Viharos évtizedek, újrakezdett évek | Száz Magyar Falu

Viharos évtizedek, újrakezdett évek

Az első világháború után a hadirokkantaknak földet osztottak a Vörösharaszton. Ez a terület a grófi birtokhoz tartozott, nyilván állami kárpótlással juttatták földhöz a háborús sebesülésekkel, maradandó betegségekkel küszködő noszlopiakat. Horváth Sándor hadirokkantként trafikengedélyhez jutott. Nagy forgalmú üzletét a falu központjában, a pápa–devecseri út mentén építette fel.

A település életében fellendülést hozott a szénbánya megnyitása. Munkaalkalmat teremtett a helyieknek, biztos bevételt jelentett a háború utáni pénzromlás következtében is szegényedő családoknak. A bánya azonban – ahogy már utaltunk rá – néhány évi működést követően megszűnt. Gyom lepte el a két lejtakna bejáratát, a férfiak más után nézhettek. Lassan megindult az elvándorlás a faluból. A fiatal lányok egy része a fővárosban talált munkát, cselédnek, szobalánynak, szakácsnőnek álltak. Keresetük zömét hazaadták, így segítették az otthoniakat.

1924-ben ezerhétszázan laktak a faluban. A határban ezerhatszáz katasztrális hold földet birtokolt gróf Esterházy Tamás, a másik nagyobb birtokos Kovachich János volt 353 katasztrális holddal. A kisebb birtokosok között tartották számon a következőket: Ács Antal (22 katasztrális hold), Bábics Mihály (17), Cziráky József (18), Fábián József (32), Fábián Sándor (28), Bolla Lajos (19), Gvárdián József katolikus pap (32), Horváth József (16), Horváth Lőrinc (19), Kenessey Móric örökösei (36), Kiss Gábor (24), Narleus (?), János (18), Németh Gábor (32), Noszlopy Lajos (17), Noszlopy Tamás (22), Papp Ferenc (23), Papp Sándor (21), Parrag Károly (52), Radó János (23), református lelkész (19), Rosenberg Emil (56), hold), Trombitás Gábor (28 katasztrális hold), Vas Gábor (24), Vas István (26).

A mesteremberek nevei is ismertek ebből az évből. Ács: Bőte Lajos, asztalos: Marton Zoltán, Mihályi Vince és Nemes Károly, cipész: Rák Jenő, Szántó Károly és Trombitás J., csizmadia: Horváth Pál és Szántó Gábor, kovács: Csontos János, Nimsz Gábor és Reiner Márton, kőműves: Németh V. és Sikos Vince, szabó: Deutsch Béla, Horn Sámuel és Wéber István, kádár: Rosta Imre, Rosta János és Rosta József, gépész: Kovács Lajos, pék: Pákai János, marhakereskedő: Öszterreicher Manó, sertéskereskedő. Schwarcz Gábor, biztosítási ügynök: Réder Géza, szatócs: Kovács József és Mayer István, élelmiszer-kereskedő: Kurucz Béláné és Noszlopi Gáborné, vegyeskereskedő: Kiss József és Schmidek Jakab, kocsmáros: Hajmási Béla, Kozma Mihály, Perey István és Schwarcz Gábor, zöldségkereskedő: Sikos Dániel, tejkereskedő: Magó György, szeszfőzdés: Papp Sándor, vízimolnár: Czirfusz Sebestyén, Csongrád József és özvegy Reiner Mihályné.

1925-ben a község területének nagysága 5364 katasztrális hold, ebből szántó 2967 katasztrális hold, rét, illetve kaszáló 284, szőlő 11, legelő 324, erdő 1543 és terméketlennek minősült száznyolcvan katasztrális hold. A községhez ekkor Nagy- és Kisbogdány, valamint Pálházapuszta és Ferencmajor tartozott külterületi lakott helyként. Sebestyén Sándor jegyző a falu lakóinak számát 1787 lélekben adta meg, mindnyájan magyar anyanyelvűek. Noszlopon 1569-en, Kisbogdányban 32-en, Nagybogdányban 136-an, Pálházapusztán harmincan, Ferencmajorban húszan éltek. Noszlopon 314 lakás állt 431 lakrésszel, Kisbogdányban tizennyolc ház 22 lakrésszel, Nagybogdányban húsz ház 38 lakrésszel, Pálházapusztán hat ház tizenkét lakrésszel, Ferencmajorban három ház kilenc lakrésszel. A községházán kívül az egyéb középületek: a két elemi népiskola, a két paplakás, valamint a református, katolikus templom és a zsinagóga. A faluban élt egy körjegyző és egy adóügyi jegyző a községháza mögötti lakásokban hat szobában, amelyhez egy előszoba tartozott. A közösség szegődményes alkalmazottai: a kisbíró és a bába.

A községi képviselő-testület tíz virilistából, tíz választott tagból és kilenc póttagból állt. A helységben csendőrőrsöt tartottak fenn, a járőröző csendőrök a somlószöllősi körzetből látták el a feladatukat. A körorvost Devecserben érték el, a legközelebbi kórház és gyógyszertár is Devecserben volt. A település szegényházat működtetett, s ebben az évben hárman gondoztattak intézetben és öt elhagyott gyermeket vettek pártfogásukba.

„Csak jó kútvíz van” – jelentette a faluról a jegyző, s ugyanakkor négy helyi kocsmáról számoltak be. A fiatalok testnevelését, egyben hazafias nevelését a Leventeegylet végezte. Kulturális egyesületnek minősült a Katolikus Népkör. A legközelebbi vasútállomás a járási székhelyen volt. Terv maradt a devecser–pápai vasúti szárnyvonal megépítése, amely a falu mellett haladt volna el. A noszlopi vasútállomás helyét is kijelölték a zsidó temető közelében, persze hiába.

A községben százharminc lovat, ezerszáz szarvasmarhát és nyolcszázötven sertést számláltak össze. Főleg melegvérű lovat, szimmentáli szarvasmarhát és mangalica sertést tartottak. A község jövedelmét növelte a fogyasztási adó, az italmérési illeték és a községi pótadó. A közös vagyont az 52 298 korona takarékbetét és a két vásártartási jog jelentette.

Sebestyén Sándor jegyző a közigazgatási tájékoztató lap utolsó kérdésére így válaszolt:

„Mily feladatok megoldása volna a legszükségesebb a községben: utcák és utak fásítása, utcák és terek felárkolása és járdák létesítése.” Nos, a fásítás és az árkolás hamarosan, legalábbis részben megtörtént, ám a járdák kiépítése még sokáig váratott magára.

1927-ben a „fagyos szentek” pusztítottak Noszlopon. Amit a májusi fagy meghagyott, azt nyáron jégverés tette tönkre. Még a vetőmagra való is alig termett meg. Aztán a téllel kellett megküzdeniük. Másfél méteres hó borította a falut, az élet szinte megbénult. Alagutakat ástak a hóban, hogy ivóvízhez jussanak, és elláthassák az állatokat.

Üchtrich báró időközben eladta nagybogdányi földjeit, és elköltözött. Helyi gazdák, főleg amerikás noszlopiak vásárolták fel a birtokát.

1932-ben nagy változás történt a község életében, bevezették a villanyt. A családok többsége anyagi okok miatt mégsem részesülhetett az áldásban. Még évekig petróleumlámpa fényénél töltötték az estéket.

A „Nemes Közbirtokosság” alig vett tudomást a társadalmi reformtörekvésekről, továbbra is önálló szervezetként működött. Rendszerint a választott felügyelő házánál tartották évi rendes közgyűlésüket, ahol az aktuális ügyekről döntött a tagság. Mezőpásztorokat fogadtak külön a vörösharaszti és nemesmezei földjeikre. Illetményüket egy évre húsz mérő kemény gabonában (ennek egy negyed része búza, háromnegyed része rozs volt) szavazták meg. 1935-ben Papp Dániel felügyelő házánál Cziráki Sándort és Pál Istvánt fogadták fel mezőőrnek, akik saját vagyonukkal feleltek a mezőben adódó károkért. Feladatkörükhöz tartozott a területükön lévő utak és hidak karbantartása is. Külön ötven fillérrel javadalmazták őket a tettenéréskori kárbejelentésért.

Ebben az évben a nemes közbirtokosság vagyonából kikerült a római katolikusok és a reformátusok által közösen használt temető. A két egyház a régi használat jogán kebelezte be a területet. A kisajátítást a közbirtokosság, sajnálattal bár, de tudomásul vette. A kocsmája eladásából származó bevétel ellentételezte valamelyest az ott kieső hasznot. 1939-ben Molnár János közbirtokossági felügyelő a tagok elé terjesztette a helyi „Polgár birtokosok” kérését, miszerint a nemes birtokosság legelőjéből szeretnének bérelni egy részt. A közgyűlésen nagy számban megjelent nemes közbirtokosok azonban egyhangúlag elutasították a kérelmet. A legelőn megkezdett fásításra hivatkoztak, s felhozták, hogy azt folytatni kívánják, így pár év múlva az ő sertéseik is kiszorulhatnak a saját legelőjükről.

A noszlopi hegybirtokosok évente legalább kétszer tartottak gyűlést, ahol a hegybíró az elöljárókkal köteles volt számot adni a gazdálkodásról, pénzügyekről. Bevételük származott a vadászati díjból, ugyanis a hegy 1906-tól vadászterület lett. Kaszálásra kiadták a hegyet körülvevő árkot, s a büntetési pénz egy része is a közös kasszába folyt be. A hegyőrök kiválasztásáról és javadalmazásáról a tagok közösen döntöttek. 1918-ban tíz mérő rozs, öt mérő búza, öt mérő árpa és minden hold beültetett szőlő után negyven fillér járt nekik. 1944–45-ben tizenöt mázsa kenyérgabona (búza és rozs), gazdánként egy pengő ötven fillér volt a járandóságuk, amit maguk szedtek be a hegybíró által nekik átadott gazdanévjegyzék alapján.

Kovachich János birtokos időközben eladta noszlopi földjeit. 1935-ben már Práger Imre a bagómajori 383 katasztrális holdnyi birtok tulajdonosa. Práger családjával a falu központjában lévő egykori Noszlopy-kúriába költözött.

A birtokosról sok történet kering a községben. Ő vásárolt először autót, s a háza mögötti nagy kertben gyakorolta a vezetést. Egyik alkalommal fára futott fel vele, de sem neki, sem az autójának nem történt baja. A nyitott járművel Bécsbe utazott, és magával vitte kertészét is. Egy bukkanón a kertész kiröpült, és az árokparton ülve várta vissza gazdáját. Práger az elsők között vett rádiót. Nyáridőben kitárta a kúria ablakait, hogy a szemközti szederfákkal beültetett liget, a Szedres árokpartján ülő gyerekek hallgathassák a zenét. Fiai együtt játszottak a falubeli gyerekekkel.

A birtokos hitelekből gazdálkodott, több-kevesebb sikerrel. Amerikai traktort vásárolt, cséplőgépét a helyi gazdáknak is bérbe adta a gabona tizedéért. A noszlopiak tisztelték a családot, minden évben májusfát állítottak tiszteletére. A gazdasági világválság idején azonban a birtokos nem örült a szép gesztusnak. „Minek állítjátok?! – förmedt rá a legényekre. – Alig van pénz a kasszámban, nincs miből fizetnem az áldomást!” Kertésze elbeszélése szerint néha bizony sült krumplit vacsorázott a család. A noszlopi birtokát a zsidóellenes törvények érvénybe lépése után eladta, és elköltözött a faluból. Birtokát és házát egy Pós nevű mosonmagyaróvári vaskereskedő vette meg.

Gróf Esterházy Tamás becsei birtoka 1935-ben 1693 katasztrális holdat tett ki. Noszlop külterületén, Becsepusztán a grófi alkalmazottak éltek. Gyermekeiket telente ökrös fogattal vitték be a faluban lévő iskolába. Esterházy Tamást és feleségét is kedvelték a helyiek, emberségesen bántak a szegényekkel. Az 1930-as évek végére 1563 katasztrális holdra csökkent a gróf noszlopi birtoka. Ebből 1463 katasztrális hold az erdő, ötven a legelő, negyven a rét. Jelentős területek kerültek át csere révén gróf Esterházy János mint a pápa-ugod-devecseri hitbizomány gondnoka tulajdonába.

Ezekben az években indult meg az autóbusz-közlekedés Noszlopon. Pápára és Devecserbe könnyebben jutottak el, nem gyalog vagy fogattal kellett megtenniük a tizenkilenc, illetve kilenckilométernyi utat.

A zsidótörvények érintették a község egyre fogyó zsidó lakosságát. Zsinagógáját eladta, abból az egyik vállalkozó mozit alakított ki. Az első vetítésre odacsődült a falu szinte teljes népessége, még az idősebbek sem maradtak otthon.

Az egyik sokgyermekes zsidó családot, akiket kedveltek a helybeliek, rokonaik Pápára költöztették. Végzetét mégsem kerülhette el, tagjai az auschwitzi haláltáborban gázkamrában végezték életüket. Az utolsó noszlopi zsidót, aki kikeresztelkedett, és református lányt vett feleségül, sikerült megmenekíteni. Öszterreicher Manót, magyarosított nevén Havas Manót 1944. december 29-én a nyilasok elhurcolták, hogy a fővárosban rögtönítélő bíróság elé állítsák. De Budapestet ekkor már körülvették a szovjet csapatok, ezért a veszprémi rendőrkapitányságra vitték. Ott azonban nem fogadták, így tovább kísérték Mosonmagyaróvárra. A csendőrök egyike ismerte Havas Manót, és segítségére volt, Vid községben lehetővé tette a szökését. Csendőrtársa brutalitását is megfékezte, amikor feleségét vonták kérdőre férje tartózkodási helyéről. Havas Manó végül a noszlopiak összefogásával, bújtatásával maradhatott életben.

A két világháború közötti években a képviselő-jelöltek kortesútjaik során gyakran eljutottak a községbe. Egy kortesnóta szövegét ma is idézik az öregek: „Sángli Károlyt becsukták a hidasba, dingeti-döngeti, Murányi Zoltán, adj neki!” A nyilaskeresztes pártba egyetlen noszlopi lépett be. A középkorú férfiú az értelmesebb emberek unszolására, kérésére vállalkozott a párttagságra. Megfenyegették ugyanis a falut, hogy ha nem akad senki, aki a pártba belépne, akkor városi suhancokat küldenek a község nyakára „rendet csinálni”. A nyilaskeresztes párttag végül senkinek sem ártott, senkit sem bántott. Sőt tagságát igyekezett arra felhasználni, hogy előnyöket szerezzen közösségének. Kiharcolta a község lábbelianyag-kiutalásának engedélyezését a háborús időkben. A kiutalt bőrökért két ízben maga ment el, s minden család részesült a kiutalt anyagból. Személyesen járt el a gazdák által beszolgáltatott széna árának kifizetése ügyében. A falu népe úgy vélekedett, hogy párttagsága csak hasznukra vált.

A második világháború kitörése után a tengeri zárlat a noszlopiak életére is kihatott. Sokféle közhasználatú anyagból hiány mutatkozott. Mivel nem jutottak elegendő talpbőrhöz, fatalpú cipőt voltak kénytelenek készíteni.

A gumiárut már nem tudták pótolni. A megindult autóbuszjáratokat a nehéz esztendőkben beszüntették. A gabonából fejadagot kapták, személyenként egy évre kétszáz kilogramm búza vagy rozs járt, mint ahogy azt Gvárdián József plébános feljegyzéseiben megörökítette.

1942 júliusában a megyei alispán hivatala ismét adatokat kért a községről. Sebestyén Sándor körjegyző a következő, a falu akkori állapotát híven tükröző tényeket közölte a hivatallal: a kisközség területe 5915 katasztrális hold, lakóinak száma 1570, a házak száma 390, míg a kéményeké 410, községi tisztviselők: egy vezető jegyző, egy segédjegyző és két díjnok, kisbírót, mezőőrt és bábát alkalmaznak, a községházán két jegyzői irodahelység van, a községháza jó karban, karbantartási költségeket a község viseli, a körjegyző és a segédjegyző lakását meg akarják szüntetni, hogy növelhessék az irodahelységek számát, a községi tulajdonban levő szegényház rossz állapotú, a falut mintegy húsz kilométer út és száz kisebb cementhíd fenntartása terheli, a községnek országos vásártartási joga van, vadászterületét összesen 585 pengőért adja bérbe, a helység a Pannónia Áramszolgáltató Rt.-től kapja az áramszolgáltatást, „kötelezett” és önkéntes tűzoltóság működik, szertáruk van megfelelő felszereléssel, az öt községi kút közül kettőt zárt kúttá alakítottak, s a többi közkutat is zárttá akarják tenni, a község négy tenyészbikát tartat szerződéses alapon, az állatokat vállalkozó veszi meg és tartja el, a tehéntartó gazdák fedeztetési díjat fizetnek neki, kanra nincs költsége a községnek, mert azt a közbirtokosságok tartanak, a tehenek fedeztetési díja tíz pengő, a sertéseknél fél mérő burgonya és öt kilogramm zab, a faluban képesített szakember látja el a húsvizsgálói feladatokat, a befolyó szemledíjak háromnegyede illeti őt, ez 1941-ben 118 pengővel való díjazását jelentette, Noszlopon ekkor már körorvos él, aki Devecserből költözött ki. Az egyik, község által bérelt ház első szobájában rendezték be a rendelőt, s a házban lakott. A község körorvosi lakás építését tervezte, de a képviselő-testület az építést megtagadta. A körorvos végezte a halottkémi feladatokat is, ezért két pengő díjazásban részesítették esetenként. Noszlopon ebben az évben két, közsegélyre szoruló személy élt, százharminc tagot számlált a Leventeegyesület, amely alapszabállyal rendelkezett, ugyanúgy, mint az Önkéntes Tűzoltó-egyesület és a Római Katolikus Legényegylet. A Leventeegyesület otthont akart építeni. Erre a célra már hétezer pengőt gyűjtöttek össze, és takarékbetétként kamatoztatták. Ez az öszszeg azonban nem volt elegendő az építkezéshez.

A leventéket ekkor még nem érintette közvetlenül a háború. A húsz év felettieket és az első világháborút már megjárt középkorúakat hívták be. A noszlopiak zöme az orosz frontra került. Közülük sokan elestek vagy eltűntek. Tamás József 1943. január 8-án küldte utolsó tábori lapját a Pápán élő nővérének és sógorának a nagy Szovjetunióból. Szalonnát, három pár jó erős bakancsfűzőt, két skatulya gyufát vagy öngyújtót és „egy kis jó hazai pogácsát” tartalmazó csomagot kért tőlük. Ha rokonai nem jutottak volna szalonnához, ahelyett egy kis sósborszeszt, egy kis kockacukrot és tésztát várt. És mindenekelőtt levelet a hazaiaktól. Tamás József is a harcmezőn maradt. Huszonhat esztendőt élt… Az életben maradtak többsége 1944-ben szovjet fogságba esett. Jó néhány keserves év várt még rájuk, míg végre hazatérhettek.

1944 decemberében a noszlopi leventéket összegyűjtötték, és Kúpra szállították. A karácsonyt a táborban kellett volna tölteniük, de az erdőn át hazaszöktek az ünnepekre. Január 10-én Pápára szállították, és bevagonírozták őket. Tíznapi utazással érkeztek meg Németországba. Először dolgoztak, majd március l-jén beöltöztették őket, német „kommand”-ot kellett tanulniuk. Nemzeti szalagjukat levetették, sokat éheztek, fáztak. Bombatámadásokat éltek át, a húsvéti körmenetet huszonöt kilométeres menetelés jelentette számukra, és piros tojás helyett rohadt krumplit kaptak az ünnepen. Bevetésükre szerencsére nem került sor, inkább menekültek az egyre közelgő front elől. Berlint előbb látták, mint édes hazájuk földjét. A háború utolsó napjaiban mindnyájan nyugati, többnyire amerikai fogságba estek. Kivétel csupán ifjú Zsigmond Gyula volt, akit az oroszok fogtak el, és kivitték a Szovjetunióba.

1944 végétől magyar, majd német katonákat kellett elszállásolni a faluban. Sebestyén Sándor jegyző a falu körül védőárkot ásatott. Kisbogdány egyik házát még 1944-ben egy menekülő amerikai repülőgép bombatalálata érte. A bomba a ház alapjába fúródott be, szerencsére nem robbant fel. Egy helyi, szabadságos katona ásta ki és semmisítette meg a határban. A megkönnyebbült háziak a hagyomány szerint egy akó borral jutalmazták.

A főváros ostromakor a Petőfi rádiót Noszlopra menekítették. Közvetítőkocsiból szolgáltatták az adást, még a frontra is lehetett üzeneteket küldeni. A rádió munkatársait magánházaknál helyezték el. Katonarádióként működött a rendszeres adás. Az oroszok megjelenése előtt vonultak vissza Nyugatra.

1945 tavaszán a német alakulatok befészkelték magukat a községbe. A falu szélén próbarepüléseket végeztek, „gólyaként” köröztek. Két helyi kamasz fiú kalandvágyból felkapaszkodott az egyik repülőgép alsó szárnyaira. A pilóta nem vette észre őket, és a magasba emelkedett. Szikra Imre nem tudta tartani magát, lezuhant és szörnyethalt. A gép ekkor megbillent, a pilóta észrevette a görcsösen kapaszkodó másik fiút. Lejjebb ereszkedett, és mintegy tízméteres magasságban Dózsa Imre elengedte a gépet. Pocsolyába esett, különösebb baja nem történt.

Március 16-án a közelgő front hírére a német alakulatok megkezdték a visszavonulást nyugat felé. Március 24-én felerősödött a menekülés. Délután a szovjet vadászrepülők Noszlop térségében csapást mértek a visszavonuló német és magyar csapatokra. A falut ekkor még nem érte találat. A hátráló németek néhány sérült harckocsit felrobbantottak a településen. Szovjet páncélosok vették őket üldözőbe. A községtől északnyugatra, a Hajagos hídjának közelében ütköztek meg. A németek kilőttek egy szovjet T–34-es harckocsit. Március 25-én este a 98. gárda lövészhadosztály főerői a Noszlop és Bakonygyepes közti út két oldalán elterülő erdőségekben hajnalig tusakodtak a német I. népi hadosztály utóvédjeivel. A faluba március 25-én, gyümölcsoltó Boldogasszony s egyúttal virágvasárnap ünnepén, este értek be az orosz csapatok Bakonypölöske felől. A másnap is folytatódó harcok során a katolikus templom oromsüvegét négy ágyúlövés érte, az ablakok betöredeztek a légnyomástól. A belső berendezésben nem esett nagyobb kár. Aknatalálat rongálta meg Czepek Sebestyén házát, megsérült a tetőzet, az oromzat ledőlt. A család a ház pincéjében élte át a támadást, szerencsére nem történt bajuk.

A Csüri-bereknél elesett német katona holttestét a temetőben helyezték örök nyugalomra. A Pós-féle kert végében is német katonát temettek. A gyepesi út melletti erdőben két német katona holttestét hagyták hátra menekülő társai. Egyetlen szovjet katona haláláról tudunk Noszlopon. Saját tisztje lőtte le, számunkra ismeretlen okból, a helyi harcok befejezése után. Egy noszlopi lakost gyanúsítottak a gyilkossággal. Devecserbe vitték, ahol pár hét után tudta csak magát tisztázni a vád alól.

A háborús eseményeknek két polgári áldozatáról vannak ismereteink. Egy kisbogdányi asszonyt részeg szovjet katonák öltek meg, s ugyancsak az oroszok végeztek egy nagybogdányi szőlőjében dolgozó férfival is. Nagybogdányban több erőszakos, de halállal nem végződő cselekmény fűződik a szovjet katonák nevéhez. Noszlopon, a Polgár-szeren lőttek le egy háromgyermekes családapát. A Bognár nevű férfi a pityói Soldos Kálmán földbirtokos kocsisa volt.

A háború befejezése után a noszlopiak elsiratták elesett katonáikat, halottaikat, várták haza az eltűnteket és fogságba esetteket. A második világháború összesen negyvennégy katonaáldozatot követelt a falutól. Névsoruk talán teljes: Németh József, Hóbor József, Horváth Ferenc, Kapocsi Tamás, Kovács Ernő, Kovács József, Kovács Péter, Molnár Jenő, Molnár József, Molnár Pál, Nagy József, Noszlopy Géza, Nyírő Sándor, Padó József, Papp Lajos, Parragh Károly, Perey Gyula, Reiner János, Rózsás Gábor, Szabó Károly, Szikra Károly, Szikra Sándor, Tamás József, Tóth Gyula, Tóth László, Trombitás Frigyes, Helyi Sándor, Vass István, Baracskai Gyula, Bábics János, Ács Imre, Ács Flórián, Baracskai József, Bolla László, Cziráky Gábor, Cziráky József, Csöngei Dezső, Csűri Kálmán, Csűri Lajos és Helyi Antal. Közülük néhányról, mint például Trombitás Frigyesről, ma sem tudnak semmit a hozzátartozói. Cziráky József fia, Lajos fából faragott emlékművön örökítette meg édesapja és a többi hősi halott katona nevét, az első és második világháborús áldozatokét. A temető középső részén állították fel az emlékművet, a református és katolikus részek közötti területen. A nyugati fogságba esett leventéket ölelhették keblükre először a falubeliek. Közülük senkit sem veszítettek el, 1946 első hónapjaitól sorra érkeztek haza. Az egyik fiatalember lovas kocsival jött meg a fogságból, nagy hasznát vette azután a fogatnak s a lovaknak, velük dolgozott. Később lefogyva, kimerültén láthatták viszont a szovjet fogságból visszatérteket. A családokban mégis új remény ébredt, szeretettel vették körül a sok szörnyűséget, nélkülözést megélt fiákat, apákat.

A földosztás valamivel könnyítette az életet a településen. A Pós-féle bagómajori földekből mértek ki kisebb, egy-három holdnyi parcellákat a rászorulóknak. 1945-ben a faluban megalakult a nemzeti bizottság. A közgyűléseken a község életét érintő fontosabb ügyekről és személyi kérdésekről döntöttek. A B-listázáskor a községi alkalmazottakat egy kivételével igazolták. Csupán a jegyző, Sebestyén Sándor listára vételét javasolták, de ezzel is inkább a nyugdíjazását akarták előmozdítani.

A világháború végétől egyre intenzívebbé vált a helyi pártélet. Szervezkedett és önálló szervezetet hozott létre a Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt.

1948-ban még működött a Nemes Közbirtokosság. A nemzeti bizottság lépett fel ellene egy apró ügy kapcsán: a mázsálási díjat tagjaiknak egy forintban, míg a nem tagoknak két forintban állapították meg. A nemzeti bizottság így reagált: „Nem engedhető meg, hogy ember és ember között különbség legyen a mázsálási díjak fizetése terén.”

A Noszlopi Hegybirtokosok jegyzőkönyvének utolsó bejegyzése 1947-ből származik. A százhúsz birtokos még befizette a vármegyei hegyközségi tanácsnak a tagsági díjat, személyenként ötven fillért szedtek be. A következő évben állami intézkedéssel szűnt meg a szőlősgazdákat összefogó szerveződés a faluban.

1949-ben 1567 lakost és 359 házat számláltak Noszlopon. A kisfeszültségű villanyhálózat hossza 6,9, a közvilágításé 5,2 kilométer volt. 197 fogyasztót írtak össze, ebből a háztartási fogyasztók száma 179. A falut 22 lámpa világította be éjszakánként.

Noszlop kisközségként továbbra is körjegyzőségi székhely maradt. A szomszédos Bakony-pölöske és Oroszi tartozott hozzá közigazgatásilag. 1950. október 22-től egészen 1966. szeptember végéig a községben önálló tanács és hivatali szervezet működött. Ez év október l-jétől Noszlop székhellyel Bakonypölöske és Noszlop területén községi közös tanácsot szerveztek. Három év múlva a szintén szomszédos Oroszit is a községi közös tanácshoz csatolták.

A Noszlophoz tartozó Elemérpusztán alakult az első termelőszövetkezet 1949. szeptember 13-án. 1954-ig működött, míg át nem vette a nagyalásonyi. Tizenhárom család alapította 25 taggal, 166 katasztrális hold földdel, öt lóval, 11 szarvasmarhával és 158 sertéssel.

Noszlopon 1955. augusztus 13-án jött létre a Dózsa György nevét viselő termelőszövetkezet, amely 1957. január végén szűnt meg. Nagybogdányban Kossuth néven alakítottak téeszt 1956. március 27-én, azonban már az év végén feloszlatták. 1957-ben agitátorok járták végig Noszlopot, és a termelőszövetkezetbe való belépésre ösztönözték – néha durva módszerekkel is – a helyi gazdákat. A Béke Termelőszövetkezet 1958. február 15-én alakult meg, 1969-ben egyesült a bakonypölöskei Vörös Hajnal Termelőszövetkezettel, majd 1973-ban a dobai Somlóváralja Termelőszövetkezettel. Rá egy évre a Noszlop–Somlóvár Mezőgazdasági Termelőszövetkezet nevet vette fel. 1983-ban 5877 hektárnyi területen gazdálkodtak, ebből 3598 hektár szántóterület volt. 421 tagot számláltak, 265 alkalmazott dolgozott a termelőszövetkezetben, amely 157 millió forint termelési értéket produkált.

A kuláknak minősített gazdák is aláírták a belépési nyilatkozatot. Próbálták feledni a rájuk korábban kimért beszolgáltatási és büntetési terheket, amiket annak idején alig-alig tudtak teljesíteni. 1950 februárjában azért büntették az egyik kulákot, mert a trágyalé az udvarából az utcára folyt. Háromszáz forintot róttak ki rá. Ha éppen nem volt a beszolgáltatásban előírt állatuk, vásárolniuk kellett helyette. A kapásnövények begyűjtéséhez tárlóhelyiségként igénybe vették mindkét iskolaépületet és mindkét lelkészlakást, valamint egy kulák házának a padlását. Az egyik, a beszolgáltatást teljesíteni nem tudó kulákot a tanácsházára idézték. Az alkalmazottakat hazaküldtek, és a férfit úgy megverték, hogy utána hosszú ideig betegeskedett.

1956 emléke is mélyen él a helyiekben. Forradalmi tanács alakult, a nép a moziban gyűlt össze, és falugyűlésen választotta meg az elnököt és a titkárt. Zsigmond Gyula tanító néhány nap múlva lemondott az elnökségről, tisztségét Tőke Rudolf vállalta. Ács Pál titkár a tanácsház előtt a begyűjtési iratokat elégetőket próbálta némiképp megfékezni, majd folytatta munkáját, hogy megszervezhesse az ellátást. Az egyik fiatalember a devecseri forradalmárokat fuvarozta, és kocsijával lehúzatta a járási székhely szovjet emlékművét. 1957-ben ezért bebörtönözték. Ez év márciusában két noszlopi férfit vitt el Devecserbe az Államvédelmi Hatóság. Április 4-re virradóan újabb három falubelit, köztük a volt titkárt gyűjtötte be az ÁVH. Rabkocsiban, fegyveres kísérettel szállították őket a rendőrkapitányságra. Az épület előtt megálltak. A kocsiból ötpercenként kiszállították őket, és öt percig kellett nézniük a bakancsos, ökölbe szorított kezű férfit ábrázoló, „Sötétben bujkáló ellenforradalmár, reszkess!” feliratú hatalmas plakátot a kapitányság előterében. Mivel számukra már nem akadt hely, végül a rendőrőrsön kötöttek ki. Egy kétszer három méteres helyiségbe 38 férfit zsúfoltak be. Többször kihallgatták őket forradalmi tevékenységükről. Semmit nem tudtak rájuk bizonyítani, így négy nap múlva hazaengedték őket. Rendőri felügyelet alatt élték tovább mindennapjaikat.

1963-ban egy eltűntnek vélt noszlopi jelent meg a faluban. Takács János még ez év novemberében jelentkezett a megyei ügyészségen, feladta magát. Tizenöt esztendeig bujkált saját háza padlásán. Csendőr tiszthelyettes volt az 1945 körüli években, őrsparancsnok Balatonfűzfőn, ezért a győri Népbíróság elé kellett állnia. Óvadék ellenében szabadlábra helyezték. A következő tárgyaláson azonban már nem jelent meg. Sokszor keresték, családját zaklatták. Néha nem maradt ideje a padlásra menekülni, a kettős kijáratú kamrában húzódott meg. Volt, amikor úgy érezte, nem bírja tovább. Aztán természetes állapotává vált az önkéntes börtön. Közben gyermekei felnőttek, tanultak, s ő megtört öregemberré vált. Fiai kértek számára gyógyszert az orvostól, az ő betegsége tüneteit szimulálták. 1963 derekán elveszítette feleségét. A helyi szokás szerint a háznál búcsúztatták. A férj a padlásról nézte a gyászoló tömeget, a temetőbe sem kísérhette el szeretett feleségét. Lerohant a függönyös szobába, de a kilincsről már lehanyatlott a keze. Néhány hónap múlva úgy érezte, letöltötte büntetését, jelentkezett a megyei ügyészségen. Az Elnöki Tanács 1964 elején kegyelemben részesítette. Még tizenkilenc esztendőt adott neki a sors, 1983-ban halt meg. A család úgy tudja, a falubeliek semmit sem észleltek Takács János bujkálásából. Valószínűleg sejtették, de sohasem jelentették volna fel.

A község fiatal korosztályaiból sokan Ajkán és Devecserben, gyárakban, iparvállalatoknál, bányákban találtak munkát. Hajnalonként fakaruszok indultak a faluból. Néhány család a környező városokba költözött, s jelentős a fővárosba letelepedett noszlopiak száma is.

1974-ben a Noszlop és Nagybogdány közötti területen közművesített telkeket alakítottak ki. Pedagógusok, gazdászok, termelőszövetkezeti dolgozók építkezésbe fogtak. A fiatalok egy része így helyben maradt, nem vált meg szülőfalujától. Rá egy évre kiépítették a község vezetékes vízellátását, a porták több mint háromnegyedébe bevezették az egészséges ivóvizet. A városias küllemű lakóházakhoz járda visz, ma már alig van utca járda nélkül. Az utak többségét is portalanították, szilárd burkolattal látták el.

A legutóbbi évtizedben felgyorsult a falu fejlődése. Új iskolaszárnyat építettek, a régi kultúrház helyett korszerű, könyvtárnak is otthont adó faluházat emeltek a község központjában. Az egykori Szedres helyén parkot alakítottak ki, virágosították a köztereket. A falu Pápa felőli szélén fogadópanzió várja a vendégeket. A Lucullusról elnevezett vendéglő és fogadó immár országos hírre tett szert. Több vendéglátóhely és üzlet szolgálja a helyieket. A Somlóvár Termelőszövetkezet sok nehézséggel küzd, de még talpon tudott maradni. Központja továbbra is Noszlopon van. Melléküzemágaival munkát biztosít a falubeliek egy részének. A több mint ötven helybeli egyéni vállalkozó napról napra tanúbizonyságát adja rátermettségének. A falu nem feledkezik meg a gyermekekről és az idősekről sem. Óvodát és idősek klubját működtet. Háziorvosi, fogorvosi és védőnői szolgálat működik a községben.

Két éve végre kiépült a telefonhálózat a településen a családok túlnyomó többsége bevezettette a telefont. Két éve annak is, hogy vezetékes gázzal főzhetnek és fűthetnek a noszlopiak.

2000-ben 1124-en lakták a községet. Kétszázhatvanan voltak tizennyolc évnél fiatalabbak, 628-an 18–59 évesek és 236 fő képviselte az idős korosztályt. Négyszáz lakást számláltak, közülük 216-ba vezették be a telefont, 325 lakásban volt vezetékes víz, 161 családi házban élvezhették a gázfűtés előnyeit.

Ebben a jeles, millenniumi évben a falu polgármestere Pintér Ferenc, alpolgármestere Csonka János, körjegyzője Győri Marianna. A testületi tagok: dr. Béres László, Bolla Józsefné, Könyv Károly, dr. Miklós Károly, Németh Imréné, Vass Ernő, akik közül ketten (dr. Béres László és Németh Imréné) már 1990 óta töltik be ezt a tisztséget.

A falu elöregedése mintha megállt volna. A fiatalok nem választanak maguknak más életteret, helyben próbálják megtalálni a boldogulásukat. Sőt egyre többen költöznek Noszlopra a környező városokból, ami azt mutatja: a község kellemes feltételeket biztosít a nyugodt élethez, és lakossága hisz a jövőben, a további fejlődésben, amely nem csupán az elnyert állami támogatásokon, hanem az önerőn és az akaraterőn is múlik.

Utcakép az 1920-as évekből

Gyöp-szeri részlet a Hangya Szövetkezet épületével (1930 körül)

A községháza (1930 körül)

Noszlop község és a később hozzácsatolt területek dűlőnevei az 1929. évi kataszteri térkép alapján

Rák Jenő gőzhajtású cséplőgépe a reformátusok közös szérűjén (1930 körül)

Az egykori Noszlopy-kúria, majd Práger-, később Pós-féle ház (1930 körül)

A Csizmadia család: idős Csizmadia Károly, felesége, született Fábián Eszter, fiuk, Csizmadia Károly, menyük, Márkus Gizella, unokáik, Zoltán és Ilona (1930-as évek eleje)

Leventecsoport a Református Ifjúsági Egylet épülete előtt (1940 körül)

Trombitás Tamás (1940)

Tamás József (1940-es évek eleje)

Az első és a második világháború noszlopi áldozatainak emlékműve a temetőben

Ács Pál regrutaszalagokkal (1947)

A Polgármesteri Hivatal épülete

Dózsa Imréék udvara (1950 körül)

Ebéd krumpliszedéskor a Vörösharaszton (1940-es évek vége)

Burgonyszedés a termelőszövetkezetben (1970-es évek)

Az Önkéntes Tűzoltóegylet — Czirák Lajos, Szántó Gyula, Pásti Imre, Szekér Sándor, Trombitás Jenő, Papp László, Cziráki Károly, Búzás János és Kertész Sándor (1965 körül)