Szent Mihálytól Szent Györgyig

Teljes szövegű keresés

Szent Mihálytól Szent Györgyig
A falu a XVI. század végén elnéptelenedett, jó adottságakkal rendelkező határa fokozatosan elvadult, csak legeltető állattartásra volt alkalmas. Az 1754-es újratelepítéskor ugyan szántókat és réteket alakítottak ki, de határ jelentős részét továbbra is legeltetéssel hasznosították. A XVIII. század végén határának 67 százaléka rét és legelő. Ez az arány ugyan a XIX. században némileg csökkent, de még megközelítette az ötven százalékot. A második világháborútól fokozatosan emelkedett a legelők részaránya, mely a terméketlen területekkel együtt 1962-re már megközelítette az összterület hetven százalékát. A tsz-időkben, az 1950-es évek végétől az állattartást, főként a juhtartást fejlesztették.
A külterületi állattartás korábban is jó megélhetési lehetőségeket biztosított. A XIX. század közepéig legelői dúsak, kiváló minőségűek voltak, ez a ló- és szarvasmarha tartásának kedvezett. A század második felétől elszegényedő kaszálói és legelői csak a marháknak és a juhoknak nyújtottak megfelelő táplálékot. Külterületi állattartása a XX. században fokozatosan leépült. A falunak és a káptalannak még voltak gulyái, de a külterületi lótartás teljesen visszaszorult.
Az elmúlt százötven év statisztikája az állattenyésztés átrétegződését jelzi, a birka és sertéstartás nagyarányú növekedése figyelhető meg. A változás fajtaváltáshoz is kötődik. A XIX. században a rackajuhot a merinó, a XX. század második felében pedig a mangalicát a hússertés váltotta fel. Utóbbiak külterületi tartásra már nem is kerültek. Fajtaváltás történt a szarvasmarháknál is, ahol az igavonásra használt igénytelen, de ellenálló szürkemarha tartásáról a jobban tejelő svájci fajtáéra tértek át.
A XX. század elején a közös legelő a Szék-ér, a Határ-erdő és a Sarkad-ér által bezárt területen, illetve a Nagytelken és a Betyár-páskomon volt. A káptalan állatait a réten legeltette.
A szarvasmarhák közül a tejelő állatokat két csordában naponta hajtották ki, míg a Szent Györgytől a fagyok beköszöntéig a legelőn lévő állományt gulyában tartották. Az előbbit a csordás, az utóbbit a gulyás és egy-két bojtár őrizte. A XX. század elején még két ménese volt a falunak, száz–száz-ötven ló legelt egy-egy ménesben, őrzésüket a csikós és egy bojtár látta el. A sertéseknek naponta hazahajtott (csürhe) és a fagyok beálltáig állandóan a legelőn tartott (konda) nyájai voltak. A juhtartás már a XIX. században is jelentős. A századvégre az állomány már meghaladta a kétezer-ötszázat, majd a korábbi mintegy ezerre csökkent. 1962-re egy évtized alatt a termelőszövetkezet kiemelt ágazataként számuk 6300 fölé emelkedett. Őrzőjük a számadó juhász és egy-két bojtár volt.
A jelentős kül- és belterületi állatállomány legeltetését hagyományos pásztordinasztiákra bízták. Biztos munkát nyújtott számukra a falu és a káptalan, s a hortobágyi és nagykunsági pusztákon is szívesen látták az iváni pásztorokat. Számos történet forog közszájon híresebb egyéniségeikről. A Csontos, a Nehéz, a Kovács, a Labancz és a Gyöngy család soraiban már a XIX. század elején találunk pásztorokat. A kisnemesi családok között (Trásy, Nagyfejeő) is előfordultak az ezt a foglalkozást űzők. A Czinege-dinasztia a XIX. század második felétől jelent meg a juhászok és gulyások sorában. A pásztorcsaládok általában egymás között házasodtak. A falu társadalmában korábban a csikósok és a gulyások, később már a juhászok is nagyobb megbecsülést élveztek. A naponta hazahajtó csordások és a csürhések álltak a ranglétra alján.
A pásztorok fogadásának évszázados rendje volt. A gazdák újévkor fogadták a pásztorokat, de már az előző év Szent Mihály napján, ami a megszólítás napja volt, igyekeztek az addigiak maradási szándékáról meggyőződni. Hagyományos kérdése a „Visszamaradsz-e?” vagy a „Maradsz-e?” volt. Újévkor a tanácsházánál jöttek össze, ahol a bérben is megállapodtak. Ennek mértéke a XX. század elején a pásztor rangjától, az őrzött állat értéké-től függően különböző mennyiségű termény, egyéb élelmiszer és némi készpénz volt (bocskorpénz, fertálypénz). A gazdák csak a számadót fogadták fel, a számadó feladata volt a bojtárok fogadása.
A kihajtás, kiverés napja az állatok fajtájától is függött. A kondát és a juhnyájakat már április 10-e környékén kiverték, de az időjárásra érzékenyebb lovakat, szarvasmarhákat Szent György táján vitték csak ki a legelőkre. A kiverést megelőzően a pásztorok rendbe hozták a kutat, az állást, a pásztorkunyhót és környékét. A tavaszi kihajtást gazdag hiedelmek és mágikus cselekmények kísérték.
Az őrzött állattól függően a pásztoroknak és a gazdáknak a legeltetési idényben különböző feladataik voltak. Ilyen volt az állatok megjelölése (bélyegzés, fül csipkézése). A juhokat a nyírás miatt évente újrabélyegezték, ez kovácsoltvas-tulajdonjegy és festék segítségével történt. Gyakran a fülön a tulajdonra utaló csipkézést is kivágtak. A nagyjószágokra égetéssel került a billyog, általában a farukra vagy a pofájukra.
Korábban a birkák fejési idénye pünkösd táján kezdődött. Az elválasztott bárányokat is ekkor farkalták, a hím egyedeket herélték. A megperzselt farkakat hagymás zsírban, tojásos lisztben megforgatva sütötték ki, erre a lakomára a többi juhászt is meghívták. A fejéssel a juhászoknak és juhásznéknak a dolga is megszaporodott. A tejből a gazdák a jószáguk arányában részesültek. Egynapi fejés általában a pásztorokat illette. Ha saját juhai is voltak a nyájban, részesedése is nagyobb volt. A tejből gomolyát, sajtot, juhtúrót, zsendicét és vajat készítettek.
A birkanyírásra május végén került sor, de a nagyivániakat birkanyírásra más települések is szívesen látták. A nyírók nem pásztorok voltak, hanem specialisták. A birkák űzetése általában szeptemberben, Szent Mihály nap táján történt. Így az ellés Mátyás-nap (február 24.) környékre esett, és a szaporulatot húsvétkor jól lehetett értékesíteni.
A marhák űzetésének nem volt hagyományos napja. A tehenek folyatása az apaállattelepen történt, ahová a pásztor hajtotta be a tehenet. Erre legjobb időpontnak a kihajtás utáni első–második hónapot tartották, mert a gazdák a téli, otthoni ellést kedvelték jobban. Abban az esetben, ha bika is volt az állatok között, akkor az űzetés a legelőn történt. A marhák ellését számos hiedelem kísérte, ezek célja a borjú és a tehén rontástól való védelme volt.
A gazdák év közben többször is kimentek a legelőre jószágaikat megtekinteni. Soha nem érkeztek üres kézzel, egy kis friss kenyeret, baromfit, szalonnát, pálinkát vittek a pásztoroknak. A jószágnézés szinte kötelező ideje volt Nagyivánon a pünkösd.
A beszorulás ideje is az állatok fajtájától függött. Legkorábban, már a nyár közepén a ménest hajtották haza, mert az aratás utáni hordáskor szükség volt a lovak munkájára. A gulya tovább maradt kint a legelőn. A XX. század elején András-napkor volt a beverés, később már inkább Mindenszentek környékén, leginkább október végén. A behajtást a gulyások birkapörkölttel ünnepelték meg, melyet a kocsmában való mulatozás követett. A juhokat csak ezt követően engedhették a gulya legelőjére. Az első hóeséssel, András nap táján szorultak be a faluba.
A behajtáskor volt a számadás és a bér beszedése is, de ezzel a juhászok és gulyások munkája nem szűnt meg, a gazdák betegség és ellés esetén üzentek értük. A juhászok az egész téli időszakban eljártak a gazdákhoz felnézni a juhokat. A munka mellett azonban jutott idő a szórakozásra is.
A juhászok életében Mihály napja jeles napnak számított. Ekkor döntöttek új helyre szegődésükről is. Mihály nap egyébként őszi évnegyed-kezdő nap, amikor a pásztorok az állatok viselkedéséből a következő év vagy a tél időjárására következtetnek. Mihály-nap táján tartották a Hortobágyon és környékén a legnagyobb juhászbálokat, mulatságokat. Nagyivánon ezt a bált szamárkendőnek nevezték.
A szamárkendőre a falu juhászai nagyon készültek. A mulatságot a Görbe csárdában vagy az egyik számadó juhász házánál tartották meg, melyen a juhászok, de gyakran a birkás gazdák is részt vettek. A bálra a feleségek és a bojtárok választottjai is eljöhettek. Az esemény rangját emelte a más településről meghívott juhászok száma is. A szamárkendő hagyományos étele a birkapörkölt volt, melyet a juhászok főztek. A bort és egyéb innivalókat is ők vásárolták. A juhásznék erre az alkalomra egyszerűbb kelt tésztákat sütöttek. A talpalávalóról cigánybanda gondoskodott. Sajátos színfoltja volt a mulatságnak a szamárverseny, a leggyorsabb szamárra borban kötöttek fogadást.
Mihály napján volt a karcagi őszi vásár is, melyre a pásztorok szívesen eljártak. Hasonló pásztortalálkozó színhelye volt a Hortobágyi hídi vásár is (július 20.). A hídi vásárra minden iváni pásztor igyekezett eljutni. Korán reggel indultak, és késő délután vagy másnap kora reggel már mentek is vissza nyájaikhoz. Vagy bojtáruk helyettesítette őket, vagy pénzért helyettes fogadtak. Ezen a vásáron szerezték be a csengőt, kolompot, juhászbotot, gyakran az szűrt vagy a subát is. A nagyiváni pásztorok a madarasi, tiszafüredi vásárokra is szívesen eljártak. Ezek a vásárok voltak az igazi ünnepeik; a legelőjükhöz közeli kocsmákban és csárdákban meg-megfordultak, leginkább az iváni Görbe csárdában, Patkósban vagy Meggyesben.
Év közben az egyházi ünnepek első napján (húsvét, pünkösd) jutottak munkaszünethez a naponta kijáró nyájak pásztorai. A többiek általában csak télen jutott el a templomba, ha máskor nem, akkor a karácsonyi éjféli misére vagy a másnap hajnali pásztorok miséjére. Év közben csak úrnapján várták el a pásztoroktól a templomba menést.
A kihajtástól beverésig a legelőn élő pásztorok a téli hónapokon ejtették meg a más településeken élő rokonaik látogatását. Ekkor volt a disznóölés hagyományos időszaka is. Karácsony táján eljártak a gazdákhoz köszönteni, főleg ha a gazda névnapja is akkorra esett (András, János, István). Érkezésük idejétől függően reggelivel vagy ebéddel, vacsorával és némi borral kínálták meg őket. Szilveszter estéjén korábban részt vettek a kolompolásban. Újévkor tettek véglegesen pontot a szegődésre, ezt közös mulatság zárta.
A pásztorok, ha szerét ejthették, nyájukat, még inkább a másét szívesen meglopták. Azokban az időkben, amikor még csak az állat bőrével kellett elszámolni, „könnyen döglött a gyenge bornyú, bárány”. Az állatot úgy kellett levágni, hogy azt a lenyúzott bőrön ne lehessen észrevenni. A gulyások például a borjút leütötték, majd nem keresztben, hanem hosszában vágták el a torkát. A birkának a szegye végébe szúrták merőlegesen a kést, vére így belülre alvadt, nem kente össze a bőrt. A borjakból, nagyobb birkákból a közelben dolgozó társaknak is jutott, a friss húst bojtárjaikkal küldték el, ezt illett két–három hét múlva viszonozni. A húsból pörköltet, paprikást főztek, a maradékból néha szárított hús készült.
A határukba átbitangolt jószágokból is mindig kivették a vámot. Nagy híre volt Csontos Jánosnak, a szent juhásznak, akit alacsony termete miatt Csipetnek vagy Csipet Csontosnak is neveztek. Vallásos ember volt, a leesett búzaszemeket is felvette, majd megcsókolva tette vissza a földre. Azt hírdette magáról, hogy őt az Isten bízta meg azzal, hogy lopjon, hogy a káromkodós pásztorokat megbüntesse. A büntetésen túl azonban ő is szerette a birkahúst, így egy-egy lopás után gyakran gyanúba keveredett.
Egyszer is valami lovakat kerestek rajta. Vallatták, de ő azt mondta, hogy csak a papnak gyónja meg bűnét. Neki aztán elmondta, hogy ő csak birkákat és marhákat vesz el, lovat soha, mert korábban két lopott lóval úsztatott át a Hortobágyon, és majdnem belefulladt. A pap ezt elmondta a csendőrnek, de kérte, ne büntessék meg Csipet Csontost. El is engedték, ám Ivánra hazajövet már lopott húsz birkát, melyre megrendelése volt. Máskor a birkát hajtó juhászokkal fogadott, hogy meglopja őket addig, míg a Görbe csárdába érnek. Nem láttak a juhászok semmit, mégis hiányzott két birka a falkából. Csontos János egy verembe rejtőzött, és a felette átvonuló nyájból húzta ki a két birkát. Táltostudománya volt, tartották róla a régiek, a káromkodó ember állatait szét tudta ugrasztani. Így már könnyen el tudott pár darabot hajtani belőle, melyet eladott, és árát a szegényeknek szétosztotta.
Hajdú János számadó is tudósféle ember volt, akiről a XIX. század végén az a hír járta, hogy tudománya szűre bal ujjában van. Kiss János csikós nem is értette: „Mindig elgondolkoztam rajta, hogy vehette el a nyájból a tíz disznót? Nem csinált az semmit, csak ránézett az állatokra, meg belenyúlt a bal szűrujjába, oszt odamentek hozzá, és követték a disznók.”
A pásztorok nem tartották bűnnek a jószáglopást. A lopásnak mesterfogásai voltak, ezt akarta megtanulni az egyik csikósbojtár is. Kérte az öreget, tanítsa meg. Kinéztek egy szép birkanyájat. Az öreg beküldte a bojtárt a nyájba, ő meg elkiáltotta magát, lopják a birkát! Míg a pásztorok kergették a bojtárt, ő addig egy birkával a hóna alatt elosont.
A régi időkben szövetkeztek a betyárokkal, a hasznon pedig megosztoztak. A „Meggyesi” Czinegék így meséltek erről: „Czinege nagyapám Balmazújvároson volt cseléd. Valami grófnál kondás. A Bükkben volt ennek a grófnak erdeje, ősszel feljártak az erdőre makkoltatni. Abban az időben uralkodott ez a Smigróczki, ez a híres betyár. Valamennyit kiszakítottak a grófi nyájból, oszt elhajtották. Nagyapám jelentette, nem tudok mit csinálni, nem öletem meg magam a gróf úr disznójáért! Hát ők is részeltek! Így vette meg nagyapám a Meggyes csárdát, hát nem a kommencióból!”
Jó kapcsolatuk a betyárokkal meg is maradt. A csárda igen jó helyen, három megye határán feküdt. A pandúrok csak megyehatárig üldözték őket, ezért két megyébe mindig szabad volt az út. Megfordult itt gyakran Rózsa Sándor is, aki egyszer a pandúrok elől a csárdásné bő szoknyája alatt talált menedéket.
A régi pásztorok nemcsak a lopáshoz értettek. Egyesek bűvös hatalmukkal nyájukat összetartották, ők voltak a tudós pásztorok. Elmentek a kocsmába, és elég volt botjukat leszúrni, állataik nem széledtek szét. Mások ahhoz értettek, hogy a nyájat szétzavarják. A szagokra fokozottan érzékeny ménest és gulyát taplón égetett avas kalapzsírral vagy a kan mangalica sörtéjét égetve tudták szélnek ereszteni.
Több történet ismert az olyan pásztorról, akitől lopni nem lehetett. Az egyik juhász is ilyen volt, falkáját otthagyta, és két birkát elloptak tőle. A tolvajok nem jutottak messzire, egyre nehezebbek lettek a juhok, már nem bírták vinni, le kellett tenniük. Mikor az előkerülő juhász parancsára a jószágokat a nyájhoz visszavitték, már könnyen tudták vinni.
Az orvos és állatorvos nélküli Nagyivánon és környékén számos neves, tisztelettel övezett gyógyító élt. Sokukról azt tartották, hogy rontani is tudnak. Az egyszerűbb esetekhez a család idősebb tagjai is értettek. Az ehhez szükséges gyógyfüvek háztartásukból nem hiányoztak. A legelőn tartott állat gyógyításához a pásztoroknak is érteni kellett.
A régiek szerint a betegségek egy része nézésből ered. Ez lehet szándékos, de akaraton kívüli is. Erre a csecsemők, kisgyerekek, az újszülött vagy fiatal jószágok a legérzékenyebbek. A csecsemőket keresztelésig nem vitték a kapun kívülre. A gazdák elléskor idegent nem engedtek be az istállóba. Védték a borjút, de védték a tehenet is. Ellés után egy csupor köleskását szórtak köré, és azt mondták: „Előbb ezt szedd fel, utána vidd el a hasznot!” Mikor ellés után először ment ki a csordára a tehén, bal kézzel mákot vagy kölest szórtak utána. A tejhaszon elvételét számos módszerrel próbálták elkerülni. Nem adtak ki napnyugta után tejet a házból, a tejbe rontás ellen egy csipet sót tettek, fejés után lefedték a tejesedényeket.
Ha megtörtént a baj, először saját maguk próbálták gyógyítani. Legismertebb eljárás a füstölés volt. Apró állatok, csecsemők, de tehenek, disznók esetében is alkalmazták. Kilenc, ritkábban hétféle éghető dolgot parázsra tettek. Ezek lehettek: úrnapi sátorról szedett rózsa, sás, csutkavég, bab, borsó, kása, pókháló, falról kapart mész, kakukkfű. Füstje fölé tartották a gyermeket, szitában az aprójószágot, a nagyobb állatoknál a lapátra rakott füstölőanyagot háromszor a hasa alatt húzták át.
Rontásból eredő gyermekbetegségeknél a füstölés mellett a fürdetést is gyakran alkalmazták. A fürdővízbe kilenc piros csutkahegyet raktak. Ha úgy ítélték meg, hogy ijedségtől ered a baj, akkor ólomöntésel próbálták okát kideríteni. A vízbe megszilárduló ólom alakjából következtettek az ijesztőre. Egyik ellenszere a talált kutyakoponya volt, ennek forrázatában fürösztötték meg a gyereket.
Az elkötött anyatej, a tehén elvett tejhaszna, illetve ember- és állatbetegségek esetén gyakrabban fordultak specialistához. A faluban ilyennek tudták Nehéz Julcsát, Petrovics Zsuzskát és Borcsát, Szűcs (Vadász) Jánost és Elhalt Terézt. Nehéz Julcsa és a Petrovics testvérek őseiktől örökölték tudományukat. Nehéz Jani a tehenekhez, Petrovics János pedig inkább a borjak gyógyításához értett. Ismert állatgyógyító volt a XIX–XX. század fordulóján Balogh Gyuri, majd Bugán János. A nehéz esetekben a madarasi (Békési Sándor) vagy az egyeki embert (Sági József) keresték fel. Módszereik nagyjából hasonlóak voltak. A madarasi gyógyító prágai katonaideje alatt orvos mellett szolgált, ő patikából vásárolt gyógyszereket is használt, de a többiekhez hasonlóan gyógyfüveket is igénybe vett, és néhány esetben ráolvasott.
Békési kivételével a tehénrontás és az anyatej elkötésekor egyaránt két deciliter pálinkába tett gyógyfű (néha még mész) volt az ellenszer, mellyel a tehén tőgyét kellett megkenni, a maradékot pedig az állattal megitatni. Anyáknak tejük elapadásakor is ezt a gyógymódot ajánlották.
A gyógyítók minden esetben kikötötték, hogy hozzájuk menet és jövet ne szóljanak senkihez, kérdésre ne válaszoljanak, de ne is köszönjenek, mert akkor a gyógymód hatását veszti. Javasolták, hogy három, hét vagy kilenc napig kölcsönkérésre semmit ne adjanak ki a házból. A gyógyítók már előre tudták, hogy a bajbajutott felkeresi őket. Békési és Sági gyakran a kapuban várta őket: „De soká gyüttél, kisfiam, tudom, mért gyüttél!” Azt is tudták, hogy nehéz út vár a gyógyszerrel hazamenőre. „Azt mondta, nagyon nehezen érsz haza, kisfiam, mert nehezen visz haza a lovad. A második háznál, az Újtelepen, mikor beérsz, akkor ott téged várnak. Nagyon vigyázz, mert a lórúl minden teher lemegy, és a ló olyat ugrik, hogy le ne essél róla!”
A helyi specialisták közé tartozott Bugán János, aki a disznóból tudta a férget kiolvasni. A hagyomány szerint nagyapja is értett a féregolvasáshoz, tőle leste el a féregűzés módját. Az öreg Bogdán Jani meg a patkányok elküldéséhez értett, de tudását nem adta át, magával vitte a sírba.
A veszett kutya, a veszett jószág nagy kárt okozott az állattartóknak. A veszett kutyától az emberek is nagyon féltek, ha jelét tapasztalták, azonnal specialistához fordultak. Nagy híre volt a karcagi „veszettorvosnak”, Orvos Nagy Istvánnak, mert meg tudta gyógyítani a beteg ebet. Igaz, értett a veszett kutya küldéséhez is, nem volt érdemes megharagítani. Róla az a hír is járta, hogy kutyává tud változni, úgy tud ártani.
Tudós ember a halottlátó. Korában a dormándi, a mezőtárkányi beszélgetős asszonyt keresték fel, a közelmúltig pedig a putnokit, ha úgy érezték, halottjuknak közlendője van. A beszélgetős asszony csak annak beszél, aki hisz benne. Tudásukat Istentől eredő tudománynak tartják, és a halottlátókat mélyen vallásos embernek ismerik.

Birkaitatás

Mag István, a csordás 1970 körül (Tölgyes László felvétele)

A kondás a gondjaira bízott állatokkal (1960-as évek) (Szalontai Árpád felvétele)

Juhász a „viselő” kampóval (Füvessy Anikó felvétele)

 

Elkülönítve legeltették az 1970-es években a szürkemarhából álló gulyát (Füvessy Anikó felvételei)

A szalmarakók munkája a cséplésen (Szalontai Árpád felvétele)

1926-ban Hajdúszoboszlón is részt vettek a cséplésben (Petrányi Pál fényképész felvétele)

Aratás az 1940-es évek végén (Szalontai Árpád felvétele)

Kolompok és csengők az egyik juhász padlásán (Füvessy Anikó felvétele)

Vincze Imre gulyás 1971-ben árvaganajjal tüzelve felkészíti vacsoráját (Tölgyes László felvétele)

Füstölés kilencféle anyaggal (Nagy Angéla felvétele)

Öltöztetős Madonna karácsonyi ruhájában (Kozma Károly felvétele)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages