Ház, asztal, viselet

Teljes szövegű keresés

Ház, asztal, viselet
Nagyiván településképét a környék püspöki és káptalani falvaihoz hasonlóan XVIII. századi betelepítésekor tervszerű mérnöki munkával alakították ki. Szabályos, széles utcákkal, kimért nagy portákkal rendelkezett. Az 1960-as évek népiműemlék-felmérése szerint a vidék legegységesebb arculatú faluképét nyújtotta meszelt falú nádtetős, egyes vagy ikeroszlopokkal alátámasztott vagy lopott tornácú házaival. A faluban ugyan a lakóházak nagy részét átépítették, de a Hortobágyi Nemzeti Park építészeti elő-írásaival biztosította az egységes, hosszú házas falukép megőrzését.
A lakóházak alföldi típusúak: a hosszú, háromosztatú épületek pitvarból – hátsó része szabad kéményes konyha volt –, utcai és udvari szobából álltak. Ehhez általában kissé alacsonyabb tetővel egy kamra, majd az istálló és az ólak kapcsolódtak. Csak néhány ház udvari frontján volt teljes tornác klasszicista jellegű egyes vagy ikeroszlopokkal alátámasztva.
Az épületek többségén lopott tornácot alakítottak ki, melyet nevéhez híven vagy a pitvar alapterületéből vettek el, vagy oszlopokkal alátámasztva a pitvartól az utcáig terjedt.
A házak építőanyaga vert fal vagy vályog, nyeregtetejüket nád borította. Vértelküket (az oromzatot lezáró hagyományos elemet) vagy sárral tapasztották, vagy deszkával borították, melyet változatos díszlécek, faapplikációk és kivágások díszítettek. A ház oromzatát római katolikus hitüket jelző, keresztet formázó művészibb kovácsoltvas oromdísszel látták el. Az oromdíszekből néhányat az újabban épült házakra tettek át, illetve a régit formázó megoldásban újként készíttettek el. A szegényebbek lakóházai alapterületükben kisebbek voltak, építőanyagukban olcsóbbak, kivitelezésükben egyszerűbbek, gyakran csak pitvarból, szobából és kamrából álltak.
A bejárat a pitvaron volt. Ezek a házrészen régen nem nyílt ablak, csak az ajtó feletti apró, üvegezett nyíláson át kapott egy kis fényt. Néha kis rácsos félajtó is került a pitvar elé, ez védte a épületet a háziállatoktól, elsősorban a baromfiaktól.
Az utcai szoba, a nagyház berendezésére különös gondot fordítottak. Ennek, de az egész háznak a berendezési képe is az elmúlt száz év alatt gyökeresen átalakult. Csak elvétve találkozunk az elmúlt harminc–negyven évben azzal a régies elrendezéssel, mely szerint a két ágy a szoba ellentétes sarkaiban található. Az egyik ágy az utcai front egyik sarkában, mellette a karos lóca, felette a falitükör. A lóca előtt az asztal. A két szék az ágy előtt állt. A szoba másik utcai sarkában a kaszli, tetején az ét- és italkészlettel, néhány búcsús vagy vásári emléktárggyal, szentelt gyertyával, fotóval. A másik ágy a szoba bejárati ajtajának sarkában volt. Mindkettőt színes festőterítő borította. A díszes huzatú párnákkal és dunyhával felvetett ágynak már csak az emléke él. Nem hiányzott a falról a házi áldás, a kereszt, néhány szentkép sem.
A szobát a konyhából fűthető boglyakemence uralta, szélén rongyszőnyeggel leborított padkával, sarkában a suttal. A kemencék padkáját az 1950-es években a szobák bővítése céljából lebontották. A második világháború előtt a kisebb helyet elfoglaló szögletes, padka nélküli kemencék, a sifonkemencék jöttek divatba.
Kemencében csak fűtési idényben vagy kenyérsütéskor főztek. Sok helyen a kemence mellé azonos füstelvezetéssel berakott tűzhelyet építettek, melynek teteje öntött vasból készült. Ezen a lapos aljú cseréplábasokban vagy a gyáriipar öntöttvas és préselt edényeiben már könnyen lehetett főzni.
A sütés-főzés helyszíne a pitvarból boltívvel elválasztott szabad kéményes konyha volt. A szabad kémény a begyújtás perceiben a háziasszony életét keserítette meg, ilyenkor füst gomolygott a pitvarban, konyhában. Nyitott ajtó mellett viszont a huzattól szenvedtek. A szabad kéményhez a férfiak ragaszkodtak. Ez volt a húsok, a kolbászok füstölésének helye. Alatta, a konyha közepén úgynevezett középpadkán főztek, felette, a kéményből lánc lógott. Erre akasztották a bográcsot. A konyha egyik hátsó sarkában beépített katlan is lehetett, mely a XX. század elején a nyári konyhába került át. A konyhában volt az alacsony asztal, mely köré gyalogszékekre ülve ettek a köznapokon.
A konyhában és a pitvarban a falon lógtak a háztartásban használt kisebb tárgyak. A többit a kamrában, a padláson tárolták. A pitvarban az ajtó mellett korsólóca állt a vizesedényekkel. A boltíven néhány díszesebb tál, tányér, kisebb butykoskorsók. A konyhához, pitvarhoz hasonlóan igen egyszerű volt az udvari szoba, a kisház berendezése is. Ágyak, lóca, asztal, néhány szék, egy-két láda, újabban szekrény állt benne. Fűtésére szintén a kemence szolgált.
Az egyes helyiségek alja tapasztott döngölt föld. A módosabb helyeken a szobák padlózása az 1930-as évektől jött szokásba, de jobbára csak az 1960-as évektől terjedt el. Ekkorra modernizálódott a lakás bútorzata, festett, majd fényezett bútorokat vásároltak. Ezek elrendezése már polgári mintát követett.
A házak külsejét is igyekeztek polgáribbá tenni, üvegezett verandává építették be a nyitott oszlopsorokat, palaborítással cserélték fel a díszesebb deszkaborítású vértelkeket, a meszelt falakat pedig színes kőporral. A folyamat éppen a Hortobágyi Nemzeti Park megalakításának kezdetére tehető, mely építési előírásaival az átalakítást szabályozta. Ezek az előírások nem mindig találkoztak a nagyivániak ízlésével és elképzeléseivel, mégis ennek köszönhető, hogy a falu szinte átlépte a kockaházkorszakot, s ismét egységesebb, de modern faluképet nyújt.
A falu alacsonyan fekvő, vízjárta határában a gyűjtögetésnek mindig jelentős szerepe volt. Fontos jövedelemkiegészítő forrás, s igen változatos területeket ölelt fel. Egyes ágai (gyógynövény, gomba) meg-őrizték korábbi szerepüket, mások (piócázás, vadmadarak tojásának gyűjtése) szinte teljesen visszaszorultak.
A gyógynövénygyűjtés jelentőségét jelzi, hogy az 1930-as években öt begyűjtőhely is működött, szállították az árut még Balmazújvárosra is. A legfontosabb gyűjtött növény a székfű (kamilla), melyet leadásra, de saját használatra is gyűjtöttek. Gyűjtötték a bodzavirágot, a kakukkfüvet, az ökörfarkkórót, a beléndeket. A kamilla gyűjtése napjainkban is jelentős.
Már a második világháború előtt szervezett keretek között folyt a piócaszedés. Az 1970-es évekig a szegénységnek kiegészítő jövedelmet biztosított. Fogásának több módja is volt. Az alacsonyabb vizeket bottal felkavarták, a feljövő piócákat tésztaszedővel fogták ki. Mások meztelen lábbal a felkavart vízbe álltak, és a lábukra tapadó piócákat kapkodták üvegbe.
A szíkes határban vadgyümölcs alig termett. Ezeket leginkább a gyerekek kóstolgatták (vadalma, vadkörte). Ugyancsak a gyerekek csemegéztek a vadsóskából és a papsajtból, bár az asszonyok a vadsóskát újdonságnak mártás és főzelék formájában néha feltálalták. Többen saját használatra a határban vadtormát is ástak, melyet főtt húsok mellé adtak fel. A tiszaörsi határ felé eső mezsgyéken kökény is termett, ezt érett állapotban fogyasztották. Szedték a tarló szélén termő szedret, továbbá a csipkebogyót, ezekből lekvár készült. Nagyobb jelentősége volt a gombagyűjtésnek, gombát eső után pár nappal férfiak és nők egyaránt szívesen szedtek. A legkedveltebb a mezei csiperke és a szekfűgomba, melyet a madarasi és a debreceni határrészen lehetett gyűjteni. Eladásra a debreceni és madarasi piacra vitték. Maguk frissen pörköltnek vagy hagymás tojással egybesütve fogyasztották. A felesleget cérnára fűzve vagy kiterítve szárítással tartósították.
Korábban a vadmadarak (bíbic, sirály, vadliba, vadkacsa) tojását is gyűjtötték. Néha ladikból, ekkor nagyobb mennyiséget is összeszedtek. A gyerekek a vízbe gyalog is bementek tojást szedni, bottal tapogatták maguk előtt a víz mélységét. A mezőn véletlenül találtakat is hazavitték. Vízbe téve ellenőrizték, hogy fogyasztható-e. Ha leült a víz aljára, akkor még fel lehetett használni. Rántottát sütöttek belőle, de az asszonyok nagyobb mennyiségű tészta gyúrására is használták. A pásztorok étrendjébe is változatosságot hozott, rántottaként vagy agyagba tapasztott sült tojásként fogyasztották.
A régi időkben a halászat is sokkal szabadabb volt. „Régen nem kérdezték, hogy szabad-e halászni, hanem mentek nagy hálókkal, tapogatókkal.” A környező vizekben, erekben (Sarkad-ér, Csukás, Madarasi-rét) ponty, kárász, csuka és csík volt bőven. A kemény húsú halakat (kárász, csuka) megtisztítva spárgára fűzték, besózták, és kiszárítva a padláson tartották, de a többi halféleséghez hasonlóan sült vagy pörkölt változatban frissen is szívesen fogyasztották.
A régi faluképeket nézve feltűnik, hogy alig lehet fát látni az utak mentén. „Még akácfa se volt Nagyiványon ezelőtt. Olyan kopasz volt a falu, mint egy pusztaság.” A háznál, a kertekben még a két világháború között is alig volt gyümölcsfa, egy-két eperfa, szilvafa, néhány bokor egres. Úgy tartották, Ivánon nem marad meg a gyümölcsfa. A fátlan falukép a falu jellegzetességének számított, határa fákban részben napjainkban is igen szegény.
A fák ilyen szembeszökő hiányát a rossz talajminőséggel magyarázzák. Oka a folyószabályozás és a Karcagot ár- és belvizektől mentesítő csatorna kiépítése, mely a falu határának elszikesedéséhez vezetett.
Ilyen környezeti feltételek mellett igen nehéz volt és nagy leleményességet igényelt az egész évi főzéshez, sütéshez, illetve a téli tüzeléshez szükséges éghető anyag beszerzése. A nagyiváni ember egész évben a tüzelő begyűjtésével foglalkozott, mely a gyűjtögetésnek sajátos formáit hozta létre.
Tüzeltek és fűtöttek náddal, a nád tövével, az úgynevezett csörmővel, felhasználták a kákaféleséget, a csattogót és a gyékényt is. Ezek gyűjtésének ideje ősztől tavaszig tartott. Télen kapával vágták ki a jégen a nádtöveket, de hazavitték a tavaszi olvadáskor a nádtörmelékkel együtt a víz szélére sodródottakat is. A nádat a jégen a csizmájukra kötött jégpatkóval közelítették meg, hogy ne csússzanak el. Nádtoló kaszával, nádvágóval vagy szárvágóval vágták le szálait, majd kévékbe kötötték. A kévéket kúpban tárolták, tető fedésére, kerítések, karámok, szárnyékok, ólak készítésére és tüzelésre használták fel. A szegénységnek a nádvágás téli munkát is biztosított. Jelentőségét napjainkig megőrizte.
Nem ment veszendőbe a kukoricacsutka, még a jószág által már lerágott kukoricaízik sem.
A földekről a kukoricatövet is gondosan begyűjtötték, kihúzták vagy kikapálták, majd két tövet összeverve tisztították meg a rátapadt földtől. Nagyon jó fűtőanyagnak tartották.
A szegényebb asszonyok a legelőket nagy abroszokkal keresték fel, ahol az elhullott marhatrágyát, az árvaganéjt gyűjtötték össze. Volt úgy, hogy napjában háromszor is fordultak. Az árvaganéjt otthon kúpokban tárolták. Gyűjtésével a gulyások is foglalkoztak. Minden éjjel másfelé fektették a gulyát, így egy-egy helyen a trágya azonos időre száradt ki. Egy szekérrevalót is összegyűjtöttek naponta, mindig akadt rá vevőjük.
A juhászok kétféle birkatrágyát is értékesíthettek. Az egyik a juhpor volt, a legeltetés közben, illetve a hodály és az itató környékén elhulló trágya, melyet összesöpörtek, és zsákszám adták el. Még ennél is jobb tüzelőértéke volt a leveles taposott ganéjnak, melyet maguk az állatok tapostak össze a hodályban. Ezt vasganajnak is nevezték, és úgy tartották, hogy egy rakatnál megfő a csirke. Mindkettőt pénzért értékesítették, de főzéskor maguk is ezekkel tüzeltek.
A férfiak feladata volt tavasszal és istállótakarításkor a tőzegkészítés. A tőzeg a legfontosabb tüzelőanyag, melyet istállótrágyából, főként marhatrágyából kétféle módon készítettek. A kihordott trágyát az udvaron vendégoldallal vagy deszkával körülkerítve öt–hat centiméter vastagságúra taposták, majd ásóval negyven–ötven centiméteres darabokra kockázták fel. A másik módszernél a hasonló méretű, fából készült ganajvetővel formázták meg a tőzeget. Mindkét esetben napon szárították, majd szellősen, kúp alakban halmozták fel. A nehéz munkát a módosabbak cselédeikkel vagy fogadott emberekkel végeztették el. Nagy érték volt a tőzeg, még az 1970-es években is néhány, állattartással intenzívebben foglalkozó ház udvarán több kúpot lehetett látni. Úgy tartották, hogy az árvaganéjhoz hasonlóan igen jó a tüzelőértéke.
Nagyivánon nem alakult ki díszes népviselet. Munkák idején, a köznapokon továbbra is vászoncselédek maradtak, azaz házi vászonból kézzel varrott pendelyt és ingvállat hordtak a nők, a férfiak pedig ráncolt bő gatyát és nyitott vagy zárt ujjú inget.
A nők a XIX–XX. század fordulóján bő selyem-, télen szövetszoknyát viseltek, alatta két-három alsószoknyával, melyet selyemkötény és elől gombos blúzok egészítettek ki. Melegebb időben rojtos vállkendőt, télen a gazdagabb menyecskék és asszonyok hímzett, pelerinszabású kisbundát, a szegényebbek egyszerűbb, ujjatlan báránybőrből készült mellest vagy gyapjú nagykendőt viseltek.
A kisbunda a térség női divatjának egyik meghatározó darabja volt, mely barnára cserzett birkabőrből készült. Gallérja és körben a pelerin göndör fekete birkabőrszegélyt kapott. Nagyivánra a nagykunsági szűcsök munkái jutottak el. A kisbunda szinte teljes felületét aprólékos virág- és levélmotívumok borították. Válltányérja a legdíszesebb. Hímzőfonala fekete selyem. A XIX. század második felétől jött divatba. Az első világháború után a hímzett kisbunda viselete fokozatosan visszaszorult, felváltotta a fekete, vitézkötéses plüss félkabát. Ünnepeken félcipő, télen csizma vagy száras cipő volt a nők lábán. Jellegzetes női viselettartozék a XIX. század végétől a fehér sifonon lyukhímzéssel díszített slingelt főkötő. A férfiak az ünnepeken fekete csizmát, fekete posztó csizmanadrágot, mellényt – lajbit –, fehér vászon-inget viseltek, melyet kiskabát és fekete kalap egészített ki. Az ünnepeken hordott hímzett szűrnek már csak az emléke él. Szívesebben hordták a subát, a szinte földig érő, szintén pelerinszabású, de fehérre cserzett bundafélét, mely a téli hidegben még a szekéren is jó szolgálatot tett.
A pásztorréteg viseletében a szűr korábban a kommenció része volt. A bő gatya is körükben maradt meg legtovább. A csikósok kékfestőből, a többiek fehér vászonból készült gatyát, inget hordtak, melyet díszesebb, pitykegombos lajbi egészített ki. A debreceni cifraszűr még a két világháború között is jelezte foglalkozásukat. A pásztorok különböző pásztorkalapot viseltek, a csikósok és a gulyások széles, felhajló karimájút, a juhászok kalapjának karimája keskeny volt. Díszük a daru- vagy túzoktoll.
A XX. század elejétől az ünnepi és a köznapi viselet is megváltozott. A férfiaknál terjedt a cájgnadrág, mely elé a kékfestő melles kötényt vagy félkötényt, a surcot kötötték. A nők a házi vászon munkaruhákat már korábban a vásárokban vett gyári anyagokkal cserélték fel. Az 1950-es évektől az ünnepeken terjedőben volt a nők között a kosztüm. A fiatalabb férfiak is inkább már öltönyt vásároltak. Ehhez nem csizma, hanem félcipő, nem kiskabát, hanem nagykabát illett. Az idős férfiak napjainkig ragaszkodnak a félkabátos-csizmás viselethez.
A városi divat követésében élen jártak. Erre a környéken lakók is felfigyeltek. „Ha valami Pesten megjelent, az mán Nagyiványon is megjelent. Nagy-iványt a második Budapestnek hívták. Ha ott valamit megláttak, akkor az Iványon divatba hozták.”
Táplálkozásuk alföldi jellegű, korábban zsírozónak a füstölt szalonnát használták, ételeiket pedig általában rántással sűrítették. Alapját a megtermelt vagy részes aratóként, illetve kommencióba kapott gabonafélék, az évi egy-két sertés húsa, szalonnája és zsírja, továbbá a kertekben termelt vagy a piacon beszerzett zöldségfélék képezték.
Bolti árukat még a két világháború között is alig vettek, csupán a nagyobb ünnepek előtt némi cukrot, ecetet, egy-két kupica őrölt paprikát, gyömbért, köménymagot és jóborsot, disznóöléskor pedig majoránnát, szegfűborsot. Paprika helyett sáfránnyal színezték ételeiket, a jóféle sáfrányt a szatócstól vásárolták. Fontos fűszernövénynek tartották a hagymát, fokhagymát és a kaprot is.
Egy-egy család nyugodtan csak akkor tekinthetett a télnek elébe, ha személyenként két-három mázsa búzát beszerzett, és egy disznót levágott. Öt-hat tyúkot és egy magkakast is igyekeztek kiteleltetni.
A nagyobb tojáshozamú hónapokban negyven–ötven levél száraz tésztát tettek el télire, nyolc–tíz kilogramm babot, ugyanennyi borsót, két–három kilogramm lencsét, hat–nyolc kilogramm köleskását, egy–két kilogramm árpakását raktároztak. A zöldséget, krumplit, káposztát, sütőtököt vermekben vagy elföldelve tárolták.
A gyümölcsök befőzése, savanyúság és a szilvalekvártól eltekintve a lekvár készítése sem tekint vissza nagyobb múltra. Legkorábban, 1900 körül, a paradicsom befőzése honosodott meg, de nyersen csak az 1950-es évektől fogyasztják, addig azt tartották, csak sebre való. Savanyúságként hordós káposztát ettek, készítéséhez szinte minden család ragaszkodott. A faluban két káposztagyalu volt, melyet egy fej káposztáért vagy tíz fillérért adtak kölcsön.
A zöldségféléket és a krumplit Füredről szerezték be, káposztáért, gyümölcsért Madarasra jártak át nagy kaskával, hátaló abrosszal. Nagy újság volt a gyümölcs akkoriban Ivánon. Mikor szezonja volt, a Bükkből vándor árusok hoztak szekéren szilvát, melyet egy csapott véka búzáért árultak. A kofák a szálasoktól, akik a Tiszán az épületfát tutajként úsztatták le, sóvári almát vettek, azt árusították a faluban.
Az 1950-es évekig mangalica sertéseket tartottak. A hús nagy részét és a csontot a szabad kéményben füstöléssel tartósították. Kevés kolbászt készítettek, paprika alig volt benne. A szalonnát korábban két nagy táblában hagyták meg, egyik csak sózott, a másik sózott és füstölt volt. Szalonnával zsíroztak, mert zsírt csak tíz–tizenöt litert olvasztottak ki. A füstölt húst és a szalonnát gondosan beosztották, ebből a nyári dologidőre is tartalékolni kellett.
Az asszonyok télire kis dézsába gyúrva juhtúrót is tároltak. A juh- vagy tehénvajat fazekakba olvasztva a padláson tartották. Nyáron, a bővebb tejhozamkor készítettek göföjét is, ez a specialitás kis gombócokba nyomott és kiszárított tehéntúró. Fogyasztás előtt vízbe áztatták, majd ráreszelték a kifőtt vagy megöntött tésztára. A kukoricából mindig jutott egy kis kukoricaliszt és dara a máléhoz, görhéhez és a kukoricagancához is.
Az étkezésnek, a heti étrendnek évszázados rendje volt. A téli, rövidebb napokon csak kétszer ettek a faluban: délelőtt kilenc óra tájban és délután négy órakor. A délelőtti étkezés számított a tartalmasabbnak, ekkor kemencében főzött ételek kerültek asztalukra, délután, még napvilágnál vacsoráztak, ki könnyebbet, ki szintén meleg, kemencében főtt tésztalevest. Az idősek ehhez a szokáshoz még napjainkban is ragaszkodnak. Az aratás és cséplés idején a korai reggelit meleg ételekre épülő ebéd, egyszerűbb uzsonna, majd vacsora követte.
Heti étrendjük nyáron változatosabb, ekkor friss zöldségfélét is fogyasztottak, bár az alföldi emberhez hasonlóan nem főzelékevők, „viszket tőle a fülük”. Étrendjük legállandóbb eleme a hétfői nagyhaluskaleves volt. Ez liszt és kukoricaliszt, zsír és víz keverékéből készült, melyet – személyenként három nagyobb gombócot számolva – forró vízben kifőztek, majd hagymás rántott lével felöntöttek.
Elvileg a keddi és csütörtöki nap a főzelékes, húsos. A hús, amíg tartott, füstölt, de sokszor csak szalonnabőr és füstölt csont helyettesítette. Időnként a hússzékben vettek, de inkább tojásért, tejért, túróért cseréltek félkilogrammnyit. Ezeken a napokon hígabb rántással sűrített szárazbabból vagy borsófélékből készült a főzelék, levükben főtt meg a hús. Szerdán és pénteken tésztaleves, kifőtt tészta készült. Szerdán gyakran tejbesifrit is főztek, pénteken pedig köleskásalevest. Pénteki étel volt a tekercs is, vékony rúd alakban kisütött kenyértészta, melyet leforráztak, szűrtek, majd zsírral és túróval ízesítettek.
A szombat a kenyérsütés napja volt, ekkor egyszerűbb, gyors levest készítettek, utána a kimaradt kenyértésztából lángost, zsírral dúsított változatából pedig pogácsát vagy üres bélest sütöttek. Vasárnap még a legszegényebbje is igyekezett ételéhez húst szerezni. Télen leginkább a töltött káposzta, a káposztás vagy kásás hús járta. Előtte húsleves volt marhahúsból vagy baromfiból. Szezonban sült kacsa, kásás ruca, nyáron csirke-, ősszel birkapörkölt tette változatosabbá étkezésüket. A vasárnapi étkek sorába az elmúlt negyven évben épült be a rántott hús.
Az olyan régies ételek, mint a káposztás csík (csíkhal savanyú káposzta levével felengedve és rántással sűrítve), a vízi cibere (víz, paprika, cukor, ecet beleaprított kenyérrel), a göföjés guba (kisütött tésztagombóckák vízzel lefforázva, szárított, reszelt túróval ízesítve) már csak az idősek emlékezetében élnek.
A szilaj, félszilaj tartás visszaszorultával a pásztorok étkezéséből is kiszorult a szárított hús, mely darabolt, vízben főzött és saját zsírjára sütött marhahúsból készült sóval és csöves paprikával fűszerezve. Napra terítve keményre szárították, zacskóban tárolták. Tésztás ételek dúsítására használták, de az állatok őrzésekor magában is elrágcsálták.
A kemencében nagy cserépfazekakban főztek. Az állatőrzés, a határban való munka során, de otthon, a szabad kéményből lógó láncra akasztva bográcsban is készültek az ételek. A szabadban készült bográcsos étkek tipikus férfikészítmények. Ilyen a pörkölt, a paprikás, a gulyásleves, a tésztalevesek és ezek sűrűbb változatai. Legkedveltebb volt a sifrileves, zsírjára sütött változatát öregsifrinek nevezték. A sifri a lebbencstészta nagyiváni neve. Korábban gyakran készítettek bográcsban köleskását is. Sült tésztáik egyszerűek. Az ünnepi sütemény az üres fonott kalács, a változatosabb töltésű rétes, a kőtt béles, melyet ködmönujjnak is neveztek, illetve az olajban vagy zsírban sütött herőce és a rózsatészta volt. Hét közben is sütöttek málét, görhét. Ennek egyik változata volt a disznótoros görhe, amikor a darát abalével készítették fel. Az édességek az első világháború után lettek változatosabbak, a torták, szalagóriás és sütőporos sütemények emelték az ünnepek rangját.

Nagyiván község 1997-ben elfogadott új címere

Kamillagyűjtése a ház környékén (Füvessy Anikó felvétele)

Gomba szárítása felfűzve és napra terítve (Szalontai Árpád felvétel)

Sok helyen a lakóépületet nem is kerítették, ilyen volt a már lebontott régi molnárház is (Füvessy Anikó felvétele)

Nádkúpok a kerítetlen ház udvarán (Füvessy Anikó felvétele)

A tenyészbikákat a Gyúró-kútnál tartották. A füstös bikát, Árpádot itatásról vezeti vissza a gulyás (Füvessy Anikó felvétele)

Kerek, nádból készített tyúkól, melyről azt tartották, hogy a ragadozóktól biztos védelmet nyújt (Pócs Éva felvétele)

Csutkaízik a kemence fűtéséhez (Füvessy Anikó felvétele)

Nádvágás után a Sarkad-ér környékén (Nagy Angéla felvétele)

Gazdasági udvar tőzegkúppal, kukoricagóréval (Füvessy Anikó felvétele)

Juhász 1928-ban, cifraszűrben

Kunsági kisbunda

A szalonnát a jól szigetelő nádtetős padláson tárolták (Füvessy Anikó felvétele)

Vászonzacskóban, a kamrában tartották a göföjét (Füvessy Anikó felvétele)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT