III. A fekete halál
III. A fekete halál
Az elmúlt századok hatalmas járványai közül az 1738–43. évi országos kiterjedésű pestisjárvány rövid idő alatt Acsád történetében példa nélkül álló népességpusztulást okozott.
Az akkori időkben Bihar vármegye sárréti járásába tartozó település lakosságát a járvány első szakaszában két hullámban sújtotta ez a félelmetes betegség, mely 1739. november 5. és 1740. május 1. között, majd négy hónapos rövid szünet után új erőre kapván, 1740. szeptember 1-jétől december 7-ig 481 férfi és 423 nő, összesen 904 személy halálát okozta.
A pestis: patkányok, illetve ezek bolhái által terjesztett, a nyirokmirigyek gyulladásával és elgennyesedésével járó, gyakran szederjes, fekete színű kelésekkel, úgynevezett pestises pokolvarral, s magas lázzal, fej- és végtagfájással járó, egyik legpusztítóbb ragályos betegség. Többféle neve ismert: döghalál, dögvész, fekete halál, csoma, csuma, guga, mirigy, ragadós dögös mirigy.
Az országos méretű pestisjárvány elleni védekezés legfelső irányítását a Pozsonyban ülésező, a helytartótanács mellett megalakult egészségügyi főbiztosság, a Commissio sanitatis végezte. Később a megyékben és szabad királyi városokban is alakultak egészségügyi bizottságok. Az országot kerületekre osztották, élükre főbiztost állítva. A járványtól leginkább sújtott Tiszántúl egészségügyi főbiztosa gróf Károlyi Sándor volt. A Károlyi Levéltár pestises iratanyagában – melyet az Országos Levéltárban őriznek – számos acsádi vonatkozású anyag őrződött meg a járvány idejéből.
A pestis elleni védekezés leghatékonyabb módjának a helységek teljes elszigetelését tartották, ezért vesztegzárvonalat állítottak fel a pestissel fertőzött terület körül. A Szabolcs és Szatmár vármegye határán fekvő, közigazgatásilag Bihar megyéhez tartozó Acsád földjei érintkeztek a debreceni határral, s nyitott volt a hajdúvárosok irányába is. Így a védővonal őriztetése ezen említettek feladata volt.
Debrecen szabad királyi város bírájának és tanácsának korabeli leveléből tudjuk, hogy a város a Debrecen és Acsád körüli vesztegzár őrzésére hét posztot állított fel, összesen 21 emberrel, mégpedig egy-egy posztot az adonyi prédium közepe táján, valamint az adonyi és gúti határszegletnél, a szatmári útfélen; további hármat a nagy- és kisgúti határ mentén, másik kettőt pedig a szennyesi prédium határában a fülöpi prédium szegletéig. Minden poszton a strázsák egyike a város fegyveres hajdúja volt, a többieket a város lakossága közül fogadták heti bérre. Botokkal voltak felfegyverkezve, közülük csak néhánynak volt puskája. Az volt a kötelességük, hogy az egymástól hozzávetőleg három dűlőföldnyire lévő egyik stációtól a másikig éjjel-nappal őrjáratozzanak, s a lineán belül valók közül senkit ne bocsássanak a város határába, hanem Kállóba igazítsák, az ellenszegülőket pedig erőszakkal űzzék vissza.
Az Acsád környéki települések már korábban fertőződtek: Debrecenben 1739. május 16-án, Vámospércsen 1739. május 21-én kezdődött a járvány. Miután október 16-án Sámson is fertőzött lett, Gróf Károlyi elrendelte az Acsád körüli szállások felégetését, hogy a település infekcióját elkerüljék. November 5-én a pestis azonban elérte településünket is. Ekkor még csak kevesen betegedtek meg. A helyzetet súlyosbította a korán beköszöntött és tartós hideg.
Egy korabeli feljegyzés szerint: „Olyan iszonyú tél volt, hogy 23 hétig mindenütt hó volt.” A pestis továbbterjedésében szerepet játszó „jövő-menő emberek” feltartóztatására hivatott, a puszta mezőre strázsának kiállított szegény emberek – a nagy hideg, a hiányos ruházat miatt – folyton megszöktek a posztokról. „Az pestisesekre azon kemény idő miatt nagy Isten ostora szállott”. Nem tudták betakarítani a termést, az éhínség veszélye fenyegetett. Gondot jelentett a gabona megőrlése, hiányt szenvedtek sóból. A vármegye igyekezett ugyan a nyomorúságon segíteni, de nem győzte. E vészterhes időkben az amúgy is szegény Acsád lakossága különösen sokat szenvedett.
A korabeli rendelkezések szerint a pestistől sújtott településeken – a további fertőződés megállítása végett – megtiltottak minden csoportosulást, gyülekezést. Az acsádi református egyház ügyét 1740-ben a debreceni traktus éppen azért halasztotta el, mert „a pestis miatt a település zárva volt”. Szüneteltek a vásárok, becsuktak a csapszékek is. Zárva tartották a templomot, megtiltották a harangozást, nem engedélyezték a nyilvános temetéseket, a halottakat hozzátartozóik nem kísérhették ki a temetőbe, nem tarthattak prédikációt az elhunytak fölött, megtiltották a torokat.
Előírták, hogy lakott helytől ötszáz vagy még több lépés távolságra lehet csak a pestises temető, s a járvány áldozatait – a korábbi szokáshoz képest – kétszer olyan mélyre lehet csak elhantolni.
Arról, hogy Acsádon hová temették a pestises halottakat, nem szólnak az írott források. Érdekes módon a néphagyományban nem maradt semmi nyoma a pestisjárvány okozta szörnyű pusztulásnak.
A rendeletek betartását nem tudták igazán ellenőrizni, mivel a lezárt, fertőzött településekre bemenni nem lehetett, így csak a falu alá, száz lépés távolságra kihívott helyi biztosoktól nyert információkra támaszkodhattak. A segregatiót, vagyis az elkülönítést nem hajtották végre, a nagy hidegre való hivatkozással a fertőzött betegeket nem telepítették a falun kívülre, csupán arra voltak hajlandók, hogy a pestissel fertőzött házakat bezárták, s azokat strázsáltatták.
1740 tavaszán a Bihar megyei pestisjárvány csillapodni látszott, a megye 79 járvány sújtotta települése közül már csak Acsád és Bagamér volt fertőzött. S miután 1740. május 1-jétől végre Acsádon sem történt pestises halálozás, következhetett a 42 napos contumacia (veszteglés), melynek június 11-én lett vége. Szerencsére ez alatt az idő alatt sem történt újabb fertőződés, így kezdetét vehette az emundatio, vagyis a tisztulás 21 napja, melynek során a helyiségeket alaposan kifüstölték, majd újonnan kimázolták. A pestisben meghaltak vagy abból kigyógyultak ruháit, ágybeli holmijait szüntelenül mosták, szellőztették. Ha tisztítani nem tudták, elégették.
A bútorokat erős lúggal lemosták, s a lúgot gödörbe öntötték és elföldelték. 1740. július 2-án Orosz Mihály, Acsád főbírája kiadhatta a település tiszta és minden gyanú nélkül való létéről, vagyis fertőzés mentességéről a testimoniális (bizonyság) levelet. S még ezen a napon, vagyis Sarlós Boldogasszony napján ünnepi külsőségek között adhattak hálát a pestises csapástól való szabadulásuknak.
Ez az öröm azonban rövid életűnek bizonyult. 1740. szeptember 1-jén már újabb pestises halálozások történtek Acsádon. „Isten Eő Szent Felsége bűneinkért érdemlett másodszori mirigyes ostorát Hellységünkre bocsátván” – ahogy a korabeli felfogást tükröző megfogalmazásban megörökítette a hajdani acsádi bíró, s újból kezdődtek a már sokat szenvedett faluban az újabb megpróbáltatások, életbe léptek a szigorú rendszabályok, óvintézkedések, melyeket folyton megszegtek. Ezért a faluban rekedt kvártélyos német katonákat bízták meg a Bihar megyei pestises biztosok, hogy vigyázással legyenek a rendszabályok betartására, különös tekintettel arra, hogy a felállított strázsákon ne járjanak túl a falubeliek. Acsád izolálása fontos volt, mert a megyében ekkor egyedül itt pusztított a pestis. A vesztegzárvonal őrzése azonban komoly gondot okozott a településnek a nagy kerületű határ miatt, mert ahogy a korabeli jelentés írta, „annyi Strásákat kiállítani a’ Szegénség mostani dolognak ideién nem győz.”
A lakosság nehezen fogadta el a szigorú rendszabályokat, melyek korlátozták a munkát, a megélhetésüket. Az ellenszegülők „alattomban bejártanak” Penészlekre, az „acsádi oroszok” közül pedig szeptember 26-án „eccakának idején negyvénig való ember a’ dinnyére kicsapott”. A strázsák azonban hamar észrevették és visszakergették őket. A járvány ellenére az egészségesek kijártak a vesztegzárvonalon belül eső földjeik megművelésére. Nagy problémát jelentett azonban az elzárt földek megművelése. A gúti prédiumon például az őszi vetésű gabonájukat nem tudták az acsádiak learatni. Hasonlóképpen elzáratott tőlük az ugyanitt lévő tengeriföld, mivelhogy azt a vámospércsiekkel közösen tartották. A panasszal élő acsádiak ügyében arról tájékoztatták a bihari pestises biztosok gróf Károly Sándort, kellő elővigyázatosság mellett megengedhető az acsádiaknak, hogy erről a földjükről is betakaríthassák tengerijüket, valamint répájukat, s ha valóban van e prédiumon ugarföldjük, mint azt állítják, azt is megszánthassák és bevethessék.
1740. május 1-jét követő, a pestisben elhalálozottak számát is feltüntető jelentések alapján megállapítható, hogy a járvány első és második szakaszában Acsád lakossága közel hasonló arányban esett áldozatul az epidémiának. A második szakasz sokkal intenzívebb lefolyású lehetett. A járvány csúcspontja október 18–25. között volt, ekkor egy hét alatt nyolcvan ember halt meg.
1740. december 7. után nem követelt újabb áldozatokat a pestis, s a járvány első szakaszához hasonlóan a 42 napos contumacia és a 21 napos emundatio végeztével, 1741. február 7-én kiadhatták a település fertőzésmentességét igazoló bizonyságlevelet. Ez alatt már nem az előző testimoniális levelet aláíró Orosz Mihály főbíró neve szerepel, hanem Orbány Illés bíróé. Minthogy a pestisben elhunytak névsorában a 21 Orosz családi nevű halott között található egy 45 éves Orosz Mihály is, lehetséges, hogy a főbíró is a pestis áldozata lett. Mindenesetre tény, hogy, míg 1735-ben a megyei dicalis összeírásban két Orosz Mihály szerepel, 1743-ban már csak egy.
Az acsádi pestises veszteségekről a járvány után készült összeírás, melyben feltüntették az áldozatok nevét, életkorát, nemét és családi állapotát (feleség, özvegy, anyós, após, testvér), valamint életkorát, három példányban maradt fenn a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárban. Az ezek végén található számszerű összegzés mindhárom példányon 904 főben adja meg az áldozatok summáját (481 férfi és 423 nő). Azonban a legteljesebb névsorban is a nevek egyenkénti összeszámlálása után 903 fő a végeredmény. Ez magyarázza az életkori statisztikát taglaló egyfőnyi eltérést. A pestisben elhunytak életkori megoszlása azt mutatja, hogy a járvány a gyermekek körében végzett különösen nagy pusztítást, hiszen az újszölöttektől a tizennégy évesekig terjedő korosztályokból kerül ki az epidémia során meghaltak több mint a fele.
A pestisben elhunytak életkori megoszlása
Korcsoport
|
Halottak száma
|
A halálozás aránya
|
|---|---|---|
1 éven aluli
|
3
| |
1–6 éves
|
223
| |
7–14 éves
|
265
| |
Gyermekkorú
|
491 fő
|
54,4 %
|
15–19 éves
|
83
| |
20–24 éves
|
85
| |
25–29 éves
|
45
| |
30–34 éves
|
46
| |
35–39 éves
|
17
| |
Fiatalabb produktív korú
|
276 fő
|
30,6 %
|
40–44 éves
|
32
| |
45–49 éves
|
21
| |
50–54 éves
|
40
| |
55–59 éves
|
11
| |
Idősebb produktív korú
|
104 fő
|
11,5 %
|
60–64 éves
|
23
| |
65–69 éves
|
4
| |
70–74 éves
|
1
| |
75–79 éves
|
0
| |
80 éves
|
4
| |
60 éves és idősebb korú
|
32 fő
|
3,5 %
|
Összesen
|
903 fő
|
100,0 %
|
Az acsádi epidémia pusztításának elképesztő nagysága különösen szembetűnő, ha a pestises veszteségnek a település lakosságához viszonyított arányát vizsgáljuk. Mivel egykori népességi adatokkal nem rendelkezünk, a pestisben elhalálozottak számát a több mint négy évtizeddel későbbi, 1785-ös első népszámlálás adataival vethetjük össze. Acsád 1785. évi 1181 lakosához viszonyítva, a pestisben meghalt 904 személy 76,6 százalékos pusztulást jelent. A település korabeli nagyságrendjének vizsgálatához az 1720. évi adóösszeírás családfőinek számát is bevonva, a pestis pusztításához képest meglepően alacsony értéket találunk, míg az 1785. évi népszámlálás adata lényegesen magasabb a vártnál. Ez arra figyelmeztet, hogy a pestis idején jóval több ember élt a településen. A korábbi kutatás e számsorok alapján Acsád lélekszámának becsült értékét 1740-ben 1691 főre teszi. Az ehhez viszonyított pestises halálozás mértéke 53,5 százalékos. A két számítás természetesen csak bizonyos hibahatárok közötti eredményt ad, hiszen a két időintervallumban Acsád népessége az eltérő nagyságú természetes szaporulat és a vándormozgalom következtében valószínűleg különbözőképpen fejlődött. Azonban akár a 76,6 százalékos, akár az 53,5 százalékos acsádi népességvesztést tekintjük, a település pestises halottainak aránya messze meghaladja az országos átlagot, sőt az annál jóval nagyobb Bihar megyei arányt is.
A pestisjárvány pusztítása Acsádon
| Családfők száma 1720-ban | 53 fő |
| A pestisben meghaltak száma 1739–40-ben | 904 fő |
| Népességszám 1785-ben | 1181 fő |
| A pestisben meghaltak 1785-höz viszonyított aránya | 76,6 % |
| Acsád 1740 körül becsült népessége | 1691 fő |
| A pestisben meghaltak 1740-hez viszonyított aránya | 53,5 % |
(Dávid Zoltán: Az 1738/43 évi pestis pusztítása Bihar megyében. [Déri Múzeum Évkönyve 1969/70. Debrecen, 1971. 181–200.] című munkájában a megyei adatok kapcsán értesülünk a település történetében nagy népességvesztést okozó járványról. Gazdag információval szolgálnak az Országos Levéltárban gróf Károlyi Sándornak, a Tiszántúl pestises főbiztosának hagyatékában lévő, nyíracsádi vonatkozású források, valamint a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár pestises veszteségekről szóló összeírásai.)
)
)
