Nuztupc és szomszédai
Nuztupc és szomszédai
A Veszprém megye helytörténeti lexikonát lapozok a Noszlop címszónál ezt a mondatot olvashatják: „A megye egyik legrégibb települése lehet.” Bár feltételes módú a megfogalmazás, mégis őskori, de legalábbis római vagy avar kori előzményeket várnánk a község históriájának taglalásakor. Csalatkoznunk kell, a helység történetének legkorábbi időszakára vonatkozóan nincsenek forrásaink, régészeti feltárásokat sem végeztek a falu határában. A régészek csupán terepbejárások során térképezték fel a területet, következtetéseiket a felszínen található leletekből vonták le. Pedig a község természeti környezete, vízfolyásai és bőven fakadó forrásai aligha teszik kétségessé, hogy nem a ma ismert település lakóinak ősei voltak az elsők ezen a tájon.
Noszlop első hallásra kissé furcsán hangzó neve régi időket, elfeledett nép emlékét idézi. Az 1086-1235 közti oklevelekben Nuztupc, Nosztupc és Nuztup, 1249-ben Noztup, 1349-ben Naztaph, 1357-ben Nostwp, 1488-ban Nozlop alakban előforduló helységnév végül a szelídebb hanglejtésű változatban véglegesült. Nyelvészeink szláv, mégpedig nyugati szláv eredetűnek tartják. Személynévből keletkezett magyar névadással, talán a helység első birtokosának nevét őrzi. Jelentése különleges, mintegy sugalló: ne engedj, ne hagyd magad! Vajon milyen szülői kívánalmak fogalmazódhattak meg ebben a parancsban már az első névadáskor, majd később, a falu névválasztásakor? Csak sejtéseink lehetnek. Noszlop népe valóban nem engedett, nem hagyta magát el soha a történelem nehéz, erőt próbáló korszakaiban.
A honfoglalás korában térségünk nem volt lakatlan. Eleink nyugati szláv népcsoportot találtak itt. Az ő megtelepedésük az őket megelőző népekénél nyugalmasabb lehetett, terjeszkedésük békét hozott. A szlávok közt végzett kiemelkedő térítő és kulturális tevékenységet Metód, akinek érseki székhelye a Noszloptól nem is olyan távoli Zalavárott állt. A honfoglaló magyarok békességre törekedhettek a helyben lelt népességgel, nem kényszerítették régi településeinek elhagyására. Hadjárataikkal elfoglalt fejedelmeink sem akartak ősi falvaikból elűzött, ellenük gyűlölködő alattvalókat, bár a falu szláv lakói szolgasorba süllyedtek, etnikailag és társadalmilag egyaránt elkülönültek a szabad magyaroktól. Az együttélés viszont kölcsönös alkalmazkodást eredményezett.
Noszlop esete e tekintetben nem lehetett egyedülálló a Bakonyalján, hiszen számos környező helységben a honfoglalást megelőzően jelentős szláv népesség élt. A dombos, néhol enyhén sík térség különösen a megtelepülő magyarság állattenyésztő rétegének felelt meg. S itt teljesedhetett ki földművelő kultúrája éppen a szlávokkal való együttélés következményeként. Ugyanis azok már rozsot, zabot, babot, lencsét és káposztát is gondoztak, szakértői voltak a len termesztésének és feldolgozásának.
A nyugati szlávok nyelvjárását használó őslakosság és a közéjük, melléjük települt magyarság, a Szent István-kori köznép, amellett, hogy „kiélte”, hasznosította az erdők javait, az erdők rovására gyarapította szántóföldjeit. A kijelölt erdőrészeken a fát kiszárították, azaz aszalták, majd felégették. A hamut trágyaként hasznosították. A földet két-három pár ökör vontatta nehéz forgató-, később könnyű kaparóekével dolgozták meg, így készítették elő a vetésre.
Magyar–szláv közös temetőt még nem tártak fel a régészek a falu határában, az együttélés egyetlen maradandó emléke maga a település neve. Egyedi a Kárpát-medence helységnévkavalkádjában. A megtelepülő magyarok adhattak volna a helységnek más – magyar – nevet, mégsem tették. Ez a tradíció erejét mutatja, és a velük élő szláv népesség bizonyos fokú megbecsülésére is következtetni enged.
Ugyancsak a falu magyarságot megelőző lakóira utal a község északkeleti részének máig élő népneve, a Pirvigye, amelyet eredetileg Privigye formában használhattak. Ilyen nevű települést Nyitra megyéből, Körmöcbánya közeléből ismerünk. A nyugati szláv szó jelentését nem fejtették még meg nyelvészeink. Személynév, mint Noszlop, és a névadás módja is magyar közeget jellemez, olyan népességet, amelyet már nem érdekelhetett az átvett elnevezés jelentése. A könnyebb kiejtés érdekében feloldották a mássalhangzó-torlódást, és ezzel a magyar fülnek kellemesebbé vált a hangzása.
A nyugati szlávok az együttélés során elfogadták a hódító magyarság szervezeti berendezkedését, felvették nyelvét, szokásait. Idővel teljesen asszimilálódtak. Az anyanyelvükön használt földrajzi nevek némelyike azonban szívósnak bizonyult, praktikus okokból átvette tőlük a magyar népesség, s közülük egynéhány a mai napig közszájon forog.
Az asszimiláció hosszú folyamat végeredménye lehetett, generációk sorára terjedt ki. A szláv őslakosságról a századok múltán megfeledkeztek a helyiek. Fábián Sándor jegyző 1864. április 26-án még tudhatott róluk valamit, amikor így fogalmazott a földrajzinév-gyűjtő Pesty Frigyesnek a faluról: „Népesülési körülményei ismeretlenek. Hogy lakói tót eredetűek voltak, ezt nevükből és formájukból sejthetni.”
A Dunántúlra 1242-ben zúduló tatár támadás okozhatott veszteséget a falunak, de nem lehetett végzetes a csapás. Noszlop és a környező települések ekkor még nem maradtak puszták. Lakóinak életerejét bizonyítja, hogy a későbbi átmeneti elnéptelenedések után mindig volt folytatás, a település újra tudott települni az eredeti helyén és fokozatosan magába tudta olvasztani a szomszédos, már a török kor elején végleg vagy jórészt elpusztult falvak menekülő népességét és határát. A továbbélő Noszlop így kisebb településből mintegy központtá vált, fejlődése nagyobb lendületet vehetett.
A középkori faluval szomszédos Timára napjainkban egyedül a Tima-domb nevű határrész emlékeztet. A településről történészeink mit sem tudnak, mivel nem maradt ránk e helységet említő okleveles anyag. Megyénkben egyedül a Pápa közeli Mihályházához tartozó településrészt tartják számon ezen a néven. Tima puszta személynévből keletkezett a szokásos magyar névadással. Az alapjául szolgáló név német eredetű, ellenben a német név a cseh Téma személynévből ered, tehát szláv. A Noszlopot átszelő pápa– devecseri út közelségében, a Nagybogdánytól alig másfél kilométerre fekvő egykori falut a honfoglalás előtt Noszlophoz hasonlóan nyugati szláv népesség lakhatta. Az őket megszálló magyarok tovább építhették településüket a dombos területen, amelynek síksági részét patak, a Tegye-víz termékenyítette. A noszlopi öregek még beszélnek Tima templomáról. Ennek harangját a helyiek elrejtették a török elől. Olyan mélyre áshatták el a Homok-dűlőben, hogy máig nem került elő. A Tima-domb északi nyúlványát Törökkencei-dűlőként ismerték korábban. Napjainkban inkább a Törkenci-dűlő név használatos rá. Az előzőleg Nagybogdányban, majd Kisbogdányban élő családról, a Törkenciek innen, vagyis Timáról származtatják magukat. A hajdani település helyéről szántáskor rendszeresen edénytöredékek kerülnek elő.
Sík vidéken, Noszlop északnyugati határában feküdt Tegye falu az azonos nevű vízfolyás mentén. Határa szomszédos volt Timával, Nagybogdánnyal, Oroszival és Meretével is. Forrásainkban Thege, Tege néven szerepel. A helységnév török eredetű, talán a honfoglalás kori besenyők népességétől származik. 1337-ben birtokosa a helység nevét felvevő család egyik tagja, István. A települést megemlítik a bakonybéli apátság 1342. évi határleírásában. 1424-ből Tegyei (Thege) Mihály nevét ismerjük. 1443-ban Tege birtokot Ulászló királyunk Fehérvári Péter diáknak és Segesvári Éleslábnak adományozta.
A Magyar Országos Levéltár Mohács előtti oklevélgyűjteményében fennmaradt latin nyelvű eredeti oklevél az őket megelőző birtokos nevét is megörökítette. Eszerint az uralkodó Bokodi György nádori ítélőmestertől vette el Tegyét, és adta át új tulajdonosaiknak, akiket Hédervári Lőrinc nádor 1443. október 14-én kelt parancsára teljes jogon bevezettek birtokukba. A világi birtokosok gyakran válthatták egymást a faluban, mígnem állandósult a Tegyei család birtoklása. 1450-ben Tegyei Pálé a település. 1488-ban egytelkes nemesek lakta helységként tartották számon. Négy adózó kúriája után két forint adót fizettek. Ekkor nem volt adóköteles jobbágyportája.
A falu XIV–XV. századi lakosságának életmódját jellemzi a régészeti terepbejáráskor gyűjtött nagyszámú edénytöredék: a sárgásfehér, bemélyített vonallal díszített edények oldaldarabjai, a szürke és téglapiros fazekak tagolatlan, egyszerű peremei és oldaltöredékei. A táj középkori falusi fazekasságát dokumentáló leletek 1968 óta a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményében kaptak helyet. Az idősebb noszlopiak emlegetik, hogy valamikor a XX. század első felében pénzzel teli edényt találtak Tegye-pusztán. Bizonyára a török veszély idején menekítette földbe kincseit a település egyik lakója. Sajnos nincs tudomásunk a fellelt értékek további sorsáról.
A Dobához közelebb fekvő, de Noszloppal is határos Merete nevének alapja ismét csak szláv eredetű személynév. A XII. század második felében Folkomár ispán birtoka, aki 1181-ben a bakonybéli apátságnak adományozta itteni földjeit. Azokon ekkor Miklós és Vendég nevű jobbágya lakott, akik az ajándékozás révén a Szent Mór tiszteletére emelt béli apátság szolgálónépei lettek. Az egyházi birtoklás folyamatosságát időnként megzavarta a helyi nemesek erőszakos földszerzése az apátságtól távoli faluban. A XIV. század végén János apát próbálta visszaszerezni az idegen kézre jutott apátsági birtokokat. 1399-ben egyik földjüket sikerült is visszaperelnie a meretei nemesektől. A következő században azonban azok a Hosszútóthiakhoz, majd 1475-től a debrentei Himfy famíliához kerültek. Őket öt év múlva királyi adományozás címén be is iktatták meretei birtokaikba. 1488-ban az apátság még megkísérelte elérni, hogy Meretét visszavezessék birtokaik közé, de ezt az új birtokosok: Himfy Imre és Hosszútóthi György megakadályozták. A Dobai-erdőbe vezető földút déli oldalán, Noszlop Meretei-dűlőnek nevezett határrészében még jól észlelhető ennek az Árpád-kori településnek a helye. A régészek kora és késő középkori használati és díszedények töredékeit gyűjtötték innen.
Noszlop keleti határában a Becsei (Vörösharaszti)-dűlő Árpád-kori település helyét és nevét őrzi. A Becse név török (besenyő) eredetű. A falut csak 1319-től említik forrásaink, de ekkor már egyháza is volt. Ez az adat jóval korábbi megtelepülésre enged következtetni. A szép természeti környezetben, dombon, folyó mellett fekvő falu Betse, illetve Beche néven szerepel az 1332. évi noszlopi határleírásban. A XV. században a Hosszútóthiaké, majd a Himfyeké. Forrásainkban rendszeresen a Noszloppal szomszédos Gyepes faluval együtt fordul elő. Határának egy része e településhez, másik része a Noszloppal ugyancsak szomszédos Peleshkéhez (Pölöske, ma Bakonypölöske) tartozhatott. 1488-ban még nagy helység, hat portája után hat forint állami adót fizetett.
