Földesúri püspökség
Földesúri püspökség
Nagyrábé zavaros birtokviszonyai csak a török kiűzése után tisztázódtak: az 1552-es összeírásra mint jogalapra hivatkozva a település a váradi püspökség birtokába került. A XVI. században egyike volt a leghatalmasabb egyházmegyéknek. Azonban a mohácsi csatavesztés utáni erdélyi politikai változások, a reformáció előretörése, a török háborúk következtében lényegében felszámolódtak a Bihar megyei katolikus egyházi birtokok.
A török kiűzése, az ország XVII. század végi felszabadulása után e javak visszaszerzésére, a katolikus egyház pozícióinak helyreállítására nézve döntő fontosságúvá váltak az 1552-es adóösszeírás adatai. Akkor a vármegye 11 434 portájából 43 százalék, azaz 4998 volt egyházi kézben, ebből a püspökség 3269 portával rendelkezett. Benkovich Ágoston váradi püspököt I. Lipót 1693-ban tájékoztatta az egykori püspöki földeknek az egyházmegye birtokába való visszahelyezésről. A váradi egyházi uradalomról készült első, 1703-as összeírás Nagyrábét teljes egészében püspöki birtokként említi. Az egész vármegyét tekintve a püspöki birtokok nagysága meghaladta a XVI. század elejének arányát, a sárréti járásban ezzel együtt viszonylag kevés volt az egyházi birtok (a teljes váradi püspöki uradalom falvainak öt százalékát kitevő tizenegy falu, szemben például a belényesi járással, ahol 121 falu tartozott az egyházhoz).
Az egymást követő összeírásokat vizsgálva látható, hogy 1715 és 1735 között nagy ütemben nőtt a népességszám, a Sárréten 1692-ben összeírt 61 háztartással szemben 1715-ben 189, öt év múlva 351, 1723-ban 687, 1728-ban 644, 1735-ben 705 jobbágyháztartást tartottak számon. Ezek a népesség növekedésének tendenciáját jól mutatják, még ha az arány túlzó is. A gyarapodás ívét az 1738–1740 között pusztító országos pestisjárvány törte meg: Nagyrábén 175 férfi és kétszáz nő halt meg a Bihar megyében pestisben elhunytak összeírása szerint.
Nagyrábé jobbágyai mindig is szabad menetelűnek vallották magukat. Ezzel is ki akarták emelni legális költözési szabadságukat, továbbá azt, hogy kevesebb járadékkal tartoztak a föld tulajdonosának, mint örökös társaik. A földért a terméseredménytől függő kilenced kivételével állandó nagyságú járadékot, megegyezés szerinti összeget, taksát fizettek, és tartoztak egyéb szolgáltatásokkal is.
A földesúri adóztatás közül a legelterjedtebb a telek nagyságához igazodó volt, amely több elemből tevődött össze: szabott cenzus, ajándék, termény- és munkajáradék. A korábban inkább kiváltságszámba menő, helységenként egy összegben való adózás a háborús viszonyok kényszere folytán egyre inkább elterjedt. Ennek lényege az volt, hogy a jobbágyok szabott összeggel háztartásokként (taksa) vagy településekként (summa) rótták le éves kötelezettségeiket. Ez az adózási forma rendszerint együtt járt a szabad költözködés jogával.
A század elején akkora volt a szegénység, hogy ezekben az években a földesúr évről évre, rendszeresen elengedte a rábéiak adóját. A mentesség más formáit is ismerjük, ezek a XVIII. század folyamán általában érvényben voltak: nem kellett fizetnie az után a telek után sem, amelyen a község háza állott, a falu közszükségleteire egyes szántók, kaszálók hasznát szabadon fordíthatták, a bíró, a tanító, a jegyző sem taksát, sem kilencedet nem fizetett, a város tiszttartójának telke is mentes volt, s ugyanígy a falu kondása, pásztora, néhány évig az új házat építők s végül azok, akik teljesen elszegényedtek, ilyenek pedig a század elején nem kevesen lehettek: alig pár éve sikerült csak kiűzni a törököt a Tiszántúlról, a sokáig dacoló ellenséget nemegyszer csak a környék kiürítése és felégetése árán, többéves kiéheztetéssel sikerült megadásra bírni. Természeti csapások, a háború következtében fellépő pestisjárványok is tizedelték a lakosságot. A nyomorúság a Rákóczi-szabadságharc idején csak fokozódott.
Mária Terézia az állami adóalapot biztosító jobbágyföld védelmében adta ki 1767-ben úrbéri rendeletét. Meghatározta a telki föld fogalmát: a helyi viszonyoknak megfelelően a telek nagyságát, kimondta, hogy a jegyzékbe vett telki földből semmit sem csatolhat majorságához a földesúr, továbbá leírta a maximálisan követelhető munka-, termény- és pénzjáradék menynyiségét. Megállapította a jobbágyság jogi kategóriáit, határvonalat húzott a telkesek és zsellérek közé azzal, hogy a nyolcadtelek nagyságánál több szántót és rétet használó jobbágyokat a telkesek, az ennél kisebb földeket használókat a zsellérek kategóriájába sorolta.
Rábén az országos gyakorlatnak megfelelően elmaradt a határ felmérése, az urbáriumba felkerült adatokat a falu lakosainak és a földesúr tiszttartójának bevallása alapján nyerték. A tabellába felvett földterület jelentősen kisebb volt, mint a jobbágyok kezében levő földek, főleg ha hozzávesszük azokat a területeket, amelyek a település határain belül feküdtek ugyan, de amelyeket a jobbágyok nem műveltek.
A sárréti járásban a váradi püspökség birtokában volt az 51 és négynyolcad telekkel rendelkező Nagyrábé mellett Báránd, Keresztes (Mezőkeresztes), Udvari (Sárrétudvari) és Pocsajnak egy része. Nagyrábén 1769 októberében került sor az urbális összeírásra, mely alapján teljes képet kapunk a XVIII. század nagyobbik részének jobbágyterheiről, a gazdálkodás módjáról. Az urbáriumból kiderül, hogy 1759-ben a vármegye közzétett ugyan egy rendtartást a szolgálatokra és egyéb adózásokra nézve, de a birtokos nem vette figyelembe az „urbalis regulatiót”, így urbáriuma nincs és nem is volt a falunak. Nem volt állandó contractusa sem, hanem, ahogy fentebb már szó volt róla, minden évben mind a robotozás, mind az adózás felől szerződést kötöttek.
Az éppen érvényben lévő szerződés – ez derül ki az összeírás adataiból – 1748 óta lényegében alig változott. A falu kedvező helyzetben volt, mert az urbális census mellett (ez évi 125 rajnai forint) a robotot is megválthatta pénzen (290 rajnai forintért). Az év folyamán három szekeret kell kiállítani fuvarozás céljára, saját költségen ezer kéve nádat vágatnak, amelyet „ahová parancsolja az uraság, oda visszük”. Az uraság földjébe húsz köböl árpát, tizenöt köböl zabot, négy köböl borsót vetnek, és be is takarítják.
A szomszédos bárándi plébános és kántor számára is tartoznak szolgálattal: előbbinek a püspökség erdejéből két öl tűzifát kell hordani, utóbbi számára három köböl búzát kell kétszeri szántásban elvetni.
Természetbeni juttatásként Váradra kell szállítani évente négy pulykát, tíz libát, öt kacsát, százötven tyúkot, kétezer-ötszáz tojást, ötven font halat, négy cseber csíkhalat, két szopós borjút, egy nyulat, egy bárányt, egy malacot, harminc icce vajat és ötven öl tűzifát, végül harminc „tekenősbékát”.
Az urbárium képet ad a gazdálkodás adottságairól. Szántani legalább négy, de általában hat ökörrel szoktak, a földet három nyomásban avagy fordulóban művelik (őszi, tavaszi, ugar). A kaszálóknak csak a felén lehet szénát betakarítani, a többi részükön sás tenyészik, hosszú hónapokig víz alatt vannak. Panaszolják azt is, hogy a Berettyó vizét a túrkevei malom annyira felduzzasztja, hogy Rábén emiatt gyakori az árvíz. Előny, hogy itatásra való víz van bőven.
Vízimalmuk nincs, de van száraz, ezért évente egy rajnai forintot és harminc krajcárt fizetnek a birtokosnak. Fát építkezéshez és tüzelőnek egy hét mérföldre lévő püspöki erdőből hozhatnak a falusiak, de makkoltatni nem tudnak, mert a település közelében nincs erdő. Rábénak a határban káposztáskertje volt, de szőleje, gyümölcsöse nincs, kivéve egy-két gazdát. Nádasa viszont van bőséggel, eladásából pénzt is lehet teremteni.
A faluközösség hasznára (lelkész, tanító javadalmául) a püspökség engedelmével húsz pozsonyi mérő búzát vethetnek, és tarthatnak kaszálót, ezekért az uraság semmit nem kér. A szántóföldeket és kaszálókat minden évben nyílhúzással (sorshúzással) szokták felosztani. Érdemes feljegyezni a rábéiak nevét, akik az összeírás adatait szolgáltatták: Jakab István főbíró, Fegyverneki János, Bende Bálint, Répási István, Karasos István, Erős Péter, Elek András.
Az úrbérrendezés idején Nagyrábé jobbágyai már használatba vették az egykori Kisrábé és Rétszentmiklós pusztává vált területeit (nádast, lápot, vizenyős kaszálót kell puszta alatt érteni), a század végére a korábban bérelt területeiket Nagyrábé határához számították.
Az úrbéri összeírásból vagy a lelkészi, rektori díjlevelekből is láttuk, hogy a nádas rétek használata igen nagy szerepet kapott a gazdálkodásban. A nádat nemcsak tüzelőnek használták: nádból és fűzfavesszőből fonták a házak falát, náddal fedték be őket. A falu határában a XIX. század második felében történt lecsapolások előtt nagy kiterjedésű nádtermő rétek voltak. Olyan határnevek is a náddal való foglalatosságra utaltak, mint a Nagy-Nádvágás-oldal, Sárrét-oldal, Rét-oldal, Nádtermő-rét, Puszta-Nagy-rét. Ezeket a területeket a rábéiak szabadon használhatták, és jelentős jövedelemre is szert tettek belőlük: miközben Váradra úrbéri szolgáltatásként ezer kéve nádat kellett beszállítani, becslések szerint a XVIII. század végén csak a nagyrábéi határon 15 500 kéve nád, a kisrábéi határon 8300, a rétszentmiklósin hatezer kéve termett.
A télen a befagyott lápon vágott és áruba bocsátott nádat a Berettyón úsztatták le Mezőtúrig, Túrkevéig, onnan szekereken vitték tovább (száz kéve nád ára egy rajnai forint volt ekkoriban). A földesúrnak, lelkésznek, tanítónak járó nádat közösen kellett levágniuk, a bíró által megszabott napon.
Ugyanúgy, mint a legelőhasználat esetében, a nádvágásnak is voltak tilalmas napjai. Az úrbérrendezés során a nádvágási kötelezettséget kétszeresére emelték (minden egész telek után negyven kéve nádat kellett beszolgáltatni, az 51 és négynyolcad telekkel számolva ez már több mint kétezer kévét jelentett).
A legelők és kaszálók használatát a török idők után egy darabig nem szabályozta senki, az állatállomány gyarapodásában ennek döntő szerepe volt. Hosszú időn át élt az a vélekedés a szakirodalomban, hogy az állattenyésztésnek hagyományosan nagyobb szerepe lett volna a gazdálkodásban, mint a földművelésnek, sőt sokan az ősmesterségekben látták a lakosság főfoglalkozását. Újabban kiemelik a XVIII. századi források kutatását, s idézik például Bél Mátyást, aki szerint „elsősorban a Sárrétet dicsérik mint a megye legtermékenyebb mezőit, földjei feketék, a Berettyó és az Ér teszi csodálatosan termékennyé”, később a jó dinnyetermő területek között is kiemelte a sárrétit.
Igazolhatónak tűnik, hogy Nagyrábén a szomszédos Bajomhoz és Bárándhoz hasonlóan a középkortól kezdve mindig jó termést hozó földművelés folyt, sőt már a XVII. századra sem adatolható, hogy a sárréti falvakban kevesebb lett volna a gabonatermesztésre alkalmas terület, mint például a Hortobágy mellékén. Mindez persze nem csökkenti a legelők és kaszálók jelentőségét, melyek minőségére egy 1715-ös összeírásból van adatunk, eszerint „…kaszállói a Sárrétye mellett vannak. Egy embernek egy napi kaszálás után adnak egy szekér vegyes szénát. Legelői kielégítőek.” 1720-ból tudjuk, hogy a vizek levonulása után vegyes szénát adnak a kaszálók, melyek a határ területének egyharmadát teszik ki.
A XVIII. század közepétől visszaesés tapasztalható a legelőhasználatban: a korábban alig korlátozott használatnak a fokozatosan kialakuló majorsági gazdálkodás vetett véget. A kaszálók felosztásánál még sokáig élt a földközösség: „kaszálóink majd minden évben szoktak felosztódni”, a jószágállomány nagysága szerint részesültek a területéből. 1783–84-ben történt meg a határok felmérése, ekkor központilag osztották már ki a házak után járó részt.
Az 1769-es összeírásból kiderül, hogy a legnagyobb számban nevelt jószágot, a marhát inkább ridegen, a legelőn tartották: „kaszáló rétjeinknek fele szabása jó szénatermő, a többi pediglen sásos, és a víznek árjától meg szokott rontatni, mindazáltal, amidőn lemegyen róla a víz, ámbár későbben is, meg szoktuk kaszálni. Ha tilalmasban tarthatnánk, sarjút is teremne, és némelyiket kétszer is lehetne kaszálni… Legelőmezőnk magunk marhái itatására elegendő, úgy, hogy azon marháinkat tenyészthetjük és szaporíthatjuk, aminthogy gulyabéli marhát is külön tartunk.”
A kint háló vagy gulyabéli, húsáért tartott marha még télen is kint volt a szigeteken. Az összeírók csak a faluban és a falu közvetlen határában írták össze a jószágot, de a nádasokban, a lápi szigeteken tartott állományról sohasem tudtak pontos képet kapni. A török idők óta nagy hagyománya volt az állatok réti legelőkön való tartásának, még 1827-ben is ezt jegyzeték fel Rábé határáról: „Mostan is vannak kik marháikat a Rétben tartják, semmikor bé nem hajtva, hanem nádból tökéletességgel formált kerítésekben s amilyen ólat zsombékból jó móddal raknak. Szűcs Imrének vagyon a Monostor-zugban egy kerekded szigeten Salya és Szalai uraimékéval összve, Karó és Pergelő nevezetű s már termetes legények felvigyázásokkal. Pásztorok ezek, kik hivatalokat jól értik.”
A török idők utáni szántóföldhasználatról az 1715-ös összeírás alapján a következő általános képet kapjuk: „Roppantul bőviben voltak a termékeny, szűztalajú földnek. Szerencsésebb körülmények között egy-egy falu kisszámú lakosságát saját határa is dúsan eltarthatta volna. A nép mégis szegényül, nyomorultul él, a kultúr embernek minden magasabb igénye nélkül. A maga falujának határából alig szánt fel egy-két fordulót, nagyobb részét parlagon heverteti. Olcsó, sőt értéktelen lévén a föld, némelyik község, főként a hajdúvárosok, közelebb és távolabb féltuczat pusztát vagy pusztarészt zálogba vesz... némely község erdős pusztát is igyekezett szerezni, hogy lakosai onnan magukat, még inkább pedig, amint az összeírásnál vallották, a nálok kvártélyozó katonaságot tűzifával elláthassák. A földet igen kezdetlegesen művelték, és primitív faekéjökkel nehezen, fárasztó munkával tudták úgy-ahogy megszántani… A gazdálkodásra nézve csaknem mindenütt az volt a szokás, hogy fölfogták szántás alá a határ valamely részét s ezt az egy fordulót addig szántották, vetették, amíg – öt, hat, hét esztendő alatt – a talaj kimerült s azután másik darabot szakítottak ki művelés alá, amazt pedig hol legelőnek, hol kaszálónak hagyták.”
Nagyrábén sem voltak a földek minden családfő után kimérve, annyit műveltek, amennyit képesek voltak termővé tenni, a földközösségi határhasználat egy korai formája, a szabad foglalás szerint. Az 1728-as megyei összeírásban is azt olvashatjuk, hogy „földjüket ebben a helységben 6-7 esztendő alatt kicserélik, egy nyomásban közösen használják, még is termékeny”. De a következő esztendőben már kétszeri szántásba vetették a búzát, azaz a parlagolásról az ugaros-nyomásos rendszerre tértek át.
Senkinek sem volt állandó területe, hanem évente osztották ki nyílhúzással a legelőkhöz hasonlóan a szántókat is. A közös határhasználat a szántókra nézve szintén 1783-ban szűnt meg, ugyanis „a Méltóságos Nagyváradi Püspök mint Rábai Földes Uraság az egész határt Ingenieur által felmérettette és Telkek után felosztatta”. Főleg búzát termeltek, de árpát, tengerit is, utóbbit eredetileg emberi táplálékul, csak később takarmányként.
Nem mindig termelték meg szükségleteiket, éhínség is előfordult a vidéken, ahogy erről Bojtor András rábéi jegyző 1794-es feljegyzése beszél: „Szárazságnak és aszálynak miatta… a szegénység oly ínséget és éhséget szenvedett, hogy a korpát és a kenyérhajat is ette, ha kaphatott és ezen a környéken is haltak meg az emberek és télen állat döggel éltek, sőt ebben a helységben volt egy ember, aki ház tselédestűl 17 döglött sertést evett meg s tsudálni lehetett, hogy épségben maradott.”
1817-ben a szolgabíró így figyelmezteti elöljáróját: „A mostani éhínség idején gyakran megtörténvén, hogy az utakon, útfélen holt testek találtatnak… a holt testek eltakarítására különös gondjuk legyen; azokat, akiknél már semmi élet féle nem láttatik azonnal jó méjj gödörbe temessék, a gödröket pedig jó magoss halmokkal fel hánnyák.”
A táplálkozás legfontosabb kiegészítését persze a láp, a rét nyújtotta a töméntelen hallal, madártojással, és ha nem jutott búzaliszt, puliszkát, köleskását is gyakran ettek. Káposzta, kender, dinnye termesztéséről, szőlőskertről, gyümölcsről az úrbéri összeírás emlékezik meg.
A század végén fejeződött be az egykori Kisrábé és Rétszentmiklós határának Nagyrábéhoz csatolásával a falu ma is meglévő területének a kialakulása. A nagyváradi püspökség az úrbéres földek mellett a kisrábéi puszta tulajdonosa is (utóbbit bérbe vették, azaz árendában használták a rábéiak), a rétszentmiklósi puszta pedig a Des Echerolles családé volt.
A fentebb megismert gazdálkodási mód folytatódott tárgyalt korszakunk végén, a XIX. század első felében is. A gabonafélék betakarítása már nem sarlóval vagy kaszával, hanem kizárólag az utóbbival zajlott, a búzát kévékbe kötötték, és keresztbe (egy keresztbe tizennyolc kévét), az árpát és más kalászosokat rudasokba rakták. A tarlóról a faluba hordták a gabonát, s ott nyomtatták el lóval az udvar egyik, szérűskertnek használt részén. A falunak volt közös szérűje is, ahol a kevés vetéssel rendelkező zsellérek nyomtattak.
A református egyházközség számadáskönyvéből a gabonafélék terméseredményeiről is képet kapunk: a XIX. század elején búzából az elvetett magnak átlagosan négy és félszeresét, zabból háromszorosát kapták vissza. Tárolásuk a kertekben vagy magasabban fekvő területeken földbe ásott és kiégetett veremben történt. Áruba bocsátásukra ritkán került sor, mert, ahogy jeleztük, saját szükségletre sem mindig maradt az adók befizetése után, kivéve az árendás földeken is termelő nagyobb gazdaságokat és az egyház használatában lévő szántók termését (utóbbi szinte teljes egészében eladásra került, a hasznot az egyház és épületeinek fenntartására fordították). Váradon és Debrecenben adták el a gabona java részét, de gyakran vásároltak Rábén a berekböszörményiek, nagyharsányiak, bajomiak és földesiek is.
Az állattartásból mindig jelentősebb jövedelmük volt a rábéiaknak, mint a földművelésből, de annak mértékét igen nehéz megbecsülni, hiszen az állományról sincsen pontos képünk. Tanácsülési jegyzőkönyvek szerint egy fél telekkel (tizennégy hold föld, öt hold kaszáló) rendelkező jobbágynak például öt lova, két ökre és négy borja volt, egy másik, negyedtelkes jobbágynak két meddő tehene, két ökre, öt lova, huszonkét juha, hét disznaja, máshol is öt-hat lóról, kettő-négy ökörről, negyven-hatvan juhról olvashatunk.
Az uradalmi alkalmazottak (béresek, kerülők) is rendelkeztek egy-két tehénnel, lóval, ökörrel, de a gyakran vizenyős szántókat nehéz volt négy igás (ló vagy ökör) nélkül megmunkálni, így feltételezhetjük, hogy ridegen, a lápi szigeteken továbbra is tartottak be nem vallott jószágot.
Az állattenyésztés módján nem változtatott a fentebb vázolt immár állandó birtoklás kialakulása, a XIX. század elején továbbra is külső legelőkön tartották, „gulyabéli” marhaként az állomány java részét, amelynek nagyságáról, mivel azt soha nem vallották be, szinte lehetetlen képet alkotni.
Rábén egész dinasztiák foglakoztak a marhák és lovak őrzésével, például a Parti családból kerültek ki a csikósok, a Szabó családból a gulyások. A gulya vagy a ménes mellé pásztorokat fogadni a falu életének jelentős eseménye volt, ekkor alkudták ki a bérüket. („Minden lótól 6 krajtzár, csupán a szopós csikókat nem értvén belé. Minden két darabtól 1 kenyér és 1 főzés. Az Árendát tartozik megfizetni. A lakosok lovára egyre sem ülhet, mert tartozik magának venni nyerges lovat, minthogy minden lovas gazda adott 1 véka árpát ló vételére.”) Volt a falunak kondása, borjúpásztora, külön tehén- és ökörcsordása, de még kocsisa is. A század elején erőteljesen emelkedett a húsfélék és a tejtermékek ára, a rábéiak a debreceni, karcagi, váradi vásárokba jártak el.
Az adózás módja a XVIII–XIX. században nem változott, a pénzben kirótt állami adót (hadi adót és megyei adót) hónaponként kellett a szolgabírói hivatalba befizetni. A hátralékot szigorúan behajtották, ilyenkor a falu bírójának kellett eljárnia. („Bíró uraimék a restans lakosoknak annyi és legkönnyebben pénzé tehető olyan vagyonát vegyék betsű mellett sequestrum [foglalás] alá, hogy abból a restantia summája kitelhessen… Tuttára kelletik azért adni a betsű alkalmatosságával minden embernek, hogy ha akkora restantiájok készen nem lesz a contractus értelmében vagyonaik el fognak adatni.”)
Korszakunk végén a személyek után fizetendő adó csökkenő, az állatállomány és a szántóföldek után emelkedő tendenciát mutat, igyekeztek tehát az adóterheket igazságosabban eloszatni és a nagyobb jövedelműeket arányosan jobban terhelni. Természetbeni szolgáltatás volt a portio, azaz a beszállásolt katonák és azok lovainak ellátása: a rábéiaknak Derecskére kellett behordaniuk a búzát, zabot, szénát, szalmát, az ott állomásozó katonák közül négy baka és egy káplár ellátásáért voltak felelősek. A katonaság lovainak istállóit is ők tartották fenn (német istállónak nevezték, amelyről a német bíró gondoskodott), sőt katonát is soroztak a faluból, ha nem ment önként, akkor az adólisták alapján a bíró jelölte ki az elviendő legényeket (a gazdagabbak kiválthatták magukat vagy maguk helyett a béresüket adták).
A váradi püspökségnek járó jobbágyi szolgáltatásokról a kevés forrás egyikéből, egy 1843–45-re szóló szerződésből („contractus”) kaphatunk képet. A püspökség és a község két évre szóló egyezséget kötött, amely szerint minden ház után egy ezüstforintot, a marhás illetve a gyalogos robot megváltásáért húsz, illetve tíz krajcárt fizetnek (a házadó és a robot alól mentességet élvez a lelkészi, jegyzői, főbírói ház, az iskola, a két kisbíró és a kerülők házai, valamint az uradalmi épületek). Pálinkafőző üst után két ezüstforint, szárazmalom után négy ezüstforint, kovácsműhely után 48 krajcár, egész telek után a kilenced és a tized megváltásaként nyolc ezüstforint az adó, a faluközösség együtt fizet a szőlők után 24, a nádasok és rétek után harminc ezüstforintot, valamint köteles ezernyolcszáz kéve nádat szállítani az uradalomba.
Az ötvenholdas uradalmi kaszálóért holdanként egy forint tizenkét krajcárral, a csíkászatért nyolc ezüstforinttal tartoznak, valamint nagyböjt idején hat akó csíkot is be kell szállítaniuk. Az uradalom nem mondott le a vadászatról, madarászatról, saját nádasainak hasznáról sem. Borszállítás és egyéb fuvarozás alól a rábéiak felmentést kaptak, kivéve az uradalmi tiszttartóknak járó fuvart.
A falu („communitas”) által bérelt kisrábéi pusztáért évente hétszáz pengő forintot kellett fizetni, valamint nyolc öl fát szállítani a szintén püspöki birtok Bárándra, de a kisrábéi erdőből kitiltották őket, ott még makkoltatni sem volt szabad, legfeljebb legeltetni. A megállapított összegeket két részletben kellett kifizetni, mégpedig Szent György és Szent Mihály napján (április 24. és szeptember 29.), a hátralékot „szabadságában lészen az uradalomnak… a maga hatalmával azonnali executio és licitatio útján a szerződő lakosok egyikének vagy mindnyájának vagyonából optimaliter megvenni, minthogy az uraság bátorságára egy mindnyájokért és mindnyájan egyért magokat ezennel lekötelezni”. A szerződést a megyei törvényszék helyezte hatályba a falu költségén Váradolasziban, 1842. november 13-án, Bíró József jegyzősége és Herpai Bálint főbírói hivatala idején.
A szerződésből a község lakóinak életét éppen az 1848–49-es forradalom előestéjén ismerhetjük meg. A forradalomban és a szabadságharcban Osváth szerint a következő rábéi lakosok harcoltak honvédként: Pánti József, Sz. Sólyom János, Karajos Sándor, M. Sólyom János, Szilágyi Sándor, Kövér Sándor, Elek Béni, Pánti Bálint, Pataki István, Erős Bálint. T. Pap Sándor, B. Pap József, Nagy József, Sólyom Gábor, Herpai Pál, Fekete Gábor, Fekete János, Székely József, Pap József, Bódi György, Bódi Dániel, Török András, Német Gábor, Pete Gergely, Pálfi Mihály, Tőzsér Márton, Gyenge József, Dajka Gábor, Szabó János, Erős Márton, Mózsik Bálint, Bódi Sándor, Szűcs István, Juhász Gábor, Elek Mihály, Dajka József. Ismerjük még a bihari nemzetőrség 2. zászlóaljában szolgált és kolerában elhunyt Szabó Sándor, Váradi Sándor és Rácz Antal nevét.
A nemzetőrség megszervezéséről 1848. március 28-án született meg a vármegyei határozat, a kevés jelentkező miatt egy augusztusi rendelet szerint már sorshúzással kellett kiválasztani a nemzetőröket. A sárréti járásban Derecskét jelölték ki központnak, itt folytak vasárnaponként a gyakorlatozások. Három zászlóaljat állított ki a járás, összesen mintegy három és félezer embert sorozva be.
1848 novemberében Biharban is kihirdették a népfelkelést. A harcok Rábé környékét csak 1849 nyarán érték el, amikor Debrecen július 3-i megszállása után orosz csapatok jelentek meg a környéken. Az augusztus 2-i debreceni csata után öt nappal vonultak át a Berettyó hídján déli irányba, majd hamarosan Nagyvárad és Arad felé fordultak Görgey seregét követve. Ekkor Rábén és környékén „már csak az öregek és a nyomorékok maradtak honn”, a többiek a nádasba menekültek. A világosi fegyverletétel után szeptember végéig állomásoztak a vidéken az oroszok, megtörtént a fegyverek begyűjtése és a Kossuth-bankók beszolgáltatása. A Sárrét mocsaraiban az összefogdosás és kényszersorozás elől még sokáig sikeresen bujkáltak az egykori honvédek.
1848-as emlékoszlop a Templomkertben (1894-ben állították)
