Kincs a falu alatt
Kincs a falu alatt
A falu alatt fekvő lignittelepről még beszélnek az idősebbek. A Pápai utcai („Páputca”, jelenleg Dózsa György utca) házak mögött húzódnak a bányakertek a korán letűnt noszlopi szénbányászatra utalva. A község kőszénkincséről a XIX. század második felétől tudomása volt a szakembereknek. 1867-ben már a kutatott és számon tartott területek közé tartozott. Kútásás alkalmával bukkantak a szénre a római katolikus templomtól keletre eső falurészen, Kovachich János telkén. Az 1800-as évek végén feltáró bányaműveleteket végeztek Noszlopon. A helyi hagyomány úgy tartja, hogy franciák dolgoztak a határban. Az egyik kutatófúrásuk nyomán hirtelen hatalmas vízoszlop tört fel. A község népe csodájára járt, ilyen „szökőkutat” még sohasem láttak. Elöntötte a környező földeket. A falubeliekkel közmunkában árkot ásattak, amely a Hajagosba vezette. A nagy erővel felszínre törő vizet nehezen tudták elzárni, el kellett tömíteniük a kutatófúrást. A Kovachich-féle kútban tizenkét méter mélységben talált telepet 1900-ban már bányavágatokkal, tizenöt méteres lejtős és légaknával feltárt terepként jellemezték. Ebben az évben a terület további kiterjedésének megismerése újabb, immár száztíz méterig hatoló fúrásokat mélyítettek. A széntelep vastagságát 2,2–4,12 méterben állapították meg. A telepet a helyenkénti vékony meddőbeágyazások három-négy padra osztották.
Az első világháború után a rég ismert noszlopi kőszén kibányászására bányatelepet nyitottak. Meinhardt Vilmos bányaigazgató a tanítói és a plébániakertek alatt indította el a bányaművelést. 1921-ben a kis kapacitással működő bányáról Korompay Lajos írt szakvéleményt. Tőle idézzük az alábbi mondatokat: „…a telep kelet-nyugati kiterjedése cca. 600 m, átlagos szélessége 150 m, az eddig ismert produktív terület teljes egészében Noszlop község belsősége alatt fekszik 35-100 m mélységben. Maga a bánya a széntelep kibúvásán telepített cca. 30 m hosszú 25 fok alatt lefelé menő lejtős aknácskából, s az ebből kiinduló egy-néhány méter még bejárható folyosóból áll. A széntelep e része a védő pilléreken kívül nagyrészt lefejtett. A művelés alatt álló telep 2 padból áll. A felső 2 m vastag tiszta, teljesen meddőbeágyazás-mentes… egy 20 cm-es palabeágyazás választja szét az alsó gyengébb minőségű teleprésztől.”
Az 1920-as évek elején a korábban mélyített lejtaknától északnyugatra, mintegy kétszázötven méterre új légaknát építettek körülbelül harminc méter mélységben, amelyet összekötöttek az előzőkben kihajtott és a lejtős aknákhoz csatlakozó vágatokkal. A noszlopi bányát a Noszlopvidéki Kőszénbánya Rt. pápai székhelyű bányaigazgatósága üzemeltette, általában azonban Somló-vidéki Kőszénbánya néven volt ismert szakmai körökben.
1923-ban a bánya igazgatója 2170 katasztrális hold területre vonatkozóan megszerezte a szénjogot a noszlopi kisgazdáktól. Erre a területre a Magyar Királyi Bányakapitányság József védnéven bányatelket adományozott.
1923-25 között újabb fúrásokat mélyítettek. A már ismert kelet-nyugati irányban mélyülő, észak–déli irányban százötven–kétszáz méter szélességű területrészen kívül a kutatás nem hozott kedvező eredményt. A bánya nyugati terjeszkedésével a vízdús oligo-miocén korú rétegekből beáramló víz a további bányaművelést gazdaságtalanná tette, a tárnák víz alá kerültek. A kertek alsó része lesüllyedt, a kőkerítések leomlottak. A lakossági károkat nem térítették meg, mert a vállalat csődbe jutott. A bányánál alkalmazott helybeliek elveszítették munkahelyüket, más megélhetést kellett keresniük. A bányakerteket a gyerekek vették birtokukba, szívesen játszottak az elhagyott területen.
A szakemberek a kudarc ellenére sem mondtak le a térség szénkincsének mind teljesebb feltárásáról. Hosszú szünet után 1967 és 1981 között tizennégy térképező fúrást végeztek az egykori bánya körzetében. Ötven–százötven méteres mélységhatárig hatoltak le. A kutatófúrások nem hoztak azonban eredményt, a már ismert területi kifejlődést igazolták. 1984-ben a falu lakott területétől északra öt, mintegy ötven méter talpmélységű fúrást mélyítettek az esetleges külfejtésre alkalmas lignit feltárására. Azonban a fúrások eddig a mélységig meddőnek bizonyultak. A közép-dunántúli szénbányászat közelmúltbeli leépülésével már nem is számíthatunk a bányaművelés újraindítására Noszlopon. A lignit tovább érik a falu alatt, várva, hogy egyszer majd energiaforrásul szolgálhasson a környék lakosságának.
A bakonyalji táj földje köves, karsztos. A legelőket járó állatok gyakran a sóskövek közül kénytelenek előkeresni táplálékukat. Némely dűlőben szántáskor bőven vet fel követ az eke. A Vörösharaszt talaja különösen köves. A nagyobb darabokat összegyűjtötték, és a dűlő végére hordták, esetenként utat javítottak velük. A gazdák a kevésbé értékes, alig termő földrészeiket rétnek, legelőnek hagyták. A határbeli munkák idején állataikat pihentették, legeltették itt.
A falutól nyugatra eső szántók talaja a legjobb minőségű. A humuszon kiválóan terem a búza, míg másutt inkább a rozs. A bogdányi határ Homok-dűlőjéből építkezéshez homokot termelnek ki. A kisbogdányi Agyagosi telekről a közeli téglagyárat látták el agyaggal.
A noszlopiak többsége szereti és jól ismeri a község határát, ragaszkodik a felnevelő tájhoz, amely változatosságával nemcsak gyönyörködtet, hanem pihenést is kínál a mindennapok hajszájában. Kedvelt családi kirándulóhely az egykori Pityer-malom környéke, a Hajagos erdőbeli szakasza és a berkek, erdők gombában, vadvirágokban gazdag világa. Alkalmi látogatásaikon az elszármazottak szívét is megdobogtatja az ismerős, soha nem felejthető, álmaikban mindig élő szülőföld.
A fővárosba szakadt ifjabb Trombitás Endrét még gimnazista korában több vers megírására ihlette a falu és annak határa. A Hej, noszlopi szőlőhegy és A csodálatos határ című versét meg is zenésítette Dezső Lajos, a helyi tanító bátyja. Ez utóbbi nóta szövegét idézzük: „Feljött a nap a bakonyi hegyek fölött / csendesen csörgedez a Hajagos-patak, / Lejárnak rá inni a szomjazó vadak. / Fülemile szól a fenyőlombok között / Szólj csak, fülemile, dalold el, kismadár / Milyen gyönyörű ez a noszlopi határ! / Puha szellő libben, s az is azt súgja már, / Milyen tündéri szép a noszlopi határ. / Nem hallik zúgása a Pityer-malomnak / Csendesen hallgatja szavát a vadonnak. / Én is azt hallgatom, s szavát megértem már / Előttem legszebb táj a noszlopi határ.”
Csorda a falu határában
