Ispánság a Pinka-völgyben
Ispánság a Pinka-völgyben
A település környéke Vas megye legkorábban lakott részei közé tartozik. A régészeti adatok alapján megállapítható, hogy már az újkőkorban éltek itt emberek. A szomszédos – ma Ausztriához tartozó – Csém (Schandorf) határában, a Narda délnyugati határában húzódó Csémi-erdőben, a régészek ebből a korszakból – a Krisztus előtti IV. század első feléből – származó kőeszközöket, kerámiaedényeket, szerszámkészítő eszközöket találtak.
Az emberiség történetében ekkor jelentős változások zajlottak. A neolitikum, tehát az újkőkor eredményének tekinthető a tudatos élelemtermelés felfedezése: az ehető növények termesztése, valamint az állatok befogása, s háziállatok nevelése. A tágabb környezetben – a Nardától keletre, hét kilométerre fekvő Sében –, az Arany-patak mellett e korszak egyik települését tárták fel a régészek. A lengyeli kultúrához tartozó falu negyed százada történt feltárása az addig Vas megyében szinte kutatatlan neolitikum ismeretéhez nagyban hozzájárult. További régészeti kutatások bizonyára a Csém és Sé közötti területen – tehát Nardán is – feltárhatnak újabb adatokat a neolitikum és a rézkor idejéből. Ezt a feltételezésünket erősíti meg, hogy a szomszédos Bucsuban, Dozmaton, illetve Toronyban már kerültek elő őskori leletek, amelyek révén a neolitikumtól a kelták korszakáig, tehát a Krisztus előtti I. századig fellelhetjük az emberi élet nyomait a térségben.
A Nardától délnyugatra, a falu központjától öt kilométerre fekvő Óvár (ma: Burg, Ausztria) Pinka-kanyarban magasodó sáncrendszeréből a legészakibb és legmagasabb sánc valószínűleg a késői bronz- vagy a korai vaskorból származik.
A falu határában azonosítható halomsírok a környező települések közelében találhatóakkal mutatnak rokon vonásokat, vagy a vaskorhoz, vagy – de ennek a kisebb a valószínűsége – a rómaiak korához köthetők.
A Vaskeresztesen feltárt két halomsír Hallstatt-kori: a Krisztus előtti VII– VI. század temetkezési szokását ismerhetjük meg általuk - s egyben a korszak életmódját is. „Az elhunytat ruházatával (övrészletek), ékszereivel (tű, fibula), fegyvereivel (sisak, lándzsa, kés, ill. sisak, lándzsa, balta, mahaira) és lovával (?) helyezték a máglyára (…)” – írta Fekete Mária, a feltárást vezető régész.
A leletek alapján a Pinka kanyarjában fekvő Hallstatt kori földvár előkelői, „fejedelmei” sírjának tekinti a szakember a két tumulust. E vaskori halomsírok több tárgya az etruszkokkal való kapcsolatra utal: helyénvaló a szerző állítása, hogy a mintegy tíz kilométerre húzódó – az északi és a déli tengereket összekötő kereskedelmi út, az úgynevezett borostyánkő út hatása érződött a Pinka mentén is. Azé az úté, amelyen a borostyán kereskedelme éppen a Krisztus előtti VII. században élénkült meg.
A honfoglalást megelőzően szlávok éltek ezen a vidéken, s ha akkoriban volt itt lakott település, akkor bizonyára Nardán is. Hiszen nemcsak a Pinka nevét vezethetjük le a hab jelentésű szláv szóból, szláv földrajzi nevek egész sora maradt fenn ezen kívül a Pinka mentén, illetőleg Kőszeg-hegyalján. Moór Elemér ilyennek tartja többek között a Vilyánc (Willersdorf), Kapornok (Goberling), Mérem (Miedlingsdorf), Szalonak (Schlaining), Szabar (Zuberbach), Rohonc (Rechnitz), Bozsok, Doroszló, Csajta (Schachendorf) és Narda helynevet.
A Tótfalu (Winten) településnév a XIII. században pedig egyértelműen meg is nevezi a népességet. Tótfalu 1221-ben Villa Sclavorumként szerepel, vagyis szolgálónépek lakják. A szlávok mellé, közé telepedtek le a honfoglaló magyarok. A vasi megyeszékhely új monográfiájának szerzői a X–XI. századi Szombathelyen magyar–szláv együttéléssel számolnak, ráadásul a város korabeli nevét is a Kámon névben vélik megtalálni. A Kámon településnév a szláv kő, azaz kamen szóból keletkezett, s ennek fordítása és részben bővítése révén jött létre a német Stein am Anger, azaz a Steinamanger név, a város német neve.
A magyar–szláv régióban – Moór feltételezése szerint – már a XII. század közepétől megjelentek németek. A szlávok idővel bizonyára maradéktalanul beolvadtak a magyarok s részben az utóbbiak csoportjaiba.
Narda neve először Villa Nerde alakban jelenik meg a pornói ciszterci apátság birtokát leíró oklevélben, majd 1322-ben Narrad, 1333-ban Nerada formában is rögzítik. Mai alakját – Narda – már a XIII. századi iratokban olvashatjuk. Ez a forma a XIV. század második felétől állandósul, s ekkor már a falukettőződés is nyomon követhető, Kis- és Nagy- előtaggal való megkülönböztetéssel. Az etimológiai értelmezés szerint „Narda” szláv személynévből keletkezett magyar névadással: a cseh Nerada és Neroda, valamint a lengyel Nieroda személynevekkel egy tőről fakadhat. Ebből következtethetünk arra, hogy a honfoglalás előtt szlávok lakták a települést.
A honfoglaló magyarság Szent László koráig szervezi a határ őrizetét. A gyepűrendszer jellegzetessége volt, hogy a védelmi vonalon túl az országhatár lakatlan senki földjeként, többnapi járóföldre való szélességben segítette az ellenség távoltartását. Ezt a senki földjét nevezték gyepűelvének.
A határt idővel mesterséges védelmi rendszerrel (földhányásokkal, árkokkal, gátakkal, fatorlaszokkal, sövényekkel) is megerősítették. A gyepűk egyre kijjebb tolódtak, ahogy a korábban lakatlan területen egyre többen letelepedtek.
A határvédelmi rendszer fenntartása a király feladata volt. A határ őrizetére specialistákat, egy-egy feladatra szakosodott csoportokat telepített le a határ mentén. Több beszédes településnév őrzi az egykoron speciális feladatokat ellátók emlékét. A fegyveres őrzés a lövők feladata volt. A lövők, azaz íjászok néhány kutató véleménye szerint besenyők, mások szerint székelyek voltak. E kérdés tisztázását a történészekre hagyva megállapíthatjuk, hogy Narda közelében nemcsak Lövő nevű települést – Horvátlövőt és napjainkban Ausztriában a vele szomszédos Németlövőt – találunk, hanem Csatárt is. Csatár nevével kapcsolatban Schwartz Elemér kifejti, hogy egy XIV. századi – egy 1333. évi – adat: a „Populi de Chathar” – arra enged következtetni, hogy itt csoportosan telepedtek le királyi emberek, s a névből következtetve pajzskészítőkre gondolhatunk. Ugyancsak az egykori katonatelepre utal Keresztes, a mai Vaskeresztes neve: Schwartz szerint esetleg II. Endre korában találhattak itt otthonra keresztes vitézek.
Nemcsak a határ védelmébe telepítettek le csoportosan specialistákat, hanem a királyi várszervezet eltartására szolga jogállású népességet, azaz várnépet helyeztek el egy-egy településen. Ilyen speciális feladatot végeztek például a hodászok, azaz a hódvadászok is: a Rohonc melletti Ó-Hodász és Városhodász (ma: Althodis, Stadthodis Ausztriában) településnév is erre utal.
A Pinka menti királyfalvak nagy száma feltűnt az itt élőknek is, a néphagyományban igen kedvelt király, Mátyás alakjához kötötték az eredetmondát. Lássuk Schwartz Elemér tolmácsolásában:
„Mátyás király legszívesebben a Vashegyen (Eisenberg) vadászott s ezért hatalmas lovagvárat, (Hollókő, Burg, Óvár) építtet a hegy lábánál. Udvara Várújfalun, Woppendorfon, tulajdonképpen Wappendorfon volt. Az itt lakó apródok akkor, amikor a király megérkezett, magukkal vitték Hollókőre a címereket (Wappen) s ezekkel kezükben udvari szolgálatot teljesítettek.
A király megérkezte után egy napig pihenni szokott s harmadnap nagy kísérettel vadászatra indúlt. Ilyenkor hozzácsatlakoztak a pajzsvivők Ober- és Unter-Schildingből (Felső- s Alsócsatár), majd pedig a legjobb vadászok Schützenből (Német-, Horvátlövő), hogy vele együtt tartsanak Wildheim-(Ober-, Unter-Bildein) és Höllbe (Höhle!), ahol rengeteg vad tanyázott. De tovább is kalandoztak, mert Eberau és Pernau (Bärenau) vidékén vaddisznók és medvék garmadában voltak.
Mátyás kitünő vadász volt s ezért egy-egy ilyen vadászat után szekérszámra feküdt a vidéken az elejtett vad. Hogy a lakosságnak haszna legyen belőle, az értékesebb bőrű vadat elküldte Wintenbe, hogy ott lefejtsék s cserzés után értékesítsék (aufwinden).”
A fentiek mellett további várföldeket sorolhatunk fel Narda környékéről: Dozmat, Szinese, Csejke (ma: Schauka, Ausztria). Magának településünknek a lakossága is a várföld népeihez tartozott az Árpád-korban.
A Szent István király által alapított várispánságokhoz tartoztak katonai intézményként akkoriban a földvárak. A hozzákapcsolt népesség a várnép, ez elsősorban katonáskodott. A várbirtok, várföld magyarul azt is jelentette, hogy a királyi birtok egyik típusaként az a megyei várispánsághoz tartozott. Vagyis Narda addig, amíg a király el nem ajándékozta, Vasvár tartozéka volt. De – mint jeleztük – ezt megelőzően az óvári várispánság része lehetett.
Várnép lakta tehát Nardát a XIII. század derekától a XIV. század első negyedéig, mindaddig, míg a király el nem adományozta ezt a birtokát. I. Károly király Óvári János (Iohannis de Owar) Mychael, Nicolaus, Mykuna, Stephanus, Johannes nevű öt fiának adja 1322. szeptember 12-én kelt oklevelében Narradot, minden hasznával és tartozékával.
Kérdés, vajon csupán elírásnak tekinthető-e a településnév itt feltűnő formája. Ha nem, akkor még eddig nem ismert szálakon kellene kapcsolatot keresni Narad ispánhoz, akinek abaújvári birtokokat adományozott bíráskodási kiváltsággal II. (?) Béla király 1153-ban kelt oklevelében. Mivel Narad német ember volt, egy másik etimológiai okfejtést is meg lehetne fontolni – természetesen csak abban az esetben, ha nevezett Narad ispánnak volt köze e településhez –, mégpedig azt, amelyik az ófelnémet Nerde vagy a középfelnémet Narde/Narda szóra vezeti vissza a nevet. (Ebben az esetben a görög–latin nardos-nardus szó átvételéről beszélhetnénk, ami azt az illatos növényt jelenti, amelynek az olaja a Bibliából is ismert.)
A Narrad alaknak van azonban egy sokkal egyszerűbbnek tűnő magyarázata is: a -d kicsinyítőképzővel toldották meg az alapváltozatot. Ha csupán betűtévesztésre gyanakodunk, akkor viszont mindkét okfejtést elvethetjük. Annyi bizonyos, hogy Nardát „possessionem nostram castrensem”-nek, azaz „várföldünknek” nevezi I. Károly király, amikor az Óvári családnak adományozza.
A közelmúltban beazonosított és felmért nardai földvárat a régészeti megfigyelés alapján Árpád-korinak nevezhetjük, a királyi adományozás idején már akár egy évszázada állhatott. Alapterülete nagyjából a Sorkifalud határában feltárt Zalak várával egyezik meg. Vertikálisan, tehát magassági viszonyait illetően azonban a nardai sokkal közelebb állhat az eredeti állapotához, mint a zalaki. Évszázadokig ugyanis erdő oltalmazta az időjárás viszontagságaitól s így a gyors, erőteljes eróziótól. Míg a zalaki vár dombja csupán harminc centiméterre emelkedik ki a felszínhez viszonyítva, addig a nardai mintegy százötven centiméterre; a zalaki árka negyven, a nardaié százhúsz centiméter mély. (Az árok főleg a keleti részen maradt meg, a többit elszántották.)
Ugyan a várat a falu belterületétől délre, a Kis-telek-erdő szélén, egy domboldalon építették, az Árpád-kori kisvárak sík vidéki – egészen pontosan ártéri – típusába tartozik. Ezek zömmel az ország nyugati felén találhatók: alaprajzuk a mértani körhöz közelít. Bár zömükben földesúri magánvárak voltak, a nardai – királyi birtok lévén a település – királyi vár volt, s ekképpen a nyugati gyepűrendszer tagja. Ugyan nardai várnak nevezzük, de feltételezhetjük, hogy annak idején egy másik településhez tartozott vagy legalább más néven volt ismert, mert a jelenlegi nardai templom, amely XVIII. századi átépítése a XIII. században épült templomnak, egy kilométernél is messzebb van a földvártól. Ez a korszakban nem megszokott. Ugyanakkor a terepviszonyokat szemlélve védelmi funkciót elsősorban itt tölthetett be. Még világosabban kitűnik ez akkor, ha az innen délkeleti irányban mintegy négy kilométerre található Óvárhoz viszonyítjuk az elhelyezkedését.
Visszatérve a Narda környékéről hosszan sorolt várispánsághoz tartozó településekhez, leszögezhetjük, hogy a térség Árpád-kori történetének a kulcsa Óvár (ma: Burg, Ausztria) lehet. A Német Lajos király által a salzburgi érsekség számára történt birtokadományozását megörökítő, sokak által értelmezett oklevél helynevei közül nem tartjuk lehetetlennek a „Peinihhaa”-val, „Peinicahaa”-val, tehát a Pinkavával, vagy egyszerűen a Pinkával való azonosságát. A kutatók eddig kevés figyelmet szenteltek a Pinka nevű településnek vagy várnak. Holott a Niczky család birtokai között – Alsócsatár, Kisnarda, Óvár, Újlak és Gencs mellett – létezett ilyen nevű is. A ligvándi birtokok „eleunchusában” a felsorolás szerint Alsócsatár és Kisnarda között szerepel a „Pinqua” név. Pinka váráról (=castrum) 1225-ből való egyébként az első adatunk.
Korábbi szerepére már utaltunk. A neolitikumban kezdődő története során használatban volt a bronz-, a vas- és a római korban is. A honfoglaló magyarok a IX. században sáncvárrá alakították át. E korszakban jelentős védelmi funkciót tölthetett be a Pinka mentén vezető főútnál. Hatalmas méreteire való tekintettel, valamint a közelében elhelyezkedő számos várispánsági település miatt megkockáztathatjuk azt a feltételezést is, hogy Vasvár előtt Vas megye vagy egy kisebb ispánság központja volt.
Kristó Gyula történész szerint elképzelhetetlen, hogy egy ilyen erősség védelmi funkcióját aláásták volna azzal, hogy a szolgálatra rendelt népeket a vártól nagy távolságra helyezték volna el. Nos, Narda félnapnyi járásra fekszik Óvártól. Ennek fényében talán az sem véletlen, hogy településünk a későbbi néhány évszázadban is az óvári vár tartozéka volt.
A robusztus sánccal körülvett hatalmas – négyhektáros belső és másfél hektáros külső erődre osztható – Óvárat méretei miatt Dénes József régész is Vas megye eredeti központjának gondolja. Egy X. századi bizánci kincslelettel, jelesül VII. Konstantinos Porphyrogenetos és II. Romanos társuralkodók arany solidusaival korszakolható a sáncvár, amely ma középső várként (Mittelwerk) ismert. A XII. század elején kővárrá kezdték el átalakítani.
Az Óvárt először említő 1244-es oklevélben egy Óvárra vezető „nagy utat” (Magna via per quam itur ad castrum Owar) emlegetnek. A történészek adatok tömegével bizonyítják, hogy a kora Árpád-kori úthálózatot alapvetően az egyes erősségeket összekötő utak alkották. Ezeket gyakran hívták úgy, mint az óvárit: „magna viának”. Ez ismételten megerősíti Óvár XI. század első felében betöltött védelmi szerepét, illetve a közeli várelemek idetartozását. Mert katonai feladatokat ellátni csak közeli településekről lehetett.
Feltételezhetjük, hogy már Narda nevének első említésekor is várnép lakta a települést, bár az 1221-es oklevélből erre nem kapunk adatot. Ez az a bizonyos oklevél, amelyben a pornói birtokhatár „nyugat felé halad, majdnem Nardáig, a hegyek kiszögeléséig tart, egészen addig az útig, amely Pöszönybe vezet” Latinul: „versus occidentem prope villam Nerde ad supercillium montis usque ad viam, que ducit in Poszcitz”.
Egy földrajzi név alapján feltehető, hogy községünket érintette egy másik jelentős középkori út. A Katonák útja megjelölés horvátul maradt fenn (Katanski put, illetve Katanska staza formában), a faluhatár délkeleti csücskére vonatkozik. A nardai Ricsavina(Ričavina)-erdőt néhány száz méteren szeli át, az erdő mögötti szántót is kettéválasztotta még a téeszesítés előtt. A mély horhost azóta több helyen betemették, feltöltötték, hogy egybeszánthassák a földeket. Az árokká mélyült földút fizikai megjelenése szemléletesen jelzi, hogy hosszú ideig használták. (Igaz, ezt eddig történeti források nem támasztják alá.)
Az északkelet–délnyugati tájolású út a dozmati Kis-Jápla-erdőn keresztül a dozmati templomhoz vezet. Útközben, és a dozmati templomnál is láthatjuk még, milyen mélyen bevágódott a földbe az évszázadok során. A Ricsavina-erdőtől a XVIII. század utolsó negyedében készített – II. József-féle – katonai térképen is követhetjük egykori irányát. Ugyanilyen északkeleti–délnyugati irányba haladva Felsőcsatárra vezet. Innen a csatári kőbányához juthatunk. Ahhoz a kőbányához, amelyből már a rómaiak szállították a követ Savaria építéséhez a régészek által egy eddig még meg nem határozott útvonalon.
A terepviszonyokat tekintve talán éppen ez lehetett az az út, hiszen a nardai Ricsavina-erdőig van emelkedője, azután egyenesen halad vagy lejt. Dozmatnál pedig a rohonci és bozsoki forrásoktól épített római vízvezeték (aquaeductus) mellett jutunk Savariába. Ugyanakkor az út az egykori Felsőcsatárnál nyugatra is leágazik, s Alsócsatárt észak felől elkerülve, a Csémi-erdőben lévő halomsírok mellett haladva Óvárhoz érkezik. Beszédes nyomvonal! Azt sem zárhatjuk ki, hogy már a rómaiak használták Savaria építésénél.
Amikor III. András király 1291-ben a vasvári várhoz tartozó Chatar (a mai Felsőcsatár) földjének birtokában hagy több óvári nemest, a falu nyugati és keleti felét mások kapják használatra: a két falurész határaként pedig az oklevél a „Narda potoka”, a ma is Nardai-patak nevű vízfolyást jelöli meg. Az alsócsatári utca mellett folyik, majd a falu végén a Pinkába torkollik. Alsó- és Felsőcsatár falukettőződése tehát egy egységes település kettéválásából születhetett. Bár ebből az időszakból még nincs erre adatunk, csupán a XV. században, 1476-ban jelenik meg „Also Chathar” neve. A XVI. században már több nemes is birtokolja.
A szomszéddal ellentétes utat járt be a nardai falukettőződés. Itt a meglévő jobbágyfaluhoz alapítottak egy nemesi, kisnemesi települést. A falukettőződések egyik jellemző tükröződése az azonos alapnév elé helyezett Nagy és Kis jelző. Általában a Nagy vezetéknév jelezte a régebbi, az öregebb települést. Ez a helyzet Nagy- és Kisnarda esetében is. A településnek eredetileg Nagynardán volt a belterülete: a XIII. században épített templom mellé telepedtek le a lakosok. Aztán a XIV. századtól jelennek meg azok a források, amelyek kisnardaiakról adnak hírt.
Kisnarda neve – Kysnarda alakban – a legtöbb kutató szerint 1440-ben, Nagynarda pedig három évvel később jelenik meg. Holott egy kisnardai magisztert már 1414-ben említenek: tehát már ekkor megvolt a falu. (Erről később részletesebben szólunk.) Sőt, Alfred Ratz egy „Chepreghy” által összeállított regesztára hivatkozva a Batthyány család körmendi levéltárában Kisnarda első említését – Kis-Nárda formában – 1333–42-ben találta meg.
Az 1342-es esztendő különösen emlékezetes: a gyepű őrzésére telepített kisnardaiak egyike, „Nikolaus Moysa de Narda” ebben az esztendőben párbajozott Óvári Miklóssal. Óvári Miklós a király szolgálatában állt, családja adományként kapta az uralkodótól névadó birtokát. Úgy látszik, hogy az osztrákpárti „Moysa de Narda” Miklós vívott párbajt a magyarpárti Óvári Miklóssal. Fontos azonban az is, hogy I. Károly (avagy Károly Róbert) királyunk halála esztendejében történt a párbaj. Károly Róbert ugyan 1337-ben békét kötött az osztrák herceggel, de 1341-ben újból el kellett simítania az Alberttel támadt ellentéteket. Halála esztendejében tehát – 1342-ben – elég forgandó volt az érintettek viszonyulása a szembenálló két félhez. Ilyenformán Nardai Mojsa Miklós lépése mégsem ítélhető meg egyértelműen.
Ha szemügyre vesszük a településszerkezetet, szembetűnő a különbség. Nagynarda a XIX. század végéig, sőt még a XX. század első évtizedeiben is szabályos, soros, utcás falu, egymás mellett fekvő, szinte egyforma méretű szalagtelkekkel. Kisnarda ugyancsak utcás, soros falu, de a telkek mérete eltérő, egyik-másik üres, s rajtuk az épületek rendezetlenül helyezkednek el. Az ok: míg Nagynardán általában egyetlen nagybirtokos volt a jobbágyok gazdája, addig Kisnardán sok évszázadon át több kisnemes a birtokos. Telküket a maguk kedve szerint alakították, a kezük alá tartozó alattvalók kisebb telkei pedig még tovább tarkították a képet. Tehát valójában a rendi állapot tükröződik napjainkig a településszerkezeten: az egykori Kisnardán ma is szántók ékelődnek itt-ott a házhelyek közé.
Narda csak egy volt a sok közül, amelyeket várbirtokként a király eladományozott. A várelemek ezáltal elenyésztek, és a XIV. század elejére Vas megye nemesi megyévé alakult át. Az Árpád-ház kihalásával, 1301-től az ország mintegy tucatnyi oligarchájának már évtizedek óta folyó viszálykodása ádáz belharccá alakul, a tartományúri hatalom megszerzése a tét. Károly Róbertnek sikerült ugyan egyensúlyt teremtenie, de a következő század elején a Zsigmond döntéseivel elégedetlenkedők ismét fellázadtak: 1403 tavaszán a Vas és a Zala megyei köznemesség nagy része felkelt, és elsősorban Zsigmond híveinek a birtokát pusztította. A nemesek hatalmaskodásai, erőfitogtatásai – a rablások és egyéb támadások révén – szinte anarchikus állapotot teremtettek.
Egy ilyen rajtaütésnek voltak szenvedő részesei a nardaiak is a XIV. század második felében. (Lehet, hogy többnek is, de azt nem jegyezték fel a krónikák.) A helynevek elírása általános abban a Zsigmond-kori, 1387-ben Budán kelt oklevélben, amelyben Narda nevét is olvashatjuk Warda és Warada alakban. Azt gondoljuk, hogy a szövegben szereplő Kischey talán Kiscsémmel, a Nogchey pedig Nagycsémmel azonos, míg Owar természetesen Óvár lenne. Ugyanakkor Prezyn Pöszönnyel azonosítható, Myren pedig Méremmel, míg Karaztus ebben az esetben Keresztest (a mai Vaskeresztest) vagy Karasztost jelöli. (Utóbbi inkább elfogadható.) Így szerepelnek együtt az oklevélben szinte egymás szomszédságában azok a települések, amelyek – illetve a bennük élők – érintettek a korra jellemző pikáns bűnügyben.
Kiscsémi Renold fia András, nardai Péter fia Péter és kustáni (Kusthan) Balázs fia András, óvári Miklós fia Leukus hozzájárulásával az óvári, a nardai, a nagycsémi, a pöszönyi és a méremi jobbágyok a karasztosi házhoz rontva őket a birtok miatt meg akarták ölni. Mivel nem találtak rájuk, scriniumukat (szökrönyüket, tehát valószínűleg ácsolt ládájukat) feltörették, az abban őrzött övet, ezüst poharakat s a többi res scriminalest, azaz tezaurált értéket, valamint a házban talált egyéb holmijukat, ezer forintjukat elvitték. Mindezek után pedig anyjukat és Miklós feleségét lovaikkal a földre gázoltatták és gyalázták.
A közrend fellazulásával a bűnözés általában növekedett. A gonosztevők, bűnözők XV. század eleji összeírása egy kisnardait is megörökített: a kisnardai Fekete Miklóst tolvajként, tolvajokat befogadó emberként (hospes furum) és mint házak gyújtogatóját említik. Az 1409 márciusában tartott nagy ítélkezés, amelynél papírra vetették ezeket a sorokat, számos vádlott távollétében történt. A gonosztevőket fejük és minden birtokuk elvesztésére ítélték, és felhatalmaztak mindenkit, hogy megöljék, kivégezzék őket, s javaikat a maguk számára lefoglalják.
A vasvári káptalan levéltárának regesztáiból egy másik nardai „vitézkedésére” is fény derül. Amikor 1474 augusztusában Bálint deák az Osvát-napi (augusztus 5.) vasvári vásárra ment, a Thylayerdewnél néhai wsai Miklós fia László, a ladoni Benedek deák, a nardai István és társaik húsz forintot érő lovát, tunikáját, kardját, pénzét és egyéb dolgait elrabolták, őt magát pedig félholtra verték.
A vásárra igyekvőket, vagy az onnan hazatérőket abban az időben legalább olyan előszeretettel támadták meg útonállók, mint ahogy napjainkban a bankokat és a pénzszállító autókat a bűnözők. Hiszen a vásárra menőtől s az onnan jövőtől könnyen lehetett nagy értékeket rabolni, és nem volt nagy a kockázat, különösen, ha a kiszemelt magányosan közlekedett.
E két eset kapcsán is utalhatunk arra, hogy a középkornak ezekben a századaiban még nem alakultak ki a kételemű nevek. Vezetéknév nem volt, helyette a személynév előtt vagy valamilyen ragadvány állt – mint a kisnardai Fekete Miklós esetében – vagy csupán az illető származási helyét jelölték meg – mint a nardai István esetében –, esetleg apja keresztnevére hivatkozva toldották meg keresztnevét egy előtaggal. Némelyek esetében aztán éppen ettől a századtól kezd rögzülni vezetéknévként a korábbi jelző.
A nardaiaknál csak a XVI. században rögzültek általánosságban a kettős nevek. Segítette ezt a Batthyányak rendszeres nyilvántartása. Ennek ellenére a vezetéknévnek a településen a XX. századig tulajdonképpen nem volt szerepe: a ragadványnév háttérbe szorította. Még napjainkban is megesik, hogy beszélgetés közben a vezeték- és keresztnévvel szóba kerülő falujukbelire visszakérdeznek: ki is az? A ragadványnévvel aztán másodpercek alatt azonosítják.
Ragadványnevet mondunk, holott ez ritkán egy-egy személy neve, sokkal inkább háznév. Egy XV. századi előkelő esetében emiatt – mintegy fél évezred távolából – kétféleképpen értelmezhetjük a keresztneve előtti jelzőt. A kisnardai – vagy kisnardai származású, vasvári (?) – magisztert, Mihályt, 1414 szeptemberében az egyik kezességvállalóként tünteti fel egy okirat, amelyben a vasvári káptalan előtt nyilatkoznak többen a kismákfai bíró, Miklós fia Benedek mellett. A XIV–XVI. században a több jelentésváltozáson átesett magiszter (latinul: magister) szó ekkor már valószínűleg a városi iskolák vezető tanítóit jelzi, így feltehetjük, hogy Kisnardai Mihály Vasvár vezető tanítója lehetett. Ha mégsem, akkor is igaz, hogy a magiszter elnevezés presztízscím volt: vagy tanultságra utalt, vagy előkelő társadalmi állásra.
Ebben a században még másik három nardai nevét rögzítették az oklevelekben. Mindhárman tehetősek, illetve nemes emberek lehettek, hiszen birtokhatár ügyében csak birtokossal tárgyaltak, valamilyen ügyben közbenjárni pedig csak megfelelő társadalmi presztízsű ember tudhatott. 1442 májusában Ondódi László királyi ember birtokszomszédaival egyeztetett a vasvári káptalan tagja, Tamás őrkanonok. A dozmati szomszédok mellett a nardai, jelesül kysnardai Czamiar fia Mihály is jelen volt.
1447-ben a vasvári káptalan képviselője Náraiban – és más Vas megyei településen – becsüs munkát végez és iktat, amikor ennek kapcsán Nardai Miklós nemes felesége egy másik nemes asszonnyal, Orsolyával ellentmondanak.
S a harmadik: a kapornaki konvent 1487. április 1-jén kelt oklevelében a király parancsára végbevitt ügyletről adnak számot. Az irat hátlapján a korabeli feljegyzések között szerepel, hogy a nardai Dyonisos fia János személyesen közbenjárt az ügyben („Item Johannes de Narda filius Dyonisii intromisit se in causam personaliter”).
Az ezt a vizsgálatot elrendelő király Hunyadi Mátyás volt. Előző évben foglalta el Bécset, s nyár végére beveszi Bécsújhelyet is. Harmincévnyi központosító munkáját, amellyel meg tudta fékezni az oligarchákat, 1490-ben bekövetkezett halála szakította félbe. A bárók és a köznemesek egymás elleni küzdelme pedig újult erőre kapott, s szétforgácsolta Mátyás eredményeit.
1512-ben, amikor a Mátyás halála után szétesőben lévő országban érlelődik az egyre nagyobb terhektől sanyargatott jobbágyság lázadása, II. Ulászló király negyedmagával Kisnardai Benedek nemesnek is több birtokot adományoz Vas megyében, nevezetesen: „Kan, Kald, Gyely, hegyes beer, heren, Ffyzthew” – másnéven „Kysmegyehyd” posszessziókban és „Sennese Dorogd” prédiumban.
Határhelyzetét, határhoz való közeliségét Narda a szalonaki vár tartozékaként is meg-megélhette. Az I. Ulászló halálát követő zavaros esztendőkben Frigyes osztrák herceg elfoglalta mind Rohonc, mind Szalonak várát. A Hunyadi Mátyás megkoronázása után Frigyest magyar királynak megtevő nyugat-magyarországi oligarchák között találjuk többek között Paumkircher (néha: Baumkircherként jegyzik fel) András nevét is.
Frigyes már 1446-ban elzálogosította Szalonak várát Paumkircher Andrásnak, aki igyekezett az egész birtokot saját tulajdonként megszerezni. Mátyás 1463-ban megerősítette őt Szalonak várának birtokában, arra hivatkozván, hogy a közte és Frigyes császár közötti béke megkötésében jelentős szerepe volt, s hűséget fogadott neki. Az Óvári család azonban nem ismerte el a Paumkircherek birtokjogát. Óvári János 1443-ban „Joannes Somos de Wagh”-nak a birtok egy részét – közte Nagy Nardát – elzálogosította, s magva szakadtával később az a magyarpárti Somos de Wagh családra szállt. Paumkircher a Somos de Wagh családtól 1475-ben megvette az egykor Óvárhoz tartozó Nagy Nardát, Miedlingsdorfot és Szabart (Zuberbach).
Az Óvári család egyik ágához tartozó – időközben a Magyarországra korlátozódott birtokai révén magyarpártivá is vált – Seyfridus de Szarvaskend ezután egyszerűen felgyújtotta Nagy Nardát. Amennyiben ez az adat azonos azzal, amelyet egy 1471-ben Gergely napja tájékán történt gyújtogatásról közöl egy 1475-ben kelt oklevél, akkor csak a részletek pontosabbak, a lényeg nem változik. Eszerint Paumkircher Vilmos és György tettek panaszt a győri káptalan előtt, hogy Sebryth László és Zyraki István néhány idegen emberrel felégette a panaszosok Chatar, Naghnarda, Inczed, Samfalwa és Welege településeken lévő birtokaikat, s ezzel mintegy kétezer forintos kárt okoztak nekik.
Az egyre mélyülő feudális anarchia a végveszélyt idézte föl: előbb a jobbágyok országos parasztfölkelése robbant ki az egyre nagyobb terhek miatt, majd 1526 tavaszán a meggyengült haderejű, védtelen országot II. Szolimán szultán támadta meg, hogy birodalmának részévé tegye. S hamarosan három részre szakadt Magyarország.
Árpád-kori földvár a Kistelek erdőszélén
)
)
Katonák útja: „Pri katánskoj stazi” dűlőnév az 1860-as tagosítási térképen (VaML)
)
