Kálomisták, pápisták, lutheránusok | Száz Magyar Falu

Kálomisták, pápisták, lutheránusok

A Noszlop felé közeledő utazó már messziről két, magasan a falu fölé emelkedő templomtornyot pillant meg. Amint egyre közelebb ér, az egyik tornyon a szél irányába forgó kakast fedez fel. A rézlemez domborítás a napfényben meg-megcsillan, s látni engedi a kakast körülvevő babérlevél-koszorút és legfelül a csillagot. A másik tornyot kereszt díszíti.

A református és a katolikus templom a település egykori központjában, egymás szomszédságában áll. Az utóbbi tűnik fiatalabbnak, és méreteivel szinte rátelepszik az öregebb, bástyával övezett, kertben álló másikra. Látványuk több mint két évszázada szervesen a faluképhez tartozik, meghatározza azt. Harangszavuk távolba zeng, a helyieket a múló időre figyelmezteti, közös ünneplésre, hitgyakorlásra hív, és földi létünk végességét tudatosítja bennünk, de szétzavarja a forró nyári napok jeget hozó felhőit is. Ha bármelyik templom harangja elnémulna, az egész közösség fájlalná hiányát, a felekezeti különbség mit sem számítana.

A múltban azért nem lehetett ilyen általános a felekezeti béke. A két templom elhelyezkedése, méretbeli eltérése valamiféle réges-régi hitbéli háborúságot sejtet, elgondolkodtatja a szemlélőt, kérdések sorát veti fel a község letűnt vallási életére vonatkozóan.

Noszlop 1332-től már bizonyosan, de feltehetőleg már a korábbi évektől templomos hely volt. Szentegyházát Boldog Margit tiszteletére emelték a forgalmas pápa–devecseri út mentén. Falai közé fogadhatta a környező kisebb települések népét hitük megvallására. A nehézségek éveiben együtt szállt imájuk a könyörületes Istenhez meghallgatást remélve. A templom mennyezetívének festett díszítménye, a nap, a hold, a csillagok láttán megnyugodhatott a lélek, az univerzum érzete ébredt a padokban ülő, tekintetüket a boltíves mennyezetre emelő hívekben. A freskók a noszlopi katolikus egyházközség igényességét és módosságát mutatták az ott megforduló idegennek.

A reformáció XVI. századi erőteljes felvirágzása településükre is mély hatást gyakorolt. Az új szellemiség társadalmi, politikai és lelki vigaszt egyaránt nyújthatott a zaklatott, töröktől és belháborúktól terhes időkben. „Mely időtájban reformálódhatott Noszlop Helység, arra bizonyosságos dátumunk nincsen; hanem úgy vélekedhetünk, hogy ezen Helységben is ama nagy emlékezetű Török Bálintnak abban az időben a Pápai és a Tatai Dominiumok Földes Urának és ezen a részen az igazi Isteni tisztelet Helyreállítójának kegyes iparkodása által” – fogalmazott 1808-ban Bartza Pál református lelkész.

Mi sem tudjuk a reformáció ideérkezésének pontos dátumát. Ha nem is 1531-re tehető, mint Pápán, hisszük, hogy alig néhány évvel lehet későbbi. Török Bálint udvari papja, Illés Bálint franciskánus szerzetes a városból könnyen eljuthatott Noszlopra, hogy hatásos prédikációival terjessze az új hitet. Az egész község lakossága elfogadta a lutheri-kálvini hitújítást. Elfoglalták a templomot és a paplakot. Erőszakra nem is nagyon lehetett szükségük, mert a közösség egyöntetűen állt ki az evangéliumi igazság mellett. Legfeljebb papjukat űzték el, persze előfordulhatott, hogy ő is híveivel együtt tartott, kitért a katolikus egyházból.

Az első noszlopi református lelkész, akit név szerint ismerünk, Herczeg Benedek. 1618-ban ő szolgált a gyülekezetben. Ki tudja, hányadik volt a helyi lelkészek sorában: hat évvel korábbról adatunk van a templom tornyát díszítő vaskakasról, sőt a kovácsoltvas ékítményt meg is őrizte az eklézsia, ma a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményének régi műtárgyaként a pápai Ótemplomban rendezett állandó egyháztörténeti kiállításon látható.

A reformáció mindkét irányzata tért hódított Noszlopon. 1591-től, a csepregi kollokvium után a két protestáns felekezet szervezeti közössége megszűnt. Az evangélikusok kisebbségre jutottak a faluban, bár számarányukról nincs tudomásunk. Hogy nem lehettek kevesen, bizonyítja: 1629-ben el tudták foglalni a templomot a reformátusoktól. A felekezeti feszültségek fokozódásával a reformátusok új erőt merítettek. Három év után visszavették a szentegyházat, 1632-től ismét református prédikátora van a településnek. A noszlopi evangélikusokat ekkor még nem tiltották el a református templom használatától. A Noszlopy család egyik ágának tagjai szintén evangélikusok lettek. Az egyházi szervezetben a korai időktől inspektori (felügyelői) tisztséget töltöttek be.

A XVII. században háborítatlanul működhetett a helyi református eklézsia, gyarapodhatott, építkezhetett az egyházközösség. Noszlopon e század derekán még nem hullámzott végig az ellenreformáció, mert talán kevesen lakták a települést, és így kívül maradhatott a Pápát érzékenyen érintő vallási villongásokon. Herczeg Benedek 1618-tól 1623-ig volt a gyülekezet lelkésze. Utána 1627-től Rachonovius Mihályról van tudomásunk. 1632– 33-ban Laki Gergely, majd 1634–35-ben Vasas Tamás szolgált a faluban. 1639–1642-ben Körmendi Péter állt az eklézsia élén, őt Győri Péter követte 1646-ban. 1649-ben üresen maradt a lelkészi lak a faluban. Kocsi Mátyás 1654-ben, Körmendi János 1655-ben szolgálta istenét és a falubelieket. 1657-ben ismét megüresedett a lelkészi hivatal, a szomszédos polányi lelkész látta el a feladatokat. Szenci Márton lelkész neve 1658-ból ismert, Szikszai Mihály 1678–1682 között volt a gyülekezet prédikátora.

Amikor 1664-ben – Bartza Pál szerint 1663-ban – a török a falura támadt, elvitte a templomban felhalmozott javakat és a harangokat is. Öt éven át nélkülözte a harangszót a falu népe. Az 1756-ban, 84 éves korában elhunyt nemes Szekér István beszélte el a helyieknek, hogy az ő gyerekkorában nemes Noszlopi Péter és nemes Szekér Mihály Pápán „valamelly Ur embertől kértek annyira való pénzt, a’mellyen a Győri Vásárban harangot vehettek, mellyet a reformátusok kétforintonként fizettek le”.

Szikszai Mihály idejében az alig 32 házból álló település sok háborús viszontagságot elviselt népe az eklézsiában szenvedett károkat alig tudta helyreállítani. 1682-től három éven át Kecskeméti János a lelkész Noszlopon, akit Haraszti János váltott fel. 1694-ben Mihályházáról hozatták prédikátornak Harsányi Istvánt, aki 1701-ig szolgálta a lakosságot. Az ő idejében kapott először földet az eklézsia. A négyholdnyi területet a Pápai útra-dűlőben tüskésből irtották a hívek és vették művelés alá.

1698. június 7-én egyházi vizitet tartottak a faluban. A reformátusok ekkor már nem tudták, kinek a tiszteletére épült az általuk használt templom. A bolthajtásos szentegyház szószéke kőből épült, kórusa fából és deszkából készült, tetejét zsindely fedte. Felszerelése egyetlenegy ónpohárból és egy keresztelőtálból állt. A vizitátorok a paplakot „úgy-ahogy megfelelő”-nek találták. A prédikátor javadalma a hívek által művelt négy hold szántó volt a Pap földe-szerben. Évente tizenöt mérő terménnyel és hét forint készpénzzel tartoztak neki, a fogatosok pedig egy kocsi tűzifát szállítottak számára. Stólapénzként kereszteléskor egy kenyér és egy tyúk, aratásnál öt dénár és egy kenyér, esketéskor 25, temetéskor 12, gyászbeszédért 25 dénár illette a prédikátort.

1701-től Polgárdi Miklós került a gyülekezet élére. Az ő szolgálata éveiben a helység népe a nemes mezei lelkészi földek egy részét házhelynek alakította ki. Kárpótlásul nemes Noszlopy János ugyanolyan méretű három földet adott a Nagyszőlős felé menő út mellett. Polgárdi Miklós hat év szolgálat után Padragra költözött.

1707-ben a gyülekezet Borsosgyőrről hozatta Szalafői Jánost, aki emlékezetes lelkésze lett a falunak. Télen sem viselt csizmát a helyiek nagy ámulatára. Igen jól prédikáló ember lévén Mezőlakra csábították Noszlopról. Döntését megkönnyítette, hogy sok szarvasmarhát tartott, s állatainak mind nyári, mind téli ellátására kedvezőbb körülmények kínálkoztak Mezőlakon. Helyébe 1709-ben Révkomáromi György került, aki három évig élt a településen. Tokai Pál váltotta, őt Tápszentmiklósról hívta meg a gyülekezet, mivel ottani templomát a katolikusok visszavették, azután Tapolcafőn lakott hivatal nélkül. Lelkészsége idején villámcsapás ütötte le a torony tetejében lévő kakast, és megromlott az épület tetőzete és falazata is. Megújították, és a csonka tornyát kétrőfnyivel megemelték.

A puritán elveiről nevezetes lelkész a mennyezetfreskókat bemeszeltette. Három hold újabb földet szerzett az eklézsiának a Vörösharaszton. Érdemei ellenére mégis többeket magára haragított hívei közül. A matrikulában feljegyezte vétkeiket, szigorú rendet követelt. Némelyek ezt nem szenvedhették, és mindaddig bosszantották, amíg 1712-ben Rátótra nem költözött. Elmenetele után a megbélyegzettek megégették a matrikulát. A Kupról Noszlopra hívott Komáromi Márton ajándékozta meg az eklézsiát új matrikulával. A lelkészt, háromévi szolgálatot követően a faluban érte a halál. Szombati István idején 1721-ben a pesti vallásügyi bizottság előtt a helyi gyülekezetet a következők képviselték: Szombathelyi István prédikátor, nemes Csizmadia Tamás vármegyei esküdt, nemes Bógor István, Noszlopy Ferenc, Szücs Péter, Szántó István, Cziráky János, Németh Ferenc, Nagy Márton és Varga Benedek. Vallomásuk szerint ebben az évben csupán öt katolikus élt a faluban, a többiek mind reformátusok voltak.

1722-ben Polányból hívták Noszlopra Pető György lelkészt, akit „jó prédikáló embernek mondtak”. Pető uram járatos volt a „törvényes dolgokban” is, sokakat tanácsával segített, „az Eklézsiát szépen igazgatta”. Nevéhez fűződik a prédikátorkert kialakítása a lelkészlak mögötti hasznavehetetlen sűrű berekből kertet csináltatott a hívekkel s „azt gyümölcsfákkal bérakta”. Az ő idejében vetette le a szél a torony tetejéről a bádoglemezt, amit helyére visszatetetett. Tizenkét évi szolgálat után Veszprémbe költözött.

1734 márciusában Szemeréről érkezett a következő prédikátor, Gönczi János, aki ifjúságában veszprémi oskolamester volt. Három esztendőn át Noszlopon is oktatta a gyermekeket, míg a gyülekezet külön tanítót nem fogadott. Gönczi, miután elerőtlenedett, felhagyott hivatalával, de holtáig a faluban maradt. Adásztevelről jött utódja, Füredi Ferenc, 1749-ben. Eddig a katolikusok, mivel kevesen voltak, a reformátusokhoz jártak istentiszteletre. De a katolikusok földesura, gróf Esterházy Károly számukat minden módon igyekezett gyarapítani. Nem riadt vissza némely református jobbágyának tömlöcbe vettetésétől sem, csakhogy rábírja őket a rekatolizálásra. 1750-ben a gróf sövényfalú kis kápolnát építetett a katolikusok számára, és mestert is hozatott a faluba. Ebben az évben a reformátusok renoválták kétszobás parochiális házukat. A hívek újabb adományokkal gyarapították a gyülekezet vagyonát. Új „aranyos keszkenőt” csináltattak az úr asztalára. Ez év március 25-én Noszlopi János hét hold földet ajándékozott a gyülekezetnek. 1752-ben az úrasztalra két ólomkannát is vettek.

1757-ben a királyi helytartótanács parancsára az evangélikusokat elszakították a reformátusoktól. A kisebbségben lévő népességet a devecseri plébános alá rendelték. A református gyülekezet így mind a katolikusoktól, mind az evangélikusoktól megszabadult. 1759-ben a kicsi mellé egy új, két mázsa negyvenkét fontos harangot vásároltak, amelyet egészen 1803-ig használtak.

Két év múlva a Becsvölgyére távozott Füredi Ferenc helyére Fodor Ferenc prédikátor került. Alig kezdte el szolgálatát, máris ultimátumot kapott a megyétől: gróf Esterházy Károly váci püspök a helytartótanácshoz fordult, hogy segítségével visszakövetelje a templomot a reformátusoktól. Még ez év decemberében vizsgálatot tartottak a helységben. A helyzet felmérésére Poór János megyei főszolgabírót, Körmendi István esküdtet és Tyukos János vaszari plébánost, kanonokot küldték ki. A reformátusok Mária Teréziához írtak könyörgő levelet, hogy elhárítsák a maguk vallásának „régi szabatos gyakoroltatása útjába került akadályokat”. Oltalomért esedeztek, s nemhiába: az uralkodó Bécsbe rendelte a noszlopi reformátusok követeit, akik „kegyelmes rendelettel” tértek meg. Az addigi status quo fenntartását hagyták jóvá 1762-ben.

A katolikusok nehezen fogadták el a számukra kedvezőtlen döntést. A reformátusok zaklatásukról panaszkodtak. Gróf Esterházy sem átallotta embereit lesbe állítani Becsepusztán, hogy fogják el az ott áthaladó, a szomszédos Polányba tartó prédikátort. A lelkészt ezért noszlopi hívek kísérték a polányi istentiszteletekre. Néha cselhez kellett folyamodniuk, hogy kijátsszák a rájuk leselkedőket: kanászszűrbe öltöztették a prédikátort, akit nem ismertek fel Esterházy emberei.

1765-ben a református lelkészt Rédére rendelték. Helyébe Szikszai Nagy Sámuelt hozták. Az ő idejében került sor a templom megújítására, mert tornya megromlott, és boltozata leszakadással fenyegetett. Az épület állagának felülvizsgálatára a megye Poór János főbírót és Martonfalvay László esküdtet delegálta, akik megadták az engedélyt a reparációra. Ennek költségeihez sokan járultak hozzá, még hat evangélikus asszony is és több vidéki, polányi, kupi, vecsei, alásonyi, acsádi és pápai református hívő.

A katolikusok ennek ellenére bíztak abban, hogy visszakaphatják a templomot. 1767-ben a kegyúr Teuffel Kajetán személyében plébánost hozott a faluba. De nem maradt sokáig, őt már a következő év elején Lausits Márton váltotta, aki 1771. április 14-ig szolgált a községben. A győri püspök felszólította Esterházy Károlyt, aki ekkor már elfoglalta egri püspöki székét, hogy a kis kápolna helyett emeltessen templomot a katolikus hívek számára, jelöljön ki plébániahelyet, és adományozzon földet az egyházközség fenntartására. A kegyúr válaszában kifejtette, nem igyekezett volna plébánost hozni Noszlopra, ha nem reménylené a templom visszaadását. A győri püspök szintén őfelségéhez fordult a templom ügyében, aki azonban nem változtatta meg korábbi döntését. Sőt elrendelte, hogy a földesúr „a maga vallásához való buzgóság szerént” szükséges és elegendő költséget adjon a templom, a parochiális és mesterház megépítésére.

A kegyúr ekkor ismét tárgyalást kezdeményezett a reformátusokkal. Hajlandó lett volna telket adni nekik a falu másik felén templom és paplak emelésére, ha visszaadják a régi templomot és a parókiát. A reformátusok megtagadták az alkut. A gróf, csak hogy „borsot törjön a nyakas kálvinisták orra alá”, a község legszebb helyén, a saját telkén, közvetlenül a református templom és paplak elé egy impozánsnak ígérkező templom alapját tetette le. Ezt látva a reformátusok, cserébe az új templomért, már visszaadták volna a régi, aránylag kicsi templomot. Ebbe viszont sem a püspök, sem a hívek nem mentek bele.

Gróf Esterházy Károly a templom tervezését Pauly Mihály építészre bízta, aki Pápán élt a család szolgálatában. A bécsi kőmívesfamíliából származó férfiút 1771-től alkalmazta az uradalom. A megyében több falusi istenháza tervei fűződnek a nevéhez. Az ő munkája többek között a pápakovácsi, nyárádi, pápateszéri, hidegkúti, bébi, pulai, bakonyszűcsi, bakonyszentiváni, csóti és balatonarácsi plébániatemplom. A kegyúr pártolta az új, modern építészeti formát, építészétől biztos szerkezeti megoldást és egyszerűséget követelt. Mindezek jegyében a késő barokkos formavilág elevenedik meg a noszlopi katolikus templomon. Az építés lassan haladt, a felszentelés sokáig váratott magára. Végül Pauly életének egyik utolsó plébániatemplom-építkezése lett.

1769-ben Szikszai Nagy Sámuel református lelkész Békésre költözött. Helyét Győri István foglalta el. Prédikátorsága második évében kérelmet adtak be a vármegyéhez új temető megnyitásának engedélyezésére. A vizsgálódásra a vármegye Holcz Ferenc főszolgabírót küldte ki, aki mind a reformátusokat, mind a katolikusokat eltiltotta a református templom mellé temetkezéstől. Mindkét részre új temetőt jelölt ki a falu szélén, a máig használt területen. Az egyezségbe azonban nem vonták be a kegyurat, és a katolikus híveket sem kérdezték ki. A főszolgabíró döntését mégis egy lutheránus nemes támadta meg.

Noszlopy Ferenc – akit igen nyughatatlan emberként jellemeztek a reformátusok – panaszos levelet intézett az uralkodóhoz, a régi temető megszüntetését sérelmezte. Szerinte annak területét növelni tudták volna a prédikátori kertből. Kifogásolta azt is, hogy az új temetőhely nem a reformátusoké, hanem a falu közös tulajdona. A nemes úr arra is emlékeztette őfelségét, hogy a reformátusok nem originálisan, csak foglalásképpen bírják templomukat, ráadásul a katolikusokkal közös harangjukat sem adták át, inkább elrejtették.

A temetőt a felszólamlás ellenére végül is a tervezett helyen alakították ki, és árokkal vették körül. Egyik felén a reformátusok, másik felén a katolikusok sírkertjét üres terület választotta el. A vármegye 1772 végén hagyta jóvá a tervet. A területrendezési munkák ellenőrzésére Orosz Ferenc főszolgabírót és Kajáry Pál esküdtet küldték a faluba. Ők döntöttek a vitás harangról is. Értékét tizenegy forint negyven garasban állapították meg. Az összeg felét a reformátusok azonnal megfizették, s immár jogos tulajdonukként feltették a szent bronzot a toronyba.

Lausits Márton plébános helyét 1771. áprilisától Hollósy Mihály foglalta el a noszlopi katolikus gyülekezet élén. Alig két évig élt a faluban. Őt Vargyai István követte 1773. február 17-től. A plébános a vízkeresztkor szokásos házszentelést megpróbálta elvégezni a reformátusok házainál is, de már nem fogadták a más felekezethez tartozók. Erre Vargyai uram a reformátusokat kezdte zaklatni a nagypénteki harangozásuk miatt. (A katolikus szertartásrend szerint ezen a napon nem szólalnak meg a harangok, hiszen azok ekkor „Rómába mennek”.) Arra is kérte őket, hogy vasár- és ünnepnapokon ne harangozzanak előbb, mint a katolikusok. A vármegyéhez is folyamodott, mivel a református gyülekezettel nem jutottak egyezségre.

A megye elutasította a plébános kérését, a harangozásban a korábbi gyakorlat folytatását rendelte el. Közben néhány református katolikussá lett. Ennek ellenére 1795-ben Csüry Péterné a reformátusoknak is adakozott, ami a volt gyülekezetéből való harag nélküli távozásra enged következtetni.

1779. május 6-án Bajzáth József veszprémi püspök, a Szent István lovagrend középkeresztese, császári és királyi belső tanácsos, a magyar királyné udvari kancellárja látogatta meg a noszlopi katolikus egyházat. A tizenkét évvel korábban épült kápolnát rendkívül rossz állapotban találta, az közel állt az összedőléshez. Egy oltár állt benne jó és sértetlen oltárkővel, három terítő és antipendium díszítette. A keresztelőkút a szent olajokkal „tisztes helyen” volt a püspök szerint. A hívek imádására és a szentáldozásra a plébános kéthetente újította meg az oltáriszentséget. Hetente sütöttek ostyát a misézéshez, s azt megfelelő száraz helyen tárolták. A felszereléshez egy kehely tányérkával, egy monstrancia, egy áldoztató kehely, egy belül aranyozott ezüst szelence a szent útravaló vitelére és a szentolajok őrzésére, három miseruha a hozzá való felszereléssel, korporálék, kehelykendők, két karing tartoztak, valamennyi ép és tiszta volt ekkor. Három zászlót, egy umbellát és két misekönyvet őriztek. A híveket egy kisharang hívta misére. A templom és a plébánia fenntartásának alapját kilenc hold szántóföld képezte. Ezek a földek négy dűlőben feküdtek. Négyszekérnyi szénát adó rét tartozott hozzájuk a Cseresznyés alatt. Ebben az évben az egyházi birtokot Nemes János bérelte húsz forintért. Az egyház jövedelmét gyarapította még a perselypénz, a harangozási díj és a kölcsönbe kihelyezett 128 forint és hetven krajcár kamata. Hat személynek hiteleztek ekkor s az egyházközség 56 forint és 92 krajcár készpénzzel rendelkezett. Az egyház vagyonáról a templomatyának kellett számot adnia a kerületi esperes és a helyi esküdtek előtt.

1779-ben a harmincesztendős Fekete József lakta a noszlopi plébániaházat. A teológiát Győrött tanulta, anyanyelvén kívül még németül beszélt, bár erre a tudására nem volt szüksége sem Noszlopon, sem a filiákban: Pápasalamon és Oroszi falujában, Bogdánpusztán. Csak Pölöskepusztán beszélhetett németül a betelepített hívekkel.

A paplak részben fából, részben szilárd anyagból épült. Három szobából, egy konyhából, egy kamrából állt, és istálló tartozott hozzá. Fenntartása és javítása a híveket terhelte. A plébános párbérként minden telepestől évente harminc krajcár készpénzt és fél mérő rozsot kapott, a zsellérektől ennek a felét. Az igával rendelkező telepesek még egy szekér tűzifa szállításával is tartoztak neki.

Keresztelésért 25 krajcárt, esketésért egy forintot, egyházkelőért tíz krajcárt fizettek a hívek. A gyónóképesek temetésének tarifája ötven krajcár, a gyónásra képteleneké, a kisgyermekeké 25 krajcár volt. A plébános 19 darabban fekvő szántóföldjét és rétjét a hívek művelték meg, a termények betakarítása és a rét kaszálása is az ő feladataik közé tartozott.

A plébános mindennap misézett, Szent Mihály naptól Szent György napig tíz órakor, különben kilenc órakor kezdte a szentbeszéddel egybekötött istentiszteletet. Ünnepnapokon mise után az ifjúság részére tartott oktatást, délután litániára várta a híveket. A házasulandókat az előírások szerint kihirdette, és előzőleg megvizsgálta hitbéli ismereteiket. A szentségeket késedelem nélkül kiszolgáltatta. A szent útravalót kelő tisztelettel, karingesen, lámpával, a mester vagy más valaki kíséretében vitte a betegekhez. A plébános saját értékes könyveiből könyvtárat őrzött. A plébánián anyakönyvet és jegyzőkönyvet – historia domus – is vezettek.

1779-ben Noszlopon 311 gyónóképes és 167 nem gyónóképes híve volt. Ezek az adatok a katolikusok tömeges beköltözéséről tanúskodnak. A helységben ekkor még 116 evangélikust tartottak számon. Pápasalamonban 198 gyónóképes és 102 nem gyónóképes tartozott a gyülekezethez. Orosziban 117 gyónóképest és 86 nem gyónóképest látott el. Bogdánban csak négy, Pölöskén pedig csupán hat gyónóképes élt a vizitáció évében. A püspök a máterhez és a filiákhoz tartozó katolikusokat elég jámbornak találta, és vallási ismereteikkel is elégedett volt. Megjegyezte, hogy „az igaz hittől senki sem pártolt el”, sőt a plébános buzgolkodására ketten tértek meg oda. A faluban katolikus vallású bába élt, aki felesküdött, így szükség esetén érvényesen és megfelelő módon keresztelhetett. A falun kívüli temető ellen sem emelt kifogást a vizitátor, s feljegyezte, a helységben nincs szükség sírásókra, mert a hívek egymást kisegítve végzik ezt a szeretetszolgálatot.

A püspök hiába volt elégedett a fiatal plébános szolgálatával, ez év július 10-én már távoznia kellett a faluból. Az egyébként alkalmas papot bizonyos, közelebbről meg nem nevezett vétke miatt mozdították el állásából. Helyébe Szűzi Mihályt hozatták, aki 1784. szeptember 15-ig volt a katolikus gyülekezet plébánosa Noszlopon.

Vass István lelkész tizenegy és fél esztendőt töltött a református egyházközség élén. 1783-ban Szentgyörgyvölgyre költözött, helyét Által Ferenc vette át két évre. Szívesen maradt volna, de a gyülekezet helyette Köveskálról Szalay Jánost hívta a faluba. A prédikátort két év múlva ismét a szentgyörgyvölgyi eklézsia választotta meg, onnét pedig visszajött a községbe Vass István. Csupán másfél évet szolgált, a hátralévő fél esztendőben az iskolamester látta el a lelkészi teendőket is. 1787-ben az országos népszámláláskor ötszáz református, 565 katolikus, 101 evangélikus és 35 izraelita élt a helységben. 1788-ban Tóth Mihály prédikátor került Noszlopra, és kilenc esztendőt töltött a faluban.

Az 1790. évi tűzvészben leégett a prédikátor, az iskolamester háza, és a templom is károkat szenvedett. A lelkész a parókia újjáépítéséig nemes Trombitás András házában lakott. 1791-ben a húsvét előtti héten költözhetett vissza a paplakba. Az égéskárok felszámolására a gyülekezet 1527 forintot és 22 krajcárt gyűjtött össze, amit fel is használtak a helyreállítási munkák során.

Tóth Mihályt 1797-ben Körmendre rendelték. A helyi reformátusok Pozsonyba üzentek Bartza Pál seniorért, hogy vállaljon prédikátorságot Noszlopon. Az ifjú még egy évig a jénai egyetemen gyarapította tudását. A noszlopiak vártak rá, s 1798. február 21-én végre a faluba tudták hozatni.

1799. március 15-én Egerben elhunyt a noszlopi katolikusok kegyura, gróf Esterházy Károly. Végrendeletében meghagyta, hogy lelke üdvéért minden pompa és fényűzés mellőzésével csak a pápa-ugod-devecseri ősi uradalom egyházaiban végezzenek háromnapos gyászszer-tartást, amelyekhez a költségeket is biztosította.

A devecseri uradalomban ekkor még csak öt plébániatemplom állt, Noszlopon kívül Káptalanfán, Petenden, Hidegkúton és Devecserben. Mészáros István noszlopi plébános, aki korábban a veszprémi püspök mellett szolgált, 1798 végétől éppen Esterházy Károly püspök révén nyerte el az itteni plébániát. Néhány hónap múlva már pártfogójáért kellett gyászmisét mondania. A püspök utasítása szerint a plébánosok misénként egy aranyat kaptak, az iskolamesternek két forint járt, gyertyákra naponta egy aranyat juttatott. A gyászmise résztvevői vagy az egyházközség szegényei között mindennap két aranyat osztottak szét.

1800. augusztus 21-én a faluban kitört újabb tűzben földig égett a katolikusok kis fakápolnája. Bajzáth József püspök engedélyezte, hogy a plébános, Mészáros István a paplak nagyobbik szobájában misézhessen köznapokon, vasár- és ünnepnapokon pedig Devecserben vagy Pápasalamonban kellett misét mondania. Mise tételére fel is szentelték az „öregebb szobát”.

Az ünnepi szentmiséken a hitben gyengébbek nem vettek részt, nem vállalták a hat, kilenc kilométernyi utat Salamonba, illetve Devecserbe. A plébános megállapítása szerint olyanok is akadtak a katolikusok között, akik a nehéz helyzetben a reformátusokhoz húztak. Ezért engedélyt kapott vasár- és ünnepnapokon való misézésre is az „öreg szobában” az új templom elkészültéig. A noszlopi katolikusok sokszor fordultak kegyurukhoz, hogy mielőbb fejezzék be a templom építését. A katolikusok temploma 1804. december 8-án benedikáltatott a Hétfájdalmú Boldogságos Szűzanya tiszteletére.

A templom és a plébánia fenntartására már 1767-től, a plébánia megalapítását követően adott földeket a kegyúr. A kilenc hold több darabban, a jobbágyok birtokai között feküdt. A plébániai rét a Csűri-berek alatt az úgynevezett Cseresznyésen húzódott. A földeket eleinte a hívek művelték felesben, majd bérbe adták. Öt éven át tizenöt forint bérleti díj illette értük a plébániát, aztán tizenkét évig húsz forintot fizettek utána évente. Mivel ezek a földek vizesek voltak, alig hoztak termést, a bérlők felhagytak a megmunkálásukkal. 1789-ben Tunkovits Ferenc plébános maga vette kezelésbe azokat évi húsz forint bérleti díjért. Egészen haláláig művelte a plébániai földeket s utódja, Mészáros István sem vált meg tőlük.

Mészáros plébános tizenkét éven át használta a földeket minden különösebb gond nélkül. Ekkor azonban probléma támadt. A frissen elkészült templomba nem tudtak orgonát venni a hívek. A plébános nem akarta teljesen kiüríteni a templom szerény kasszáját, és adósságba sem kívánt keveredni a vásárlás miatt. A hívek ekkor szemet vetettek a templom birtokára, amit a plébánosok kemény munkával jó karba helyeztek. Levelükben azt tanácsolták az uradalmi intézőnek, hogy a plébániai földeket árverésen adják ki a legtöbbet ígérőnek. Mészáros István rossz néven vette hívei ilyetén eljárását. S gyorsan kiderült: az egyházközség elöljárói semmit sem tudtak a levélről, tagadták, hogy annak megfogalmazói a közösség véleményét tolmácsolták volna. Az elöljárók szerint a tehetősebb gazdák így akartak hozzájutni a földek bérleti jogához. Ornyik Károly uradalmi vikárius végül mégis elfogadta a levelet író katolikusok javaslatát. Döntését a plébános kényszerűen tudomásul vette, s örült, hogy megszabadult a földektől. Hangsúlyozta: azoktól már korábban is meg kívánt válni, és felajánlotta a híveknek, hogy velük közösen műveli a templom javára. A hívek erre nem mutattak hajlandóságot, ezért a plébánosnak különösen fájt, hogy az árveréssel úgy tüntették fel a dolgot, mintha ő nyerészkedni akart volna.

Az 1800. évi tűz nagyobb károkat nem okozott a reformátusok templomában, de a parochiális épületben és az iskolaházban annál súlyosabb károk estek. Nyolc év múlva Bartza Pál lelkipásztor már a megújított épületeket jellemezhette. A nyugat–keleti fekvésű templom nyugati felén állt a fundamentumától közepéig kőből rakatott torony. Tetejében zöldre festett nagy bádog gomb és sárgára festett csillag díszlett. A toronyban két harang függött. A nagyobbikat 1803-ban, Pesten öntették. Ehhez felhasználták a korábbi, két mázsás és negyvenkét fontos anyagát. Az új harang öt mázsa tizenegy fontot nyomott. Felirata felül: „Funkt Henricus Eberhardt Pestini 1803.”, alul pedig: „A Noszlopi református Eklézsia közönséges akaratából vette a T. N. Bartza Pál prédikátorságában.” A kisebbik, korábban a katolikusokkal közösen vásárolt harangon ez a felirat szerepelt: „A noszlopi N. Kálvinisták csináltatták Anno 1769.” A templom keleti végén egy vörösre festett vaskakas állt, melybe bemetszették a készítés évét, az 1612-es évszámot.

A lelkész a gyülekezet clenodiumait ekként sorolta fel: „A keresztelő edények 1. Egy ón tál. Az amellyen semmi jegyzés sincsen. 2. egy keresztelő víznek való kannácska, ez is minden írás nélkül való vagyon. 3. egy már félre tétetett kannácska, amelynek fenekére ez vagyon alig látszó betűkkel felmetszve: Noszlopi Ekklézsiának vette Tokai Pál a. 1715. Az Úrasztalhoz tartozó edények; Három kannák, a nagyobik mintegy hét vagy nyolc itzés, amelynek oldalán ez vagyon: A Noszlopi Ekklézsiának készíttette Szikszai N. Sámuel prédikátor 1767. 2. mintegy három itzés ezen 1761 A Ns. Ref. Noszlopi Sz. Ekklézsia számára készíttetett F. F. P. idejében. 3. mintegy másfél itzés ezen metszéssel: a Ns. Ref. Noszlopi Sz. Ekklézsia számára készíttetett F. F. P idejében. Ezen kívül vagynak Két megaranyozott réz-poharak egyforma mértékben, amelyeknek fenekeken ezen metszést lehet látni: A N.Noszlopi Reformata Sz. Eklézsia készittette T. Sziklai N. Sámuel Ur prédikátorságában 1767. esztendőben. Urvacsorája kiszolgáltatásának alkalmatosságakor az asztalra kitenni szokott három szebb és betsesebb abroszok, a több közönségesebbeken kivül. A Szent-jelekre terittetni szokott nevezetesebb és drágább keszkenők u. m. 1. Egy fejér gyolcs v. patyolat keszkenő, amely zöld, sárga és veres selyemmel s aranyfonallal Czifrán kivarratott keszkenő, mellyre veres selyemmel körös körül ez vagyon varrva: A Noszlopi Reformata Eklézsiának Varga Benedek, Cziráki Susanna s Csüri Erzsébet varratták. A közepe táján: Pétri Jutka varrta: 1732. 2. Egy rózsa szinü tafota keszkenő, amelyre körös körül másfél ujjnyi szélességü arany csipke vagyon varrva, amelyet ezen szent végre az 1789 dik Esztendőben Ns. Csizmadia Péter felesége, Ns P...nge Juliánna ajándékozott. Vagynak még ezen kívül más alábbvalóbb abroszok és keszkenők is az Ekklézsia ládájában, de amelyek mind a régi és durva és nem a mostani fejlett izléshez alkalmaztattak, már ma nem használtatnak.”

Bartza Pál írt a templom mellé épített prédikátori házról is. Az teljesen kőből való, és zsúppal fedték. A lelkész felpanaszolta, hogy a ház két egymásba nyíló szobáját nem deszkázták ki, így ezek a helyiségek – különösen telente – egészségtelenek. Bartza fájlalta azt is, hogy a cselédektől és „más jövő-menőktől” nem vonulhatott el egy külön szobába megpihenni és elmélkedni.

A lelkipásztor alkalmatosabb prédikátori ház építését sürgette, amelynek ügyében „megpironkodtatta” a gyülekezet elöljáróit. Keserűen vetette papírra: „de mindeddig vélek semmire sem lehetett menni”. A gyülekezet helyzetét így írta le: „Semmiböl semmi jövedelme nem lévén, igen szegény.” Az egyházközségnek ugyan tizennégy helyen voltak szántóföldjei, melyek közül tízet a prédikátor, négyet pedig az iskolamester számára műveltek, ámde azokon, jobbára a rossz megmunkálás következtében csak tövis, bogáncs és kóró termett. A lelkész elkeseredésében az elöljárók egyetértését és buzgóságát kérte számon.

Bartza Pált 1811-től 1824-ig Németh János követte, majd Kóczán Józsefet hozatták Noszlopra, aki kilenc évig szolgált a faluban. Az ő idejében tört rá Noszlopra a kolera. Ahogy már említettük, saját feleségét is temetnie kellett.

A katolikusoknak 1817-ben már javíttatniuk kellett új templomuk tetőcserepezését. A munkára kölcsönt vettek fel, mert a kasszában erre nem volt elég pénz. 1818-ban a kegyúr öt forint értékben új miseruhát rendelt a plébános részére, de a gyülekezetnek kellett kifizetni a vételárat. 1827-ben a nagy tűzvészben annyira megrongálódott a templom, hogy a helyreállítási munkákra hitelt vettek fel. 1830-ban a sekrestye és a plébániaház felújítására költöttek. A plébános szobáiba télen a szél behordta a havat, rendbehozatták az ajtókat. A költségekhez hozzájárult a kegyúr is, kiutalta a szükséges anyagokat.

1830. január 4-én „mellbaja” sírba vitte Mészáros István plébánost, 57 éves korában hunyt el. Helyére március 5-től Vajda Antalt rendelték. 1831-ben a kolera szedte áldozatait a katolikus hívek között is. A következő év július 5-én óriási szélvész és jégeső érte a falut. Megrongálódott a templom, a plébániaház és a mesterlakás tetőzete. A kegyúr csak a templomjavítást segítette anyagkiutalással, a többi munka költségei a katolikus jobbágyokat terhelték.

Vajda Antal 1838-ban megbetegedett, néhány hónapig Németh Constantin atya helyettesítette. Vajda halála után, 1838. szeptember 3-tól Polczer Ferenc került a faluba. A veszprémi születésű, polgári családból származó férfiú szülővárosában végezte tanulmányait. 1828-ban szentelték pappá. Noszlopon egy évig adminisztrátor volt, s csak 1839. október 19-től plébános. 1850. augusztus 27-ig szolgált a faluban, majd átment a szintén gróf Esterházy Károly kegyurasága alá tartozó devecseri plébániára. 1844 nyarán restauráltatta a templom tornyát és tetőzetét, valamint felújíttatta a plébániaházat és mesterlakást összesen 520 forint 35 krajcár költséggel.

Két év múlva az 1827. évi tűzvész alkalmával megrepedt és lezuhant harang felmondta a szolgálatot. Újra és nagyobbra öntette a gyülekezet. Ötszáz forintot gyűjtöttek össze közadakozásból, de még hiányzott százötven forint a kisebb lélekharang kiöntetésére és a harangláb megjavíttatására. Kegyurukhoz fordultak, aki a „mostoha termés, kenyérszűke és a nagy adó miatt” kiutaltatta számukra a hiányzó összeget a devecseri uradalmi pénztárból a templomi földek és a rét árendája terhére. Az új harang eredetileg a vöröstói templom számára készült Győrött Hoffer Károly harangöntőnél, de oda nehéznek vélték – 109 fontot nyomott –, ezért a noszlopiaknak adták. A harangot Stankovits János győri megyés püspök szentelte fel Szent József tiszteletére.

A reformátusoknál Kóczán József távozása után 1833-tól Kóczán Pál került a gyülekezet élére. 1851-ig szolgált Noszlopon. Utódja, Kovács Lajos 1852-től egészen a század végéig, 1896-ig élt a faluban. Az ő idejében építették át a mai formájába a református templomot. 1853-ban Pap Ignác adományából készült a szószék, a Pap család címerével a közepén. Fából faragták, hat fehér oszlop díszíti, és részben aranyozott. Ebből az évből való a szószék melletti Mózes-szék is. 1860-ból származik az úrasztala feketére festett lábakkal és fehér márványlappal. A lelkészlakást is átépítették 1853-ban, az iskolát pedig 1888-ban.

A katolikusok ezekben az esztendőkben kegyurukkal, Esterházy Miklós gróf örököseivel pereskedtek legelőjük, majd az évenkénti failleték kiadása ügyében. 1858-ban a roszszabbodó templomtorony és a plébánia padlásának kijavításához anyagért folyamodtak a kegyúrhoz. A torony javításához kaptak csak némi hozzávalót. De a templombelsőt néhány év alatt egészen újjá tudták alakítani.

Noszlopy Ignác a templomnak oltárokat, orgonát, csillárokat és egyéb berendezési tárgyakat adományozott. A Szent István rend lovagja, a budai úrbéri főtörvényszék elnöke noszlopi tartózkodásai idején sohasem mulasztotta el a szentmisét. Családja számára külön padot készíttetett, amely a sekrestyében, az oltár felé néző ablak előtt állt.

Kisbogdányban Rohonczy Ignácné állíttatott fakeresztet. Ennél maga köré gyűjtötte a helyi cselédség gyermekeit, és közöttük térdelve imádkozni tanította őket. A Rohonczyak buzgó katolikusok voltak, akik áldoztak is a templom javára: több, máig használt miseruhát vásároltak.

1889-ben kezdődött a nagyszabású rekonstrukció. Kívül-belül rendbehozták. A 4600 forintnyi költséget a templom kasszájából fedezték, a kegyúr nyolcszáz forintot érő anyagkiutalásával járult hozzá az építkezéshez. Ekkor már Szauter Ignác volt a plébános a faluban. Polczer távozása után 1850-től 1870-ig Németh József esperes plébános állt a gyülekezet élén, akit Szauter Ignác követett: negyven éven át szolgált Noszlopon. 1896-ban a lazarista atyák tartottak nagyhatású missziót a községben. 1905-ben a hívek közadakozásából páduai Szent Antal életnagyságú szobrát állították fel a templomban.

A reformátusoknál Kovács Lajos lelkipásztort 1897-ben Szekeres Mihály váltotta. Utóda 1909-től Németh József, akire ma is hálás szívvel emlékeznek a helyiek. 1906-ban új orgonát vásárolt a gyülekezet, rá öt évre pedig fehér márvány keresztelőmedencével gyarapodtak. 1912-ben a Noszlopi Református Nőegylet új úrasztali terítőt készített és ajándékozott a szentegyháznak.

Szauter Ignác után 1911-től két éven át Antal Lajos volt a plébánosa a katolikusok egyre népesebb gyülekezetének. 1925-ben a község 1787 lakójából 986 volt katolikus, a reformátusok lélekszáma nyolcszáz főt tett ki, és kívülük még hét zsidó élt Noszlopon.

Antal Lajos 1913-ban Somlóvásárhelyre ment át, helyére Hamvai Antal került, akit 1923. május 1-jén váltott Gvárdián József plébános. Gvárdián idejében 1927. június 2-án dr. Rott Nándor megyés püspök 239 gyermeket bérmált meg. Két év múlva kívülről renoválták a plébániatemplomot, a kegyúri uradalom csak anyaggal járult hozzá a felújítási munkákhoz. Mivel az előző évben, 1928-ban villám csapott a toronyba, és megrongálta annak süvegét, a kereszt alá bádogsüveget szereltek fel.

1930-ban a Szent Imre halálának kilencszázadik évfordulója alkalmával rendezett augusztus 20-i országos ünnepségen 32-en vettek részt a plébánia területéről. A helyi iskolában megemlékezéseket tartottak, november 5-én és az azt követő napokban pedig a hívek épülésére ünnepelt a katolikusok közössége Noszlopon. 1938. március 7–13. között Horváth János ukki és Novák Béla monostorapáti plébános vezetésével missziót végeztek a vegyes felekezetű faluban. Ezekben az években telepedett meg Nagybogdányban noszlopi Noszlopy Gáspár császári és királyi kamarás, nyugalmazott huszárőrnagy. Az özvegyember gyorsan barátságot kötött a helyiekkel. Reggelente részt vett a misén, szerette hallgatni a gyerekek éneklését. A vasárnapi szentmisék után elbeszélgetett a férfiakkal, és Habsburg Ottó díszmagyaros fényképét ajándékozta nekik. A Noszlopy család faluvégi, elromosodott kriptájából ő hozatta be az egyik régi sírkövet. A templom hátsó falába beépített sírkő feliratát sokan betűzgetik manapság is. Az országosan ismert történet szerint egyszer egy koldus állt meg előtte a fiával. Hátulról kezdték az olvasást, és szinte betűnként olvasták egybe: „-i csa-lád, -pi család”. Mire így szólalt meg az apa a máig élő hagyomány szerint: „Hagyd fiam, k… az egész család!”

Mind a katolikusok, mind a reformátusok gyakorta forgatták a Bibliát. Szekér Ferenc 1866-beli, bőrkötéses bibliáját kegyelettel őrzi famíliája. Felmenőjükről mesélik, hogy háromszor is végigolvasta a szent könyvet. A katolikus Ács Lőrinc nevéhez a szentes jelzőt fűzték. Templomatya volt, imádságokat olvastatott a gyerekekkel. Amikor azok a régi hosszú s betűt f-nek olvasták, a Krisztus helyett „Kriftuf”-t mondtak, mindig meghúzta a fülüket. A másik Ács Lőrinc rózsáiról a rózsás jelzőt kapta. Vallásos, templomjáró ember, hosszú éveken át templomatya volt ő is.

A kisbogdányi haranglábnál a családok sorban harangoztak, egymás között osztották be a szolgálat rendjét. Az egyik zsivány fiú egy este a közelben legelésző szamár nyakára kötötte ki a harangkötelet. A helyiek megijedtek, hogy félreverik a harangot, tűzre gyanakodtak. Sosem derült ki, ki volt a tettes.

A községben a felekezeti ellentétek csak lassan simultak el. A papok többnyire igyekeztek ezt előmozdítani, de előfordult, hogy a szószékről maguk is haragot szítottak, a másik gyülekezet ellen beszéltek. A két világháború közötti években bizony még gyakran felhangzott ez a katolikus csúfoló: „Páter noszter, apád suszter, öregapád varga, te vagy egy nagy marha. / Ismertem a nénédet, faólba’ lakott, benyitotta az ajtaját, majd bekapott. / Ismertem a bátyádat nagy gazdaember vót, / akkora garmada buzája vót, a güzü belement, a farka kinn vót.”

A gyerekek egy hangon énekelték a szöveget, a szóvégeket elnyújtották. A szülők szitálást játszottak a kicsikkel, fejüket az egyik tenyérből a másikba ütötték. Közben ezt mondták: „Szita, szita, paszita, kálomista, pápista.”

A katolikusok megkérdezték a református gyerekektől, miért van kakas a templom tornyán. Persze a feleletet is megadták: „Hát azért, mert ha tyúkot tettek volna rá, mindennap fel kellett volna mászni megmonyászni azt!”

1941-ben dr. Czapik Gyula megyés püspök 303 gyermeket bérmált meg Noszlopon a faluból és a filiákból. 1942-ben Sebestyén Sándor jegyző, a község lakosságának vallás szerinti megoszlását százalékban adta meg az alispáni hivatal részére. Ekkor 65 százalékot tett ki a katolikus, 33 százalékot a református és két százalékot az evangélikus népesség. Az evangélikusok Somlószőllőshöz tartoztak. A gyermekeik a hittant a reformátusokkal együtt tanulták. Szüleikkel rendszeresen a református templomot látogatták, csak a nagy ünnepeken csatlakoztak a somlószőllősi gyülekezethez.

1945 után, bár akadályozták a hitélet gyakorlását, az lényegében teret kapott. Az államosítást követően azonban az iskolákból kiszorult a hitoktatás, azt a lelkész és a plébános vagy a káplán végezte. A gyermekek első áldozók lehettek, bérmálkozhattak, illetve konfirmálhattak. Badalik Bertalan veszprémi megyés püspök 1956-ban 194 gyermeket bérmált. 1963-ban Klempa Sándor apostoli kormányzó 213 személyt részesített a bérmálás szentségében.

Németh József 1946-ig szolgálta a noszlopi református gyülekezetet. Utódai a nehéz években is helytálltak. Kovács Ferenc 1947-ben vezette az egyházközséget, Böröczki Béla 1948-tól 1969-ig szolgált a faluban. Borbás Tibor 1970-től négy éven át volt lelkipásztor Noszlopon. Az ő idejében renoválták a templomot. Csizmadia Lajos követte őt 1975–77 között, majd fiatal lelkész került a gyülekezet élére Hargita Pál István személyében. Az agilis ifjú vezetésével rendbehozták a temetőt.

A gyülekezet jelenlegi lelkipásztora 1990 óta Csont Tamás, aki féltő gonddal tartja össze a lélekszámban apadó gyülekezetet. Csupán 203 noszlopit tartanak nyilván református vallásúként. A hívek tudnak eklézsiájuk olykor fájdalmas, olykor dicső múltjáról, s őrzik, megbecsülik azokat a tárgyakat, relikviákat, amiket őseik hagytak rájuk. 1992-ben meg is újították a régi templombelsőt, amit egy szép, dr. Trombitás Endre által készített csillárral gazdagítottak.

Gvárdián József plébános 1964. június 28-án ünnepelte ötvenéves papi jubileumát. Aranymiséjén hívei sokasága és a kerület papsága is részt vett. 1966-ban vonult nyugdíjba, helyére Kirscher Hugó került. A plébános ezüstmiséjét 1980-ban tartotta. Haláláig, 1987-ig szolgálta a gyülekezetet. Néhány hónapig Kiss János, majd három évre Somlai Péter lett a Kirscher idejében épített új plébániaház lakója. Somlai Tüskevárra költözött, Bakos Frigyes jött utána a faluba Ajkáról. Két év után Udvari János váltotta, aki három évig maradt a gyülekezet élén.

1994-től Ebele Ferenc plébános látja el a katolikus híveket. Nem költözött a községbe, mert a magyarpolányi plébánia vezetésének gondjai is reá hárulnak. A két materen kívül Orosziban és Bakonypölöskén szolgál. A noszlopi katolikusok lélekszámát mintegy nyolcszáz főre teszi, Orosziban százötven, Pölöskén háromszázötven katolikus vallású személy él. Vasár- és ünnepnapokon mindig megtelnek a templomok, és több mint félszázan rendszeres templomlátogatók. Az iskolai hitoktatás talán javít ezen a helyzeten.