Hont vármegye, Bersen falva
Hont vármegye, Bersen falva
A királyi vármegyék megszervezése már Géza fejedelem idejében megkezdődött, s fia, István király fejezte be e munkát. Erről így számol be Thuróczy János A magyarok krónikája című művében: „Ezekben a napokban költözött be Hont és Pázmán is, akik Szent István királyt a Garam folyónál német szokás szerint karddal övezték fel. Ezek nemzetségének neve láthatólag nem különbözik az ő nevüktől. Géza fejedelem és fia, Szent István király, bizakodva ezeknek a grófoknak, de még inkább Istennek a segítségében, egyes ellenszegülőket fegyveres megfélemlítéssel, a legtöbbet pedig hajlandóságuknál fogva térítette a kereszténységre. Ezeket a grófokat Géza fejedelem is, fia is, kiterjedt és gazdag örökséggel jutalmazta szolgálataik fejében,… Idő múltával aztán házasságkötéseik jóvoltából beolvadtak a magyarokba.”
A megye területén tehát a Gizella királyné kíséretében levő német Hont és Pázmán lovagok, a Hontpázmány nemzetség tagjai kaptak birtokokat Géza fejedelemtől, I. Istvántól, később I. László királytól is, kinek nővérét Hont dédunokája, Lampert comes vette nőül. Hont megye arról a Hont vitézről kapta nevét, aki Szent István oldalán harcolt Koppány ellen.
Esztergommal, a fejedelmi székhellyel átellenben építették ki a megye központját, Hont várát, így e várnak hangsúlyozott szerepe volt az esetleg észak felől betörő ellenség feltartóztatásában. De nemcsak a vár helyének – a Börzsöny északi részéből áttekinthető volt az Ipoly folyó és két ága, a Selmec és Korpona patakok vidéke is – gondos kiválasztása mutatta e hely jelentőségét, hanem az is, hogy I. István egyik legmegbízhatóbb hívére bízta a megye vezetését. A feladat nagyságához mérten kellő és illő nagyságú birtokot adományozott a király a Hontpázmány nemzetségnek.
A fejedelmi szállásbirtokokon megszervezték a két, földrajzilag elkülönülő részből álló Hont vármegyét, melynek területét valószínűleg Nógrád megyéből hasították ki. A honti várispánság alá nagyszámú várnépet, várjobbágyot rendeltek, mintegy 45 falut. Hont vármegye István által történt megszervezését az is alátámasztja, hogy a honti főesperesség fennállásáról már 1156-os okleveles adatunk van, márpedig a XI. századi megyeszervezet egybeesett a főesperességek területi beosztásával.
Hont megye sajátságos gazdasági helyzete földrajzi adottságaiból fakadt. A megye kettős főütőere az Ipoly és a Garam folyó, melyek völgyei mint kiváló közlekedési útvonalak, az északon kifejlődött bányavárosokat kötötték össze a Dunával. Hont megye keleti, hegyes területén a völgyek már észak–délkeleti elrendezésűek, s ez már egy másik város, a kora középkorban Hont megyéhez tartozó Balassagyarmat felé terelte a kereskedelmi tevékenységet. A harmadik jelentős Hont megyei kereskedelmi útvonal az Ipolytól ágazott el keletre, mely szintén szerepet játszott egy-egy település növekedésében és kiváltságok (vásártartás, vámszedési jog, vámmentesség) megszerzésében.
Hont vármegye középkori birtokviszonyaira – ami jellemző a későbbi századokra is – a kisnemesi birtokok túlsúlya a jellemző. A kisnemesi birtokosok sokszor csak egy-egy falut vagy falurészt birtokoltak. Nagybirtok csak néhány alakult ki, s ezek sem összefüggően, hanem be-beékelődve más birtokokba. A nagybirtokok közé tartozott a litvai váruradalom, a megye nyugati részén a Lévai Cseh család, valamint az esztergomi érsekség és káptalan birtokai. S ezek mellett létrejöttek kisebb várbirtokok is (Damásd, Drégely), melyekhez csak néhány község tartozott, és négy szerzetesrend (a bozóki bencés apátság, a sági premontrei prépostság, a pilisi ciszterciták és a nosztrai pálosok) is szerzett birtokokat.
A vármegye népeinek többségét – mint már korábban láttuk – a magyarok és a szlávok alkották, a németség sokkal kisebb szerepet játszott. Zömmel a bányavárosok és a környezetükben levő települések lakói voltak németek, s a megyében még Bernecén, Börzsönyben, Nagymaroson, Szokolyán és Vámosmikolán találunk betelepülésükre utaló családneveket.
A Börzsöny királyi falvainak eredeti központja a pásztói udvarház (curtis) lehetett, amit Szent László adott nővére férjének, Lampert comesnek. Győrffy György szerint ehhez tartozhattak a börzsönyi bányászok (!) – de ennek okleveles bizonyítéka nincs – és a félszabad állapotú letkési, helembai és szobi hajósok és a damásdi vadászok, akik mint királyi szolgálónépek később a királyné és a királyi egyházak kezére jutottak. Hont megye déli részén a dömösi királyi udvarháznak is éltek szolgálónépei, helembai halászok, csepeli rab szántók, két kürti szakács és két börzsönyi szekeres, akiket Álmos herceg 1108 körül adományozott a dömösi prépostságnak, melyet ő alapított.
A XI. századi Hont vármegye területén mintegy ötven falut a vár, ötven falut a Hontpázmány nemzetség és ugyanennyit az udvar birtokolt.
Kövessük most már figyelemmel a mi falunk, Nagybörzsöny sorsát, mely sok tekintetben sajátságos múlttal rendelkezik az ipoly-völgyi, Börzsöny vidéki települések között.
Már a település nevének jelentése is a község múltjának az a része, amit nem sikerült eddig megfejteni. Míg a környék falvainak nevei között egyaránt találunk ismert gyökerű szláv és magyar helyneveket, addig a Börzsöny név származását nem sikerült megfejteni. Sokféle magyar és német formában – Belsun ([1108], 1138/1329), Bersen (1258, 1270, 1293, 1294, 1295, 1305, 1341, 1361, 1417, 1419/1423, 1439, 1508, 1510), Bersan (1332), villa Bursen (1346), Berzen (1394), Berssen (1394, 1439, 1523), Börzsen (1570), Börzsön(y) (1772); Pilsen (Dass Teutsche Dorff Pilsen) (1505, 1688, 1700), Pülszen, Bilssen (1688), Mittel Pilsen (1699), Pilsen an der Ypol (1709), Deutsch-Pilsen, Leich Pilsen (XIX. század) – fordul elő az írott forrásokban, s nevének eredetét, jelentését is többféleképpen magyarázzák. A szláv breŠžane szó jelentése „parton, dombon lakó”; az olasz, velencei „verzin” szóból származó magyar bërzsëny a vérfürt nevű növénynevet, vagy egy alkörmös nevű virág bogyóiból készült berzseny nevű festéket jelöl; az ugyancsak olasz „verzina” bányafát jelent, mely a magyarok és az izmaeliták között a honfoglalás előtt folytatott kereskedelem egyik árucikke volt; míg a török „ver-”, „ber-” szótő jelentése „ad”. A község német neve, a Pilsen, a magyar elnevezésből származik, mely a településnév legkorábbi alakjára, a Belsun-re vezethető vissza. A „Nagy” előtag az országban másutt (Veszprém m., Tolna m.) is található Börzsöny nevű helynevektől való megkülönböztetést szolgálja, a XX. század elejétől került a település nevébe. A település nevéhez fűződő – a történelmi alapot nélkülöző – hagyomány szerint a község a német nevét (Pilsen, Deutschpilsen) egy Pilsen nevű bányászról kapta.
Börzsöny falu kezdetben a király, illetve Álmos herceg falvainak egyike volt, ahol az udvar szolgálónépei éltek. Az 1138-as keltezésű (1329-es átiratban fennmaradt) dömösi oklevélben – ez Börzsöny első írásos, okleveles említése – II. Béla király azokat az adományokat erősítette meg, melyekkel Álmos herceg az 1108 körül alapított dömösi prépostságot felruházta. Az oklevél felsorolja a királyi birtokokat és a félszabad szolgálónépeket, melyeket a király a prépostság szolgálatára rendelt. Így többek között két fuvaros családot, Janust két fiával és Bulát a testvérével, Belsun (Börzsöny) faluból (villa), „...akik kocsikat és lovakat bocsátottak a legációba menő dékán vagy a kanonokok rendelkezésére.”
Nem tudjuk, hogy településünk mikor került királyi tulajdonból esztergomi káptalani, majd esztergomi érseki tulajdonba. 1293-ban azonban már érseki birtok volt, így Nagybörzsöny is élvezhette azokat a kiváltságokat, melyeket először II. András biztosított 1232-ben az esztergomi érsekség birtokain élő népeknek, hogy ne tartozzanak se a nádori, se más bíróság alá, hanem csak a prímás ítélkezhessen felettük. Ezt a kiváltságot újította meg IV. László 1288-ban, továbbá mentesítette az érseki jobbágyokat minden beszállásolási és fuvarozási teher alól.
A tatárjárás kevésbé érintette Hont megyét, hiszen a lakosság egy része az erdőkben bújhatott meg, de a pusztítást Selmecbánya városa, Hont vára nem kerülhette el, s Korponáról is elmenekült a polgárság. A tatárjárást követően a várépítő földesurak a vár körül igyekeztek birtokaikat koncentrálni, megkezdődött a nagybirtokok kialakítása, s ezzel együtt a tartományurak harca egymás ellen.
Egy 1258-ban az esztergomi konvent által kiállított oklevélben a szomszédos Ságizsidó birtokának megosztásáról egyezett meg Vetud fia Dusnik és Motud fia Gergely, illetve Rugas fia Egyed, Csiszár fia Garmam és Serde fia András. Az oklevél azért érdekes számunkra, mert ebben említik a Börzsönybe vezető nagy utat és a Bánya-patakot, vagyis falunk ekkor már nagy forgalmat lebonyolító közlekedési út végén helyezkedett el, melyen lehet, hogy már a bányában kitermelt ércet is szállították. Ezt a patakot, továbbá a Börzsöny-erdőt és a Fenkő-forrást említik meg egy 1270-ben keltezett oklevélben is. A Ságon birtokos Rugas fia Egyed, Csiszár fia Garmam és Serde fia András átadták itteni birtokukat az esztergomi káptalannak, de kikötötték, hogy a birtokon átjárva örökösen használhassák börzsönyi erdejüket. Ez az erdő Keszeg közelében volt.
A XIII. század végére az ország nyugati részéből kiszoruló Csák nemzetség az ország északi részén folytatta birtokszerző politikáját. Pozsony, majd Komárom, Bars, Hont és Nyitra megyére – vagy egy részükre – is kiterjesztették hatalmukat. Talán Börzsöny is behódolt nekik, mindenesetre tudunk az esztergomi érsek birtokai ellen a Hontpázmány nemzetségbeliekkel együtt elkövetett bűneikről. Az országbíró-helyettes ítéletlevelében 33 bűnüket sorolják fel, amit Lodomér érsek ellen követtek el. 1290–1293 között az esztergomi birtokokon, Börzsönyben is hatalmaskodott a Hontpázmány nemzetséghez tartozó Bényi Kázmér és Pásztói János és Miklós, akik Csák mester szolgáival együtt ott egy jobbágyot agyonütöttek és több embert megsebeztek. Elvittek harminc ökröt, hat lovat és hat ekére való ökröt és lovat, amiért háromszáz márkára büntették őket. Marcell országbíró 1293-ban hozott ítéletével elkobozta a Pásztói testvérek kemencei birtokát. 1294-ben huszonnyolc lovat és hatvan szarvasmarhát vitt el Lampert István László, és két embert meg is gyilkoltatott. 1295-ben a Hontpázmány grófok közül Kázmér fiai is erőszakkal léptek fel Börzsönyben, de több az esztergomi érsekhez tartozó birtokon is. Ismét megöltek egy jobbágyot, elvittek harmincegy lovat, tíz barmot, majd nyolc lovat és nyolc ökröt.
1311-ben Csák Mátét egyházi átokkal sújtották, s hívei elfoglalták birtokait. Úgy tűnik, falunkat is sajátjuknak akarták tudni, mert 1312 előtt Csák Máté híve, Ibur fia István szemet vetett Börzsönyre és elfoglalta a falut, az érsekség itteni ezüstbányáját és jövedelmeit is jogtalanul bitorolta, s ezzel kétszáz márka kárt okozott Tamás érseknek. Az érsek természetesen tiltakozott a földfoglalások ellen, és a veszprémi káptalan tárgyalta a bitorlók ügyét.
Mindezek az esetek egyrészt rámutatnak azokra az ellentétekre, melyek az Árpád-ház politikáját támogató Lodomér érsek és az Anjou-uralmat ellenző nagyurak, illetve az Anjou-házi Károly Róbertet támogató Tamás esztergomi érsek között folyt. Ugyanakkor láthatjuk, hogy ezekben az évtizedekben Nagybörzsöny és a környező települések teljesen kiszolgáltatottak voltak a nagyurak közt folyó harcoknak. S megállapíthatjuk azt is, hogy a hatalmaskodóknak volt miért e területre és Nagybörzsönybe jönni, hiszen az elvitt anyagi javak, az állatok magas száma fejlett gazdálkodást, gyarapodó falut mutatnak.
1346-ban értesülünk arról, hogy a Szécsényi család őse, Tamás erdélyi vajda és fia Kónya a Berzseny szomszédságában levő Kürt nevű birtokukat az esztergomi egyháznak adományozza. Pusztakürt ekkortól Börzsöny része lett, határjárására 1394-ben került sor. Az akkori birtok határa szinte teljesen megegyezik Nagybörzsöny mai északi-északnyugati határával. Az oklevélben megemlítik Novákföldét, Magyar-hegyet, Bükk-erdőt, Bányapatakot, Kovács-patakot, Bérc-hegyet, melyek ma is a nagybörzsönyi határban találhatók.
Nagybörzsöny további középkori történetéről kevés adatot ismerünk. 1419-ben János bíró, Tych Péter és két esküdt, Jakab és Mihály panaszolták be Salgói Miklóst, aki úgy próbált saját bevételre szert tenni, hogy jogtalanul vámot szedett a mikolai vásárra jövő börzsönyi lakosoktól. Előfordult, hogy nem engedte be őket a perőcsényi, a pásztói és a mikolai vásárba, saját jobbágyait pedig a börzsönyi vásár látogatásától tiltotta el. Salgói Miklós mindezen lépéseivel tehát az esztergomi érseki birtokokon élő népek érdekeit sértette meg. S amit még megtudunk ebből az oklevélből, hogy Börzsöny a XV. század elején rendelkezett – a király által adományozható – vásártartás kiváltságával. Ezzel bevételeit gyarapíthatta, hiszen ekkor egy-két mérföldön (tíz-húsz kilométeren) belül a környéken nem tarthattak máshol vásárt, tehát a vásárosok ide hozták megvámolható portékáikat. A hetivásárokat általában szombaton tartották, s ezeken dobolták ki a fontosabb híreket, hívták kikiáltással (proclamatio) perbe az alperest. A „háromvásáros” kikiáltás után a meg nem jelent alperes felett már ítéletet lehetett hozni.
1423-ban újból az esztergomi érseki birtokokon élők jogait sértették meg Hont és Nógrád megyei földesurak, a váci püspök és káptalan, valamint a sági konvent, amikor Vácott és Szokolyán vámot szedtek a vámmentességet élvező börzsönyi, kemencei és bernecei lakosoktól. Garai Miklós nádor eltiltotta az említett földesurakat a jogtiprástól.
1433-ban külső ellenség támadta meg Börzsönyt. A cseh táboriták és árvák törtek be, a települést megostromolták. 1439-ben, Albert király halála után a királyné, Zsigmond lánya, Giskra Jánost nevezte ki a Felvidék kapitányává, aki megszállta a bányavárosokat és évtizedeken át kizsákmányolta őket.
Hogy kik voltak Börzsöny első német lakói, erről pontos ismeretekkel a mai napig nem rendelkezünk. Az ország benépesítése céljából behívott és letelepített német vendégek sorában találhatunk egyházi személyeket, lovagokat, katonákat, valamint parasztokat, kézműveseket és kereskedőket egyaránt. A németek ittlétét bizonyító adatokkal azonban csak viszonylag kései időszakból rendelkezünk. 1327-ben említik a német nevű Kunchun fia Detricus-t, aki a település falunagyja volt – ráadásul módos is, hiszen Esztergomban tudott vásárolni magának palotát –, majd 1419-ben Petrus Tych-et és 1508-ban Christian Arnolth-ot. (A helytörténeti irodalomban sokszor említik, hogy a XI. században német [dél-tiroli] bányászokat telepítettek le, majd a tatárjárást követően IV. Béla király hívott az országba ó-német bányászokat, 1417-ben és 1438-ban pedig újabb királyi kezdeményezésre szászokat hívtak volna be a bányák művelésére. Ezeket az adatokat egyetlen írásos emlék sem támasztja alá.) Legvalószínűbbnek tarthatjuk Bél Mátyás véleménye alapján, hogy a bányászok betelepítését a bányák tulajdonjogával rendelkező földesurak, maguk az érsekek szorgalmazták, s ők hívtak Börzsönybe bajor eredetű bányászokat azok közül, akik már megtelepedtek az alsó-magyarországi bányavárosokban, főként Körmöcbányán.
A németek szerepe, mint az országban mindenütt, a falu életében is meghatározó volt. Egyrészt azért, mert magukkal hozták egykori hazájuk fejlett jogszokását, s ez termékenyítőleg hatott a magyarországi városok fejlődésére is, hiszen így arra törekedhettek az „őslakosok”, hogy a „vendégek”-nek biztosított kiváltságokat (például szabad bíróválasztás, szabad költözés, házankénti adózás, bizonyos adók pénzbeli megváltása) a település minden lakosára kiterjesszék. Másrészt azért, mert sok esetben különleges és fejlettebb szaktudással rendelkeztek, mint magyar társaik.
A középkori Börzsöny lakóiról viszonylag kevés adatot tartalmaznak az írásos emlékek. Az oklevelekben szereplő nevek és foglalkozások azonban néhány, a falu társadalmára vonatkozó következtetés levonására alkalmasak. A nevek többsége magyar, néhány latinos, és csak elvétve maradt fenn egy-két német név. A középkorban előforduló jobbágynevek a következők: 1327-ből Kunchun fia Detricus falunagy (villicus), 1419-ből Tych Péter, János bíró, Jakab és Mihály esküdt (iuratus), 1508-ból Arnolth Krisztián, Faber Leonárd, Hadal György, Homa Pál, Josa (Józsa) Oszvald, Kyral (Király) Mátyás, Kys (Kis) Lőrinc és Péter, Lapicida (Kővágó) Oszvald, Mezaros (Mészáros) György és Márton, Molnar (Molnár) Albert, Nagh (Nagy) Egyed, Selmes (Selymes) Miklós, Warga (Varga) János, Zabo (Szabó) Egyed, 1510-ből Literatus (Deák) Mátyás, 1523-ból Mezaros (Mészáros) Mátyás bíró.
A névsorban szereplő tisztségviselők, a falunagy, a bíró és az esküdtek utalnak a kiépült igazgatási szervezetre. A falunagy a falu elöljárója, aki a földesurat is képviselte, később már a bíró (iudex) elnevezéssel találkozunk a névsorban. A két tisztségviselőt általában egy évre választották, s főként a rátermettség volt a kiválasztás alapja, de elképzelhető, hogy a vegyes népességű falvakban, így Börzsönyben is, felváltva választottak magyar és német bírát. A Literatus név olyan embert sejtet, aki írni-olvasni tudott, aki a falubeliek írásos dolgaiban járt el. A Szabó, a Mészáros és a Lapicida (kőfaragó, kővágó) nevek viselői valószínűleg e foglalkozást űzték.
A település lakóinak számát egyetlen rendelkezésünkre álló adat alapján becsülhetjük meg. 1439-ben az esztergomi érseknek átengedett királyi adó fejében portánként (telkenként) 1 forintot fizettek, összesen 39 forintot, tehát 39 jobbágytelek volt ekkor Börzsönyben. Ha jobbágytelkenként öt fővel számolunk, ez 195 lelket tesz, s ehhez hozzáadjuk a bányákban foglalkoztatott 30–35 bányászt és családtagjaikat, összesen 80–100 főt, valamint a 4–5 uradalmi alkalmazottat, akkor 280–300 főre tehetjük a börzsönyi lakosok számát.
A jobbágyteleknek különböző részei voltak: a lakóházból, a gazdasági épületekből, az udvarból és a kertből álló belsőség, illetve a szántó- és rétföldből álló külső telek, melyhez osztatlan, közös használatban levő határrész – legelő, erdő, vizek – is tartozott. A jobbágyok által használt irtványföldek és szőlők általában földesúri tulajdonban voltak. A teleknagyság vidékenként eltérő nagyságú. Börzsöny erdős, mindig is szűk határát tekintve, egy porta nem lehetett nagyobb tíz-tizenöt holdnál.
A falu gazdálkodásáról is keveset árulnak el a források. Korábban már láttuk, hogy szántás-vetéshez ökrökkel, szállításhoz, közlekedéshez lovakkal rendelkeztek. A magyarországi települések fejlődésének egyik alappillére volt a szőlőtermesztés és a borkészítés. Börzsönyben is, ahol igen kedvezőek voltak a feltételek e tevékenység folytatásához. Vagyis, hogy a szőlőtermesztésre még alkalmas északi határvonalon feküdt, vulkáni eredetű lankás dombok voltak határában, és olyan közlekedési utak érintették, melyek a fővárost, Budát kötötték össze az ország leggazdagabb vidékeinek egyikével, az alsó-magyarországi bányavárosokkal. Mégis viszonylag későn, 1505-ben olvashatunk először arról, hogy Selmecbánya városának szőlője van Pilsenben, s a selmeciek közül egy kamaragróf is ide járt bort vásárolni, az „ottani aranyból”. És nemcsak selmeciek bírtak itt szőlőt, 1510-ben Andreas Vogelweider budai polgár négy itteni szőlejét adományozta a budai Szent Anna-kápolnának. Falunknak tehát már a középkor folyamán messze híres bora volt, nem csodálkozhatunk, ha a selmeci és budai polgár sajkán vagy szekéren szállította el az itteni „folyékony arany”-at.
A középkori Börzsöny minden bizonnyal a mai település belterületén feküdt, a Bányásztemplomtól északra emelkedő domb alján és lejtőjén, a Börzsönyi-patak déli oldalán. Ezt azonban régészeti ásatásokkal, a falu beépítettsége miatt még nem sikerült alátámasztani. Az sem ismert, hogy a bányatelepülés hol helyezkedett el a faluhoz viszonyítva.
A település jogállására vonatkozóan több téves felfogás terjedt el a helytörténeti szakirodalomban és a köztudatban egyaránt. A Pest megyei régészeti topográfia szerzői tisztázták a község valós helyzetét a középkorban. A helytörténeti irodalom több esetben is hivatkozik azokra a kiváltságokra, melyek Nagybörzsönyt a szabad királyi jogú városokkal egy sorba helyezte. Nos, ilyen kiváltságokat Börzsöny soha nem nyert el. Földesúri birtok volt, adóját az érsek-földesúrnak fizette, jobbágyi függőségben volt, felette a földbirtokos ítélőszéke, az úriszék ítélkezett. Két kiváltságukról tudunk, vásártartási jogukról és vámmentességükről, és minden bizonnyal élhettek például a szabad költözködés jogával, erről azonban nem vallanak az írott emlékek. 1526 előtt a forrásokban Börzsönyt mindig csak birtokként (possessio), faluként említik.
Az esztergomi érsekség birtokszervezetére vonatkozó információnk 1361-ből származik. Kiderül, hogy Börzsöny egyik alközpontja, ispánsági székhelye volt az esztergomi érsekség birtokainak, ugyanis Búza Balázs damásdi várnagyot mint berzsenyi ispánt nevezik meg egy oklevélben. 1417-ben is az ő jelenlétében vizsgálták felül az esztergomi érsek által Börzsönyben műveltetett bányát. A katonai és uradalmi tisztség egy személyhez kötése rámutat a(z egyházi) birtokok egyik funkciójára, a földesúri katonaság fenntartására, ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy egy vár „árnyékában” – bár mint láttuk, nem mindig – bizonyos védettséget élvezhettek a települések.
Hont lovag (Képes Krónika)
XII–XIII. századi edénytöredék
A sági konvent 1394-ben kelt oklevele Börzsöny határjárásáról
Pincelejárat (XVIII. század)
A Bányásztemplom a századforduló körül
