A Gyepűelve új őrhelye
A Gyepűelve új őrhelye
Amikor 1974-ben Szőke Béla Miklós és Vándor László régészek hozzákezdtek a Válicka és Vőgyike (másként Urbónaki) patakok közrefogta domb, a Deáksűrű Árpád-kori sírjainak a feltárásához, legfeljebb mint szerencsés fejleménnyel számolhattak a reménnyel, hogy itt majd az egyik legnagyobb és legjobban dokumentálható köznépi temetőt találják fel megtelepedésünk korszakából. A kutatásaik eredményét publikáló munka Söjtör története első fejezetének is tekinthető, s amikor most megkíséreljük öszszefoglalni mindazt, amit erről a korszakról tudunk vagy feltételezünk, elsősorban erre a jelentésre támaszkodunk.
Hol is járunk, ha a mai földrajzi-közigazgatási fogalmakkal írjuk le ezt a néhány évtized híján ezeréves temetőt és a hozzá tartozó őstelepülést? A mai Pusztaszentlászló területén, határának északnyugati csücskében, azokban a dűlőkben, amelyek csak a legújabb kori, az 1960-as években végrehajtott határmódosítás során kerültek Söjtörtől a szomszéd faluhoz.
A Deáksűrűként ismert s a helyi legendárium szerint Deák Ferenc (egyik) kedvenc tartózkodási helyeként azonosított erdőfoltos dombocska lankásabb partján fekszenek a sírok, s az említett két vízfolyás völgyei foglalják keretbe. A dombocska déli lábánál, ott, ahol síkká szelídül a szántóként használt terület, húzódik hosszan – s nem csak délnek, hanem kelet felé is – Urbónak. Ennek a dűlőnek Válickára hajló peremén – mintegy ötszáz méternyire a Deáksűrűtől – találták meg azt a főleg cserepekből álló s egy Árpád-kori falu jelzéseként azonosított leletanyagot, amelyet a kutatás a temetőhöz tartozó településként ír le és azonosít.
A sírokról a legkorábbi régészeti adatok 1943-ból valók. Akkor akadtak rá az elsőkre, homokkitermelés közben, s ennek nyomán aztán többször nekifogtak a régészek. 1946-47-ben például, hogy további információkhoz jussanak, de ezek a kísérletek félbemaradtak. Mindent beleszámolva az 1974 és 1976 között végzett rendszeres és immár jól dokumentált feltárás végeredményébe, a Deáksűrűben fekvő Árpád-kori sírkertben összesen mintegy 220 nyughely lehetett, s ezek közül 203-nak minden, a következtetések levonására alkalmas titkát ismerjük. E titkok közül talán azt a legfontosabb tudnunk: mikortól használták az első „söjtöriek” a temetőjüket, mióta lakhatják a falut?
A kormeghatározáshoz a legbiztosabb támpontot a gyakran és kötelezően cserélt királyi pénzek sírleletként történő előfordulása jelenti. Több mint negyven, fizetőeszközként használatos érmét találtak itt a régészek. Ezek – többek között – Salamon király, I. Géza, Szent László, Könyves Kálmán és II. Béla pénzei. Ebből és egyéb körülményekből következtettek arra, hogy a temető használatának két periódusa különböztethető meg. Az 1070-es évek elejére-közepére s legfeljebb egy évtizeddel korábbra datálható a használat első korszakának a kezdete, s ez időszak 1100-ig tart. Jó egy emberöltőnyi szünet után követi aztán a második, már az 1130-as évek elején, az a néhány esztendő, amikor újra sírokat ásnak a régi, a mellékletek tanúsága szerint még pogánynak mondható temetőben, II. Béla királyságának korában.
Két elemét kell megmagyarázni valahogyan ennek a kronológiának, és ezen túl azt is, miért csak cserépedény-töredékeket, tűzrakóhelynyomokat találtak a Válicka urbónaki partjánál, hova lettek innen a faluról árulkodó egyéb leletek, maradványok. Például s legfőként a házaké, a lakóhelyeké?
Nos, aligha vitatható, hogy 1100 körül azért szűnik meg egy csapásra és minden átmenet nélkül e helyt a temetőhasználat, mert megtiltották az itt élőknek. „Aki halottait nem az egyház mellett temeti el, tizenkét napig kenyéren és vízen vezekeljen” – mondja ki Szent László 1092-ben kihirdetett törvénykönyve. Ez a passzus és más jelek azt mutatják, hogy a XI. század végére itt a gyepűvidéken is megerősödött a kereszténység jelenléte, beteljesítve László és Kálmán királyunk parancsát, hogy minden falunak templomot kell építenie.
Ebből talán az is következhet, hogy 1100-ban már volt is temploma Söjtörnek, erdők közt egy boronaépület. Ahogy a sűrűkkel körülvett Válicka-völgy falucskája is boronaházakból állott – ezért hiányoznak a leletek közül az építmények nyomai.
Hogy jó harminc esztendő után néhány évig megint temetnek ide, a Deáksűrű sírkertjébe halottakat, annak okát a szórványosan rendelkezésünkre álló adatokból nem tudjuk megadni. Összefügghet ez a házakkal belakott terület „vándorlásával” is például, s hogy ilyesmi volt és lehetett Söjtör határában, arra éppen az a bizonyság, hogy a falu körül, a faluban féltucat középkori településnevet (és települést) tudunk lokálisan is azonosítani – ahogy ennek részletezésére hamarosan sort kerítünk.
A mai falu határának civilizációtörténete egyébként nem az urbónaki foglalással kezdődik. Számos jele van annak, hogy már ezer és ezer évvel az előtt, hogy Árpád magyar népe ideérkezett volna, itt, a Válickának a forrásvidékéhez közeli völgyszakaszán, a tájra oly jellemző erdős dombokon megtelepült az ember. Söjtör-Ürükertben 1990-ben a leletmentő ásatást végző Horváth László András edénytöredékeket, égett állatcsontmaradványokat azonosított a barázdás díszű kerámiakultúrához tartozó középső rézkori civilizáció lakóhelyeként. A Göcseji Múzeum adattárának időben ezután következő legközelebbi információja Vándor László ásatását rögzítve arról értesít, hogy a Söjtör-Pölöske-Bak hármas határnál, közelebbről a bontabükki erdőben a régész 21 halomsírt talált 23 temetkezéssel, sok importtárggyal. Ennek a leletegyüttesnek a használati jelenideje az első század második felétől a harmadik század közepéig terjed. Bontabükk közvetlenül szomszédos a Fityefai-dűlővel, s utóbbiról azt az emléket őrzi a hagyomány, hogy ott valamikor falu, település volt. Ilyen távoli időpontokat persze igen nagy merészség volna a mesélő emlékezet adataival összekötni, de a III. század és a magyar középkor között eltelt sok száz év alatt máskor is előkerülhettek itt árulkodó „leletek”, folyamatosan erősítve a hagyományt, amely ilyenformán akár ezekhez az ősi időkhöz is visszavezethet.
Lent a Válickánál – a kronológia szerint ez a következő mozaikdarab –, a Berekfalu területén egy feltáratlan és nagy kiterjedésű római villa, gazdaság maradványait azonosították a szakemberek. Innen is a III-IV. század üzen. Végül Szőke Nagy Béla a Petőfi utcában késő népvándorlás kori – IX. századi – csontvázas és hamvasztásos temetőt tárt fel 26 sírral, azokban övgarnitúrákkal, lándzsákkal, karddal, sarkantyúval. Ez már az a korszaka a térség történetének, amelynek némely részletét írásos emlékekből is rekonstruálni lehet, s amelyet a magyarok honfoglalásának, megtelepedésének előtörténeteként tárgyal a história.
Árpád-kori lelőhely a Deáksűrűben (Szőke-Vándor)
)
)
