve templomával együtt szerepel, már csak Söjtör s egy plébánia említtetik, Felső-Söjtörről és annak megszentelt házáról nem esik szó. Ebben az egy templomban – véljük: itt, a dombon – egy Péter nevű pap szolgálja akkor, a XV. század elején Istent s a híveket. Majd egy és negyedszázaddal később, az 1554. évi egyházlátogatás jegyzőkönyvét összeállító Köves András veszprémi püspök földúltan rögzíti friss tapasztalatait. Tudatja, hogy a katolikus hitet a reformáció szelleme megrendítette a térségben, Göcsejnek ebben a szegletében a legtöbben már titkos lutheránusok. Sőt – rögzíti az irat –, van közösség, amelynek tagjai nyíltan is ezeket az eretnek tanokat hiszik és vallják a magukénak: a söjtöriek. Andrásnak hívják a papot itt, aki nem tartja be a nőtlenség fogadalmát, s mégis két szín alatt áldoz, és nyilvános gyónást mond. (Lehet, hogy már elődje, az 1550-ben szolgáló György idején sem volt másként, akinek azonban a tetteit nem, csak a nevét őrizték meg a források.)
Mire azonban a török idők lejárnak, ismét katolikus község a söjtöri. De már nem a Máriának szentelt templomban imádkozik, hanem – ha hinni lehet az 1690. évi úrbéri adatfelvételnek – Szent Erzsébet egyházában újítja meg régi hitét. Hogy aztán mikor és miért dönt végül névadó szentként Jézus Jakab nevű tanítványa mellett – nyilvánvalóan felsőbb engedelemmel – a söjtöri egyházközség néhány évtizeden belül, megint csak nem tudjuk. De azt igen, hogy 1748-ban már Szent Jakab-templom a még mindig boronafalú, zsúpos söjtöri istenháza, s az is marad történetünknek egészen a jelen idejéig.
A régi helyett az újat, a kőből, téglából falazott nagyobbat – az ezer hívőre méretezett plébániatemplomot – 1756-ban kezdik építeni, kegyúri támogatással, jobbágyi munkával és adományokból. A jobbágykocsma féléves jövedelmét évtizedekig erre a célra fordítják. Mert az építkezés évtizedekig elhúzódik, csak 1779-re lesz kész egészen minden berendezésével, Dorfmeister István Szent Jakab megdicsőülését ábrázoló, már 1765-ben helyére emelt oltárképével együtt. Akkortól, négy éven át, Tapolczay Ferenc a falu plébánosa. Őt követi Baranyai János (1783-1816), Baksa György és Hirschner Márton (az 1816. esztendőben, mindketten néhány hónapig), hogy aztán megérkezzék a faluba a majd negyvenöt évig szolgáló, de mára elfelejtett első nagy alakja a söjtöri hitéletnek, egyházközségnek, Prácsovics Mihály személyében.
Nagy a buzgalom az 1810-es évek végétől a faluban. A hívek áldozatkészségét mutatja, hogy 1823-ra munkájukkal, segítségükkel felépül az első plébániaház is (a mai helyén, melyet annak életveszélyessé válása miatt 1943-44 között épített újra a zalaegerszegi vállalkozó-építőmester, Láng Nándor.) A nagy buzgalomra bizonyíték továbbá, hogy amikor 1824-ben a templom – részben – leégett, néhány év alatt újjáépítették (1830-ra már csak a harangláb, a haranglépcső és az ablakok hiányoztak). Az emlékezetes villámcsapás esetét a plébános örökítette meg a halottak anyakönyvében. Augusztus 15-én délelőtt, a mise közben tört ki a végzetes zivatar, az istennyila belevágott a toronyba, a zsúpon száguldó lángok hamarosan elborították az egész épületet, a pánik tolongásában s a tűzben négyen meghaltak, tizenöten súlyos sérüléseket szenvedtek. Valószínűleg ez volt Söjtör egész történetének legtöbb áldozattal járó helyi katasztrófája.
Prácsovics Mihály életútjának részleteiről keveset tudunk. A Szombathelyhez közel fekvő Gyöngyöshermánban született 1788-ban. 1811-ben szentelték pappá, káplánként, majd lelkiigazgatóként dolgozott. 1817-ben került Söjtörre plébánosnak. Azt is csak feltételezzük, hogy plébánosságának első harmada végén unokaöccseként érkezhetett a faluba nyilvánvaló rokona, Prácsovics János, akit Sándor nevű gyermeke születésekor, 1833-ban, oskolamesterként jegyeznek be az anyakönyvbe. Mindenesetre egy nemzedékváltásnyi különbség van a két Prácsovics között, s mivel Mihálynak, pap lévén, fia nem lehetett, a legvalószínűbb, hogy János az unokaöccse. Akit – talán – ő taníttat, vesz magához, esetleg már gyermekként, valamely ismeretlen családi körülmények miatt, amelyek ezt a két rokont erre a lépésre kényszerítették.
Egy újabb generációnyi különbséggel, 1850-ben bukkan fel Prácsovics Antal neve. A rokonsági kapcsolatot pontosan megjelölni nem tudjuk, az biztos, hogy nem lehet fia Jánosnak, mert annak a gyermekeit mind ismerjük az anyakönyvből: Sándort, Klárát, Ferencet, Krisztinát, Trézsit (1833 és 1846 között születtek). Antal szabó s később kántor volt, a Bükkalján lakott, sok jel szerint jóval szerényebben, mint Mihály és János. Első gyermeke, János csecsemőként meghalt, Anna 1851-ben született, aztán jöttek sorban a többiek: Rozália, majd István, végül még egy István – nyilván csecsemőként halt el az első –, ez utóbbi fiúnál az apa posztumusz. Vagyis Prácsovics Antal ugyanabban az esztendőben halt meg, mint Mihály, a Prácsovicsok söjtöri honfoglalója. János viszont még sokáig tényezője és szereplője a falu életének, egy időben Söjtör jegyzője. Utoljára 1885-ben találkozunk a nevével egy közgyűlési jegyzőkönyv hitelesítőjeként. Úgy látszik, az 1890-es években elköltöztek a faluból mindkét család maradékai, mert majd csak a tízes években bukkannak fel az eddigiekhez képest már egy újabb generációhoz tartozó, olyan Prácsovics családnevű személyek, akik illetőségük megállapítását kérik a falutól. Ez csak Prácsovics Máriának – gyám Marcsa néninek s vele együtt érkező négy gyermekének – sikerül.
1897-ben újabb kár éri az ősi templomot: nagyharangja elhasad. Ekkor már Pajthy Elek a söjtöri főtisztelendő, aki immár tíz éve szolgál, s még szolgál ezután is kerek huszonöt esztendeig. (Előtte 1861-ben Tóth Rafael, 1862-től 1887-ig Nagy István pásztorolta a híveket.) A nemesi közbirtokosság vállalja a kegyúri státussal együtt járó költségeket, a jobbágyi közbirtokosság pedig, hogy le- és felemeli a harangot, végül Cseke József gépész, helybéli ezermester, hogy helyrehozza. Hogy sikerült-e az operáció vagy sem, arról nem szól a fáma. De hogy volt ezután is harang, az egészen bizonyos: a háború előtti nagy bronz- s rézgyűjtő adakozás során az egyházközség felajánlotta – ágyúalapanyagnak. 1925-ben pótolták a hívek adományaiból, Sopronban öntötték a Szent Jakab két új bronzát, egy húsz- és egy ötvenkilósat. Szeptember 29-én, vasárnap tizenegy órakor szentelték fel azokat nagy gaudiummal.
Egyébként a hívek áldozatkészségét többször van alkalmunk emlegetni, míg a templom történetének a jelenéhez nem érünk. Segítségükkel újult meg a századforduló évkörében, amikor oltárát is átépítette, szentélyét átfestette Levisch Róbert szombathelyi szobrász és oltárépítő mester. Ekkor alakul ki mai képe – már ami a hajón és a szögletes záródású szentélyen belül látható. 1951-ben tatarozzák újra, ekkor kap fazsindely helyett cseréptetőt. 1958-ban az orgonát teszi tönkre egy újabb villámcsapás. 1963-ben ismét a hívek adományaiból hozzák rendbe, aztán a nyolcvanas évek végén ismét felújítják kívül-belül, 1993-ban egy tizenöt regiszteres új mechanikus orgonával is gazdagítva a karzatot. Újra csak a derék hívek áldozatával s áldozatából.
Nem is kétséges, istenfélő nép a falu e fogyatkozó része, amely még őrzi a hagyományait. Bigott vallásosság soha sem jellemezte, de mindig tisztelettel követte az egyházi előírásokat. Áldozott, ha kellett, az után is, hogy a húszas évek végétől lépésről lépésre megváltja Söjtör katolikus közössége az egyházzal szemben rá háruló s akkor már nehezen vállalható kötelezéseit. 1927-ben Stefanics Elek plébános (aki a Pajthy betegsége alatt szolgáló Tihanyi Ödönt váltja a plébánián 1925-ben, és papja a falunak 1931-ig) ötszáz pengő munkaváltságot kap a község kasszájából, hogy ne kelljen természetben ledolgoznia a volt jobbágyoknak a pap erdejében, szőlőjében végzendő munkálatokat. Mert – hangzik az indoklás – nem szül az jó vért, hogy amikor legnagyobb a dologidő, a plébánosnak kell hogy robotoljon a gazda, az meg különösen nem, ha van, aki megteszi, s van, aki nem. Hogy vannak egyszer és vannak duplán katolikusok.
1928-ban a nemesi közbirtokosság is kezdeményezi, hogy kegyúri terheiket vállalja át a politikai község. S bár némi állami huzavona elvisz két-három évet a rendezésig, 1932-ben már rutinszerűen döntenek: 1927 pengővel váltja meg a falu költségvetése abban az esztendőben a kegyúri és a jobbágyi szolgálmányokat. De a falu ezután sem tagadja meg segítséget, ha az egyházközség erre rászorul. S nem tér ki az elől az őseitől örökölt kötelezettsége elől sem, hogy vallása ünnepeit megülje, hogy hétköznapjaiban kövesse a hit előírásait, hogy áldást kérjen munkálkodására, hogy magát Istene védelmébe helyezze, a látszatra is sokat adva.
Körmenetek, nagy húsvétok – a tortát bárányformára sütik az asszonyok –, passiójáték a templomban nagypénteken meg virágvasárnap: ezerfős sokadalom előtt évről évre bemutatkozó kegyes színjáték. Sabján József alakítja a megfeszített szerepét egészen a haláláig, több mint egy évtizeden át. Akkor cseperedik szép leánykája, a Bözsi. Aki idegen, ritkán állja meg, hogy ne kérdezze meg az utcán: kié ez a szép gyerek? A Jézusé – válaszolják a szomszédok, a komák, a helybéliek. A kérdező meg csak csodálkozik, hogy milyen vallásos népek lakják ezt a hosszú falut! Pedig csak tréfás kedvűek. S gyakorlatias gondolkozásúak.
Van még egy temploma – kápolnája – a falunak, a gene-hegyi, a szőlősgazdák adományaiból épült Szent István-kápolna. Így nem nevezi, nem ismeri azonban talán senki, noha oltárképe, amelyet Vidóczy Ilona tanító néni festett, minden belépőnek megmutatja felkent személyét. Akkor, avatásakor, 1938-ban Szabó Dezső a plébános, szolgálatát egy évvel korábban kezdte, Vargha Lászlót (1931-1936), Ughy Imrét és Pesti Sándort (1936) követve a parókián. 1942-ben őt váltja a haláláig, 1985-ig söjtöri plébános Dormán Kálmán – éppúgy negyvenhárom esztendőn át állván a gyülekezet élén, ahogy a másik leghosszabb ideig szolgáló, a táblabírói címmel is megtisztelt Prácsovics Mihály.
A hitbéli buzgalom gyakorlatiasságának jele – ami mindig is jellemezte a söjtöri katolikusságot – egy feltűnően pártolt szokás: a portán belül, az útkereszteződéseknél, a hegyi dűlőútak mentén állított keresztek mindennapossága. A hálakereszteké, amelyek a legkülönbözőbb okokból állíthatóak és állítandóak. Mert a tehén megtaposta a gyereket, és a forró fohászoknak köszönhető, hogy meggyógyult... Mert a söjtöri szolgálóleányra a pesti gazdag zsidó mindenét ráhagyta... Mert a családfő fogadalmat tett, ha a fia hazajön a háborúból, hát állíttat egyet... Kereszt a falu közepén – most a hősi emlékmű áll a helyén, az ódón kőfeszület átkerült a parókia kapuja mellé, innen már aligha tudna kalapemelve előugrani a Deákot köszöntő első Festetics Sándor. (Nem járnak már manapság ilyen urak erre amúgy sem.) Kereszt a Szénás-völgy bejáratánál, ahol 1823. október 18-án három juhász levágott egy Polturás Jóska nevű betyárt, hogy a nyájat fenyegető árvalegényt sebtiben el is földeljék itt valahol. Mert a betyárok egyébiránt még a XX. század elején is szedték a kialkudott „védelmi járandóságot”. A Farkas családban maradt fenn az emléke, hogy Róza mama, aki alatt Sümeghy Róza, Farkas Józsefné értendő – ezzel a házassággal került söjtöri földek birtokába a Farkas família –, tucatnyi juhban mért rendszeres évi sarcot fizetett egy erdőjáró-útonálló bandának.
Püspökváró díszkapu a plébániaépület alatt, az Ungár-ház és a Hősök emlékműve között (1948)
A söjtöri plébániatemplom
A késő barokk szószék és oltár idézi a közel két és fél évszázada szolgáló mai templom felépítésének korszakát
Nepomuki Szent János olajképe a templomban
A régi szentélyberendezés (1950 körül)
Az első plébániaház a XIX. század elején épült
Prácsovics Mihály megkopott feliratú sírköve az alsó temetőben
Pajthy Elek, Söjtör gazdasági kérdésekben is tájékozott plébánosa
A tanári kar az iskola előtt az ezerkilencszázharmincas évek végén. Szabó Dezső jobbján az ifjú Palló Lajos
Vargha László plébános és a tantestület tagjai, Vidóczy Ilona és Miklóssy Margit, hátul, az álló sorban balról jobbra Kilár Károly, Bagyary János, Böröcz Géza
A gene-hegyi kápolna
A Szent István-kápolna szerény berendezésének talán egyetlen értéke Vidóczy Ilona amatőr történelmi oltárképe
Egy kereszt a hegyen a három közül, amelyeket még a XIX. század közepén állítottak fel
Gyakori söjtöri szokás feszülettel hálát adni a porta előkertjében
