Népek országútján
Népek országútján
A mártélyi leletek egy részére még a századforduló előtt rábukkantak. A falu határában a nagy kiterjedésű árvédelmi munkák idején, 1877-től kezdődően több alkalommal kerültek felszínre régészeti leletek. 1891 októberében a Nemzeti Múzeum megbízta Farkas Sándor régészt a mártélyi népvándorlás kori temető feltárásával, mely alkalommal huszonhat sírt bontottak fel, köztük csak tizenkettőben fordultak elő mellékletek. Az ásatás eredményét az Archeológiai Értesítő közölte Népvándorlás kori temető Mártélyon címmel.
Az ármentesítő társulat földmunkálatai során 1892-ben ismét népvándorlás kori leleteket találtak, mely a tárgyakat ismét a Nemzeti Múzeumba küldték fel.
1898 júliusában Szilágyi János társulati mérnök a népvándorlás kori lelőhelyen tizenhárom sírt bontott ki, ezekből avar leletek kerültek felszínre. A leleteket Szilágyi László 1900-ban a főgimnázum régiségtárának ajándékozta.
1903-ban a szentesi múzeumtól Csallány Gábor ásatott Mártélyon, mely alkalommal egy szegényes avar sírt tárt fel, a másik négynek pedig a fekvését állapította meg. Ezeket később Szilágyi László ásatta ki, és a bennük lévő mellékleteket a hódmezővásárhelyi főgimnázium régiségtárába juttatta. Korhány falu történeténél maga Szeremlei is megjegyzi, hogy a mártélyi határ e részét „kezdet óta folytonosan emberek lakták, a mint azt az itt talált őskori, kelta és népvándorlás kori különféle régiségek tanúsítják”.
1933-ban Mártélyon Maczelka Ferenc tanyájával szemben a töltés magasításán dolgozó munkások találtak sírokat. Bálint Alajos régész a kubikgödrök még kiásatlan részében négy jazig sír körvonalait állapította meg. 1958-ban kelta leletekre bukkantak a mártélyi gátőrház közelében. A hatvanas években leletmentések során Gazdapusztai Gyula bronzkori sírokat tárt fel.
A felsorolt régészeti ásatások és leletek alapján megállapítható, hogy a Tisza partján fekvő Mártély falu és környéke már a neolitikumtól kezdve alkalmas volt az ember megtelepedésére. A minden irányból jól megközelíthető magaslat a rétek és nádasok között egészen a folyó medréig húzódott. A Körös vidék középső újkorának korai szakaszában ezen a tájon a vonaldíszes kultúra embere telepedett meg.
A Mártélyon talált kunyhó formájú agyagedény egy korabeli lakóház külső megjelenését idézi fel. Az ovális alaprajzú edény összeszűkülő szája jelzi a bejáratot, míg a tetején látható bütyök a tűzhely füstkivezető nyílására utal. A vonaldíszes kultúrához történő besorolás alapjául a kunyhó felületét díszítő háromvonalú, enyhén karcolt, íves vonalsávok kialakításának technikája szolgált. Csallány Gábor ezen a helyen neolitikus edénytöredékeket és csonteszközöket talált. Öt, földbe mélyített lakást azonosított.
A rézkor korai szakasza az ország keleti részén, a tiszántúli területeken terjedt el, ezért nevezték el Tiszapolgári kultúrának. A klimatikus viszonyok változásai miatt bekövetkezett szárazabb időjárás a gazdálkodás és a társadalom fejlődésében is változásokat eredményezett, a szarvasmarha és kisebb kérődző állatok tartása került előtérbe. Sűrű és apró települések keletkeztek, melyek a téli és nyári szállások rendszerére utalnak. Mártélyon ebből a korszakból mellékletekben igen gazdag sírlelet került felszínre. Az edények mellett gyöngy nyakláncot is találtak. A sír már átmenetet mutat a Bodrogkeresztúri kultúrába (i. e. 2000–3000).
A bronzkori ember a kurgán kultúra népével érkezett erre a területre.
A mártélyi Rákóczi-telepen és a mártélyi Feketehalom mellett feltárt sírokban és gödrökben késő bronzkori cserepeket találtak.
A földművelő és állattartó kelta törzsek három-négyszáz évvel időszámításunk előtt áramlottak be vidékünkre. A leggazdagabb kelta lelet Mártélyról került elő egy piramis formájú, félköríves záródású övcsattal. A sír egymagában feküdt kelet-nyugat tájolással, függő gyöngyök és bronzkarikák tartoztak hozzá. A mártélyi gátőrház területén 1958-ban végzett ásatás során korongolt, késő La Téne-korba sorolható telepről származó kerámia került elő.
A jazig sírokban talált, Caracalla császár (198-217) korából való fibula alapján a szarmata-jazigok népe is megfordult ezen a vidéken. A hun korszak leletei közé tartozik az a Mártélyon talált lemezfibula, mely a sóshalmi lelettel együtt, a hun kor végén, az V. század körül e helyen megtelepült gepidák hagyatékénak tekinthető.
A lovas nomád avarok megjelenése 567-568-ban ezen a tájon is véget vetett a germán és iráni eredetű törzsek uralmának. Az avar kaganátus meghódította az itt élő népeket is. Két nagyobb avar temetőt találtak a régészek. Az egyiket Székkutas-Kápolna dűlőben, a másikat a Mártély-Csanyi-parton. Az utóbbi temetőtől északra mintegy háromszáz méterre találták meg az egykori falu nyomait. A gazdag régészeti anyag arra utal, hogy ezt a természetesen kiemelkedő, árvízmentes hátságot huzamosabb ideig avarok lakták. A település félig földbe mélyített házakból, a házak között gödrökből, kemencékből és kisebb árkokkal körülvett területekből állt. A földbe mélyített házak lekerekített téglalap alapúak, átlagosan 3,232,5 méter alapterületűek. A feltárt négy kemence közül egy avar, egy Árpád-kori, míg kettőnél az avar kor csak valószínűsíthető. A kemence nem házhoz csatlakozott. A szabadtéri kemencének lépcsőzetesen lejtő és folyosószerűen szűk előtere volt. A fokozatosan mélyülő előtérrel szemközti függőleges földfalba vágták bele a 1003120 centiméteres ovális alapterületű, 50–60 centiméter boltozatmagasságú kemencét. Közvetlenül a kemence szájnyílása előtt 130 centiméter mély gödröt tártak fel, mely részben a kemence alá is beöblösödött. Belsejét, szájnyílását, sőt az előtte lévő gödör felső részét is agyagos sárral tapasztották. A teljesen ép kemence öt-tíz centiméter vastagon átégett alján állatcsontokat és avar edénytöredékeket találtak a régészek.
Igen különböző nagyságú, formájú és mélységű gödröket azonosítottak a házak közelében és azoktól távolabb is. Azok, amelyekben szerszámokat, félkész tárgyakat, nyersanyagokat találtak, szabadtéri munkagödrök lehettek. Az avar családok önellátás céljából maguk készítették edényeik egy részét, a fonásnál szükséges orsókarikákat és orsógombokat. A karikák hálónehezékül is szolgálhattak, ami a halászat gyakorlatára utal. Íjas esztergán alakították ki a leölt állatok csontjából a tégelyeket, tűtartókat, de ezt az esztergát használták az agyag orsógomb némelyikének díszítésénél.
A Mártéy-Szegfűn megfigyelt egyik gödörben kék agyagos, sárga agyagos, hamus rétegek váltották egymást, kagylócsomót, jó minőségű szür-
ke edénytöredékeket, 25325 centiméteres kiégett agyagkarikát, csontból
készült karcolót, S végű hajkarikát találtak benne. A kék és sárga agyagot edénykészítéshez használták. A nagyméretű gödör (átmérője két méter, mélysége másfél méter) alján cölöplyuk volt.
Nemezsátrak készítése, bőrök kikészítése és varrása, házépítés, ládák, favödrök, köpülők készítése, szövés-fonás, ruhavarrás, állatgyógyítás is a mindennapi foglalatosságok közé tartozott. A földbe mélyedő kis lakások mellett állhattak a kör alakú, hordozható jurták, nemezsátrak. Könnyen szétszedhető, szállítható és újból felállítható szerkezetük jóvoltából kora tavasszal vihették magukkal távolabbi legelőkre és ősszel hozhatták vissza víz melletti, állandó szállásukra. Az objektumok nélküli, kisebb árkokkal határolt területek az állatok karámjai lehettek. A bekerített terület 5310 métertől a 1003100 méterig is terjedhetett.
A Mártély-Csanyi-parti késő avar kori temető sírjaiban gyakran előforduló sertés- és szárnyascsontok, tojások állattartásra, a kemencék földművelésre utalnak, ezekben a kemencékben szárították, pörkölték, esetleg főzték a megtermelt gabonát.
A telepen dolgozó mesterek készíthették a köznép mindennapi életéhez szükséges viseleti és használati tárgyakat. Az avar férfiviselet legjellegzetesebb darabja az öv, melyre préselt, öntött vagy kovácsolt technikával készültek a fémdíszek. Az övdíszek anyaga a rangot, mintája a származást jelezte. A nagyszíjvégeken egyedülálló jelsorok találhatók. Ilyen a Mártélyon előkerült díszes nagyszíjvég is, melyen állatalakok mellett emberábrázolás is látható. A profilból ábrázolt ember jobb kezét felemelve tartja, könyékben behajlított bal kézfejére jelet rajzoltak. Az ezen a lelőhelyen talált kis bronzkereszt arra utal, hogy a zömmel pogány avarok között keresztények is éltek a közösségben, a sámánisztikus és keresztény elemek keveredhettek egymással.
A régészeti leletek alapján elmondható, hogy a falu és közvetlen környéke a neolitikumtól kezdve a népvándorlás korán át a honfoglalásig folyamatosan lakott. Az itt élő népek minden időben megtalálták azokat a létfeltételeket, melyek az ember megtelepedéséhez és életben maradásához lehetőséget nyújtottak.
)
Mártélyi népvándorlás kori leletek
