Az újkőkortól a honfoglalásig
Az újkőkortól a honfoglalásig
A Somogyi Újság tudósítója 1928-ban a falu papjától, Vörös János esperes, pápai kamarástól szerzett értesüléseire alapozva terjedelmes cikket szentelt Mesztegnyő történelmi emlékeinek. Amint írja, a régi öregek mint apáról fiúra szálló történetet mesélik, hogy a település határában a török idők előtt főpapi helység állott hatalmas templommal, Érsekapáti volt a neve, de a török ágyúk elpusztították, lakói elmenekültek, csak néhány üszkös, csonka fal maradt. Idővel azok is leomlottak, s mind kevesebben emlegették, emléke is kezd elmosódni.
Érsekapáti község helyén a szántóvető földműves ekéje sok régiséget fordított ki a földből: pénzérméket, fegyverrészeket, közhasználati tárgyakat. De senki nem törődött velük, elkallódtak anélkül, hogy a múzeumba csak egy darab is került volna belőlük. Egykori temploma miatt mind a mai napig Szentegyházi-dűlőnek hívják.
Archeológiai szempontból a hatalmas mesztegnyői templom környéke is nagyszerű terep, a Zárda-kert, a Klastrom-domb földje is sok régiséget rejt. A néphit a templomot és környékét misztikus ködbe vonja, egész legendákat költöttek köré. Az árokmetszők, fairtók itt is töméntelen koponyát, csontokat, régiséget hoztak felszínre. „Szeretném az archeológusok, kutatók figyelmét Mesztegnyőre fordítani – fejezi be írását az újság tudósítója –, a falu is megérdemelné, a köz is hasznát látná.”
A cikk megjelenése óta több mint kétnemzedéknyi idő telt el, ám a község területén régészeti feltárás nem történt. Úgy másfél évtizeddel ezelőtt, amikor a falu elöljárói elhatározták, hogy monográfiát jelentetnek meg a település történetéről, ásatásra ugyan nem került sor, de egy alapos határjárásra igen, amelynek dokumentációja és írott anyaga azóta sajnálatos módon kézen-közön eltűnt. Lássuk hát, mégis milyen adatok állnak rendelkezésünkre az írásbeliség előtti időkből.
Somogy megye területén az emberi élet első nyomai már az őskőkorban, a Balaton kialakulása előtt fellelhetők, ahogy ezt a Ságvár határában megtalált tárgyi emlékanyag bizonyítja. A napjainkra egyre gazdagabbá váló leletek tanúsága szerint a megye több településének határában találhatók régészeti lelőhelyek, ezek az újkőkor emberének egykori jelenlétére utalnak.
A neolitkor ősembere Krisztus előtt 5500 és 3000 között Kis-Ázsiából indult vándorútra, és a Mecsek-hegység elágazásain keresztül jutott megyénk területére. Részben a Kapos vize mentén, részben északabbra, a Koppány völgyében telepedett le, majd a Somogyvár őstelepen át népesítette be a megye belső, északi területeit. Különösen kedvelte az őstenger által összehordott magaslati helyeket, agyag- és homokképződményeket, így a Marcali-hát területén is megtalálhatók telepeinek nyomai.
Európa éghajlata nagyjából a maihoz hasonló lehetett, és embere már nem csak vadászatból és gyűjtögetésből élt, növénytermesztéssel és állattenyésztéssel is foglalkozott. Az újkőkor embere ismerte az árpát, a kölest és a lencsét, ezeknek a növényeknek a vad őseit vándorlásai során délről hozta magával és honosította meg a Kárpát-medencében. A közeli Marcali területén a lókpusztai agyagbányában talált leletek között néhány szem elszenesült gabona is előfordult, ezek egyike azonosíthatóan árpa. A földművelő szarvasmarhát, juhot, kecskét és sertést tenyésztett, a kutya talán már az őskőkor végén mellé szegődött.
Az úgynevezett „égetéses földművelést” folytató újkőkori ember gyakran kényszerült telephely-változtatásra, s a magaslatok, vizek mellett a talaj minősége is fontos szempont volt. Tudta, hogy a gabona termesztésére a legalkalmasabb talaj a lösz. Ezért találhatjuk meg jelentős településeit a Marcali-hát barna erdőtalajjal fedett löszös területein. A magaslatokon barlanglakásokban, majd fából készült cölöpépítményekben lakott. Eszközeit kőből és csontból csiszolással és szilánkolással készítette.
Mesztegnyő területén a rézkor és korai bronzkor időszakából származó cserépedények darabjai kerültek elő az Új-hegy oldalában lévő agyagbányából, a 68-as út mellett. A leleteket a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum őrzi, az adattári bejegyzés szerint a korai bronzkor edénytöredékei a Somogyvár-Vinkovci kultúrához tartoznak.
E nép életében egyre jelentősebb szerepet kapott a földművelés, és a társadalmi tagolódásra utaló jelek is megfigyelhetők körében. Leletanyaga a közeli Boronkán is felszínre került.
A rómaiak Krisztus után az első század második felében vették birtokukba a vidéket: vonzotta őket a balatoni táj mediterrán jellege, Pannónia legsűrűbben beépített területe volt ez. Ők vezették be a tartományban a mészhabarcsba kötött kővel és téglával történő építkezést, házaikat padlófűtéssel látták el. A provincia területén a rómaiak építették az első utakat a katonai és kereskedelmi szempontok figyelembevételével a mai Szombathelytől (Sabaria) Pécsig (Sophianae).
A régész Sági Károly szerint ez az út Fenékpuszta, az akkori Valcum után a tó somogyi oldalán Balatonberénynél, az egykori homokturzáson ért partot, és délnek fordulva haladt tovább a Marcali-földháton. Innen egyrészt keletre, Kaposvár és Pécs irányába, másrészt délre fordult. Marcali területén tehát egyfajta csomópont lehetett. Ezt a feltevést támaszthatják alá a környék római kori lelőhelyei, Marcalitól északkeletre, Gombán, illetve délre, Bize határában. Valószínű, hogy az útvonal Mesztegnyő irányában haladt tovább, egyes feltételezések szerint részben a későbbi Nagybajom felé vezető földút nyomvonalán. A Rippl-Rónai Múzeum adattára egy római kori hagymafejes bronzfibulát említ, amely Mesztegnyő határában került elő, és a szigetvári múzeum tulajdona. Eőry Béla amatőr régész kutatásai alapján a mai Sósgátpuszta területén egykori római települést feltételez.
A római uralmat felváltva a népvándorlás kora a hunok bejövetelével kezdődött, az V. század első felében már az egykori Pannónia jelentős részén megvetették lábukat, és 453-ig, Attila haláláig vezető szerepet játszottak az egész Kárpát-medencében. Emléküket a közelben, Táskán talált híres aranycsatlelet őrzi.
A hunokat felváltó germán törzsekét a több mint kétszáz esztendős avar fennhatóság követte, amely 796-ban a frank hódítással ért véget. Mesztegnyő területéről avar anyagot nem ismerünk, de a közelben, Böhönyén avar temető került elő, és avar nyomokat találtak a Marcali-hát több településén, így Somogyzsitfán és Kéthelyen is.
A kutatások azt bizonyítják, hogy a magyar honfoglalók 900 táján szállták meg a Dunántúlt. Somogyban Balatonkilitinél leletanyag, Balatonszemesen és Fonyódon honfoglalás kori sírok kerültek elő.
A honfoglaló magyarság sűrűn benépesítette a vidéket. A Somogyország elnevezés valószínűleg a kisebbik királyság, a dukátus emléke. A honfoglaláskor még itt talált, kisebb csoportokban élő szlávság eltűnhetett, mert a középkorban a nagytájjal azonos határú vármegyét már jelentős számú és sűrűségű magyar népesség lakta.
Györffy György, a korszak neves tudósa Somogyban, a Balaton és a Dráva vízgyűjtő területén nem az Árpád, hanem a Bő nemzetséget tartja ősfoglalónak. Valószínűleg Bogát volt a megye első honfoglaló magyar vezére. Népével a főképpen a római útvonalak mentén fekvő, stratégiailag legfontosabb telephelyeket szállta meg, amelyek később megyei, egyházi központokként szolgáltak. Ezt igazolják Magyar Kálmán kutatásai és régészeti ásatásainak eredményei is. Erre bizonyíték például a két későbbi megyeközpont: Somogyvár és Segesd közelében megtalálható Bogát és Bő (Böhönye) helynév, illetve a feltételezett udvarhely. A kutatások alapján Somogy eddig ismert legkorábbi nemzetségi központjának Bő-Bodrog–Bü (Bő) tartható.
A kalandozó hadjáratokban 955-ben vereséget szenvedett Bogát–Bulcsú– Lél–Bő nemzetség birtokait az Árpádok hercegi ágához tartozó Koppány szerezte meg, és az államalapító István király Koppány felett aratott győzelme után lett Somogy a királyi vármegyék egyike.
I. (Szent) István birtokainak védelmére a kulcsfontosságú helyeken besenyő és más törzsbeli katonaságot telepített le. A Balaton déli részén több ilyen tömb különíthető el, az azokban fekvő települések templomainak titulusai, névadói bizánci eredetű szentek (Szent György, Szent János). De a katonai telepeken kívül Marcali környékén más falvakban is találhatók bizánci titulusú templomok, például Kéthelyen, Saáriban, Libickozmán, valamint Mesztegnyőn. Ez utóbbi egyházát Szent Miklósról nevezték el, és 1476-ban még fennállt. Myra püspökének, Szent Miklósnak az ünnepe a XI. századig hiányzik a római liturgikus könyvekből, nyilvánvaló, hogy kultuszát Keletről vettük át. Magyar Kálmán Somogy megyének itt tárgyalt területein a bizánci kereszténység korai felvételét és erős bizánci kapcsolatot feltételez.
Mesztegnyőről az Árpád-korból kevés adatunk van. A megyei múzeum régészeti adattára feltüntet ugyan lelőhelyként egy Árpád-kori temetőt, amelyből gyűrűk és dénárok kerültek elő, de ezek már nem találhatók a régészeti gyűjteményben, feldolgozásuk is hiányzik. A szomszédos Kelevíz területén, az úgynevezett Léner-dombon fellelhető temető- és falmaradványok is Árpád-kori települést jeleznek, valószínűleg itt lehetett az egykori Kele (Kelevíz). A források szerint Marcalinak és környékének XI–XIII. századi faluhálózatát és településtörténeti képét a segesdi királyi és királynéi birtoklások, valamint a Bő nemzetség itteni birtoklása határozta meg alapvetőn.
Egy 1274-ben keletkezett oklevél Marcali környékén az Árpád-korban intenzív szőlőművelést említ. Ezt a munkát elsősorban az idegenből betelepített, latin vagy francia eredetű hospes szőlőművelő polgárság végezte, amelyet több somogyi királyi és királynéi uradalom területén megtalálhatunk. Általában jellemző, hogy a szőlőkkel betelepített erdővidéken éltek, ahol királyi és királynéi lakhelyek, udvarházak fogadták a vadászat céljából is gyakran idelátogató uralkodót, házának népét. Feltehető, hogy Marcali környékén is volt egy korai királyi vagy királynéi udvarház, melynek szőlőművelő, boradó és más szolgáltató népei éltek a vidéken.
Rézkori és kora bronzkori edénytöredékek a mesztegnyői agyagbányából
Sósgátpuszta területén egykor talán virágzó római kori település állt
